Találkozás a gonosszal
Kínos kor ez. Az írónak megvolna az elõjoga, hogy az élet legszégyenfoltosabb keresztezõdéseiben tárgyiasítsa a képzeletét; de minthogy erre képtelen - lehet, hogy amúgy is gyászos eredménnyel járna -, megelégszik azzal, hogy sorba állítja a szavakat és a papír- és ceruzatigrisek tétova triójával felidézi De Quinceyt, akivel a Porte de Champerret és a Gare Montparnasse közt közlekedõ 92-es autóbuszon találkozott tíz évvel ezelõtt egy téli éjszakán. Nincs párja De Quinceynek, ha az ember olyan élményre vágyik, amelyben rémálmai a legtökéletesebb formában megvalósulnak, hisz neki a legrémisztõbb londoni éjszakában is sikerült megtalálnia az utat Williamshez, aki füstölgõ léptekkel lépdelt, az arca megmagyarázhatatlanul sápadt volt, a haja meg nagyon-nagyon narancssárga.2 Williams szokatlan sápadtságát De Quincey a képtelen gyilkosságsorozat kulcsá nak tekintette; meglehet, hogy most is megfejtette volna a helyzet nyitját, amire mi, összepréselõdve azon a párizsi autóbuszon, sehogy sem tudtunk rájönni. Az ember hazafelé igyekszik a legvadabb hidegben, szinte kellemesen érzi magát az autóbusz zárt peronján, nézegeti az üres arcokat, miközben - Párizs iratlan törvénye szerint - mindenki hallgat. Nem tudom, hol szállt fel a fekete kabátos és kalapos férfi, egyszerre csak ott volt közöttünk, s mint mindenki, õ is odanyújtotta jegyét a fülkében gubbasztó kalauznak, aztán megállt a többi utas közt, s hol lefelé bámult, hol meg a többi kabátot, kesztyût, újságot meg nõi retikült pásztázta a tekintetével. Egyesek már amikor átértünk az Alma-hídon - de még a Bosquet sugárút elsõ megállója elõtt -, észrevették a férfit és elhúzódtak mellõle, és az egyelõre idegen utasok közt igyekeztek biztonságos távolságra maradni tõle. Sokan leszálltak az École Militaire-nél; az utolsó szakaszhoz ért a busz, meleg volt az elhasznált levegõtõl meg a megszámlalhatatlanul sok mellény és sál alatt ernyedten párolgó testektõl. Egyszerre csak megéreztem, hogy micsoda rémület kerítette apránként hatalmába az egész peront, pedig korábban senki sem gondolta volna, hogy ott félni fog. Nem tudom megfogalmazni; a gonosznak valamiféle sejtelme, kisugárzása, egyfajta undorító jelenléte volt az. A fekete kabátos férfi - felhajtott gallérja eltakarta a száját és az orrát, kalapjának karimája pedig a szemét - mindezt tudta vagy így akarta; egyetlen pillanatra sem nézett senkire, ami még rosszabb volt, s némaságából olyan elviselhetetlen fenyegetés áradt, hogy mi, utasok összetartozónak, egyszersmind védtelennek éreztük magunkat, és mindenre el voltunk készülve. Emlékszem a kalauzra, õszülõ, békés teremtésnek látszott, s amikor rápillantott a férfira, szinte rögtön ránk kapta a tekintetét, akik hárman-négyen ott álltunk a peronon. Olyan volt, mintha összeszövetkeztünk volna ellene, s a férfi tudta, hogy öszszeszövetkezünk ellene, de õ csak mozdulatlanul állt, egy kézzel fogta a rudat, és mereven a cipõjét bámulta; a helyzet egyre rosszabb lett, és sehogy sem akart véget érni. Akkor már nem volt nõ a buszon, mi, férfiak pedig meg se moccantunk, de tudom, hogy mindenki várva várta, hogy menekülésszerûen leszállhasson és visszatérjen a kinti életbe.
Ha azt mondom, hogy a Gonosz volt ott, azzal még nem sokat mondtam; ismerjük annak mosolygó arcait meg ezernyi vonzó játékát. Az volt elviselhetetlen (és ezt az egyszerû kalauz is érezte, ahogy más-más szinten mi mind éreztük), hogy a Gonosznak nem volt ott semmilyen nyilvánvaló jele; bizony ilyen formát is ölthet a téboly: egyszerre csak egy ceruzából halál vagy lepra lesz, de közben azért megmarad sima ceruzának, s ellenmondásossága kiiktat mindenféle védekezést, az ész pedig elsõsorban védekezés. A férfi csak állt, mozdulatlanul, az arcából alig látszott valami, a cipõjét bámulta; egyfajta mételyes vákuum, sötétlõ bûz, valamiféle erõ áradt belõle. Biztos vagyok benne, hogyha hirtelen felkapta volna a fejét, és rá nézett volna valamelyikünkre, az tüstént felordított volna, vagy vaktában vágtázott volna a kijárat felé. Abban az idõn kívüli idõben olyan erõk mûködtek, amelyeknek már nem volt semmi köze hozzánk; ott a rémület már lüktetõ anyag volt, melybõl egy zavaros kép tört elõ: mi történik, ha valaki kívülrõl gyanútlanul felszáll és meglöki a rúdhoz tapadó, sûrû tömeget. Abban a minden értelmen inneni szövetségben, abban a rémisztõ kommunikációban, amit a gyomorszáj és a tarkónkat borító haj mûködtetett, bárminemû változás még annál is elviselhetetlenebbnek tûnt, mint ahogy a 92-es busz csigalassan haladt elõre az éjszakában. A Lowendal sugárút megállójánál nem szállt fel és nem is szállt le senki, én rögtön megértettem, hogy oda kell majd lépnem a férfi mellé, ha jelezni akarok, de abban a pillanatban észrevettem, mindenki észrevette, hogy lassan csúszik lefelé a férfi keze a jelzõgomb irányába. Emlékszem, hogy a lehetõ legtávolabb maradtam tõle, s reménykedtem, hogy a Oudinot utcai megállóban mások is le fognak szállni, de senki sem mozdult, a férfi már jelzett, hogy leszáll, a 92-es csak ment elõre a sugárúton, egyre közelebb ért a megállóhoz, végül óvatosan fékezett, nehogy megcsússzon a havas, jeges úton. Amikor szisszenve kinyíltak az automata ajtók, a férfi egy hirtelen, de végtelennek tûnõ mozdulattal megfordult, s nekünk hátat fordítva leszállt, a kalauz meg az ajtót mozgató karon nyugtatva a kezét megvárta, hogy mi hárman elszánjuk magunkat és leszálljunk. A sugárúton vakított a néma sötétség, óvatosan kellett haladni, nehogy elcsússzunk a jégen. Akik leszálltunk, mind megvártuk, míg elindul a busz, s átkelhetünk a túloldalra, nem beszéltünk (mit is mondhattunk volna egymásnak, miféle igazi kapcsolat létezett is közöttünk?), szinte szégyelltük a még mindig tartó, köztünk támadt cinkosságot. A férfi átment az útmenti fákkal övezett sávon, felment a járdára, és lecövekelt az Oudinot utca és a sugátút keresztezõdésénél, és ránk se nézett. A háta mögött a vakok intézetének magas fala tornyosult, talán oda fog bemenni, vagy a zárdákkal ás zárt kertekkel teli negyed bármelyik más magányos épületébe. Két útitársam a jégen csúszkálva elindult a sugárút túloldalára, én meg közvetlenül a nyomukban haladtam, tudva tudván, hogy nekem majd az Oudinot utcában kell folytatnom az utam, ahol - ahogy az ilyentájt lenni szokott - egy lélek sem volt, és lehet, hogy a férfi majd követni fog. A másik két társam alakja már elmosódott, ahogy mentek lefelé a sugárúton a távolból fénylõ Sèvres utca irányába; együtt haladtak, még tartott a szövetség. Én megcsúsztam, úgy kellett megkapaszkodnom egy platán törzsébe; amikor lopva hátranéztem, senkit sem láttam már a sarkon. Hónapokig utaztam még ugyanilyen idõben a 92-sen; úgy esett, hogy nem egyszer láttam még a békés kinézetû kalauzt meg egyik-másik egykori útitársamat is. A Gonosz ellenben nem szállt fel többé, mi pedig, akik tulajdonképpen nem is ismertük egymást, sosem beszéltünk arról az éjszakáról; ez amúgy sem illik Párizsba.
Visszatérve Williamsre, De Quinceynek az olvasó megrémisztése volt a célja, amikor részletesen leírta arcának rendellenes vonásait és a narancssárga hajától élesen elütõ, meghökkentõ sápadtságát. De Quincey biztosan rájött, ahogy késõbb Dosztojevszkij is megértette A félkegyelmû végén, hogy a bûntettek bizonyos szintjén más és más értékek a döntõek, s hogy olyan rendszerrõl van szó, amelyben a közönséges értelmet és tudatot mintegy elnyeli a megnevezhetetlen borzalom, amely egyszerre mozgatja a bûnözõt és áldozatát. Nemcsak arról a félelemrõl van itt szó, ami gerjeszti és megkönnyíti a sorozatgyilkosságokat, ahogy azt a Hasfelmetszõ Jack és a Düsseldorfi Vámpír esetében történt; még egy olyan gyilkosság esetében is, amelyhez nem kapcsolódik elõzetesen semmilyen névtelen bûnözõ híre, közrejátszhatnak olyan körülmények, amelyeket - megkockáztatom - rituálisnak nevezek, mert az beteljesülés, az egymáshoz láncolt áldozó és az áldozat páros tánca.
