Morelli befejezetlen jegyzete:
Soha nem tudnék lemondani arról az érzésrõl, hogy ott, az arcomhoz tapadva, az ujjam közé fonódva, létezik egy végtelenül kristálytiszta valami, egyfajta káprázatos kitörés a fény felé, átáradás a másba vagy a más átáradása énbelém, amely megszilárdulhatna és feloldódhatna a teljes idõ és tér nélküli fényben. Akár egy opál- és gyémántkapu, amely mögött az ember létezni kezd, s az lesz, ami az igazi lénye, s ami nem akar, nem tud, és nem is képes lenni.
Ez a vágy és ez a sejtés nem új, csak a növekvõ zavar az, amit a sok pótszerrel szemben érzek, melyeket értelmem küldöz éjjel-nappal, ez az adat- és emléktár, megannyi szenvedély, melyekben idõ- és bõrcafatokat hagyok hátra, és sok látomás, melyek annyira alatta és annyira messze maradnak attól az arcomhoz tapadó közeli valamitõl, ahol a sejtelem keveredik a valóval, leleplezve ezt a látszatszabadságot, amellyel az utcákat és az éveket járom.
Jóllehet csupán ez a test vagyok, amely elrothad az eljövendõ idõ bármely pillanatában, csupán néhány csont vagyok, mely most anakronikusan ír, érzem, hogy követelõdzik ez a test, követeli a tudatától azt a még elképzelhetetlen eljárást, melynek köszönhetõen majd nem rothad el. Ez a test, amely én vagyok, tudja elõre, hogy van egy állapot, amelyben megtagadva önmagát, és megtagadva ugyanakkor tárgyi megfelelését, tudata egy testen és világon kívüli állapotba lépne át, mely az igazi belépés lenne a létbe. A testem létezni fog, nem az én Morelli-testem, nem én 1950-ben, aki 1980-ban már elrothadtam, a testem létezni fog, mert a fény-ajtó mögött (hogyan nevezzem ezt az arcomhoz tapadó, ostromló bizonyosságot) a lét több lesz, mint test, több, mint test és lélek, több, mint én és az a másik, több, mint tegnap és holnap. Minden attól függ, hogy... (egy áthúzott mondat).
Melankolikus befejezés: Egy szatori azonnali és mindent megold. De hogy elérjünk hozzá, újra végig kellene járnunk - visszafelé - külsõ és belsõ történelmünket. Trop tard pour moi. Crever en italien, voire en occidental, c'est tout ce qui me reste. Mon petit café-crème le matin, si agréable…
62
Morelli valamikor tervezett egy könyvet, amely különálló feljegyzésekben maradt. A tervet legjobban ez a följegyzés foglalta össze: "Pszichológia elavult szó. Egy svéd kutató a gondolkodás kémiai elméletén dolgozik*. Kémia, elektromágnesesség, az élõ anyag titokzatos áramlatai, meglepõ módon minden a mana fogalmát idézi; a társadalmi viselkedés perifériáján így sejteni lehetne egy más természetû kölcsönhatást, egy biliárd játékot, amelyet néhány egyén kezd vagy szenved el, egy drámát Oidipuszok, Rastignacok és Phaedrák nélkül, egy személytelen drámát, amelyben a szereplõk tudata és szenvedélyei csak utólagosan érintettek. Mintha a tudatalatti szintek csomóznák ki és csomóznák össze az érintett csoport gombolyagját a drámában. Vagy, hogy a svéd kedvére tegyünk: mintha bizonyos egyének kérés nélkül beavatkoznának mások kémiai alapjaiba és fordítva, úgy, hogy a legérdekesebb és legnyugtalanítóbb láncreakciók, osztódások és átalakulások mennének végbe.
"Így van, elég egy kedélyes extrapoláció, aztán veszünk egy emberi csoportot, mely azt hiszi, hogy ennek az õsi, õsi szónak klasszikus értelmében pszichésen reagál, pedig az semmi más, mint az élõ anyag áramlásának lüktetése, a végtelen kölcsönhatások, amelyeket egykor vágynak, rokonszenvnek, akaratnak, meggyõzõdésnek neveztünk, amelyek úgy mutatkoznak itt, mint valami, ami ésszel felfoghatatlan és teljességgel leírhatatlan: csupa bennünk lakó, idegen erõ, ami létjogot követelve tör elõre; valami magasabbrendû, emberi határainkat meghaladó kutatás, amely saját céljaira használ fel minket, egy homályos szükség, hogy kitörjünk a homo sapiens állapotból afelé a… Milyen homo? Mert a sapiens ez egy másik õsi, õsi szó, azok közül, amelyeket alaposan meg kell tisztítani, mielõtt valamilyen értelemben megkísérelnénk használni õket."
"Ha megírnám ezt a könyvet, abban az átlagos viselkedési normák (még a legszokatlanabb luxuskategóriások is) megmagyarázhatatlanok lennének a bevett pszichológiai eszközökkel. A szereplõk látszólag tébolyultak vagy teljesen idióták lennének. Nem azért, mert hiányozna az átlagos challange and response képességük: szerelem, féltés, odaadás, és így tovább, hanem mert bennük fájdalmasan megnyílna egy út ahhoz, amit a homo sapiens a tudatalattiban õriz, mintha egy harmadik szem** pislogna fájdalmasan a homlokcsont alatt. Minden csupa nyugtalanság, aggodalom, állandó ûzöttség lenne, olyan tér, ahol a pszichológiai okszerûség zavarodottan megadná magát, és ezek a bábuk vagy szétesnének, vagy szeretnék egymást, vagy felismernék egymást, nem is sejtve igazán, hogy az élet igyekszik megváltoztatni a kulcsot, bennük, értük és rajtuk keresztül, hogy egy alig felfogható próbálkozás születik az emberben, mint ahogy egykor létrejött az ész-kulcs, az érzelem-kulcs, a pragmatizmus-kulcs. Merthogy minden következõ vereség közeledés a végleges változathoz, merthogy az ember nem létezik, hanem lenni akar, lenni igyekszik tapogatózva szavak és viselkedések, vérrel befröcskölt vidámság és más hasonló szófordulatok közt."
71
Morelliáda
Mi is alapjában véve ez a történet az ezeréves királyság, az éden, a másik világ megtalálásáról? Minden, amit mostanában írnak, és amit érdemes elolvasni, a nosztalgia felé fordul. Árkádia-komplexus, visszatérés a nagy méhbe, back to Adam, le bon sauvage (és mennek…), Elveszett paradicsom, elveszett, mert kereslek, én, örökké fény nélkül… Aztán hajrá, elõre a szigetekkel (lásd Musil), vagy a gurukkal (ha futja a Párizs-Bombey járatra), vagy egyszerûen kávéscsészét szorongatva és mindenhonnan megszemlélve, már nem mint csészét, hanem mint a tanúbizonyságát ennek a mérhetetlen hülyeségnek, amelyben mindannyian benne vagyunk, és még higgyük azt, hogy ez a tárgy semmi más, mint egy kávéscsésze, amikor még a Planck, Heisenberg és a kvantumok összefoglalásával megbízott újságírók leghülyébbike is három oszlopos cikkben igyekszik kínkeservvel elmagyarázni, hogy minden remeg és rezeg, és kész, akár egy macska, a hatalmas hidrogén- vagy kobaltugrásra, amitõl majd mindannyian hanyatt esünk. Igazán közönséges megnyilatkozás.
A kávéscsésze fehér, az igazi vadember barna, Planck pedig belevaló német volt. Mind emögött (mindig a mögöttes, el kell fogadnunk, hogy ez a modern gondolkodás alapeszméje) pedig ott van a Paradicsom, a másik világ, az eltiport ártatlanság, amely után sírva kutatunk a homályban, Hurkalia földje. Így vagy úgy, de mindenki ezt keresi, mindenki ki akarja nyitni az ajtót, hogy játszhasson. És nem az Éden miatt, nem annyira magáért az Édenért, hanem csak azért, hogy a háta mögött hagyja a sugárhajtású repülõket, Nyikita, Dwight, Charles vagy Francisco arcát, a csengõ ébresztését, hogy a hõmérõhöz és a széljáráshoz igazodjon, hogy egy fenékberúgással küldjék nyugdíjba (negyven évig szorítja össze a fenekét, hogy kevésbé fájjon a rúgás, de ugyanúgy fáj, ugyanúgy hatol a cipõorr mindig egy kicsit beljebb, egyre jobban belemélyedve a pénztáros, az alhadnagy, az irodalomtanár vagy az ápolónõ fenekébe), és azt mondtuk, hogy a homo sapiens nem azért keresi az ajtót, hogy belépjen az ezeréves királyságba (bár nem lenne rossz, egyáltalán nem), hanem hogy becsukhassa a háta mögött, és rázza a fenekét, mint egy elégedett kutya, mert tudja, hogy a rohadt élet cipõje kívülmaradt, a zárt ajtón rúgja szét magát, és hogy egy sóhajjal meglazíthatja szegény fenékzárját, kinyújtózhat és végigsétálhat a kis kerti virágok között, és leülhet a felhõket bámulni úgy ötezer évre, vagy ha lehet húszra, persze csak ha nem haragszik rá senki, és ha van még lehetõsége ottmaradni a kertben, és nézegetni a kis virágokat.
Néha-néha a feneküket két kézzel védõ emberek tömegében van egy, aki nem csak azért akarja bezárni az ajtót, hogy megvédje magát a hagyományos három dimenziójú rúgásoktól, nem számolva azt a sok értelmi kategóriából származó rúgást, amit az öntelt ráció ugyancsak rothadt elvétõl, meg számtalan efféle állatságtól kapunk, hanem ezek az egyének a többi bolonddal együtt azt hiszik, hogy mi nem is a világon vagyunk, hanem óriás szüleink egy tótágast álló világba tettek minket, ahonnan ki kell jutnunk, ha nem akarjuk lovasszoborként végezni vagy minta-nagypapává válni, és hogy semmi sincs veszve, ha végül van bátorságunk kijelenteni, hogy minden elveszett, és elõrõl kell kezdeni, mint azok a jeles munkások, akik 1907-ben agy augusztusi reggelen észrevették, hogy a Monte Brasco-i alagutat rosszul irányozták, és hogy a Dublivnából induló jugoszláv munkások fúrta alagúttól tizenöt méternyire fognak kibukkanni. Mit tettek a jeles munkások? A jeles munkások otthagyták az alagutat, ahogy volt, felmentek a felszínre, és miután éjt nappallá téve tanakodtak Piemonte különbözõ kocsmáiban, saját szakállukra kezdtek fúrni a Brasco egy másik részén, és haladtak elõre vajmi keveset törõdve a jugoszláv munkásokkal, ki is jutottak négy hónap és öt nap után Dublivna déli részén, a nyugdíjas iskolamester nem kis meglepetésére, aki otthon, fürdõszobája magasságában látta õket felbukkanni. Dicséretre méltó példa ez, amelyet a dublivnai munkásoknak követniük kellett volna (bár azt el kell ismerni, hogy a jeles munkások nem közölték velük szándékaikat), ahelyett, hogy makacsul egy nem létezõ alagúthoz akartak csatlakozni, akárcsak számos költõ, aki késõ éjszakai órákban derékig kihajol a nappali ablakán.
Így aztán lehet röhögni, és azt hinni, hogy nem beszél ez komolyan, pedig igenis komolyan beszélek, a nevetés maga több hasznos alagutat ásott, mint a föld minden könnye, noha a konok hájas nyakúak nem szívesen hiszik el, hogy Melpomene termékenyebb, mint Máb királynõ. Jó lenne egyszer és mindenkorra egyetérteni ebben a témában. Talán van egy kijárat, de ez a kijárat bejárat is kell hogy legyen. Talán van egy ezeréves királyság, de ez nem menekülés az erõdítményt rohamozó ellenség támadása elõl. Ez a század már eddig is tömérdek dolog elõl megfutamodott, keresi az ajtókat, és néha betöri õket. Hogy mi történik utána, senki se tudja, egyesek bizonyára bepillanthattak, aztán ottvesztek és nyomban el is nyelte õket a nagy fekete felejtés, mások megelégedtek a kis szökésekkel: házacska a külvárosban, irodalmi vagy tudományos érdeklõdés, turizmus. A szökéseket megtervezik, technologizálják, felszerelik Modulátorral és Nylon Szabályozóval. Néhány ostoba azt hiszi, hogy a részegség is megoldás lehet, vagy a meszkalin, vagy a homoszexualitás, vagy minden önmagában csodálatos vagy haszontalan dolog ostobán felemelve a rendszer, a királyság-kulcs szintjére. Lehet, hogy van egy másik világ a mi világunkon belül, de azt sosem fogjuk megtalálni, ha a napok és életek mesés sokaságából vágjuk ki körvonalait, nem fogjuk megtalálni sem a sorvadásban, sem a burjánzásban. Az a világ nem létezik, ahogy a fõnixet, azt is meg kell teremteni. Az a világ ebben a világban létezik de úgy, mint a víz létezik a hidrogénben és az oxigénben, vagy ahogy a Spanyol Akadémiai Szótár 78., 457., 3., 271., 688., 75., és 456. oldalán megtalálható mindaz, ami egy bizonyos tizenegyszótagú Garcilaso-sor megírásához szükséges. Mondjuk, hogy a világ egy jel, amit el kell olvasni. Az olvasáson a létrehozást értjük. Kit érdekel egy szótár, magáért a szótárért? Ha finom vegyületekbõl, ozmózis útján, elemek keveredésébõl végül megszületik Beatrice a folyóparton, miért ne sejthetnénk csodálatosan, mi születhetne belõle? Milyen haszontalan is az ember igyekezete, saját fodrászaként az émelygésig ismétli a kétheti hajvágást, ugyanazt az asztalt teríti meg, újra ugyanazt a dolgot csinálja, ugyanazt a napilapot veszi, ugyanazokat az elveket alkalmazza ugyanarra a konjunktúrára. Lehet, hogy létezik egy ezeréves királyság, de ha egyszer elérkezünk oda, ha mi alkotjuk, akkor nem így fogják hívni. Amíg nem vesszük el az idõtõl történelmi ostorát, amíg nem végzünk a sok amíg dagályosságával, addig számunkra a szépség csak cél, a béke csak óhaj marad, az ajtónak mindig ezen az oldalán leszünk, ahol igazából nem mindig olyan rossz, ahol sok ember megelégedést talál, kellemes parfümöket, jó fizetést, magas színvonalú irodalmat, sztereo hangzást, minek nyugtalankodni tehát azért, mert a világ valószínûleg véges, a történelem az optimális ponthoz közeledik, az emberi faj kilép a középkorból, és belép a kibernetika korába. Tout va très bien, madame la Marquise, tout va très bien, tout va très bien.
Egyébként idiótának, vagy költõnek, vagy teljesen kiábrándultnak kell lenni ahhoz, hogy öt percnél többet vesztegessünk el ezzel a gyorsan megszüntethetõ múltba merengéssel. Cégvezetõk és tudósemberek minden egyes találkozója, minden új mûhold, hormon vagy atomreaktor kicsit jobban széttöri ezeket a csalfa reményeket. A királyság mûanyagból lesz, ez tény. A világ nem válik Orwell vagy Huxley rémálmává; sokkal rosszabb lesz, csodálatos, testre szabott világ lesz, egyetlen szúnyog, egyetlen analfabéta nélkül, hatalmas méretû és valószínûleg tizennyolc lábú csirkékkel, ínyencfalat mindahány, távirányított fürdõszobákkal, ahol a hét minden napján más színû a víz, a közegészségügyi szolgálat apró kis figyelmességének köszönhetõen.
Minden szobában lesz televízió, például nagy trópusi tájképek Rejkjavik lakosainak, igluk látképe a Havannában élõknek, elmés szolgáltatások, melyek minden engedetlenséget finoman leszerelnek, és így tovább.
Egy szóval, megfelelõ világ értelmes embereknek.
És marad majd valaki ezen a világon, ha egyedül is, aki nem lesz értelmes?
Egy sarokban azonban ott az elfelejtett királyság nyoma. Egy erõszakos halálban ott a királyság felidézéséért járó büntetés. Egy-egy nevetésében, könnycseppben maradt fenn a királyság. Tulajdonképpen nem valószínû, hogy az ember végül megölje az embert. Mert az elszökik elõle, elragadja tõle az elektronikus gép, a csillagrakéta vezérlõjét, aztán kicselezi, és bottal üthetik a nyomát. Mindent ki lehet ölni az emberbõl csak a királyság utáni vágyat nem, azt a szemünk színében hordozzuk, minden szerelmünkben, és mindenben, ami legbelül kínoz, felszabadít és megcsal. Wishful thinking , talán; de ez egy másik lehetséges meghatározása a csupasz kétlábúnak.
74
Egy biztosítótûvel a
mosodaszámlához tûzött cédula szerint Morelli
így jellemezte a nonkomformistát: "Elfogadja a kavicsot és
a Béta-kentaurt, a tiszta-mert-jelentéktelenttõl tiszta-mert-mértéktelenig
mindent elfogad. Ez az ember a legalacsonyabb és a legmagasabb frekvenciákon
mozog szándékosan megvetve a középértékeket,
azaz a humán lelki halmaz átlagos rétegét.
Mivel képtelen kizárni a környezetet, megpróbál
hátat fordítani neki; mivel alkalmatlan arra, hogy csatlakozzék
a környezet kirekesztéséért küzdõkhöz,
mert azt hiszi, hogy azt csupán egy másik hasonlóan
elfogult és elviselhetetlen környezetre cserélné,
vállait felhúzva távozik. Barátai számára
sajnálatos elszegényedést jelent, hogy õt a
kicsiny, a gyermeki, egy-egy spárgadarab vagy Stan Getz egy dala
teszi boldoggá; nem tudják, hogy benne van a másik
véglet is, a közeledés a teljesség felé,
amely visszahúzódik, egyre sorvad, rejtõzködik,
de a vadászatnak nincs vége, és még ennek az
embernek a halálakor sem fejezõdik be, mert az õ halála
nem a középérték halála lesz, nem azoké
a frekvenciáké, amelynek hallgatói Sigfrid gyászindulóját
hall-
gatják."
Talán helyesbítendõ ennek a jegyzetnek szenvedélyes tónusát, egy ceruzával összefirkált sárga papíron: "Kavics és csillag: abszurd képek. A lecsiszolt kövekkel való bensõséges érintkezés azonban néha közel visz az átmenethez; a kéz és a kavics között valami idõn kívüli összhang rezdül meg. Ragyogó… (olvashatatlan szó)…, ebbõl van a Béta-kentaur is; a nevek és a méretek elkopnak, felbomlanak megcáfolva a tudomány elvárásait. És ezért ott van az ember valamiben, ami nem más, mint egy (Mi? Micsoda?): egy kéz, amely egy áttetszõ követ markol remegve, amely szintén remeg." (Lejjebb tintával: "Ez nem panteizmus, csodás illúzió, felfelé zuhanás a tenger határán felizzó égen.")
Máshol így magyarázza: "Alacsony és magas frekvenciákról beszélni, annyi mint megint engedni az idola fori nak és a tudományos nyelvnek, a nyugat illúziójának. Az én nonkomformistámnak papírsárkányt készíteni vidáman, és eregetni a körötte lévõ gyermekek örömére, nem csipcsup elfoglaltság (alacsony a magashoz képest, kevés a sokhoz képest és így tovább), hanem a tiszta elemek egybeesése, és az abból áradó harmónia és elégedettség, ami segít elviselni, ami ezen kívül van. Ugyanígy a hiányérzet és a boldog elidegenedés pillanatai, melyekben futólag meg-megérint valamit, ami saját paradicsoma lehetne, nem jelentenek a számára magasabbrendû tapasztalatot, mint a papírsárkány-készítés; ez is egy cél, de nem felsõbbrendû vagy messzebb vivõ cél. És nem is idõben értelmezett ez a cél, nem valamiféle roham, melyben csúcspontjára ér a gazdagító letisztulás folyamata; megtörténhet vele vécén ülve, de inkább nõi combok között esik meg, füstfelhõben és olyan mûvek olvasásakor, amelyet az elõkelõ vasárnapi lapok általában nem sokra tartanak.
"A hétköznapi tettek terén, az én nonkomformistám viselkedése lefordítható mindennek az elutasítására, amirõl bûzlik a betanult ideológia, a hagyomány, a félelmen és a kölcsönösen hamis hasznokon alapuló csordaszellem. Robinson is lehetne minden erõfeszítés nélkül. Nem mizantróp, de a férfiakból és a nõkbõl csak azt a részt fogadja el, melyet nem mûanyagból nyomott a társadalmi felépítmény: maga is félig már az öntõformában van, és ezt tudja, de ez aktív tudás, nem a beletörõdés határozza meg a lépteit. Szabad kezével az arcát pofozza a nap nagy részében, üres perceiben pedig a többieket pofozza, akik aztán háromszorosan adják azt vissza. Így idejét szörnyû zûrök közt tölti, melybe beleférnek a szeretõk, barátok, hitelezõk és hivatalnokok, de néhány üres pillanatában él a szabadságával, mely ámulatba ejti a többieket, és szinte mindig - hozzá és elérhetõ vágyaihoz képest - nevetséges kis katasztrófákkal végzõdik; egy másik titokzatosabb és tünékenyebb szabadság dolgozik benne, de csak õ (õ is alig) tudná észrevenni játékait."
84
A Quai des Celestins-en kóborolva rálépek néhány száraz falevélre, és mikor felemelek egyet és jól megnézem, látom, hogy tele van óaranyporral, fonákján meg földdarabkák vannak, átható a szaguk, mint a mohos illat, mely a kezemhez tapad. Ezért aztán hazaviszem a leveleket, és felerõsítem õket egy lámpaernyõre. Jön Ossip, két órát marad, de rá se néz a lámpára. Másnap megjön Etienne, sapkája még a kezében, és felkiált, Dis donc, c'est épatant, ça! , és felemeli a lámpát, tanulmányozza a faleveleket, fellelkesül, Dürert emlegeti, az erezetet és így tovább.
Azonos helyzet és két változat… Azokon a faleveleken tûnõdöm, amelyeket nem láthatok én, a száraz falevél-gyûjtõ, azon a sok dolgon, ami a levegõben lehet, és nem látják ezek a szemek, préselt virágok, mozifilmek és regények szegény denevérei. Mindenhol lehetnek lámpák, és lehetnek falevelek, amelyeket nem látok.
És így, de feuille en aiguille , kivételes állapotokon gondolkodom, amelyekben egy pillanatra az ember megsejti a láthatatlan faleveleket és lámpákat, érzi õket a téren kívüli légben. Ez egyszerû, mert minden lelkesedés és lehangoltság a megfelelõ állapotba taszít,
paravízióknak hívom majd ezeket,
azt is mondhatnám (ez a rossz, kimondani)
mikor képes vagyok kilépni magamból, és hirtelen kívülrõl észlelni magamat, vagy belülrõl, de más síkon,
mintha én lennék valaki, aki engem néz
(még pontosabban ó mert igazából nem látom magam ó: mint valaki, aki engem él meg).
Semeddig se tart, két lépés az utcán, egy mély lélegzetvételnyi idõ (néha mikor felébredek, tovább tart, de az csodálatos)
és ebben a pillanatban tudom, hogy mi vagyok, mert pontosan tudom, hogy mi nem vagyok (ez az, amit késõbb ravaszul nem tudok). De nincsenek szavak a szó és a tiszta látvány közti, evidencia-magként ható anyagra. Lehetetlen tárgyiasítani, pontosítani azt a hiányt, amit megéreztem abban a pillanatban, ami akkor tiszta távollét vagy tiszta tévedés vagy tiszta tökéletlenség volt, nem tudtam azonban, hogy mibõl mi hiányzott.
Máshogy próbálom mondani: Amikor mindez megtörténik, már nem tekintek a világ felé, önmagamból a másba, hanem egy pillanatra én vagyok a világ, a külsõ sík, és minden egyéb engem néz . Látom magam, ahogy mások láthatnak. Felbecsülhetetlen: ezért olyan röpke. Felmérem a tökéletlenségem, észreveszek mindent, amit valamilyen hiány vagy hiba miatt soha nem látunk magunkban. Látom, ami nem vagyok. Például (utólag illesztem ide, de ide tartozik): hatalmas területek vannak, ahova sose jutottam el, és amit nem ismerünk, az nem létezik. A vágy, hogy elrohanjak, belépjek egy házba, ebbe az üzletbe, felugorjak egy vonatra, behabzsoljam a teljes Jouhandeau-t, tudjak németül, megismerjem Aurangabad-ot… Elszigetelt és siralmas példák, de fogalmat adhatnak róla ( fogalmat ?).
Másképp akarom mondani: A tökéletlen érzete nem csupán tapasztalathiány, inkább a megérzések szûkössége. Igazából nem tör le nagyon, hogy nem olvastam a teljes Jouhandeau-t, legfeljebb a mélabú bánt, mert az élet nem elég annyi könyvtárra, stb. A tapasztalathiány elkerülhetetlen, ha például Joyce-t olvasok, ezzel automatikusan más könyveket áldozok fel, és fordítva, stb. A hiányérzet sokkal élesebb…
Egy kicsit így van: légvonalak húzódnak a fejed, a tekinteted mellett…
a szemed, a szaglásod, az ízlelésed határterületei
azaz külsõ korlátokat hordasz
és nem léphetsz túl ezeken a korlátokon, amikor azt hiszed, hogy valamit teljes egészében felfogtál, mert annak, mint a jéghegynek, csak egy darabkája van kívül, csak azt mutatja meg, és a többi hatalmas rész korlátaidon túl van, így süllyedt el a Titanic is. Ez a Holivheira mindhig a phéldáival.
Legyünk komolyak. Ossip nem látta a száraz faleveleket a lámpán, egyszerûen azért, mert az õ korlátai a lámpa jelentésén innen vannak. Etienne tökéletesen látta, de a korlátai miatt nem látta, hogy el voltam keseredve, mert nem tudtam, hogy mit tegyek Pola ügyében. Ossip azonnal észrevette, és szóvá tette. Így járunk mind.
Úgy képzelem el az embert, mint egy amõbát, amely kinyújtja állábait, hogy elérje és bekebelezze a táplálékát. Vannak hosszú és rövid állábak, terelõ mozdulatok. Egy nap ez rögzül (ezt nevezik érettségnek, kész embernek). Egyik oldalon messzire elér, a másik oldalon nem lát meg egy két lépésre álló lámpát. És már nincs mit tenni, ahogy az elítéltek mondják, vagy az egyik vagy a másik részesít kegyeiben. Így aztán a pasas éldegél, arról, hogy semmi érdekes nem kerüli el a figyelmét teljesen meg van gyõzõdve, amíg egyik oldalának röpke érintése egy pillanatra megmutat neki valamit, sajnos anélkül, hogy idõt adna, hogy megtudja mit,
megmutatja elszigetelt létét, rendhagyó állábait,
a sejtést, hogy azon túl, ahol most a tiszta levegõt látom,
vagy ebben a bizonytalanságban, a válaszút elõtt,
én magam, a valóság ismeretlen részében,
hiába várom magamat.
(Suite)
Olyan egyéniségek, mint Goethe nem bõvelkedtek ilyen tapasztalatokban. Képesek rá, vagy csak elhatározzák (zseni az, aki zseniálisan választ és célba talál), hogy állábaikat minden irányba a maximumig nyújtják. Szabályos körvonalat alkotnak, korlátuk saját bõrük, amelyet hatalmas távolságokba feszítenek ki. Látszólag nincs szükségük arra, hogy azt kívánják, ami hatalmas gömbjükön kívül kezdõdik (vagy folytatódik). Ezért klasszikusok, öregem.
Az amõbát uso nostro minden oldalról körülveszi az ismeretlen. Sokat tudhatok vagy sokat élhetek egy adott értelemben, de egyszer tökéletlen oldalam felõl közelít meg a más , és megvakarja hideg körmeivel a fejemet. Az a rossz, hogy akkor vakarja meg, amikor viszket, és olyankor ó mikor úgyis meg akartam ismerni ó, minden, ami körülvesz, annyira megtervezett, annyira a helyén van, annyira teljes és tömör és felcímkézett, hogy végül azt hiszem, hogy álmodtam, hogy jól vagyok így, hogy kellõen meg tudom magam védeni, és nem szabad hagynom, hogy elragadjon a képzelet.
(Utolsó suite).
Túlságosan felmagasztalták a képzeletet. A szerencsétlen nem tud egy centivel se túljutni az állábak határain. Ezen az oldalon minden változatos és élénk. De a másik térben, ahol a kozmikus szél fúj, amelyet Rilke érzett, ahogy végigsimította a fejét, arra Dame Imagination nem jár. Ho detto.
93
De a szerelem, ez a szó… Horacio, a moralista retteg a mélyvizek értelmetlen szenvedélyeitõl, zavart és mogorva a városban, ahol a szerelmet minden utca, minden ház, minden lakás, minden szoba, minden ágy, minden álom, minden felejtés vagy emlék megnevezi. Drága szerelmem, én nem magadért szeretlek, se magamért, se kettõnkért, nem azért szeretlek, mert érted forr a vérem, szeretlek, mert nem vagy az enyém, mert a másik oldalon állsz, onnan hívsz, hogy ugorjak, és én nem tudok ugrani, mert legbelül nem birtokollak, nem érlek el, nem jutok túl a testeden, a nevetéseden, néha órákig gyötör, hogy szeretsz (mennyire szereted használni a szeretni igét, hagyod, hogy nyálasan toccsanjon a tányéron, a lepedõn, és a buszon), szerelmed kínoz, mert nem alkot hidat, mert egy híd soha sem támaszkodik csak egy oldalon, se Wright, se Le Corbusier nem készít soha egy oldalon támaszkodó hidat, ne nézz ilyen madárszemmel, számodra a szerelem mûvelete olyan egyszerû, elõbb kigyógyulsz belõle mint én, pedig úgy szeretsz engem, ahogy én téged nem szeretlek. Persze hogy kigyógyulsz, mert egészségesen élsz, utánam majd jön valaki más, úgy váltod õket, mint a zoknit. Oly szomorú a cinikus Horaciót hallgatni, aki útlevél-szerelmet szeretne, útisapka-szerelmet, kulcs-szerelmet, revolver-szerelmet, olyan szerelmet, amely Argosz ezer szemével ajándékozza meg õt, hogy mindenhol jelen legyen, és a csenddel, amelybõl zene fakadhat, s a gyökerekkel, amelyekbõl elkezdhet nyelvet alkotni. Milyen ostoba, hiszen mindez egy kicsit benned szunnyad, nem kellene több, mint egy pohár vízbe meríteni téged, mint egy japánvirágot, és lassan-lassan kinyílnának a színes szirmok, kitelnének a kerek formák, kibontakozna a szépség. A végtelent kínálod, de én nem tudom elfogadni, bocsáss meg. Egy almát nyújtasz felém, de én az éjjeliszekrényen hagytam a fogsoromat. Stop, ennyi elég. Durva is tudok lenni. Figyelj. De jól figyelj, mert ez nem vicc.
Miért stop? Mert attól tartasz, hogy most össze kell raknod valamit, ami olyan egyszerû. Leveszel egy gondolatot innen, egy érzelmet a másik polcról, összekötöd a szavak, a fekete szukák segítségével, és kiderül, hogy szeretlek. Részeredmény: akarlak. Végeredmény: szeretlek. Sok barátom él így, nem beszélve egyik nagybátyámról és két unokatestvéremrõl, mindnek bizonyosság a szerelem-melyet-feleségük-iránt-éreznek. A szótól eljutni a tettig, öregem; általában ha nincs verba , nincs res . Sok ember azt nevezi szerelemnek, hogy kiválaszt egy nõt, és összeházasodik vele. Kiválasztják õket, esküszöm neked, magam is láttam. Mintha a szerelemben lehetne választani, mintha nem egy villám lenne, amely a csontodba hasít, és te ott maradsz széthasadva az udvar közepén. Azt mondanád erre, hogy azért választják õket, mert-szerelmesek-beléjük, szerintem pont fordítva. Beatricet nem választják ki, Júliát nem választják ki. Nem te választod az esõt, amelytõl bõrig ázol, amikor kijössz a koncertrõl. De én egyedül vagyok a szobámban, és beleesek az írástudó csapdájába, a fekete szukák bosszút állnak, ahogy tudnak, az asztal alatt harapdálnak. Hogy is mondják, alul vagy alatta? Mindegy, ugyanúgy harapnak. Miért, miért, pourquoi, why, warum, perché rettegek a fekete szukáktól? Nézd meg õket Nashe versében, méhekké változtak. És amott, Octavio Paz két verssorában, a nap combjai, a nyári parkok lettek. Ugyanaz a nõi test azonban María és Brinvilliers, a szem, amely alkonyba merülve elhomályosul, ugyanaz az optika, amely gyönyört lel az akasztott ember vonaglásában. Félek a kerítõktõl, a tinta, a szavak csábításától, tengernyi nyelv nyalja a világ fenekét. Méz és tej van a te nyelved alatt… Igen, de azt is mondják, hogy döglött legyektõl bûzlik a parfümkészítõ parfümje. Harcban a szavakkal, harcban, mindent megteszek, amire szükség lehet, akkor is, ha meg kell tagadni az értelmet, és meg kell elégedni azzal, hogy sült krumplit kérünk csupán és Reuter táviratokat, meg kell elégedni nagylelkû bátyám leveleivel és a mozipárbeszédekkel. Különös, nagyon különös, hogy Puttenham úgy érzi a szavakat, mintha tárgyak volnának, sõt saját élettel rendelkezõ lények. Néha én is azt hiszem, hogy vad hangyák sorát szülöm, akik felfalják a világot. Na igen, ha a csöndön kotlana Roc… Logosz, faute éclatante! Ki kellene találni egy fajt, amely rajzzal, tánccal, makraméval vagy elvont arcmozgásokkal fejezné ki magát. Kiküszöbölhetnék a konnotációkat, a félreértés gyökerét? Honnuer des hommes stb. Persze, de olyan becsület lenne, amely minden mondattal bemocskolódik, mint a szüzek bordélya, ha ez egyáltalán lehetséges volna.
A szerelemtõl a filozófiáig
jutottál, ragyogó, Horacio. Ez Morelli hibája, aki
megõrjít téged, hála eszeveszett kísérletének
hirtelen megpillantottad az elveszett paradicsomot, azt az Ádám
elõtti snack-bárt, a celofánba csomagolt aranykort.
This is a plastic's age, man, a plastic's age.
Felejtsd el a szukákat!
Te rádzsa, te falka, gondolkodnunk kell, gondolkodni pedig nem más,
mint érezni, helyezkedni és szembesülni, mielõtt
szabad utat engednénk a legkisebb fõ- vagy mellékmondatnak.
Párizs egy középpont, tudod, egy mandala, melyet dialektika
nélkül kell végigjárni, egy labirintus, amelyben
a gyakorlati képletek csak arra jók, hogy eltévedj.
Tehát az egy
cogito
, ahogy belélegzed Párizst,
s miközben belépsz, hagyod, hogy belépjen, ez neuma
és nem logosz. Az argentin cimbora a kétszerkettõ
négy kultúrájának önhittségével
száll partra, mindenben otthon van, mindenben naprakész,
ízlése elfogadhatóan jó, betéve tudja
fajának eredetét, a mûvészettörténeti
korokat, a románt, a gótikát, a filozófiai
irányzatokat, a politikai feszültségeket, a Shell Mexet,
az akciót és a reflexiót, a megalkuvást és
a szabadságot, Piero della Francescát, Anton Webernt, az
alaposan rendszerezett technológiát, és a Lettera
22-t, a Fiat
1600-at, XXIII. Jánost. De jó,
de jó. Volt ott egy kis könyvesbolt a rue Cherche-Midin, hozzá
a lassan keringõ lágy szél, meg a délután
és az óra, és hozzá a virágzó
tavasz, és az Ige (kezdetben) vala, és volt egy ember, aki
embernek hitte magát. Milyen végtelen baromság, uramatyám.
És a lány kilépett a könyvesboltból (csak
most veszem észre, hogy az szinte metaforikus volt, hogy nem akárhonnan,
hanem egy könyvesboltból lépett ki), és váltottunk
pár szót, és elmentünk, hogy igyunk egy pohár
pelure d'oignon-t,
egy Sèvres-Babylone-i kávéházban
(metaforákról szólva, én a nemrég érkezett
porcelán vagyok, HANDLE WITH CARE, és õ Babilónia,
az idõ gyökere, az õstárgy,
primeval being,
a kezdetek rettegése és gyönyöre, Atala romantikája,
miközben egy valódi tigris várja a fa mögött).
Így Sèvres elment Babylone-nal felhajtani egy pohár
pelure d'oignont
, néztük egymást, és azt
hiszem, már kívánni kezdtük egymást (de
ez késõbb volt a rue Réaumur-ön), és emlékezetes
beszélgetés született, telis tele volt félreértéssel
és zûrzavarral, melyek feloldódtak a tétova
csöndben, miközben a kezünk is beszélni kezdett,
édes volt megcirógatni egymás kezét, miközben
összenéztünk és mosolyogtunk, egyik Gauloisesról
a másikra gyújtottunk, súroltuk egymást a tekintetünkkel,
annyira egyetértettünk mindenben, hogy az már szégyellnivaló
volt, Párizs odakünn táncolt ránk várva,
alig szálltunk partra, alig éltünk, minden ott volt
még név és történet nélkül
(fõleg Babylone látta így, és a szegény
Sèvres hatalmas erõfeszítéseket tett, elbûvölve
így Babylone-t, hogy úgy nézze a gótikust,
hogy nem tesz rá címkéket, hogy úgy járjon
a folyó partján, hogy ne lássa a normand pálinkásüvegek
tornyosulását). Amikor elbúcsúztunk, olyanok
voltunk, mint egy kisfiú meg egy kislány, akik elválaszthatatlan
jóbarátok lettek egy születésnapi mulatságon,
és követik egymás tekintetét, miközben a
szülõk ráncigálják és kézenfogva
húzzák õket magukkal, édes fájdalom
és remény, és tudják, hogy az egyiket Tonynak,
a másikat Lulúnak hívják, és ez elég,
hogy a szív olyan legyen, mint egy szamóca, és…
Horacio, Horacio.
Merde, alors. Miért ne? Arról az idõrõl beszélek, Sèvres-Babylone-ról, nem errõl az elégikus végeredményrõl, melyben tudjuk, hogy a játékot már lejátszották.
141
Néhány oldal után észrevettem, hogy Morelli másra célzott. A Zeitgeist mélyrétegeire tett utalásai, azok a szakaszok, ahol a logika végül cipõpertlivel akasztja fel magát, és arra is képtelen, hogy visszautasítsa a törvénnyé emelt inkongruenciát, nyilvánvalóvá tették a mû szpeleológiáját. Morelli elõre-hátra lépkedett, olyan nyíltan megsértve a tér egyensúlyját és alapelveit, melyeket morálisnak is nevezhetünk, hogy akár az is megtörténhetett (bár igazából nem történt meg, de semmiben se lehetünk biztosak), hogy az események, melyeket elmesélt, öt perc alatt mentek végbe, és így össze tudták kötni az actiumi ütközetet az ausztriai Anschluss- szal (a három A-nak minden bizonnyal van valami köze a történelmi események kiválasztásához vagy inkább elfogadásához), vagy hogy az a személy, aki egy Cochabamba utcai ház csengõjét megnyomta, a küszöböt átlépve ezerkettõszázban Menandros egyik házának udvarára került, Pompejiben. Ez az egész eléggé köznapi és buñueles volt, de a Clubban senki sem tévesztette szem elõl az értékét, mely a tiszta ösztönzésben vagy a mélyebb és veszélyesebb jelentésre nyitott parabolában nyilvánul meg. Hála ezeknek a kötéltáncos-gyakorlatoknak, melyek az evangéliumokat, Upanisádokat és a sámáni robbanószerrel megpakolt egyéb írásokat egyként mutatóssá varázsolják, Morelli kénye-kedve szerint továbbra is olyan irodalmat színlelt, amelyet a lelke mélyén aláaknázott, ellenaknázott és nevetségessé tett. A szavak, az egész nyelv, a stílus felépítése, a jelentés, a pszichológia, a mesterkéltség egy csapásra elszánták magukat a rémes harakirire. Banzai! Az új parancsig, vagy minden biztosíték nélkül: a végén mindig van egy távolba feszülõ szál, kilépve a térbõl, egy talán, egy meglehet, egy ki tudja felé mutatva, amely függõben hagyja a mû kõvé dermesztõ látomását. És ez kétségbe ejtette Perico Romerót, a bizonyosságokra vágyó embert, gyönyörûséggel remegtette meg Oliveirát, meglódította Etienne, Wong és Ronald képzeletét, és arra kényszerítette Magat, hogy mezítláb egy-egy articsókával a kezében táncra perdüljön.
A Calvadostól és dohánytól foltos beszélgetések alatt Etienne és Oliveira elgondolkodtak, vajon miért gyûlöli Morelli az irodalmat, miért az irodalomban gyûlöli az irodalmat, ahelyett, hogy Rimbeaud Exeunt ját ismételné, vagy bal halántékán próbálná ki egy 32-es Colt közismert hatékonyságát. Oliveira hajlott arra, hogy elhiggye, Morelli sejtette a szórakoztató írások ördögi természetét (És melyik irodalom nem az, hacsak oldószer is, hogy le tudjunk nyelni egy gnózist, egy praxist, egy ethoszt a sok közül, amelyek vagy már körülöttünk lappanganak, vagy amelyeket még kitalálhatunk?). Miután átgondolta a legfelbujtóbb szakaszokat, érzékennyé vált arra a különös hangvételre, amely átitatta Morelli írásait. Ennek a hangvételnek elsõ lehetséges jelzõje a kiábrándultság volt, de mögötte érezni lehetett, hogy a kiábrándultság nem a körülményekre és a könyvben elbeszélt eseményekre vonatkozott, hanem az elbeszélés módjára, amely - bár Morelli minden lehetséges módon leplezte - végül visszahatott az elmeséltekre. A tartalom és a forma álkonfliktusának eltörlése újból felvázolódott, amennyiben az öreg feladta a formális anyagot, melyet úgy használt, ahogy tudott; minthogy kételkedett eszközeiben, azonnal semmibe vette az általuk készített munkát. Amit a könyv elmesélt az semmire se volt jó, semmi se volt, mert rosszul mesélte el, mert egyszerûen csak elmesélte, irodalom volt. A szerzõ dühe még egyszer feltámadt saját írása és általában az írások ellen. A látszólagos paradoxon abban volt, hogy Morelli kitalált és a legkülönbözõbb módokon vizsgált epizódokat halmozott fel, s igyekezett megrohanni és megfejteni õket a hivatását jól ismerõ író minden eszközével. Látszólag nem javasolt semmilyen elméletet, nem volt erõssége az elvont gondolkodás, de mindenbõl, amit leírt, végtelenül nagyobb nyomatékkal áradt, mint bármely nyilatkozatból vagy bármely elemzésbõl, a hamisnak kikiáltott világ mély romlottsága, az erõk soksorozására, s nem a rombolásra alapozott bírálat, a majdnem ördögi irónia, melyet a bravúros részek sikerében sejteni lehetett, a szigorúan megszerkesztett epizódok, az irodalmi boldogság nyilvánvaló érzete, amely évek óta híressé tették novelláit és regényeit az olvasók körében. Egy pompásan hangszerelt világ, a jó érzékkel rendelkezõk számára, feloldódott a semmiben; de a titok ott kezdõdött, mert miközben megmutatkozott a mû teljes nihilizmusa, utólag feltámadt a gyanú, hogy Morelli célja nem ez volt, s hogy a virtuális önrombolás a könyv minden részében olyan, mint meddõ kõben nemesfém után kutatni. Itt meg kellett állnia, mert félt, hogy eltéveszti az ajtót, és okoskodónak tartják. A reménynek ezen a fokán támadtak Oliveira és Etienne legvadabb vitái mert rettegtek attól, hogy tévednek, hogy õk egy teljesen idióta páros, amely makacsul kitart amellett, hogy nem lehet azért felépíteni a Bábel tornyát, hogy végül ne legyen jó semmire. A nyugat erkölcse ebben az órában kerítõnõként jelent meg, felkínálva nekik egyenként harminc század nyilvánvalóan örökölt, átvett és megrágott illúzióit. Keserves volt elhinni, hogy egy virág szép lehet a semmiért; keserû volt elfogadni, hogy lehet a sötétben táncolni. Morelli utalásai a jelek megfordítására, a világ más és más dimenziókból való megfigyelésére, amely elkerülhetetlen elõkészület egy világosabb látásra (és mindez egy ragyogóan megírt részben, hol egyszerre sejteti a tréfát, és a tükörrel szembeni hideg iróniát), felingerelték õket, mert odadobta nekik a majdnem reménység, a majdnem igazolás mentõövét, miközben kibírhatatlan kettõsségben tartva õket megtagadta tõlük a teljes bizonyosságot. Egyetlen vigaszuk az maradt, hogy arra gondoltak, Morelli is ugyanebben a kettõsségben mozog, miközben mûvét hangszereli, amelynek elsõ valódi meghallgatása talán az abszolút csend lehet. Így haladtak elõre az oldalakon, átkozódva és elámulva, és Maga végül mindig összekucorodott a fotelban mint egy macska, fáradtan a bizonytalanságoktól, s bámulta, hogyan hajnalodik a palatetõkön, a füstfelhõn keresztül, amely befért egy pár szem, egy bezárt ablak és egy égetõen felesleges este közé.
CSERHÁTI ÉVA fordítása