Lehetetlenség megmagyarázni. Lassan távolodott attól a zónától, ahol a dolgoknak állandó formájuk és kiterjedésük van, ahol mindennek van konkrét és megváltoztathatatlan neve. Egyre mélyebbre merült a cseppfolyós, néma és kifürkészhetetlen régióba, ahol a hajnali párát idézõ, hûvös, lenge köd honolt.

Miért ne, talán elég volna akarni, ahogy késõbb a lány is olyan szenvedélyesen tette, és máris látnám, máris érezném, éppen olyan tisztán, ahogy õ is látta és érezte magát, amint befelé kerekezett az erdõbe a még hûvös reggelben, a páfrányok homályába veszõ ösvényt követve, valahol Dordogne-ban, amit a sajtó meg a rádió révén késõbb majd szárnyára kap a kétes hírnév arra a rövid idõre, amíg újra el nem felejtik, az örök félhomály növényi csendje, amelyen Janet úgy vágott át, mint egy szõke folt, fémes csilingelés (a kulacs nem jól rögzült a vázon), a hosszú haj szabadon lebeg a teste által felkavart, örvénylõ levegõben, törékeny hajóorr-szobor, amint felváltva tapossa a lágyan engedelmeskedõ pedálokat, beengedi a blúza alá a szellõ kezét, hogy megsimogathassa a mellét, kettõs cirógatás a fatörzsek és a páfrányok kettõs sorfala között, az áttetszõ-zöld alagútban, a gomba-, fakéreg-, moha- és nyaralás-illatban.

Meg a másik erdõ voltaképpen ugyanaz az erdõ de nem Robert-nek, akit elkergetnek a tanyákról, csupa mocsok a hitvány avarágyon hasalva töltött éjszaka után, ahogy az arcát a cédrusok közt beszûrõdõ napsugárhoz dörgölte, tétován tûnõdve, hogy érdemes-e a környéken maradnia vagy menjen le inkább a mezõre, ahol talán jut neki egy korsó tej meg valami munka mielõtt újra nekivág az országútnak vagy megint beveszi magát a névtelen erdõkbe, ugyanabba az erdõbe, mindig éhesen meg azzal a tehetetlen haraggal, ami torz fintorba húzta a száját.

A szûk útelágazásnál Janet habozva lefékezett, jobbra, balra vagy egyenesen tovább, mindenütt egyformán friss és zöld, az út úgy nyújtózott elõtte, mint egy nagy, földes kéz ujjai. Pirkadatkor indult el a diákszállásról, mert a hálóterem teli volt nehéz lélegzettel, idegen rémálmok foszlányaival, mosdatlan emberek szagával, a vidám csoportok, akik az este énekelve, éjfélig sütötték a tábortûzön a kukoricát, ruhástól dõltek le a tábori ágyakra, a lányok az egyik oldalon, a fiúk a távolabbikon, félszegen méltatlankodva a sok ostoba szabály miatt, félálomban mormolva a céltalan, gúnyos megjegyzéseket. A tágas réten még mielõtt az erdõhöz ért, megitta a kulacsból a tejet, reggel az ember sosem találkozik azokkal, akikkel az estét töltötte, neki is megvannak a saját ostoba szabályai, bejárni Franciaországot, amíg el nem fogy a pénz meg a nyári szabadság, fényképezni, teleírni a narancssárga-fedelû füzeteket, a tizenkilenc angol év sok betelt füzete és a sok végigpedálozott mérföld, a vonzódás a nagy távolságokhoz, a kellõen kék szem, a kibontott, szõke haj, a magas és sportos óvónõ, de a kicsik most hál' Istennek szétszéledtek a hál' Istennek távoli szülõföld tengerpartjaira és falvaiba. Talán balra, arrafelé enyhén lejtett az út a félhomályban, egyetlen lendítés a pedálon, aztán csak gurulnia kell. Egyre melegebb lett, a bicikli ülése kezdett kényelmetlen lenni, máris izzadt, késõbb majd le is kell szállnia, hogy megigazítsa a bõréhez tapadt bugyit és felemelje a karját, hogy a friss szellõ behatolhasson a blúza alá. Alig múlt tíz óra, az erdõ lassúnak és mélynek ígérkezett; még mielõtt eljut a túloldalra, talán le is kellene telepednie egy tölgyfa alá, hogy megegye a szendvicseket, hallgassa a zsebrádiót és még egy nappal megtoldja az útinaplóját, amit sokszor megszakított egy-egy verskezdemény vagy nem éppen boldog gondolat, amelyet a ceruza elõbb leírt, aztán szemérmesen, gondosan áthúzott.

Nem volt könnyû észrevenni az ösvényrõl. Csak most látta meg, hogy alig húsz méternyire aludt az elhagyott hangártól, micsoda ostobaság, hogy a nedves földön hált, amikor az ütött-kopott fenyõdeszkák mögött száraz szalmával borított padlót látott a szinte teljesen ép tetõ alatt. Kár, hogy már nem volt álmos; mozdulatlanul nézte a hangárt és meg sem lepõdött, amikor meglátta a biciklistát, ahogy lefékezett az ösvényen, a lány viszont zavarodottan állt a fák közül elõbukkanó építmény elõtt. Még mielõtt Janet meglátta volna, õ már mindent tudott, a lányról és önmagáról, egyetlen, szavak nélküli örvényben, a mozdulatlanságban, amely olyan volt, mint a lopakodó jövõ. A lány most elfordította a fejét, a bicikli félrebillent, az egyik lába földet ért és a tekintetük találkozott. Mindketten egyszerre pislogtak.

Ezekben a valójában ritka, de bármikor elõadódható esetekben egyetlen dolgot lehet tenni, odaköszönni, hogy bon jour, aztán kapkodás nélkül továbbállni. Janet azt mondta, bon jour és meglökte a biciklit, hogy megforduljon; a lába már felemelkedett a földrõl, hogy a pedálra taposson, amikor Robert elállta az útját és a piszkos körmû kéz megmarkolta a kormányt. Minden kristálytiszta és zavaros volt egyszerre, a felboruló bicikli, az elsõ rémült, tiltakozó sikoly, a levegõben hasztalan támaszt keresõ lábak, a derekát szorító karok ereje, a szinte futva megtett út a hangár törött deszkái között, a bõr és az izzadtság egyszerre fiatal és vad illata, a háromnapos, fekete borosta, a nyakát perzselõ száj.

Eszébe sem volt bántani, sosem bántott senkit, hogy megkapja azt a keveset, amit adtak neki az elkerülhetetlen javítóintézetekben, csak egyszerûen ilyen volt, huszonöt éves és ilyen, hirtelen minden lelassult, mint amikor le kellett írnia a nevét, Robert, betûrõl-betûre, aztán a vezetéknevét még annál is lassabban, és egyben felgyorsult, mint a villámgyors mozdulat, amivel olykor szerzett egy-egy üveg tejet vagy egy száradni kiterített nadrágot, minden lehetett egyszerre lassú és villanásszerû, az elhatározás és a vágy, hogy minden sokáig tartson, hogy ez a lány ne kapálózzon ilyen értelmetlenül, hiszen nem akarja bántani, hogy értse már meg, hogy nem tud megszökni, és senki sem jöhet a segítségére, és szép nyugodtan adja meg magát, de nem is kell megadnia magát, csak feküdjön le, ahogy õ is lefeküdt és ledöntötte a szalmára és a fülébe kiabálta, hogy hallgasson, ne legyen ostoba, várjon, amíg megtalálja a gombokat meg a csatokat, de nem talált mást csak rémülten tiltakozó vonaglást, valami idegen nyelven elõtörõ szózuhatagot, sikoltozást és sikoltozást, amit a végén még meghall valaki.

Nem egészen így volt, a vadállati támadás rémületet és undort keltett benne, Janet küzdött, hogy kiszabaduljon és hanyatt-homlok elmeneküljön de már nem lehetett, csakhogy a rémületét nemcsak a borostás vadállat okozta, mert nem is volt vadállat, ahogy a fülébe duruzsolt, ahogy lefogta, de nem szorította fájdalmasan, a csókok, amelyekkel beborította az arcát és a nyakát, a borosta szúrta a bõrét, de azért csókok voltak, az undor abból fakadt, hogy oda kell adnia magát ennek a férfinak, aki nem közönséges vadállat, hanem férfi, az undor mindig is ott bujkált benne, mióta egy délután megjött az elsõ vérzése az iskolában, Murphy kisasszony meg a Cornuallest idézõ dörgedelme az osztály elõtt, a sugdolózás a diákszálláson a napilapok bûnügyi híreirõl, a tiltott olvasmányok, amelyekben az a dolog nem is hasonlított a Murphy kisasszony ajánlotta könyvek rózsaszínû utalásaira, Mendelssohnnal és konfettiesõvel vagy anélkül, a titkos kommentárok a Fanny Hill nászéjszaka-jelenetérõl, a legjobb barátnõje hosszú hallgatása, amikor hazatért a nászútjáról, aztán ahogy hirtelen a nyakába borult és felzokogott, szörnyû volt, Janet, bár késõbb az elsõ gyerek megszületésének boldogsága, a tétova emlék egy délutáni sétájukon, nem kellett volna úgy eltúloznom, Janet, majd meglátod, de már késõ volt, a gondolat megrögzült, olyan szörnyû volt, Janet, újabb születésnap, a bicikli és a terv, hogy egyedül indul útnak, míg egyszer talán, talán szép lassan, aztán a tizenkilencedik év és a második utazással töltött vakáció Franciaországban, Dordogne-ban, augusztusban.

Valaki még meghallja, kiabálta egészen közelrõl az arcába, bár már tudta, hogy a lány képtelen megérteni, kimeredt szemmel nézte és egyre könyörgött valami idegen nyelven, küzdve, hogy kiszabadítsa a lábát, hogy felálljon, Robert egy pillanatra úgy érezte, hogy mondani akar valamit, ami nem csupán segélykérõ kiabálás vagy könyörgés vagy szitkozódás az anyanyelvén, sikerült kigombolnia a blúzát és vakon keresgélte a cipzárt ott lejjebb, a teste egész súlyával szorítva le a lányt a szalmára, kérlelve, hogy hagyja abba a sikoltozást, hogy most már abba kell hagynia, mert valaki még erre jön, eressz, ne kiabálj, eressz már el, kérlek, ne kiabálj.

Hogyne kapálózna, ha egyszer a fiú képtelen volt megérteni, ha a szavak amelyeket az anyanyelvén akart mondani neki darabokra törtek, összekeveredtek a fiú habogásával és csókjaival, nem értette meg, hogy nem arról van szó, hogy bármilyen szörnyû is amit csinálni akar vele, amit csinálni fog, nem az a baj, hogyan magyarázza meg neki, hogy õ még soha, hogy a Fanny Hill, hogy legalább várjon egy kicsit, hogy a hátizsákjában van arckrém, hogy ezt így nem szabad, hogy így az lesz belõle, amit a barátnõje szemében látott, az az émelygõ félelem valami elviselhetetlentõl, szörnyû volt, Janet, olyan szörnyû volt. Érezte, hogy a sortja enged, a kéz benyúlt a bugyija alá és lerántotta, a tiltakozás utolsó rohamában összerándult és küzdött, hogy megmagyarázza, hogy az utolsó pillanatban megállítsa, hogy másképp legyen, érezte ahogy a fiú nekifeszül, a döfést a szétfeszített combjai között, a szúró fájdalmat, ami a vörös izzásig fokozódott, felüvöltött de inkább a borzalomtól, mint a kíntól, mint aki nem hiszi, hogy ennyi az egész, ez biztos még csak a kezdete a kínszenvedésnek, érezte a kezet az arcán, ahogy befogja a száját, aztán lejjebb csúszik, a második döfést, ami ellen már nem tudott küzdeni, ami ellen már nem volt sikoly, se levegõ, se könny.

Rövid küzdelem után beléhatolt, a lány teste befogadta, abbamaradt a kétségbeesett ellenállás, amit le kellett küzdenie, hogy újra és újra felnyársalhassa, míg a legmélyére nem hatolt, míg szorosan össze nem forrtak, a kéj úgy tört rá, mint egy korbácsütés aztán hálás motyogás és végtelen, vak ölelés közepette elélvezett. Felemelte a fejét Janet vállának gödrébõl és a pillantását kereste, hogy megmondja neki, hogy megköszönje, hogy végre elhallgatott; sejtelme sem volt, hogy más oka is lehet a vad védekezésre, a kapálózásra, ami arra kényszerítette, hogy kíméletlenül megerõszakolja, de most azt sem értette, miért adta fel, miért a hirtelen csend. Janet szeme rászegezõdött, az egyik lába lassan féloldalra billent. Robert lassan visszahúzódott, kihátrált belõle és a szemébe nézett. Megértette, hogy Janet nem látja.

Se könny, se levegõ, a levegõ hirtelen akadt el, valahonnan a koponyája mélyérõl egy hullám gördült a szeme elé és már nem volt teste, utoljára a fájdalmat érezte, egyszer és még egyszer, aztán az üvöltés közepén a levegõ hirtelen elakadt, kilélegezte, de beszívni már nem tudta, helyette az a vörös fátyol, mint két véres szemhéj, a ragadós csend, valami nem létezõ, ami egyre hosszabbra nyúlt, valami, ami egészen más, amiben minden megvan, ami volt, csak másképp, túl az érzékeken és az emlékeken.

Nem látta, a kimeredt szemek keresztülnéztek az arcán. Egy mozdulattal kirántotta magát és feltérdelt mellette, beszélt hozzá, míg a keze ügyetlenül helyrerángatta a nadrágját, szinte önállósította magát, ahogy a cipzár húzóját kereste, lesimította az ingét és a derekánál begyûrte a nadrágba. Látta az elnyílt, eltorzult szájat, az állon lecsorgó, rózsaszín nyálcsíkot, az egymást keresztezõ karokat, a két görcsbe rándult kezet, a mozdulatlan ujjakat, a mozdulatlan mellkast, a mozdulatlan, meztelen hasat és rajta a csillogó vért, amint lassan lecsordul a szétnyílt combok között. Amikor felkiáltott és egyetlen ugrással felugrott, egy másodpercre azt hitte, hogy Janet kiáltott, valahonnan fentrõl, megállt, mint egy imbolygó bábu, látta a nyomokat a torkán, a lehetetlenül kicsavarodott nyakat, amin Janet feje félrecsuklott, a lányt körülfogta valami, ami gúnyt ûzött belõle, akár egy élettelen bábfigura, akinek minden zsinórja elszakadt.

Másképpen, talán a kezdet kezdetétõl, de mindenesetre már nem ott, suhant valami áttetszõség felé, valami átlátszó közegbe, amelyben semminek sem volt kiterjedése és ahol az, ami azelõtt õ volt, nem a gondolatokhoz vagy a tárgyakhoz képest létezett, szél volt, pedig Janet volt vagy Janet volt a szél vagy víz vagy tér, de mindig világos, a csend fény volt vagy fordítva vagy egyszerre mind a kettõ, az idõ fényesen világított és ez volt Janetnek lenni, minden fogódzó nélkül, a leghalványabb emlék nélkül, ami megtörhetné vagy rögzíthetné ezt a suhanást az üvegszerû közegben, buborék a plexitömbben, áttetszõ halszem a végtelen, fénylõ akváriumban.

Egy favágó fia megtalálta a biciklit az ösvényen, és a hangár deszkafalának résein át meglátta a hanyatt fekvõ testet. A csendõrök megállapították, hogy a gyilkos nem nyúlt Janet hátizsákjához és a pénztárcájához.

A múlt és jövõ nélküli mozdulatlanságból levezetni az üvegszerû, érintkezési és vonatkozási pontok nélküli jelent, azt az állapotot, amelyben a tartalom és a forma nem vált el egymástól, mint a vízben folyó víz, amíg minden átmenet nélkül lendület nem lett, erõteljes szélroham, amely magával sodorta, elõre repítette, de a változást mégsem érezte, csak a száguldó szélrohamot vízszintesen vagy függõlegesen a sebességtõl remegõ térben. Néha kilépett a formátlanságból és szabályosan szilárd alakot öltött, ezt sem lehetett semmihez kötni, pedig tapintható volt, volt olyan idõszak, amikor Janet megszûnt vízbõl való víz, szélbõl való szél lenni, és akkor elõször érzett, érezte a bezártságot és a körülhatároltságot, kocka a kockában, mozdulatlan kocka-lét. Ebben a kocka-állapotban, az áttetszõségen és a forgószélen kívül megteremtõdött valamiféle huzamosság, nem múlt és jövõ, csak egy kézzelfoghatóbb jelen, a sûrû és kézzelfogható jelenidõre korlátozott idõ valamiféle kezdeménye, kocka az idõben. Ha választhatott volna, a kocka-állapotot választotta volna, maga sem tudta miért, talán mert az állandó változás közepette ez volt az egyetlen helyzet, amiben semmi sem változott, mintha ott szabott korlátok közé lett volna szorítva, az állandó kocka-lét bizonyosságában, a jelenben, ami valamiféle jelenlétet sugallt, majdnem tapinthatóságot, jelent, amiben volt tartalom, talán idõ, talán mozdulatlan tér, amelybe minden mozdulat szinte belevésõdött. Csakhogy a kocka-létet bármikor felválthatta a másik két kavargás és elõtte, utána és közben más közegbe került, újra jött a süvöltõ suhanás a kristályok vagy áttetszõ szirtek óceánjában, a céltalan lebegés a semmi felé, a tornádó örvénylõ szippantása, mintha egy egész õserdõ lombján át siklana és valami nyúlós ökörnyál tartaná fenn a leveleken és most - azelõtt nélküli most, szikár és váratlanul adódó most - talán újra a kocka-lét, körülveszi és megállítja, határok a mostban és az ottban, ami már-már olyan volt, mint a pihenés.

A tárgyalást Poitiers-ben folytatták le, 1956 júliusának végén. Robert védelmét Dr. Roland-ra bízták; az esküdtszék nem fogadta el enyhítõ körülménynek a korai árvaságot, a javítóintézeti nevelést és a munkanélküliséget. A vádlott csendes döbbenettel hallgatta a halálos ítéletet és a közönség tapsát; a tárgyalóteremben szép számmal voltak angol turisták is.

Lassanként (lassanként, ebben az idõtlenségben? Afféle bevett fordulat) más állapotok is felbukkantak, amelyek talán már megvoltak, bár a már azelõttöt feltételez és nem volt azelõtt; most (de nincs most sem) szél-állapot uralkodott most pedig az a kúszás-állapot, amelyben minden most kínszenvedés volt, a szél-állapot tökéletes ellentéte, gyötrelmes vonszolódás a semmi felé; ha tudott volna gondolkodni, egy hernyó képe villant volna fel Janet elõtt, amint egy libegõ falevélen araszol elõre, elõbb a színén, aztán a fonákján, aztán megint a színén, a legcsekélyebb látás, tapintás és cél nélkül, végtelen Möbius-szalag, kúszás az egyik oldal szélére, hogy átmásszon a másikra, a másikról az egyikre, végeérhetetlenül, hihetetlenül lassan és keservesen araszolva ott, ahol nem volt mértéke a lassúságnak, és a gyötrelemnek, de a lét kúszásból állt és a kúszás-lét azonos volt a lassúsággal és a gyötrelemmel. Vagy a másik (másik, ebben az összehasonlítható körülmények nélküli állapotban?), a láz-lét, a szédítõ száguldás valamiféle csõszerû vagy áramkörszerû rendszerben, matematikai egyenletekre vagy zenei partitúrákra emlékeztetõ állapotok között, egyik pontról a másikra, egyik hangjegyrõl a másikra ugorva, az egyik számítógép-áramkörbõl ki, a másikba be, halmaz-, partitúra- vagy áramkör-lét, önmagában száguldva, láz-létet alkotva, viharosan robogva a pillanatokra felvillanó, formátlan és hangtalan csillagképek között. A láz valahogy maga volt a szenvedés. A kocka-lét és a hullám-lét más volt, láz és kúszás nélküli lét volt, a kocka-lét nem volt láz és a láz-lét nem volt kocka-lét vagy hullám-lét. A kocka-létben most - ez a most hirtelen mostabb volt mint a többi - elõször (ebben a mostban felbukkant az elõször sejtése) Janet már nem maga volt a kocka-lét, hanem benne volt a kocka-létben, késõbb pedig (mert ez az elsõ, a többitõl különbözõ most magával hozta a késõbb érzetét), a hullám-létben Janet már nem maga volt a hullám-lét, hanem benne volt a hullám-létben. Mindebben felbukkant az idõbeliség ígérete, már fel lehetett ismerni az elõszört és a másodszort, a hullámban létet vagy a lázban létet, amelyek egymást követték, hogy aztán elûzze õket a szélben lét vagy a lombban lét vagy újra a kockában lét, egyre inkább a Janet-lét, Janet-lét az idõben, az a lét, ami nem Janet volt, de a kocka-létbõl a láz-létbe ment át, vagy visszatért a hernyó-létbe, mert az állapotok egyre inkább kikristályosodtak és megszilárdultak és valahogy behatárolódtak nemcsak az idõben hanem a térben is, egyikbõl a másikba ment át, a kocka nyugalmából a matematikai áramkör lázába vagy a trópusi õserdõ lombozatába vagy a végtelen kristálypalackokba vagy a jéggé dermedt ciklontölcsérekbe vagy a gyötrelmes kúszásba a kétoldalú felületeken vagy a sok-sok oldalú poliédereken.

