Egy lábtörésnek és
Adolf Wölfli mûvészetének köszönhetõ
az itt következõ elmélkedés, amely egy olyan
érzéssel foglalkozik, amit Lévy-Bruhl bizonyára
prelogikusnak minõsített volna, ha más antropológusok
nem mutatják ki, mennyire félreérthetõ ez a
fogalom. Arról az õsi, mágikus eredetû sejtésrõl
beszélek, mely szerint léteznek olyan jelenségek,
sõt dolgok, amelyek azok amik, és olyanok amilyenek, mert
valamiképpen más jelenségek és dolgok is lehetnek,
illetve már azok is; s az értelem számára heterogénnek
tûnõ elemegyüttes kölcsönhatása nem
csak hogy hasonló kölcsönhatásokat tud kiváltani
más, tõle eltérõ halmazokban - ahogy azt a
szimpatikus mágia értelmezte és amint ma is nem egy
sértett kövér nõszemély még mindig
tûket döfköd a viaszbábúkba -, hanem mély
azonosságot hordoz a két halmaz között, mégha
a ráció ezt botrányosnak tartja is.
Mindez persze úgy szól, mint
valami tam-tam vagy mambo-dzsambo, és egy kicsit szakzsargon íze
is van, de ez rögtön eltûnik, ha az ember kilép
a megszokott világból és átadja magát
önnön átjárhatóságának, amely
Antonin Artaud szerint a
par excellence
költõi aktus,
vagyis "a gondolkodás belsõ és
dinamikus célú megismerése".
Elég Fred Astaire tanácsát követni -
let yourself
go -
például Wölflire gondolva, mert neki nem egy
tettében épp az efféle élmény tökéletes
kikristályosodása figyelhetõ meg. Wölflivel Jean
Dubuffet révén találkoztam elõször, aki
kiadta annak az orvosnak az írását, aki Wölflit
az elmegyógyintézetben kezelte, és aki még
francia fordításban sem tûnik túlzottan értelmesnek,
bár jóakaratnak meg anekdótáknak egyáltalán
nincs híján, és ez a fontos, mert az okosságot
majd most mi itt hozzáadjuk. Wölfli
curriculum vitae
-je
megtalálható az említett mûben, de míg
sikerül azt beszerezni, hadd mondom el, hogy Wölfli óriástermetû,
bozontos, rendkívül férfias, nagy bugyogós, deltás
hegyi ember volt, elõkelõ férfiú, aki még
egy pásztorok lakta faluban sem találta a helyét:
elõször kiskorúakkal való erõszakoskodás
meg effélék miatt egy dühöngõknek fenntartott
cellába kerül, aztán börtönbe, majd pajtákban
történõ újabb megrontások következnek,
ismét börtön, s újabb nemi erõszak, míg
végül, amikor már-már fegyházba küldik,
a tudós férfiak rájönnek, hogy ez az állítólagos
szörnyeteg nincs is tudatában a tetteinek, és akkor
bezárják a bolondok házába. Odabent Wölfli
lehetetlenné teszi egytõl egyig mindenkinek az életét,
ám egy pszichiáternek egyszer csak eszébe jut, hogy
színes ceruzát meg üres papírt nyomjon banán
helyett a csimpánz kezébe, és a csimpánz elkezd
rajzolni meg írni, sõt egy összetekert rajzlapból
fabrikál valami hangszerfélét, és attól
fogva húsz éven át Wölfli szüntelenül
ír és rajzol - csak az evés, alvás és
az orvosi vizitek idejére hagyja abba -, és egy teljesen
észbontó mûvet hoz létre, amelyet sok - ilyen-olyan
okból - különc mûvész haszonnal tanulmányozhatna.
Egyik képére hivatkozom most, amelynek (kénytelen vagyok franciául idézni) La ville de biscuit à bière St. Adolf a címe. Színes ceruzarajz (se olajfestéket, se temperát nem adtak neki, kár lett volna annyit költeni egy õrültre!), ami Wölfli szerint egy várost ábrázol - ami inter alia pontos meghatározás -, de a város biszkvitbõl van (ha a fordító a biszkvit porcelánra gondolt, akkor porcelánból van a város, sörhöz való biszkvitbõl vagy sörporcelánból, vagy ha koporsóra gondolt a fordító, akkor porcelánból vagy sörbiszkvitbõl vagy koporsóból van az a város). Segítsünk a legvalószínûbb megoldás kiválasztában: Szent Adolf-sör-biszkvitbõl épült város, s tegyük hozzá, hogy Wölfli többek közt Sankt Adolphnak képzelte magát. A kép tehát látszólagos többértelmûséget hordoz a címében, Wölfli számára azonban tökéletesen egyértelmû, mert neki az (Szent Adolf (Szent Adolf-sör (Szent Adolf-sör-biszkvit))) város. Számomra világos, hogy Szent Adolf nem a városnak a neve, hanem mint a biszkvit és a sör esetében is, Szent Adolf maga a város, és megfordítva.
Ha ez nem volna elegendõ: amikor Morgenthaler doktor igyekezett megtudakolni Wölflitõl egy-egy kép jelentését, az méltóztatott megszólalni, ami bizony nem esett meg gyakran, és elõfordult, hogy az ismert "Mit ábrázol?" kérdésre az óriás azt felelte, hogy "Ezt", és fogta a papírtölcsérjét, és elfújt rajta egy dallamot, ami neki nem csak megmagyarázta a rajzot, hanem maga a rajz volt, az meg a dallam, amit jól bizonyít, hogy sok képén lekottázott zenedarabok is voltak; Wölfli amúgy a képeinek jó részét teleírta szavakkal, így verbálisan is kifejezte valóságképét. Különös és nyugtalanító, hogy Wölfli meg tudta cáfolni (de kényszerû bezárattatása miatt meg is erõsítette) Lichtenberg borúlátó állítását: "Ha efféle dolgokról kísérelnék meg írni, õrültnek tartana a világ, így inkább hallgatok. Oly lehetetlen errõl beszélni, mintha hegedûn kellene eljátszani az asztalomon éktelenkedõ tintafoltokat, akárha hangjegyek volnának..."
Noha a pszichiátriai elemzés
kiemeli a képnek ezt a szédületes zenei értelmezését,
meg sem említi a fordított lehetõséget, azt,
hogy Wölfli
megfestette a zenéjét.
Nekem, ki
rés-terek megrögzött lakója vagyok, semmi sem lehet
annál természetesebb, mint hogy egy város, a biszkvit,
a sör, Szent Adolf és egy dallam öt különbözõ
dolog egyben, illetve egy dolog ötben; a Szentháromság
esetében már van ennek elõzménye, és
ott a
Car JE est un autre
is. Ám mindez így eléggé
statikus volna, ha nem társulna hozzá az az élmény,
hogy ezek az egyértelmû ötösikrek belsõ és
dinamikus céljuk szerint (hogy átvegyük itt Artaud-nak
a gondolkodás folyamatáról szóló mondását)
olyan hatást fejtenek ki, mint az atomok elemei, úgyhogy
- a Wölfli-kép címét metaforikusan értelmezve
- a biszkvitnek a városra gyakorolt esetleges hatása egyfajta
metamorfózist válthat ki Szent Adolfban, amint Szent Adolf
legkisebb mozdulata is meg tudja teljesen változtatni a sör
viselkedését. Ha most ezt a példát kivetítjük
olyan területre, ahol kevesebb a gasztronómia és a hagiográfia,
oda fogunk kilyukadni, amit magam is átéltem, amikor törött
lábbal a Cochin-kórházba kerültem, és
ami nem volt más, mint hogy tudtam (tehát nem éreztem,
és nem is elképzeltem: akkora fokú volt a bizonyosság,
hogy az az arisztotéleszi logikának is a dícséretére
vált volna), hogy az én begyulladt lábam, amit a láz
és a delírium megfigyelõ posztjáról
kisértem figyelmmel, valójában egy csatamezõ,
ahol a különbözõ lehetõségeket - legyen
szó tereprõl, stratégiáról, csapásról
és ellentámadásról - a legkisebb részletekig
követtem, mégpedig úgy, hogy egyszerre közömbös
és elfogult szemlélõ voltam, attól füg-
gõen, hogy a belém nyilalló
fájdalom egy lefelé zúduló regiment volt-e,
vagy épp egy kézi tusa, és hogy a láz egy-egy
lüktetése féktelen támadás volt-e, vagy
pedig szélben lobogó zászlókkal kisért
felvonulás. 2
Nem jutott a dolgok mélyére az ember, ha nem azzal a szilárd meggyõzõdéssel tér vissza a felszínre, hogy a történelem bármelyik csatája lehetett az a tea, amit a kenti grófság egyik plébániáján piritóssal szolgáltak fel, vagy hogy az, hogy már egy órája igyekszem megírni ezt a néhány oldalt, talán csak valami adelaidai, ausztráliai nyüzsgésféle, vagy a glasgowi Dawson Square-en múlt csütörtökön tartott negyedik selejtezõ meccs három utolsó round ja. Primér példákat mondok, amelyek egyetlen X-tõl Z-ig tartó cselekvésre redukálódnak, lévén, hogy lényegileg együttlétezik X és Z. De mi ez ahhoz képest, ami életed egyetlen napja, Swann egyetlen szerelme, a barcelonai Gaudí-templom elképzelése? Az emberek elámulnak, amikor megértetik velük, mit jelent egy fényév, egy törpe csillag térfogata, egy galaxia kiterjedése. Mit mondjunk akkor Masaccio három ecsetvonásáról, amely talán a perszepoliszi tûzvész, amely meg talán Peter Kürten negyedik gyilkossága, amely talán a damaszkuszi út, amely talán a Galaries Lafayette, amely talán Hans Magnus Enzensberger fekete macskája, amely talán egy Jeanne Blanc nevû (1477-1514) avignoni prostituált? És ennek elmondása rosszabb, mintha semmit sem mondana az ember, mert nem az önmagában vett együtt-létezésrõl van szó, hanem annak dinamikájáról (annak "belsõ és dinamikus céljáról"), amely természetesen egy olyan tartományban jön létre, ami túl van a mi Greenwicheinkre meg Geigereinkre alapozott mérhetõségen és észleletõségen. Csupa metafora, amely a felé a bizonyos ködös, izgató tájék felé irányul: hármas biliárd-karambol ostorcsapása, a sakktábla egész rendjét felborító futólépés: hányszor éreztem én már, hogy lehet, hogy egy villámkombináció, amit a fociban látok (fõleg ha a River Plate hozza össze, mert annak drukkoltam, míg derék Buenos Aires-i lakos voltam) egy római fizikusban vált ki valamely gondolattársítást, ha csak nem a gondolattársítás hozta létre a kombinációt, vagy hogy - szédítõ módon - a fizikus is meg a foci is egy másik cselekvéshez tartozik, s az pedig lehet, hogy egy nicaraguai cseresznyefán játszódik le, és a három elem egyszerre...
SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása