A költészet mint test, lélek és beszéd

Kevés olyan költõt ismerhet a világ, akinek egyetlen költeménye ismeretes, mégis azzal az adott korszak nemzeti irodalmának múlhatatlan
értékét teremtette meg. Talán "dagályos" mû, de bízvást állíthatjuk: vérrel, könnyel és szenvedéssel íródott. Eros Alesi 1951-ben született az itáliai Ciampinóban, és 1971-ben, az itt közölt vers születésének évében öngyilkos lett: a Töredékek posztumusz jelent meg 1973 márciusában, az Almanacco dello Speccio 2. számában, s az elmúlt évtizedek egyik legjelentõsebb olasz költõje és irodalomszervezõje, Antonio Porta a verset azonnal felvette a hetvenes évek olasz költészetét reprezentáló antológiájába (Poesia degli anni settanta, Feltrinelli, 1979).

Alesi a hatvanas évek beat- és hippikorszakának paradigmatikus alakja; egyben áldozata az akkor még utópiákat építõ drogkultúra terjedõ - és hamarosan brutális következményekkel járó - kultuszának. A világ még alig figyelt fel az új típusú, szintetikus kábítószerek terjedésének valódi, társadalmi veszélyeire, a fiatal nemzedékek még a valóságérzékelés és a kreativitás kitágulásának illúziójában õrölték fel magukat, amikor Eros Alesi egy meghatározható - a költeményben kifejtett - családi, társadalmi szituáció taszításában a mámor okozta visszafordíthatatlan pusztulást választja. Ennek a rövid és tragikus folyamatnak megrázó lírai dokumentuma a Töredékek.

A hetvenes évek legelején hol vagyunk már az ötvenes-hatvanas évek beat-költészetének nemzedéki illúzióitól? Ginsbergéknek a pusztulás és a kivonulás kollektivitását együttesen megragadó szellemi utópiájától? Ami mostanra maradt, az az egyén elszigetelt, legfeljebb kiscsoportos, a lázadás pátoszát eleve nélkülözõ önpusztítása, amely valóban megváltásként jelentkezik a társadalmi konformizáció abszurdumával szemben. Ezért megrázóan idõszerû ma is ez a több mint huszonöt éves mûalkotás.

Mert, ami talán a legnagyobb csoda: hogy ez az. Mûalkotás. Amelyet egy valószínûleg mindenféle költõi elõélet, irodalmi gyakorlat híján lévõ fiatalember hoz létre, saját sorsának revelatív szellemi átgondolása során. És ez a re-
velatív szellemi átgondolás, a megvilágosodás - persze folyamatszerû - pillanata adja a költemény tökéletes formáját, felépítését. Hangütésében, külsõ formájában hordozza az olasz irodalomból egyébként csaknem teljesen hiányzó beat-költészet reminiszcenciáit: a litániaszerûséget, az ismétlések kataton rendszerét, amelyekbe tévedhetetlen esztétikai érzékkel illeszkednek a meghittebb személyes vallomások; a környezõ társadalmi közegre való utalások stb. A litánia és az ima formájának ösztönös megragadásával azonban az ember kulturális és szellemi tapasztalatainak archaikus régióiig nyúl vissza, az egyéni, személyes tragédia õsi és folyamatos tapasztalatát éli meg költeményében. (Az Üvöltés egy nemzedék tragédiáját festette le.) A forma és az általa felidézett archetipikus szellemi tapasztalatok szféráját mesterien ellenpontozza a szociológiai, társadalmi, egyenesen önéletrajzi konkrétumok szövedéke. S a kettõ között mintegy harmadik komponensként megjelenik a szubkultúra kollektivitása is; a beat-költészettõl egyáltalán nem idegen vándorlás-történetben, az utazás, az úton levés élményében, illetve jellegzetes pikareszk mozzana-
taiban, amelyek mind a társadalom idegenszerûségét, problémaérzéketlenségét, mind az egyéni leépülés konkrét mozzanatait érzékeltetik költõi szinten.

Szinte lehetetlen persze egy ilyen erejû és egy ilyen, titokzatos szellemi energiák által létrehozott költõi alkotás horderejét, jelentõségét, legfõképpen pedig igazi, legmélyebb jelentését érzékeltetni - hiszen erre maga a mû hivatott, és csak maga a mû képes. A vallomástöredékek a litániaforma és az emlékezés logikája szerint morális, társadalmi, közösségi szellemi tapasztalattá, vagyis költészetté lényegülnek át. Megrázó azonban, hogy milyen idõszerû ma is ez a szellemi tapasztalat: ez egyrészt a téma tragikus és nem múló ak-
tualitásából adódik, másrészt abból, hogy valódi, saját korának konkrétumai között létrejövõ, de idõtlen szellemi régiókba emelkedõ alkotással van dolgunk. Amely a közösségbõl való kiszorulás, az elmagányosodás, a mesterséges mennyország kínálta rövid és önpusztító vigasz örök emberi tapasztalatát, a lélek rövid távú vigasztalódását szolgáló társadalmi és testi leépülés tragikus emberi dilemmáját egyéni hitellel és közösségi érvénnyel szólaltatja meg ismét.

Hiába, de talán mégsem teljesen hiába.

Meglett fejjel én is szeretnék olyan tisztán látni ebben az életben, mint ahogy ez a meggyötört fiú látott a maga idejében.