A fellebbezést elutasították és Robert-t átszállították a siralomházba, hogy ott várja meg a kivégzést. Most már csak a köztársasági elnök kegyelme menthette meg a guillotintól. Az elítélt napjai egyformán teltek: dominózott a börtönõrökkel, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, mélyen aludt. Egyfolytában álmodott, mert a cella ajtaján bekukucskáló õrök látták, ahogy hánykolódik az ágyon, hadonászik a karjával és össze-összerezzen.

Az egyik váltásnál meg kellett jelennie az elsõ emlék-foszlánynak, a levelek között kúszva, vagy ahogy kilépett a kocka-létbõl, hogy belépjen a láz-létbe, tudta, hogy valami egyszer Janet volt, egy összefüggéstelen emlék próbált bejutni és formát ölteni, egyszerre a tudat, hogy Janet volt, az emlék Janetrõl egy erdõben, a biciklirõl, Constance Myersrõl és egy ezüsttálcán sorakozó bonbonszemekrõl. Az egész kezdett összeállni a kocka-létben, egyre tisztábban bontakozott ki a homályból, Janet és az erdõ, Janet és a bicikli, és egy-egy képzuhatagban lassanként kirajzolódott valamiféle személyiségtudat, az elsõ nyugtalanság, a korhadt deszkatetõ látványa, ahogy hanyatt fekszik és valami vonagló erõ leszorítja, a félelem a fájdalomtól, a száját és az arcát dörzsölõ borostás bõr érintése, valami ijesztõen közeledett, valami küzdött, hogy megértesse magát, hogy megmondja, ne így, ennek nem így kell történnie, és a lehetetlen határán az emlék megszakadt, szédítõen örvénylõ egyre sebesebben száguldó rohanás ragadta ki a kockából, hogy a hullámba vagy a lázba lökje, vagy ellenkezõleg, újra a kúszás tapadós lassúságába, ahol nincs más, mint a kúszásban-lét, ahogy a hullámban vagy az üvegben-lét is csak ennyi volt a következõ váltásig. Amikor visszakerült a kocka-létbe, visszatért a tétova emlék, hangár és csokoládé, és harangok és osztálytársnõk gyorsan tovasuhanó képei, az a kevés, amit tenni tudott, küzdött, hogy ott maradhasson a kockaságban, hogy tovább tartson az az állapot, amelyben nyugalom volt és határok, ahol egyszer gondolkodni tud és magára ismer majd. Újra és újra eljutott az utolsó érzésekig, a borostás bõr szúrós érintéséig a száján, a kapálózásig a ruháját leszaggató kezek szorítása alatt, míg egy pillanat alatt újra bele nem veszett a süvöltõ száguldásba, falevelek vagy felhõk vagy cseppek vagy forgószelek vagy villámló áramkörök. A kocka-létben nem tudott túljutni azon a határon, ahol minden borzalom volt és viszolygás, de ha lett volna akarata, ez az akarat ott állapodott volna meg, ahol elõbukkan az érzõ Janet, ahol Janet megpróbálta elkerülni a visszatérést. Ahogy küzdött a testét a szalmára szorító súly ellen, ahogy mindenképpen meg akarta mondani, hogy ne, hogy ennek nem így kell történnie, sikoltozva, a rothadó szalmán, újra átsiklott a mozgó állapotba, amelyben minden folyt, mintha a hömpölygésbõl teremtõdött volna minden, füst örvénylett a hernyóbábban, amely felnyílt aztán önmaga köré tekeredett, a hullámban-lét, a megfoghatatlan ömlés, amelyben már olyan sokszor lebegett, alga vagy parafa vagy medúza. Azzal a különbséggel, hogy Janet úgy érezte, valami olyasmibõl jön, mint az álmok nélküli alvás utáni ébredés, egyszerre az ébredés egy reggel Kentben, újra Janet volt, és újra volt teste, a test érzése, két kar és váll és lebegõ haj a kristályos közegben, a tökéletes áttetszõségben, mert Janet nem látta a testét, végre újra volt teste, de nem látta, a test tudata volt, ahogy lebeg a hullámokban vagy a füstben, Janet nem látta a testét, de mozgott, kinyújtotta a karját, és hátrarúgta a lábát, mint aki úszik, elõször különült el a hullámzó masszától, amely körülfogta, úszott a vízben vagy a füstben, a teste volt az és minden tempónál élvezte, hogy már nem tehetetlenül sodródik a végtelen tovasiklásban. Úszott és úszott, nem kellett látnia magát, hogy ússzon és érezze a tudatos mozgás örömét, az irányt, amelyet a karja és a lába adott a haladásnak. Átmenet nélkül zuhant vissza a kocka-létbe, újra a hangár, újra az emlék és a szenvedés, újra addig a határig, ahol az elviselhetetlen súly, a beléhasító fájdalom és az arcát elborító, vörös szédülés, aztán újra a másik oldalon találta magát olyan lassúsággal kúszva, amit most már mérni és gyûlölni is tudott, újra láz lett, forgószél örvénye lett, újra a hullámokban volt és élvezte a Janet-testet, és amikor a megfoghatatlan végén minden összetömörül a kocka-létben, a másik oldalon nem az iszonyat, hanem a vágy várta a kocka-lét képeiben és szavaiban, a hullámban-lét testi gyönyörével. Megértve, önmagával azonosulva, a láthatatlan Janet Robert után vágyakozott, újra a hangár után csak másképp, Robert után vágyakozott, aki oda vitte, abba ami ott történt és most már megértette az ostobaságot ott a hangárban és vágyott Robert után, és a folyékony kristályok vagy magasan lebegõ felhõrétegek közt úszás gyönyörében õt hívta, felkínálta neki hanyatt fekvõ testét, hívta az igazi beteljesedésre, és a gyönyörben az ügyetlen beteljesedés a hangár dohos szalmáján.

Minden ügyvédnek keserves feladat megmondani a védencének, hogy elutasították a kegyelmi kérvényét; Dr. Rolland hányt, amikor kijött a cellából, ahol Robert az ágy szélén ülve meredten bámult a semmibe.

A tiszta érzéstõl a tudásig, a hullámok folyékony világától a szigorú kockáig, valami olyasmiben egyesülve, ami újra Janet volt, a vágy utat keresett magának, új utat a visszatérõ utak között. Az akarat visszatért Janetbe, eleinte nem volt tengely, ami irányt szabjon az emlékeknek és az érzéseknek, de most a vággyal az akarat is visszatért Janetbe, valami íjat formált benne, bõrbõl, inakból és zsigerekbõl való íjat és kilõtte a lehetetlen felé, az õt körülvevõ és szédítõ gyorsasággal elhagyó állapotok közt vagy azokon kívül törve utat magának, az akarata a vágy volt, ami átgázolt a folyadékokon, a száguldó csillagképeken és a csigalassú araszoláson, Robert volt a végcél valahol a távolban, a cél, ami most már kirajzolódott és neve is volt és a kocka- állapotban még tapintható is, aztán késõbb vagy elõbb, a mostban, a jólesõ úszás a hullámok meg a kristályok között kiáltássá alakult, hívó szóvá, amely simogatta és elõrelendítette. Nem láthatta, de érezte magát; nem tudott világosan gondolkodni, a vágya vágy volt és Robert, Robert volt, valami elérhetetlen állapotban, ahová a Janet-vágy megpróbált betörni, Robert-állapot, amelybe a Janet-vágy, a Janet-akarat el akart jutni, ahogy most újra a kocka-állapotba, a megszilárdulásba és körülhatároltságba, amelyben az alapvetõ tudatmûködés egyre inkább lehetségessé vált, szófordulatok és emlékek, a csokoládé íze és a krómozott pedál nyomása a talpán, az erõszaktétel a tiltakozó vonaglásban, ahová most már befészkelte magát a vágy, az akarat, hogy végül könnyek és élvezet közepette engedjen, hogy hálásan elfogadja, hogy Robert-é legyen.

Olyan nyugodtan, olyan szelíden viselkedett, hogy idõnként magára hagyták, néha bekukkantottak a cella ajtajának kémlelõlyukán, megkínálták cigarettával vagy meghívták egy parti dominóra. Robert elmerült abban a réveteg állapotban, ami valamiképpen mindig is jellemezte, és nem érezte az idõ múlását. Hagyta, hogy megborotválják, követte az õröket a zuhanyozóba, néha megkérdezte, hogy milyen az idõ, vajon esik-e Dordogne-ban.

A hullámok és a kristályok között volt, amikor egy erõteljesebb karcsapás, a talpának egy kétségbeesett rúgása hideg és zárt térbe lökte, mintha a tenger kihányta volna egy félhomályos, Gitanes-füstbe burkolt barlangba. Az ágy szélén ülve Robert a semmibe bámult, az elfelejtett cigaretta lassan elhamvadt az ujjai között. Janet nem döbbent meg, itt nem volt olyan, hogy döbbenet, se olyan, hogy jelenlét vagy távollét; gyémántkocka a cella kockájában, áttetszõ fal választotta el minden próbálkozástól, Robert-tõl ott egy karjúnytásnyira, a villanykörte fényében. Testének végletekig feszített íján nem volt húr, sem nyílvesszõ, ami áttörhette volna a gyémántkockát, az áttetszõség áthatolhatatlan anyagú csend volt, Robert egyszer sem emelte fel a tekintetét, hogy arra nézzen, ahol nem volt más, csak a cella sûrû levegõje, a gomolygó dohányfüst. A Janet-kiáltás, a Janet-akarat képes volt eljutni odáig, odatalálni, de most beleütközött a lényegi különbségbe, a Janet-vágy áttetszõ tajték-tigrise mindig más alakot öltött, puha füst-karmait kinyújtotta a rácsos ablak felé, aztán elsorvadt és tehetetlen vonaglással semmivé foszlott. Tudta, hogy akármelyik pillanatban újra kúsznia vagy száguldania kell majd a lombok vagy homokszemek vagy atomszerkezet-képletek között, és az utolsó lendületével a Janet-vágy odakiáltott Robert képének, megpróbálta elérni az arcát vagy a haját, magához hívni. Látta, hogy az ajtó felé néz, kikukucskál a lyukon, amelyen át most nem lesték szemek. Robert villámgyors mozdulattal kirántott valamit a takarója alól, gyûrött lepedõbõl sodort, hitvány kötelet. Egyetlen ugrással átvetette az ablak rácsán. Janet üvöltve hívta, néma üvöltése a gyémántkocka falának ütközött. A vizsgálat kiderítette, hogy az elítélt úgy akasztotta fel magát, hogy teljes erejével a földre vetette magát. A rántástól valószínûleg elvesztette az eszméletét és nem védekezett a fulladás ellen; alig négy perc telt el azóta, hogy lenéztek az õrök. Aztán semmi, az üvöltés közepén a szakadás és az átmenet a kocka-lét szilárdságába, hogy azt is megtörje Janet belépése a láz-létbe, a megszámlálhatatlan lombikon át futó, spirális száguldásba, ugrás a sûrû sár mélységébe, ahol az elõrejutás olyan volt, mint valami kemény közeg makacs rágcsálása, ragacsos emelkedés valami zöldesen derengõ szint felé, aztán újra a hullám-lét, az elsõ karcsapások, mint a boldogság, aminek most már neve is volt, hátrafelé forgó légcsavar, reménységgé változott kétségbeesés, mit számított most már az állandó átmenet egyik állapotból a másikba, hogy a lombok közt van-e vagy zenei ellenponton, a Janet-vágy most már hajtotta, kereste õket, a húrt megfeszítve, fémes pendüléssel ugrott egyikbõl a másikba. Valamelyik állapotban, amikor az egyik közegen, vagy egyszerre mindegyiken át halad, Robert. Valamelyik pillanatban, a lázban-lét-Janet vagy a hullámban-lét-Janet összetalálkozhat a hullám- vagy láz- vagy kocka-lét-Robert-rel az idõtlen mostban, nem Robert-rel, hanem a kockasággal vagy a lázzal, mert a mostok õt is lassan viszik majd át a lázban vagy a hullámban-létbe, lassanként adják majd oda neki Robert-t, megszûrik és sodorják és egyszer rögzítik az egyidejûségben, egyszer, ha majd belép a folytonosságba, a Janet-vágy küzdött minden állapot ellen, hogy bejuthasson a következõbe, ahol Robert még nem, újra a lázban lenni Robert nélkül, megbénulni a kocka-létben Robert nélkül, lágyan belesiklani a folyadékba, ahol az elsõ karcsapások Janetté lettek, önmaga teljességét érzõ és tudó Janetté, de ott majd egyszer Robert, ott egyszer biztosan a kristályhullámok langyos ringatása végén egy kéz ér majd JaNET KEZéHEZ, VéGRE ROBERT KEZE.