A viktimológia már jó ideje elfogadott tudományág, s hogy úgy mondjam, a kriminológia ellenlábasa. Talán Baudelaire, e téma ismerõje volt az elsõ, aki megérezte a hóhér és az áldozat szövetségét. Vajon én is mit tettem volna azon a 92-es buszon kezdõdött éjszakai kalandon, ha a fekete kabátos férfi követett volna a kihalt Oudinot utcán? Végül is nem tudom, de kizárásos alapon meg tudom mondani, hogy mit nem tettem volna, például nem eredtem volna futásnak; abban az abszurd helyzetben képtelen lettem volna rá. Valószínüleg valamilyen módon reagálásra kényszerítettem volna a követõmet, szembefordultam volna vele, megszólítottam volna, tüzet kértem volna tõle; de ez már az áldozat viselkedése, a rítus elsõ lépése.
Katl Berg doktor kimutatja Peter Kürtenrõl írt tanulmányában (akit még mindig Peter Lorre ábrázatával képzelünk magunk elé, jóllehet rá nem hasonlított, de nem kisebb emberhez mint Max Jacobhoz óriási rokonság fûzte, aki ezen bizonyára roppant jól szórakozott volna), hogy bizonyos áldozatok esetében létezik egy magatartásforma, amit csak a legnagyobb regényírók tudtak felfogni. Mégha az irodalomban nem nagyon meggyõzõek is a bûntettek, Rogozsin története Nasztaszja meggyilkolásáról meg Mersault afrikai tengerparti leírása örökre bevésõdött a felismerõ emlékezetben; mindkettõben megtalálható a sorsszerûségnek és az elfogadásnak az az elõjele, amit azon a bizonyos éjszakáén magam is megtapasztaltam egy autóbusz peronján. Az áldozat testi ellenszegülése sokszor elfedi a nagyon is mély belenyugvást, ma már azonban tudom, ahogy Nasztaszja és Kürten meg a Hasfelmetszõ sok áldozata is tudta, hogy a menekülés abszurd elutasítása tulajdonképpen már beleegyezés, mégha az áldozat késõbb kétségbeesetten küzd is a fojtogatás vagy a kés ellen. Marie Butlies esete hibátlanul összegzi, hogyan lehet a legösztönösebb védekezést is leszerelni. Teljes pánikhangulatban, amikor az ismeretlen "vámpír" már rengeteg nõt és lányt gyilkolt le, erõszakolt meg és véreztetett ki Düsseldorfban, amikor az újabb gyilkosság szüntelen fenyegetésében élt a város, Maria Butlies engedett egy jól öltözött úriember udvarlásának, aki aztán elvitte egy parkba, magáévá tette, és a csúcsra érve mellesleg megpróbálta megfojtani. Charles Franklin Kürtenrõl írt tanulmányában emlékeztet rá, hogy több nõ is hasonló eseménysoron ment keresztül, de valamilyen okból elmaradt a befejezés, mindazonáltal egyikük sem zárkózott el a Kürtennel való újabb találkozástól, természetesen nem is sejtve, hogy õ a vámpír. Maria Butlies nem csak hogy túlélte a fojtogatást, amit bizonyára stimuláló különcségnek talált, hanem elfogadta Kürten meghívását, s felment a lakására, ahol az - mint Rudolf Scheer esetében történt - nyugodtan megölhette volna.3 Ösztönös engedékenysége még ennél is tovább ment; Mariát annyira megragadta Kürten vislekedése, hogy egy barátnõjének levélben is beszámolt a parkban történt kalandról és a félelmeirõl. Barátnõje nyomban rájött, hogy a vámpírról van szó, és elvitte a levelet a rendõrségre. Maria korántsem volt szellemi fogyatékos, Düsseldorfban élt, és levélbe tudta foglalni szerelmi kalandjait. Hogy lehet megmagyarázni ezt a bénultságot, ezt a szédítõ amnéziát, amellyel Maria a városban élõ lányokra leselkedõ vámpírveszélyt fogadta? A gyilkos és az áldozat közt kialakuló sajátos viszony gyakran szinte hipnotikus jellegû, s olyan bénító légkört hoz létre, amihez hasonlót azon a bizonyos éjszakán a 92-es buszon mi is megtapasztaltunk; érezni benne a védekezés finom kiiktatását meg egyfajta szellemi érzéstelenítést, amit egyes bûnözõk - Kürten, a Hasfelmetszõ, Landru, Christie és a szinte felfoghatatlan Kiss Béla - úgy tudnak beadni az áldozatnak, mintha a karjukat nyújtanák vagy egy csokor virágot adnának át.4
SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása