Töredékek

Drága papa.

Te, ki vagy most az égi legelõkön, a földi legelõkön, a tengeri legelõkön.

Te, ki vagy az emberi legelõkön. Te, ki rezegsz a levegõben.

Te, ki még mindig szereted fiad, Alesi Erost.

Te, ki sírtál a fiadért. Te, ki elmúlt és mostani rezgéseiddel követed a õ életét.

Te, kit fiad szeret. Te, ki egyedül voltál benne. Te, kit halottnak, hamunak, mocsoknak hívnak.

Te, ki védárnyékom vagy.

Te, kit e pillanatban szeretek, s közelebb érezlek bárminél.

Te, ki életem fénymásolata vagy és leszel.

Aki 6-7 éves voltam, amikor Szépnek - erõsnek - büszkének - magabiztosnak - nyersnek láttalak, akit a többiek tisztelnek és félnek. aki 10-11 éves voltam, amikor erõszakosnak, elérhetetlennek, rossznak láttalak, akit lidércnek láttalak, akit Kurafinak tartottalak, mert verted a mamámat.

aki 13-14 éves voltam, amikor láttam, hogy látod, hogy szerepedet veszted.

aki láttam, hogy látod kialakulni új szerepemet, az anyám új szerepét.

aki 15 és fél éves voltam, amikor láttam, hogy látod a liter borok és az üveg konyakok félelmetes halmozódását.

aki láttam, hogy látod, hogy a tekinteted többé nem szép, erõs, szilaj, nem tisztelik és félik már a többiek.

aki láttam, hogy látod, hogy anyám eltávolodik. Aki láttam, hogy látod a kezdetét egy köznapi és drámai szétesésnek.

aki láttam, hogy látod a liter borok és üveg konyakok erõteljes halmozódását.

aki 15 és fél éves voltam, hogy láttam, hogy látod, hogy elszököm hazulról, hogy anyám elszökik hazulról.

hogy a Keményet akarod játszani.

hogy senkit sem tartóztattál.

hogy egyedül maradtál egy kétszobás lakásban (plusz mellékhelyiségek).

hogy a liter borok és üveg konyakok egyre csak halmozódtak tovább,

hogy egy napon, hogy azon a napon, amelyen eljöttél, hogy elvigyél az egyik milánói õrszobáról, láttam, hogy látod magad egyedül. hogy vagy a feleséged vagy a fiad vagy mindkettõt visszaakarod abba a kétszobás lakásba (plusz mellékhelyiségek).

aki láttam, hogy látod a béke, a fegyverszünet jeléül kinyújtott kezedet.

aki láttam, hogy látod a kezeden a köpést.

aki láttam, hogy látod a szemedet, amint mazochista, bûnbánó, vérbe alvadt magányt könnyezik.

aki láttam, hogy látod a vágyat, hogy megbüntesd az életed.

aki láttam, hogy látod a vágyat, hogy ne szenvedj. aki láttam, hogy látod, hogy a liter borok és üveg konyakok egyre csak halmozódnak tovább.

aki láttam, hogy abban az idõszakban jövendõ életed látod.

aki láttam, hogy látod, hogy a fiad kábítószeres, hogy a feleséged gyereket vár egy másik férfitól (gyereket, akit neked nem akart adni).

aki láttam, hogy 3 évet látsz eltelni, aki láttam, hogy látod, hogy '69. XII. 9-én nem jössz el meglátogatni az elmegyógyintézetbe, mert meghaltál.

hogy most látod, hogy látom, hogy az elsõ most te vagy. ki játszod e játékot a halottal, hogy teszed a holtat.

De ki ugyanúgy játszol, hogy most látod, hogy látom, hogy imádlak, hogy a lét mélyérõl szeretlek.

ki most látod, hogy látom, hogy anyám visszasír. ALESI FELICE, ALESI EROS APJA.

ki látod, hogy látom, hogy megint csak a magányba menekültem.

hogy látod, hogy csak nagy, hatalmas sötétséget látok,

ugyanazt a sötétséget, amelyet én láttam, hogy te látsz.

hogy most továbbra is látod majd, amit én látok.

