Shakespeare emlékezete

Van, aki Goethéért rajong, van, aki az Edda-versek ért vagy a kései Nibelung-ének ért; nekem Shakespeare lett a végzetem. Még ma is az, mégpedig úgy, ahogy azt senki sem gyanította, csak egyetlenegy ember, Daniel Thorpe, aki a minap halt meg Pretoriában. És még valaki, de annak sosem láttam az arcát.

Hermann Soergel a nevem. Az érdeklõdõ olvasó talán már forgatta Shakespeare kronológiája címû munkámat, amirõl hajdan azt hittem, hogy nélkülözhetetlen a jó szövegértéshez, s amelyet több nyelvre, még spanyolra is lefordítottak. Az sem lehetetlen, hogy emlékszik az olvasó arra a hosszas vitára is, ami egy bizonyos szövegjavítás körül forgott, amit Theobald toldott be az 1734-es kritikai kiadásba, s azóta is a kánon vitathatatlan része. Ma meglepõdve látom, milyen faragatlan hangnemben íródtak azok a szinte már idegen oldalak. 1914 táján írtam egy tanulmányt is, de nem jelentettem meg, ahol azt elemzem, hogy milyen összetetett szavakat talált ki Homérosz fordításához a hellenista és drámaíró George Chapman, és hogy velük - teljesen gyanútlanul - az angolszász forráshoz (Ursprung) közelítette az angol nyelvet. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd ismerõsen cseng a hangja (most épp nem emlékszem rá)... Van még egy monogramos különnyomatom is, s ezzel, azt hiszem, a teljes irodalmi munkásságomat felsoroltam. Nem tudom, hogy hozzá szabad-e tennem még azt a kiadatlan Macbeth-fordítást is, amibe azért vágtam bele, hogy eltereljem a figyelmem Otto Julius fivérem haláláról, aki 1917-ben a nyugati fronton esett el. Nem jutottam a végére; megértettem, hogy az angol nyelv - szerencséjére - két regiszterrel rendelkezik, germános és latinos hangszínnel, a német ellenben - bár dallamosabb nyelv - meg kell hogy elégedjék eggyel.

Említettem az imént Daniel Thorpe nevét. Egy Shakespeare-kongresszuson Barclay õrnagy mutatta be. Nem mondom meg, hol és mikor; jól tudom, hogy az efféle pontosítás tulajdonképpen ködösítés.

Daniel Thorpe-nak nem annyira az arca fontos - részleges vakságom csak segíti a felejtést -, hanem közismert boldogtalansága. Ahogy telnek az évek, sok mindent színlelhet az ember, csak boldogságot nem. Daniel Thorpe-ból szinte érezhetõen áradt a mélabú.

Egy hosszú ülés után azon kaptuk magunkat, hogy ránk esteledett egy kocsmában. Hogy igazán Angliában érezzük magunkat (hisz ott voltunk), a megszokott ónkorsókból ittuk a langyos barnasört.

- Pandzsábban - mondta Barclay õrnagy - egyszer felhívták a figyelmemet egy koldusra. Egy iszlám hagyomány szerint Salamon király egy gyûrû jóvoltából értette a madarak nyelvét. A fáma szerint annak a koldusnak a birtokában volt a gyûrû. Oly felbecsülhetetlen volt az értéke, hogy sosem sikerült eladnia, és a koldus a lahorei Vazír Hán mecset egyik udvarán lehelte ki a lelkét.

Felötlött bennem, hogy Chaucer elõtt sem volt ismeretlen a varázsgyûrû legendája, de ha megemlítem, biztosan elrontom Barclay történetét.

- És mi lett a gyûrûvel? - kérdeztem.

- Eltûnt, ahogy az már a varázstárgyakkal lenni szokott. Talán a mecset egyik eldugott zugában lapul, vagy valakinek az ujján, aki olyan vidéken él, ahol nincsenek madarak.

- Vagy ahol épp túl sok a madár - válaszoltam -, ami állítólag könnyen összetéveszthetõ.

- A történetében, Barclay, van valami parabolaszerû.

Ekkor Daniel Thorpe vette át a szót. Személytelenül beszélt, nem nézett ránk. Különös hangsúllyal beszélt angolul, amit annak tulajdonítottam, hogy hosszú idõt töltött keleten.

- Nem parabola ez - mondta -, de ha mégis az, akkor igaz. Léteznek oly felbecsülhetetlen értékû tárgyak, hogy nem lehet õket eladni.

Engem nem is annyira Daniel Thorpe szavai hökkentettek meg, melyeket most igyekszem pontosan felidézni, hanem az, hogy milyen meggyõzõdéssel ejtette ki õket. Gondoltuk, majd folytatja, de hirtelen elhallgatott, mint aki megbánta a dolgot. Barclay elbúcsúzott. Mindketten visszamentünk a szállóba. Elég késõre járt, Daniel Thorpe mégis felhívott a szobájába, hogy folytassuk a beszélgetést. Néhány udvarias fordulat után így szólt:

- Átadom magának a király gyûrûjét. Persze csupán metaforáról van szó, de ennek a metaforának semmivel sem kisebb a varázsereje, mint a gyûrûnek. Átadom hát Shakespeare memóriáját, úgy, ahogy kora gyermekkorától 1616 április elejéig használta.

Egy szó nem sok, annyit sem tudtam kiejteni. Olyan volt, mintha egy tengert kaptam volna ajándékba.

Thorpe így folytatta:

- Nem vagyok szélhámos. Nem vagyok õrült. Kérem, ne döntsön, míg végig nem hallgatott. Barclay õrnagytól már biztosan tudja, hogy mindig is katanaorvos voltam. Néhány szóban elmondható a történet. Keleten kezdõdött, egy tábori kórházban, hajnalban. Az idõpont nem fontos. Egy közkatona, Adam Clay, akit két karabélylövedék ért, nem sokkal halála elõtt, utolsó szavaival rám bízta a becses memóriát. A haláltusa és a láz nincs híján leleménynek; elfogadtam az ajándékot, de nem vettem komolyan. Hadi események után amúgy sem furcsáll már semmit az ember. Claynek alig maradt ideje, hogy elmagyarázza az átadás különös feltételeit. A tulajdonosnak hangosan fel kell ajánlania az ajándékot, a másiknak pedig el kell fogadnia. Az ajándékozó örökre lemond a tárgyról.

A katona nevét és a patetikus átadási ceremóniát - a szó rossz értelmében - irodalminak találtam.

Kissé megilletõdve megkérdeztem:

- Magánál van most Shakespeare memóriája?

Thorpe így válaszolt:

- Még mindig két memóriám van. A sajátom és Shakespeare-é, akivel részben azonosultam. Helyesebben: két emlékezet alkot engem. Egy sávban összemosódik a kettõ. Van egy nõi arc, melyrõl nem tudom, melyik századba tartozik.

Ekkor megkérdeztem:

- Mihez kezdett Shakespeare memóriájával?

Hallgatott egy darabig. Aztán ezt mondta:

- Írtam róla egy életrajzi regényt, amit megvetéssel fogadott a kritika, az Egyesült Államokban és a gyarmatokon ellenben némi üzleti sikert arattam vele. Hát ez minden, azt hiszem. Figyelmeztettem, hogy nem szinekúra ez az ajándék. Tehát várom a válaszát.

Eltûnõdtem. Hát nem Shakespeare felkutatásának szenteltem az én különös s nem kevésbé színtelen életemet? Hát nem indokolt, hogy munkásságom végéhez érve ráakadjak?

Minden szót világosan ejtve kimondtam:

- Elfogadom Shakespeare memóriáját.

Erre nyilvánvalóan történt valami, de én nem éreztem.

Legfeljebb egyfajta - talán képzeletbeli - fáradtság elsõ jelét.

Világosan emlékszem, hogy Thorpe így szólt:

- A memória már a tudatában van, de még fel kell tárnia. Majd elõbukkan az álmaiban, az ébrenlét óráin, vagy amikor egy könyvet lapozgat, vagy épp befordul egy sarkon. Ne türelmetlenkedjék, ne találjon ki mindenféle emléket. A véletlen, a maga titokzatos módján, siettetheti vagy épp késleltetheti a dolgot. Egyre többre emlékszik majd, ahogy én felejtek. Nem ígérhetek határidõt.

Az este hátralévõ részén Shylock jellemén vitatkoztunk. Szándékosan nem firtattam, hogy vajon Shakespeare-nek volt-e kapcsolata zsidókkal. Nem akartam, hogy Thorpe azt higgye, hogy valamiféle próbának vetem alá. Rájöttem - nem tudom, hogy ez felszabadított-e vagy nyugtalansággal töltött el -, hogy éppolyan akadémikus, éppolyan konvencionális elveket vall, mint én.

Az átvirrasztott éjszaka ellenére nem aludtam semmit a következõ este. Mint már annyiszor, most is ráébredtem, hogy gyáva vagyok. Féltem, hogy rászednek, ezért nem adtam át magam az ígéretes reménynek. Csak arra tudtam gondolni, hogy merõ délibáb Thorpe ajándéka. Ám a remény ellenállhatatlanul utat tört magának. Enyém lesz Shakespeare, mégpedig úgy, ahogy még sosem volt senki senkié, még szerelemben, barátságban, sõt még gyûlöletben sem. Valamiképpen Shakespeare leszek. Nem írok majd tragédiákat, se szövevényes szonetteket, de emlékezni fogok arra a pillanatra, amikor feltûntek elõttem a boszorkányok, kik egyben a párkák, akárcsak arra a percre, amelyben megszülettek a következõ roppant sorok:

And shake the yoke of inauspicious stars

From this world-wearied flesh.1

Emlékezni fogok Anne Hathawayre, ugyanúgy, ahogy arra a már érett asszonyra emlékszem, aki sok-sok évvel ezelõtt egy lübecki lakásban megtanított a szerelemre. (Megpróbáltam elképzelni, de csak a tapéta, a sárga tapéta meg az ablakon beszûrõdõ fényt tudtam visszaidézni. Ebbõl az elsõ kudarcból következtethettem volna a többire.)

Eleinte feltételeztem, hogy elsõsorban vizuális képek lesznek majd a csodás memóriában. De más volt a valóság. Napokkal késõbb ugyanis borotválkozás közben különös szavakat szavaltam el a tükör elõtt, amelyek, mint egy kollégától megtudtam, Chaucer ABC c. mûvébõl származtak. Egy délután pedig a British Museumból távozva olyan dallamot fütyültem, amit azelõtt sosem hallottam.

De Quincey szerint az emberi agy palimpszeszt. Minden új írás befedi az elõzõt, azt pedig a rá következõ, de a mindenható emlékezet elõ tud húzni bármely benyomást, még a legrövidebbet is, ha kellõ inger éri. Shakespeare végrendelete azt sejteti, hogy a házában nem volt egyetlen könyv se, még egy Biblia se, de senki elõtt nem titok, milyen mûveket forgatott. Chaucert, Gowert, Spencert, Christopher Marlowe-t. Holinshed Krónikáit, Florio Montaigne-fordítását, North Plutarkhosz-változatát. Shakespeare emlékezete ott lappangott bennem; régi köteteinek az olvasásával, illetve újraolvasásával majd megszerezhetem a szükséges ingert. A legközvetlenebb mûvét, a szonetteket is elolvastam újra. Egyszer ráleltem a magyarázatukra, illetve a magyarázataikra. A jó vers megköveteli, hogy fennhangon olvassák; néhány nap sem telt bele, s már gondtalanul ejtettem a XVI. századi kemény r-eket és a nyílt magánhangzókat.

Megírtam a Zeitshrift für Germanische Philologie -be, hogy a CXXVII. szonett a Legyõzhetetlen Armada emlékezetes vereségére utal. Nem jutott eszembe, hogy Samuel Butler már megfogalmazta 1899-ben ezt a tételt.

Semmit sem jelentett, mint várható volt, a Stratford-on-Avon-be tett látogatás.

Késõbb fokozatosan megváltoztak az álmaim. Nekem nem jutottak olyan látványos rémálmok, mint De Quincey-nek, se kegyes, allegorikus víziók, mint mesterének, Jean Paulnak. Ismeretlen arcok és szobák költöztek be az éjsza-
káimba. Elsõként Chapmant azonosítottam; aztán Ben Jonsont meg a költõ egyik szomszédját, aki nem szerepel az életrajzokban, pedig Shakespeare gyakran látta.

Aki vesz egy enciklopédiát, az nem vesz meg benne minden sort, minden bekezdést, minden oldalt, minden illusztrációt; csupán a lehetõséget szerzi meg, hogy ezt-azt megismerjen belõle. S ha ez így van egy konkrét és viszonylag egyszerû lény esetében (hisz betûrendben sorjáznak az elemei), akkor vajon mi minden megeshet egy olyan absztrakt és változó - ondoyant et divers - lénnyel, mint amilyen a halott varázslatos memóriája?

Senki sem képes egyetlen pillanat alatt átfogni a teljes múltját. Nem adatott meg ez - amennyire én tudom - se Shakespeare-nek, se nekem, aki részbeni örököse lettem. Az emberi emlékezet nem summa; hanem meghatározatlan lehetõségek kusza halmaza. Szent Ágoston, ha nem tévedek, az emlékezetrõl szólva palotákat és barlangokat emleget. A második metafora a találóbb. Hát ilyen barlangokba kerültem.

Hozzánk hasonlóan Shakespeare emlékezetében is voltak sötét foltok, nagy-nagy foltok, amelyeket tudatosan került. Nem kis megbotránkozással idéztem fel, hogy Ben Jonson latin meg görög hexametereket mondatott fel vele, és a páratlan hallású Shakespeare - kollégái harsány mulatságára - rendszerint elvétett egy-egy lábat.

Az átlagos emberi tapasztalaton messze túlmenõ szerencsés és gyászos pillanatokat éltem meg. A tanulással telt, hosszú magány észrevétlenül is arra terelt, hogy kezesen elfogadjam a csodát.

Harminc nap elteltével már a halott memóriája éltetett. Egy különös boldogságban telt hét alatt szinte már Shakespeare-nek hittem magam. Új életre kelt bennem a mûve. Tudom, hogy Shakespeare szemében a hold inkább Diana volt, mint hold, sõt inkább csak egy homályos, késlekedõ szó - moon -, mintsem Diana. Még egy felfedezést tettem. Shakespeare látszólagos pongyolaságai - azok az Hugo által dicsérõleg emlegetett absence dans l'infini - tudatos hibák. Shakespeare azért tûrte meg õket és élt velük, hogy mûveinek a nyelvezete ne hasson túl mesterkéltnek és csiszoltak (nicht allzu glatt und gekünstelt) a színpadon, hanem természetes benyomást keltsen. Ugyanez ösztönözte a metaforák vegyítésére is:

my way of life

Is fall'n into the sear, the yellow leaf.2

Egyik reggel egy bûnre akadtam az emlékezete mélyén. Meg se próbáltam a tisztázni; Shakespeare már örökre megtette. Csak annyit mondok, hogy nem volt abban semmi romlottság.

Megértettem, hogy az emberi lélek három képessége - emlékezet, értelem, akarat - nem holmi skolasztikus képzelgés. Shakespeare memóriája csakis Shakespeare körülményeit tudja feltárni elõttem, mást nem. Azok pedig nyilvánvalóan nem képezhetik a költõ egyéni tulajdonságait; az a lényeg, hogy milyen mûvet hozott létre a mulandó anyagból.

Naivan, Thorpe-hoz hasonlóan eleinte magam is egy életrajz megírását terveztem. Hamar rájöttem azonban, hogy ehhez az irodalmi mûfajhoz írói képesség kell, amivel én nyilvánvalóan nem rendelkezem. Én nem tudok mesélni. Nem tudom elmesélni saját történetemet, ami pedig sokkal különösebb, mint Shakespeare-é. Amúgy sincs semmi szükség egy efféle könyvre. Mindenki ismeri azokat a rettenetes, közönséges dolgokat, amelyeket a véletlen vagy a sors szabott ki Shakespeare-re; csakhogy õ át tudta lényegíteni õket történetekké meg hõsökké - akik sokkal életszerûbbek, mint az õket megálmodó, szürke egyéniség -, s olyan verssé, amelyet nem hagynak majd feledésbe merülni a jövõ nemzedékei, és verszenévé is. Ugyan minek is kellene felfejteni ezt a hálót, minek aláaknázni a tornyot, minek is kellene egy hiteles életrajz vagy realista regény olcsó keretébe szorítani Macbeth hangját és dühét?

Németországban, mint tudjuk, Goethe hivatalos kultusz tárgya; Shakespeare kultusza sokkal bensõségesebb, s nem kis nosztalgiával ápoljuk. (Ang-
liában - az angoloktól roppant távol esõ - Shakespeare-t hivatalos kultusz övezi; Angliában a Biblia a könyv.)

Kalandom elsõ szakaszában szerencsésnek találtam magam, hogy Shakespeare vagyok; a végén szorongatást és rémületet éreztem. Eleinte a két memóriának nem folytak egybe a vizei. Idõvel azonban Shakespeare folyama már fenyegette, szinte elárasztotta az én szerény patakomat. Rémülettel vettem észre, hogy lassan elfelejtem szüleim nyelvét. Minthogy az egyéni tudat az emlékezetre épül, féltettem az elmémet.

El-eljöttek hozzám a barátaim; meglepett, hogy nem látják, hogy milyen pokol lett az életem.

Lassanként idegennek találtam a környezetem legmindennapibb dolgait (die alltägliche Umwelt) . Egyik reggel eltévedtem valami nagy vas-, fa- és üvegformák rengetegében. Füttyök és kiáltások rémisztgettek. Egy örökkévalóságnak tûnõ pillanatba telt, mire felismertem a brémai pályaudvar mozdonyait és vagonjait.

Ahogy telnek az évek, minden halandó kénytelen magával cipelni emlékezetének egyre növekvõ terhét. Engem két, egymással gyakran egybefolyó emlékezet gyötört: a sajátom és azé a másiké, a megközelíthetetlené.

Minden dolog önnön lényében akar fennmaradni, írta Spinoza. A kõ kõ akar lenni, a tigris tigris, én ismét Hermann Soergel akartam lenni.

Már elfelejtettem a dátumot, amikor elhatároztam, hogy kiszabadítom magam. A legegyszerûbb módszer mellett döntöttem. Véletlenszerû számokat tárcsáztam a telefonon. Egy-egy gyerek - vagy nõi hang válaszolt. Gondoltam, tiszteletben kell tartanom õket. Végül találtam egy mûvelt férfihangot. Így szóltam:

- Meg akarod kapni Shakespeare memóriáját? Tudom, hogy roppant komoly dolgot ajánlok. Fontold meg.

Egy hitetlenkedõ hang válaszolt:

- Vállalom a veszélyt. Elfogadom Shakespeare memóriáját.

Ismertettem az ajándékozás feltételeit. Fura módon akkor elfogott a nosztalgia a miatt a könyv miatt, amit meg kellett volna írnom, de nem tudtam megírni, egyszersmind félelem töltött el, hogy vendégem, az a szellem sosem válik majd meg tõlem.

Letettem a kagylót, és mintegy reménykedve elismételtem e lemondó szavakat:

simply the thing I am

Shall make me live.3

Hajdan különbözõ módszereket agyaltam ki annak a régi memóriának az életre keltésére; most újabbak után kellett néznem, hogy kiiktassam. Egyik lehetõségként belefogtam a rebellis Swedenborg-tanítvány, William Blake mitológiájának a tanulmányozásába. Rájöttem, hogy inkább szövevényes, mintsem összetett.

Ez meg a többi módszerem is meddõ volt; mind, mind Shakespeare-hez vezetett.

Végül ráakadtam az egyetlen reményteljes megoldásra: a szigorú és roppant zenére: Bachra.

P. S. 1924 - Most már ember vagyok az emberek között. Az ébrenlét idején Hermann Soergel emeritus professzor vagyok, cédulázom és tudós közhelyeket vetek papírra, de hajnalban olykor tudatában vagyok, hogy az a másik álmodik. Hébe-hóba meglep egy-egy apró, múló - talán valódi - emlék.

SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása

Jegyzetek