Crevelnek és a kalauznak is igaza van; a valóság rugalmas és lyukacsos, a fizika-metafizika skolasztikus megkülönböztetése rögtön értelmét veszti, ha elvetjük a mozdulatlanságot, ha egy kicsit beljebb húzódunk, mégpedig amennyire csak lehet, oldalozva haladva. Most nem filozófiai vizsgálódásokról beszélek, hanem a reggeli vajaskenyérrõl vagy arról, hogy Estherrel félkilenckor randevúzunk a Gaumont Rive Gauche -nál, én csupán azt jelzem, hogy az egyhelyben maradás mennyire a fizikát jelenti, a beljebb húzódás pedig a metafizikát, meg hogy elég egy kicsit beljebb húzódni, s akkor az egyhelyben maradás lesüllyed egy Brancusi-szobrot kommentáló rinocérosz szintjére.
Polanco egyszer megkérdezte Calac-t, hogy mit jelentenek ezek a vajaskenyérrel meg vastagbõrû emlõssel teletûzdelt mondatok.
- Te, ez nagyon egyszerû - válaszolta Calac. - Elõször is feledkezz el azokról a fizikás-metafizikás izékrõl, amelyek olyanok, mint az asztali foci két fogantyúja. Ha te abban a pillanatban, amikor rákened a vajat a kenyérre (az Isigny márkát javaslom, az a legjobb), össze tudod kapcsolni azt a halmazt, amelyben megtalálható az étvágyad, a két élelmiszer meg egy kés, mondjuk egy Chopin-szonáta egyik frázisával vagy egy visszatérõ emlékképeddel, ami egyébként biztos okkal tér vissza, rá fogsz jönni, hogy az analógiás képzettársítások mellett feltárul egy második lehetõség is, az, hogy a végeredményt dúsított valóságként értelmezd, mégpedig abban az értelemben, ahogy a fizikusok beszélnek urán- vagy plutóniumdúsításról. És nyomban utána, ha kitartó vagy, ha annak az órának vagy napnak minden élet-eseményét össze tudod illeszteni, úgy, hogy igyekszel kilépni magadból, hogy igyekszel más testi és lelki jelenségekhez kapcsolódni, amint azt a legmesszebb tekintõ romantikus látnokok mûvelték, akkor majd azon kapod magad, hogy a létrejövõ szekvencia utolsó elemeihez érve - amint épp azt mondod, hogy "-De szép ez a szõke lány!", vagy amint megkötöd a cipõfûzõdet - eljutsz a való világban egyfajta lyukacsos méhkashoz, egyfajta hatalmas kéményhez. Csak gyakorlat, gyakorlat dolga, öregem, nem vicc.
- De hát minden költõ ezt csinálja - mondta csalódottan Polanco.
- Természetesen, csakhogy a költõ utána verset ír róla, s te is tudod, hogy a versolvasók szinte mindig kivételes pillanatnak tekintik a költeményt, ami a legjobb út, hogy utána visszatérjenek a prózához, és ne nyugtalankodjanak különösebben. Ezért mondom, hogy a buszkalauz tanácsát a banán-életre, a fogkrém-életre, a jó-reggelt-mama-életre kell alkalmazni, hisz ha jól meggondolod, ebbõl áll életünk kilencvennyolc százaléka. Végül is épp ezt mondta a Gróf, hogy az igazi költészet nem egyetlen ember, hanem mindenki mûve kell, hogy legyen. Mi pedig kizárólag a rugalmasság, a beljebb húzódás, a kenyér és a sonka közti ûr révén tudjuk ezt testre szabva megvalósítani, arról nem is szólva, hogy nekem azt tanította a harmadikos tanító nénim, hogy fillérbõl lesz a korona.
- Te minden példádba belekevered a kenyeret - mondta Polanco. - Ha jól értettem, a szivacsot állítod szembe a tajtékkõvel?
- Nyerésre állsz, testvér,
nyerésre! - mondta Calac föllelkesülve.
- Máris rájöttél,
hogy a létezõ rések közt haladva juthatunk el
lassacskán a numenonhoz. Kant engem sosem gyõzött meg,
hogy végérvényesen korlátok közé
vagyunk szorítva; mialatt e tételen dolgozott, egy bizonyos
Jean Paul (vigyázz, Richter!) meg egy bizonyos Novalis már
olyan táncot lejtett, amelynek ritmusát - mégha tudélékosnak
hangzik is - kozmikusnak kell neveznem, és mindketten oly híven
követték a buszkalauz tanácsát, hogy kis híján
kiléptek a busz ablakán, amit nekünk is mind meg kellene
tennünk. A tények egységét és végességét
kell tagadni, ez a lényeg. Tegnap meghalt Noriega doktor; ez így
egy tény, s ha úgy vesszük, mindenkire vonatkozik. De
én hirtelen meghallom
Az aranyág
ban említett,
Frazer-féle emberevõ óriás hangját,
aki átlényegítette és szerializálta
a halálát: "A halálom a végtelen, távoli
óceánban van, nehéz megtalálni. A tengerben
van egy sziget, a szigeten egy zöld tölgyfa, a tölgy alatt
egy vasláda, a ládában egy kis kosár, a kis
kosárban egy nyúl, a nyúlban egy kacsa, a kacsában
egy tojás; aki megtalálja a tojást és feltöri,
az engem is megöl." Az emberevõ óriás akár
buszkalauz is lehetett volna, nem gondolod?
- Különösen a La Palma -vonalon, amit talán még gyerekkorodból ismersz - válaszolta Polanco bánatosan. - Én mindig a San Martín sugárút egyik sarkán szálltam fel rá, mert a Floresta felõl igyekeztem eljutni egy helyre, ahol volt egy kis külön munkám, de olyan sokáig tartott az út, hogy végül kidobott a barátnõm, mert az ostoba azt hitte, hogy más után futkosok. Pedig csak arról volt szó - nekünk, öt-hat tökfejnek volt idõnk ezt kitárgyalni, míg a abban a rettenetes melegben várakoztunk a sarkon -, hogy a La Palmá nak talán csak egy-két busza lehetett a több mint hét kilométeres útvonalra, te mondd, hát nem utálnivaló az ilyen önkormányzat?
- És ennek mi köze az emberevõ óriáshoz?
- Semmi, de egyszer már annyit vártunk, hogy néhány srácnak a hõségtõl majdnem felforrt az agyvize, tudod, olyanok voltak, akik belédkötnek, ha nem jól fütyülöd vagy ha aznap csak õk fütyülhetik a La payancá t, úgyhogy amikor végre megjött a busz, összeverekedtek a sofõrrel meg a kalauzzal, és aznap bizony senki sem buszozott, több mint négyen megsérültek, illetve a rendõrségen kötöttek ki.
- Hát a sok kín között az vihette el a pálmát - jegyezte meg Calac.
- Az bizony, de azért milyen jól jött volna ott az emberevõ óriás, hogy - a te szavaddal - szeriálisan kiosszon néhány jól irányzott fenékbe rúgást a közlekedés különbözõ szintjén, aztán amint tudjuk, rúgást rúgás követ, és ki tudja, hol áll meg. Arról nem is szólva, hogy közben a mennyasszonyom mateteával meg süteménnyel várt.
- Te tudod, hogy Buddha hogyan lépett be a nirvánába? - érdeklõdött Calac.
Polanco nem tudta, de Calac meghagyta tudatlanságában, aztán kifejtette, hogy mennyire rugalmas tud lenni két ellentétes fogalom vagy tétel, amelyek szerinte csupán tehetetlenségbõl alkotnak párt, meg azért, mert nem veszik figyelembe a kalauzt. Lezama Lima egyik mondását idézte: "Nálunk egy orvos kétféle szívritmust ismer, egy kínai orvos ugyanott négyszáz jól szétválasztható hangot tud megkülönböztetni." Polanco soknak találta a négyszázat, de Calac leszólta, amiért szó szerint értette.
- Ha nem tudod értékelni ennek a sárga bölcsességnek egy kubai tükörben megjelenõ visszfényét - jegyezte meg szánakozva -, akkor legalább azt hallgasd meg, hogyan lesz a káoszból rend a maorik kozmogóniájában. Igen, a maorikról van szó, arról a tetovált arcú, elmaradt néprõl. [[Atilde]]k ott megérezték, hogy az õs zûrzavar és a racionálisan felfogott idõt és téret megelõzõ rend között nincs helye a mi villámló fiat luxunknak, se az azt követõ teremtés-sor véghezvitelének. Sejtésük szerint már a káoszból leheletfinom út vezet az anyaghoz, és azt meg is próbálják kozmológiailag ábrázolni. Elõre megmondom, hogy még csak az anyagig sem jutnak el, mert annyi elõzetes fázison kell áthaladni hozzá, hogy az ember már az elõfutamoknál kimerül. Most csak azokat a lépéseket sorolom fel neked, amelyek a káosz és a teremtést meg az anyag specializálódását lehetõvé tevõ elsõ állapot közt találhatók, vagyis egyfajta káosz és egyfajta antropológiai tér közt. No, számold csak az ujjaidon, és meglátod, hogy a kínaiak négyszáz szívhangja semmiség ehhez képest.
- De honnan veszed te ezeket az adatokat? - kérdezte Polanco elámulva.
- Bud Flakolltól kaptam egy kölcsön egy könyvet, de már visszaadtam. A maoriknál a következõ lépések vezetnek a teremtéshez: létezik az õs ûr, azt követi az elsõ ûr, a második ûr, a hatalmas ûr, a nagyon kiterjedt ûr, a száraz ûr, a jóságos ûr, az élvezetes ûr, a megkötött ûr, az éjszaka, a félbeszakított éjszaka, a folyó éjszaka, a nyöszörgõ éjszaka, a nyugtalan álom lánya, a pirkadat, az állandó nap, a ragyogó nap és végül a tér.
- Jóságos Isten - szólalt meg Polanco.
- Tudod persze, hogy egy kicsit szabad a fordítás - szerénykedett Calac -, ha figyelembe vesszük, hogy az eredetiben ezek úgy hangzanak, hogy Te Po-teki, Te Po-whawha meg más efféle.
SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása
1. "Egy szerzõ megjósolta az
Örökkévalóság végét.
Mi megelégszünk azzal, hogy a Mozdulatlanság végén
munkálkodunk." (Diderot csembalója)