*

Hogy drága apám, most elmesélem neked az utamat Indiába. Hogy biztos, bizonyos vagyok benne, hogy meghallgatsz.

Hogy jó néhány hónapja anfetaminon vagyok. Hogy egy idõszakban az anfetaminok elérhetetlenek voltak a gyógyszertárakban. Hogy a feketepiac döbbenetes árakon adta õket. Hogy az utam Nápolyba - menettérti
jeggyel - hogy Nápoly szinte szûzföldje volt az anfetaminoknak. Hogy a Rómába visszafelé szóló jegy egy vécében végezte. Hogy egy hónap Nápolyban, a városban, amely lépést akar tartani az idõkkel, megõrizve észrevétlen hagyománytiszteletét - hogy Nápolyban, a Községháza terén ott volt Gionata Usi, Lorens és annyian mások. Hogy minden nap két-három flakon Ritalin Metredin Dezoxin Psichergin Tempodex. Hogy azután egy tízezer lírás lopás alkalma és a megszállott paranoia Foggiába vitt - hogy menekülés Manfredoniába - hogy az egyetlen manfredóniai beatnik nekem adja a személyijét - hogy autóstoppal tovább Brindisibe - hogy a te szellemed, a te szavaid, a te molekuláid segítettek. Hogy ötezer lírát is elégnek találok ahhoz, hogy hajóra szálljak Gominizza felé - hogy azután, apám, semmi, de semmi fecskendõ, semmi intravéna. Hogy legnagyobbrészt csak állva utaztam, a hegyi szerpentineken, amelyek Szalonikihez tartoznak. Hogy Szalonikiben egy jogos és jogtalan bosszúra érett franciával találkoztam. Hogy, drága papa, érett volt az istennõre, de nem halál istennõre. Hogy õ visszatért Franciaországba, hogy én indultam Isztambulba.

Hogy, drága papa, Isztambul bennünket - engem egy év börtönre emlékeztet. Hogy, drága papa, én szeretlek, és szinte mindig szerettelek. Hogy nem akartam a szorongásodat, a fájdalmadat. Hogy megérkezem.

Hogy a létezés utazott. Hogy a létezés színes rongyokra korlátozódott. Hogy szóltak a harangok. Hogy lassan tizenkettõt vertek. Hogy szívesen meginnék egy pohár hideg tejet.

*

Drága, édes, jó, emberi, közösségi morfium mama. Hogy te, csak te, drága-édes morfium mama, csak te szerettél úgy, ahogy akartam. Teljesen szerettél. A te véred gyümölcse vagyok. Hogy te, csak te tudtad elérni, hogy biztosnak érezzem magam. Hogy csak te tudtad megadni nekem a túléléshez nélkülözhetetlen boldogságmennyiséget. Hogy te adtál nekem lakást, szállodát, hidat, vonatot, kapualjat, én elfogadtam õket, hogy te adtad nekem az egész baráti mindenséget. Hogy te adtál nekem közösségi szerepet, amely kér és amely ad. Hogy én 15 éves koromban csak azért fogadtam el, hogy "ember"-nek nevezett emberi lényként éljek, mert ott voltál te, aki felkínáltad, hogy másodszor is megteremts. Aki megtanítottál megtenni az elsõ lépéseket. Aki megtanultam kimondani az elsõ szavakat. Aki megéreztem az új élet elsõ szenvedéseit.

Aki megéreztem az új élet elsõ örömeit. Aki megtanultam úgy élni, amilyennek mindig is álmodtam az életet. Aki megtanultam élni a megszámlálhatatlan kezelés és morfium mama törõdése közepette. Aki sohasem tagadhatom majd meg morfium mamával eltöltött múltamat. Aki annyit adott nekem. Aki megmentett az öngyilkosságtól vagy a tébolytól, ami szinte teljesen megsemmisítette a mentõövemet.

Aki ma, 1970. XII. 22-én még elkiabálhatom magamnak, a többieknek, mindannak, ami nemes erõ, hogy semmi és senki nem adott nekem annyit, mint az én jótevõ, engem örökbefogadó morfium mamám. Aki végtelen szeretet, végtelen jóság vagy. Akit csak akkor hagylak majd el, amikor elég érett leszek halál barátnõm számára, vagy amikor annyira biztos leszek az erõmben, hogy meg tudok állni a lábamon morfium mama hathatós vitaminjai nélkül is.

*

Hogy te a világ valamennyi utcáján és sikátorában, hogy én a világ bármely városának elmegyógyintézetében vagy börtönében.

Hogy kétszer adatott meg e szomorú valóság, és mindkét alkalommal a te bûvös és titokzatos házadba, a Keletre futottam, és mindkét alkalommal azzal a teljes szerelemmel öleltelek magamhoz, amelyre te tanítottál meg.

Hogy most harmadszor jöttem ki egy elmegyógyintézetbõl s a harmadik kényszerelvonásból tõled, MORFIUM MAMA. Hogy biztos vagyok, szinte biztos vagyok benne, hogy nemsokára újra magamhoz ölelhetlek.

Hogy 1970. december 23-án fél háromkor emberek beszélnek a beszédemrõl, a beszédemrõl, amely csak az enyém, hogy csak én és morfium mama ismerjük, hogy csak én és õ hoztuk elõ a beszédemben a számomra is új igazságaimat, mint például azt, hogy szeretem Giorgiót. Mint annak a kettõnek az igazságát, akik keresnek valakit ott a szobában, aki megszemélyesedjen benne.

Hogy hallottam Giorgiót.

Hogy hallottam Ettorét a földre zuhanni, és hogy szeretem egyedül gyõztesnek érezni magam, hogy rettegek egyedül maradni, bármilyen helyzetben. De hogy egyedül kell lennem, hogy Buddhává váljak.

Hogy 4,10-kor világosan és hangosan Ettore hangját hallottam, ami fájdalmában bûnrészessé tett. Hogy Giorgio hangja jelezte az igazságot.

Hogy 4,20-kor a Bologna téren én és Giorgio lényege, emléke, benyomása együtt a többieknek csak egyetlen hörgést hallattunk. Mert nem olyanok voltak, mint mi. Hogy egy idõszak elteltével a Bonaventura család az Andrea Fulvio utcai lakás egy ágyában megtalálja majd azt a kis melegséget, amit keresett.

Hogy nem akarok sebesülteket.

*

Hogy az Andrea Fulvio utcai Közösség segített megalakítani a védõseregem. Sereg, amelynek saját államától kell megvédenie magát.

Hogy a közösség, közös abban, hogy elhajtottak bennünket Indiából, és még annyi más tény a fülembe kiabálta, hogy az ellenség, amelyet a többi élõlénnyel azonosítottam, és talán még most is azonosítok, csupán az én lényem volt. Hogy talán e ponthoz érve azt is mondhatnám, hogy menekülésem, hogy ragaszkodásom a szerepemhez, hogy az utazásom ugyanannyira baljóslatú, mint amennyire jó elõjelek által oltalmazott is lehet.

Hogy keserû szájízzel váltam meg az A. Fulvio utcai közösségtõl.

Talán idõt kellett volna adnom az idõnek, hogy megédesítse azt.

E ponthoz érkezvén nem értek többé semmit, nem tudok többet. Tudom, hogy egy vonaton vagyok, amely Brindisibe megy - hogy a többi az azutánhoz tartozik, a fényes holnapokhoz és a sötét holnapokhoz. Hogy írok, hogy írtam.

*

Ó, drága. ó, szentasszony halál. ó, fõméltóságú halál. ó, hõn óhajtott halál, ó, félelmetes halál. ó, megfejthetetlen halál. ó, különös halál. ó, éljen a halál. ó, halál, amely halál. Halál, mely pontot tesz e rezgõ nyílvesszõ után.

*

1971. I. 29., Róma

Hogy zöld, árnyas és friss a fû. Hogy feltûnik a nagy kiengedés hatalmas tengere. Hogy Róma, 1970 februárjának sportos szellõje, hogy 1970. február 6. napjának szellõje homokjával megalkuvón és közönyösen befedi igazságaimat. Ki tudja! Mennyi alvadt vér után kell majd a mindenség pusztító-teremtõ gépezetébe zuhannom.

SZKÁROSI ENDRE fordítása