A nyolcvan föld szinkronikus, ukronikus
és anakronikus jellegérõl
- Asszonyom - intettem -, ne várjon nagyon összefüggõ dolgokat egy nap alatti utazásaimnak ebben a fordulójában. Az én nyolcvan földem közül jónéhány már régrõl ismert aprócska bolygó, ahova bizony jó ideje, hogy eljutottam, mégpedig egy kicsit úgy, mint Saint-Exupéry kishercege, akit a gorombább irodalmárok nagyon lenéznek, mi ellenben, akik továbbra is hûségesek vagyunk a Nagyvárosi fények hez, Jelly Roll Mortonhoz, Twist Olivér hez, oly megindítónak tartunk. A negyvenes években jó ideig olyan világban éltem a nyolcvan föld közt, amit ma a fiatalok giccsesnek és elavultnak tartanak, s amit ma hic et nunc nem is nagyon illõ felidézni; John Keats költõi világáról beszélek. Sõt írtam róla hatszáz oldalt, ami akkoriban - még talán ma is - az egyetlen teljes spanyol nyelvû elemzés volt a költõrõl. Noha félénk és névtelen voltam, engedtem egy barátom unszolásának, és felkerestem a Buenos Aires-i British Councilt, ahol egy kimondottan langusztaképû férfiú döbbent ábrázattal átfutott egy fejezetet, melyben Keats-szel épp a Flores negyedben sétálgattunk, s közben ezernyi dolgot megvitattunk, majd a hullák mosolyával visszaadta a kéziratot. Kár, mert egy szép, könnyed, fésületlen könyv volt, telis-tele ugrabugrával, közbeszúrással, sok hatalmas szárnycsapással és fejesugrással, amolyan költõkhöz meg dulimanókhoz illõ mû volt. Mindezt most azért mesélem el magának, mert ma reggel arra hívta fel a figyelmemet egy elkötelezett író - ugye tudja, mire gondolok? -, hogy ellentmondásmentes ideológiára van szükség. S akkor ahogy hátat fordítottam neki, s belevesztem egy ködös világba, melybõl nem hiányzott a konyak sem, egyszeriben visszatért hozzám Keats képe egy Buenos Aires-i - a Lavalle és a Reconquista sarkán lévõ - lakás távoli terébõl, azokból az idõkbõl, amikor egy-egy még fehérlõ lap terében egymásra találtunk, s együtt virrasztottuk át az éjszakát. Most talán már megérti, asszonyom, az itt következõ sorokat: ez a kaméleonok és verebek elmélete, ami majd kihozza a sodrukból a monokratikus igazságokban fészkelõ tiszta tudatokat.
Belép egy kaméleon
Egy férfi, aki már régóta
nem látta K. urat, így üdvözölte:
- Maga semmit nem változott!
- Ó - mondta K. úr, és elsápadt.
Bertolt Brecht: Keuner úr 2
Még megérjük, hogy az újságírók, a kritikusok meg a mûvészrõl készülõ disszertációk szerzõi nemcsak feltárják, hanem elvárják, sõt megkövetelik az ideológiai és esztétikai panopliát. Pedig a mûvésznek is vannak ideái, csak ritkán foglalja rendszerbe õket, s ritkán bogarasodik el annyira, hogy kiiktatná az ellentmondásokat, ahogy sok filozófus- és politikus-bogár teszi annak fejében, hogy azzal eltûnik vagy semmibe vehetõ minden, ami túl van az õ kitines szárnyukon és a merev, megszámlálható s precíz kis lábukon. Nietzsche azt mondta - s nála nincs nagyobb dulimanó -, hogy csak az idióták nem mondanak ellent maguknak naponta háromszor. És nem azokról az álellenmondásokról beszélt, amelyeket ha csak egy kicsit is megkaparunk, kiderül, hogy kitervelt képmutatás (mint az ember, aki alamizsnát oszt az utcán, de az esernyõgyárában ötven munkást szipolyoz ki), hanem arról a hajlandóságról, hogy valaki képes-e a kozmosznak nevezett polip négy szívével együtt dobogni, amint mindegyik szív más-más ritmust ver, mindegyiknek megvan a maga igaza, s mindegyik keringeti a vért és életben tartja a világegyetemet, tehát arról a kaméleonságról beszélt, amit minden olvasó megtalálhat, szerethet vagy utálhat, ebben a könyvben vagy bármely más mûben, ahol a költõ viszszautasítja a bogárlétet. Ennek a napnak nyolcvan földje van - az érthetõség kedvéért használom ezt a számot, no meg azért is, mert a druszámnak3 is tetszett -, de könnyen lehet, hogy tegnap csak öt volt, ma délután pedig százhúsz, senki sem tudhatja, hány föld is található egy dulimanó vagy költõ napján, kizárólag a lélek bürokratái tudják kijelenteni, hogy a napjuk állandó számú elembõl, kitines lábacskából áll, amelyek roppant sebesen kalimpálnak, hogy menjenek elõre a lélek úgynevezett egyenesvonalú útján.
Ha egy kicsit is szót akarunk érteni egymással - hiszen a fenti sorokat is ellentmondásosan, a kék és rózsaszínû cimkékkel azonosított bogáron túli világból kell értelmezni -, azt mondhatnánk, hogy a dulimanó ellentmond önmagának, hogy a tizennegyedik földön másképp gondolkodik és érez, mint a huszonnyolcadikon vagy a kilencediken; de akkor feltûnik egy súlyos és csodás jelenség, amit a bogarak szinte sosem hajlandók elismerni ("Ja, ha Shelley következetesen kezelte volna a posztulátumait..." / "Puskin kezet csókolt a cárnak, megmagyarázhatatlan szertartás..." / "Aragon, e Párthoz hû szürrealista..."), s ami nem más, mint hogy a dulimanó vagy a költõ gyakran tudatában van, hogy ellentmondásai nem állnak szemben a természettel, hanem hogy úgy mondjam, a természet mellett vannak, de mit érdekli ez õket, ha egyszer valahol egy középpontban a nagy polip eltérõ ritmust verõ szívei ugyanazt a vért hajtják. Ismétlem, asszonyom, nem felszíni ellentmondásokról van szó, mert azok esetében a mûvész semmivel sem több, mint egy tanácstag vagy egy nõgyógyász vagy épp Brezsnyev elvtárs, és bizony ott megeshet, hogy Shelley elmarasztalható, mert... és Puskin is, mert... és így tovább. Én itt a szivacstermészetrõl beszélek, az ozmózisra való képességrõl, a barometrikus érzékenységrõl, egy olyan mérõlapról, amely mindenféle hullámot érzékel, és egy olyan szempont szerint rendszerezi vagy választja szét õket, aminek semmi köze a Nemzetközi Távközlési Unió normáihoz. Én a költõ felelõsségérõl beszélek, a költõérõl, aki eredendõen felelõtlen, aki egy-egy naprendszer anarchista szerelmese, és sosem követi az új rendet vagy jelszót, mely valamilyen rend-paródiában ötszáz-hatszázmillió embert meneteltet egy ütemre, én valami olyasmirõl beszélek, ami teljesen megbotránkoztatja a komisszárokat, a török ifjakat meg a vörös gárdát, én arról az állapotról beszékek, amit senki sem írt le olyan pontosan, mint ahogy John Keats fogalmazta meg egy levélben, amit évekkel ezelõtt elneveztem "a kaméleon levelé"-nek, és megérdemelné ugyanazt azt a hírnevet, mint a "Lettre du voyant". Elõzménye már kiolvasható Keatsnek egy évvel korábban, mintegy mellékesen odavetett mondatából. Azt mondja a költõ a barátjának, Baileynek, hogy a percnyi örömön kívül sosem vágyott más boldogságra, majd mintegy hanyagul hozzáteszi: "...ha egy verébfi jön ablakom alá, létébe csal, s én vele csipegetek a fövenyen." 1818 októberében Richard Woodhouse-hoz címzett levélében kaméleon lesz a verébbõl: "Ami a költõ karakterét illeti... arról annyit, hogy nincs neki - nincs sajátos lényege - a költõ minden és semmi. Nincs karaktere - éppúgy élvezi a fényt, mint az árnyékot - lényege az intenzitás, bármit szemléljen is, rútat vagy gyönyörût, magasröptût vagy alantast, gazdagot vagy szegényt, közönségest vagy emelkedettet. Szintoly gyönyörûséggel teremt Jagót, mint Imogent. Mitõl az erényes bölcs visszahõköl, abban a kaméleonköltõ igaz örömet talál... A Költõ minden dolgok között a legkevésbé költõi teremtmény, mert nincs identitása: szünet nélkül átalakul, feloszlik valami másban... a költõnek nincs változatlan attribútuma... biztos vagyok benne, a költõ a legköltõietlenebb Isten minden teremtménye közül."4
De ha úgy adódott - elég hozzá elolvasni a levelezését -, Keats bárki máshoz hasonlóan állást tudott foglalni, és sartre-i értelemben kiállt amellett, amit jónak vagy igaznak vagy szükségesnek tartott; ám ez a szivacstermészet, az azonossághiányra való állandó hivatkozás, ami késõbb annyiszor visszatér Robert Musil Ulrichjánál, afelé a sajátos kaméleonság felé mutat, amit a kitines bogarak sosem fognak megérteni. Ha valaminek a megismerése mindig valamiféle részvételt, birtokba vételt feltételez, a költõi megismerés jelentõsen eltávolodik az adott tárgy fogalmakban és kitinekben megfogalmazható vonásaitól, és behatolással, érzelmi ostrommal és benyomulással közelít hozzá, amit Keats egyszerûen úgy ír le, hogy részesedik a veréb létében, s amit a németek késõbb Einfühlung nak neveznek, ami ugyebár oly szépen hangzik az értekezésekben. Mindez köztudott, de ma Latin-Amerikában olyan korszakot élünk, amikor igazi Rémület híján csupán aprócska, az író álmát megzavaró, éjszakai félelmek léteznek, csupa lidérc, a menekülés, az el nem kötelezettség, a revizionizmus, az irodalmi szabadelvûség, a önkényesség, a hedonizmus, a l'art pour l'art, az elefántcsont-torony rémálma; a szinonímáknak és a hülyeségnek nincs határa. A komisszárok persze nyomban kikiáltják a költõt buzinak vagy kábítószeresnek vagy a felelõtlenség ügyeletes megtestesítõjének; a legszörnyûbb pedig az, hogy egyszer létezett egy Platón nevû komisszár is. Nekem olyan komisszárok jutnak, mint minden sorstársamnak, akik majd azt kifogásolják ebben a könyvben, hogy féktelen játszadozás az egész. Minek is védekezzem? Ismét csak Keats-szel indulok sétaútra, de elõtte mindezt írjuk még fel gyorsan krétával a komisszariátus falára, egyszer még ott is tudnak majd róla. Úgy bizony, asszonyom, a megismerés racionális aktusa végtére is nem jár azonosságvesztéssel; épp ellenkezõleg, a megismerõ alany igyekszik kategorizálható és rögzíthetõ elemekre redukálni a tárgyat, hogy eljusson egy rászabott logikai egyszerûsítéshez (amit majd a komisszár átvált ideológiai, erkölcsi stb. egyszerûsítésre, s utána már nyugodtan alhatnak a prozeliták). A logikán alapuló viselkedés mindig igyekszik védelmezni az alany személyiségét, elbarikádozza õt a valóság ozmózisos behatolása elõl, lévén, hogy az ember a világ par excellence ellensége, hiszen egy kicsit mindig ellenkezésbõl, a beolvadástól való félelmében ragaszkodik rögeszmésen a megismeréshez. Ezzel szemben a költõ, láthatja, asszonyom, lemond a védekezésrõl. Lemond arról, hogy megõrizze az azonosságát a megismerés folyamatában, mert benne ott az összetéveszthetetlen jel, a tündérmesék cucliján lévõ lóherealakú jelzés, hogy õ a kezdetektõl és folytonosan másnak képzeli magát, hogy könnyedén ki tud lépni magából, hogy aztán teljesen elmerüljön más lényekben, és hogy bele tudja vetíteni magát a megéneklendõ tárgyba, abba a dologi vagy erkölcsi anyagba, amelynek lírai lángolását a költemény váltja ki. A létre szomjúhozó költõ szüntelenül nekifeszül a valóságnak, s fáradhatatlan vers-szigonyával egyre jobban átjárt, egyre valóságosabb valóság után kutat. Képessége a birtoklás eszköze, egyszersmind és kimondhatatlanul a birtoklás vágya is; olyan mint egy háló, amely önmagát akarja kihalászni, csalétek, ami egyben horgászási kedv is. Költõnek lenni - vágyakozás, de legfõképpen is a vágyakozás mértékének megfelelõ hódítás. Ezért van annyi dimenziója a költõnek meg a poétikának; van, aki megelégszik a szavak esztétikai élvezetével és a birtoklási vágy diktálta mértékben él velük; van, aki úgy tör be a valóságba mint eszszenciák elrablója, aki önmagában és önmaga révén leli meg azt a költõi eszközt, amely lehetõvé teszi, hogy választ adjon a másra, s azt át tudja alakítani, magáévá tudja tenni önmaga, tehát mindannyiunk számára; olyan mûvek, mint a Duinoi elégiák vagy a Napköve egyszer s mindenkorra ledöntik azt a kanti ál-falat, amely lelki bõrtakarónk széle és igazi otthonunk, a nagy, kozmikus test között húzódik. Nézze, asszonyom, az emberi tapasztalat nem elég ahhoz, hogy valakibõl költõ legyen, az csak gadagabbá teheti, ha költõi természettel párosul, és ha a a költõ megérti, hogy mennyire sajátos módon kell azt megfogalmaznia. Ezzel elérkeztünk az Espronceda- és Lamartine-féle romantikus félreértés gyökeréhez, ahhoz az elképzeléshez, miszerint a költõi természetet alá kell vetni a személyes tapasztalatnak (az érzelmek, az érzések tapasztalatának és az erkölcsi és társadalmi imperatívuszok tapasztalatának), ahelyett, hogy hagynák, hogy a világ költõi intuiciójában dúsabbá és tisztábbá lett élmények ösztönzõleg hassanak a szavakra, és kiragadva õket csupán személyes terükbõl, költeményt, következésképpen valóban emberi mûvet hozzanak belõlük létre. Keats esetében, ennek az erkölcsi és intellektuális szinten is kétségbevonhatalanul határozott embernek az esetében, ugyan miért tátong látszólagos ellentmondás a személyes "embersége" és a - sosem anekdotikus, sosem "elkötelezett" - mûve közt? Mi az oka, hogy fáradhatatlanul különbözõ költõi tárgyakkal helyettesíti be magát, s hogy kerüli a személyes jelenlétet a versben?
Asszonyom (s ezt majd csupa nagybetûvel írjuk rá a komisszariátus ajtajára), hát ebben rejlik a kérdés világos felvetése. Csupán a gyengék igyekeznek személyes elkötelezettségüket hangsúlyozni a mûvükben, s kompenzálásképpen olyan szinten szítják lelkesedésüket, ahol irodalmi képességük egy ideig erõsnek, szilárdnak, és a jó oldalon lévõnek tünteti fel õket. Gyakorta kimondottan önéletrajzot vagy dicshimnuszt zeng a költõ (mindegy, hogy az én-hõshöz vagy a mindenkori politikus-hõshöz írja-e a versét), másutt meg kimondottan rasszista: mégpedig gyengeségbõl, szégyenlõs kisebbrendûségi érzésbõl. Minek is sorolnánk a példákat, hiszen minden emlékiratban megtalálhatók, akárcsak sok költeményben, amit nem egy híresség ma szívesen eltûntetne összes mûinek kiadásából? Az, hogy Keats belsõ bizonyosságként éli meg bensõjének teljességét, s hogy bízik lelkének eredendõ emberiességében ("it takes more than manliness to make a man", mondta D. H. Lawrence, s õ tudta, mit beszél), megmenekíti a Musset-féle vallomásos narcizmustól, akárcsak a felszabadítót vagy a zsarnokot magasztaló ódáktól. A konkrét elkötelezettséget követelõ komisszárokkal szemben a költõ tudja, hogy alá tud merülni parancs nélkül is a valóságba, és megkaphatja vagy meg tudja szerezni a visszaút nyitját ismerõk korlátlan szabadságával azt a biztonságot, hogy õmaga mindig ott áll, szilárdan s két lábbal állva a földön, és egyre csak vár, mint egy anyahajó, mikor bizakodva várja a felderítõ gépek visszatérését.
Személyes kóda
Ezért mondtam hát, asszonyom, hogy sokan nem fogják megérteni a kaméleonnak ezt a tarka szõnyegen tett sétáját, annak ellenére, hogy elsõ látásra kitalálható, hogy engem milyen színek és irányok vonzanak: mindenki tudja, hogy bal felé és a vörös vidékén tanyázom. De sosem fogok explicite beszélni róluk, bár lehet, hogy mégis csak fogok, én nem igérek és nem is vetek el semmit. Azt hiszem, annál azért valami jobb dolgot mûvelek, és hogy sokan megértenek. Talán még néhány komisszár is, mert senki sincs végérvényesen elveszve, és sok-sok költõ szakadatlanul írja mondandóját a félelmetes és fennkölt földünk északi meg déli meg keleti meg nyugati komisszariátusainak a falára.
SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása