Ha megjön a tél

Aztán az a tömény virágillat: émelyítõ. De a ház is, meg a fákat elfátyolozó esõ, üvegburáik alatt a tárgyak - a spanyol legyezõk, egy cuzcói várandós madonna, a barokk angyalkák, a XVII. századi pisztolyok: mind-mind émelyítõ, érezte, s ez is a fájdalom volt, a fájdalom egyfajta megnyilvánulása, mely magában foglalja a kínt; azt, hogy nem bírjuk elviselni a bennünket körülvevõ tárgyakat, azok ostoba és szilárd jelenvalóságát, mely nem vesz tudomást az élet változásairól, és megfoghatatlan módon valamiféle nyilvánvaló és ártatlan fizikai jelenlétként él tovább, s éppen ezért megfoghatatlan. Ó, mondta, nem bírom, azt hiszem, nem fogom kibírni. Így szólt, kezét forró homlokához emelte, majd egy szék támlájára támaszkodott. Úgy érezte, sírás fojtogatja, s belenézett a tükörbe. Egy méltóságteljes, nemes, talán büszke valakit látott benne, s ezt is gondolta még: az vagyok én, lehetetlen. Pedig az õ volt, s ebben is állt a fájdalma: a haláltól megsebzett, idõs nõ fájdalma helyet adott annak a sápadt, elegáns idõs nõnek szóló sajnálatnak is, akinek fejét fekete csipkemantilla fedte; fátyol, melyet hallgatag és boldogtalan ibériai asszonyok készítettek hallatlan ügyességgel és halálos fáradtan sötét, komor szobáikban - gondolta. S eszébe jutott a sok évvel azelõtti Sevilla, a Giralda torony, a macarenai szûz, egy ünnepélyes megemlékezés valamely évszázadok óta halott költõrõl egy komor, puritán módon berendezett szobában. De abban a pillanatban hallotta, hogy kopogtat valaki: Françoise nézett be az ajtón. Asszonyom, a miniszter úr kéri, hogy fogadja, mondta. Milyen édes ez a Françoise. Azzal a kis egérarcával, kerek szemüvegével olyan kicsi, törékeny, mint egy kortalan kislány. Tökéletes, ugyanakkor korlátolt intelligenciájára gondolt. Mondd neki, hogy várjon a szalonban, pillanatokon belül ott vagyok, rendelkezett. Szeretett így beszélni. "Pillanatokon belül", "egy szempillantás alatt", "kérd meg, hogy legyen türelemmel egy kicsit": büszkeségének egyfajta udvarias megnyilvánulása volt ez, s valamiféle távolságtartás saját magával szemben is, mint ahogyan a színész teszi, akinek jólesik más bõrébe bújni a színpadon, mert így megfeledkezhet az ûrrõl, amit belül érez. Ismét megnézte magát a tükörben, megigazította fátylát. Nem szabad sírnod, mondta a szép, idõs hölgynek, aki visszanézett rá; ne felejtsd el, hogy nem szabad sírnod.

De nem is tudott volna sírni. Ugyanis a miniszter kövérkés volt, rózsaszín arcú, fekete ruhát viselt, meghajolt elõtte, és kezet csókolt. A helyzethez illõ személy volt, ráadásul mûvelt, amit a miniszterekrõl ritkán lehet elmondani, és õszintén csodálta az elhunytat: mindez nem kedvezett a sírásnak. Még ha egy középszerû, közömbös valaki jött volna, hogy eleget tegyen a kötelességének és meglátogassa, ahogy a hazafiúi érzelem megkívánja, aki hozzászokott már az ilyesmihez, a kenetteljes formulákhoz, a miniszteri modorhoz: akkor igen, akkor sírt volna, s szabadjára engedte volna szerteáradó, hatalmas fájdalmát. De ez elõtt az ember elõtt nem sírhatott, mert ez õszinte fájdalmat érzett a Kultúra gyásza miatt. [[Otilde]] maga mondta így: kultúránk ma legnagyobb szószólóját veszítette el. S ez megtámadhatatlanul igaz volt, nem lehetett sírni. Egy szívbõl jövõ, udvarias, magabiztosan tagolt mondattal köszönte meg a látogatást; ez a gesztus is ahhoz a kulturált, tisztességes részvéthez tartozott, amelyet az emberek találtak ki, s amely nem ismeri a fájdalom sötétebb formáit. Ó, mennyire szeretett volna sírni! Ráadásul a miniszter hálát érzett, amely megindítja az embert, s a meghatottság a fájdalomérzet egy szelídebb formája, mely lelkének egy távoli, periferiális részében lakozott, ahol a nosztalgia is helyet kapott. S a miniszter hálatelten beszélt a tervekrõl, a kezdeményezésekrõl, arról, hogy az államnak kötelessége kifejezni az elismerését iránta: egy alapítvány, esetleg egy múzeum formájában, ösztöndíjakkal és hivatalos rendezvényekkel. Megemlékezésekkel, pontosított. Ez megörvendeztette az aszszonyt, valami vigasz nélküli megkönnyebbülést hozott számára, egy már beteljesült jövõt idézett föl benne, egy emlékmû avatását. Arra is gondolt, menynyire fölnõtt a nemzet, milyen érett lett, a maga módján még okos is, s ezt kívánta egész életében: igent mondott, hát hogyne, az ország megérdemli ezt az örökséget, megköszönte a lehetõséget és az ajánlatot: de ebben a házban egyelõre még õ él, igaz, valószínûleg már nem sokáig, nem sok ideje van már, s ezt az életet nem akarja megosztani egy nemzet érzelmével, bármily nemes legyen is az.

Késõ délelõtt volt már, s a kertben nagy tömeg gyûlt össze. A miniszter távozott, s õ odaállt az ablakhoz. A sûrû esõ ködszitálássá csöndesedett, amely mintha a földrõl szállt volna felfelé. Látta az egymás után halkan érkezõ autókat, amelyekbõl komor arcú urak szálltak ki, akiket a szertartásmester esernyõvel fogadott s elkísért a bejáratig. Az állami temetés gördülékeny, gyakorlatias formalitása némi megkönnyebbülést jelentett számára, mert egyszerûsítette a szertartás menetét. Úgy érezte, nem helyénvaló tovább váratnia magára; behúzta hát a függönyöket, s elindult lefelé a lépcsõn, nem is fogódzott meg a korlátban: lassan, emelt fõvel, sápadtan, büszkén lépkedett, nem könynyezett, az emberek szemébe nézett, de úgy, mintha egyikükre sem nézne, mintha tekintete máshová révedne, talán saját lelkét kutatná: egyszóval semmiképpen sem ott jár, abban a kifogástalan ízléssel és eleganciával berendezett gyász-szobában. Úgy állt meg a ravatal mellett, mintha nem holtat, hanem élõt virrasztana; így várta végig, hogy fölvonuljanak elõtte, hogy kezet csókoljanak neki, hogy meghajoljanak, hogy részvétformulákat mormoljanak. S miközben így állt és várt, önmagától is távol, a szíve nyugodtan vert a maga ritmusában, tudomást sem vett a megmásíthatatlan pusztulásról, amelyet érdekes módon fizikailag érzékelt a vállain: a felismerés kegyetlen, megkérdõjelezhetetlen bizonyossága nehezedett reá.

Françoise szakította meg a sort, majdnem úgy fogadta, ugyanazzal a nyugodt távolságtartással, mintha egyike lenne a sok részvétlátogatónak; szó nélkül vele ment, rábízta magát jóindulatú irányítására, hagyta, hogy kézen fogva vezesse végig a végtelennek tûnõ folyosón, s a meleg erõlevest is
szükségesnek és kötelezõnek érezte. Nem, nem akarok pihenni, szegült ellen a lány szeretetteljes nógatásának; nem vagyok fáradt, ne nyugtalankodjék
miattam, tökéletesen tartom majd magam. De a szavai távolról szóltak immár, mintha valaki más szájából hangzottak volna el: s hagyta, hogy Françoise végigfektesse a díványon, levegye a cipõjét, homlokára tegyen egy kölnivel átitatott kendõt. A férfi a tengerparton futott, a parti fövenyen túl egy görög templom romjai látszottak, s a férfi meztelen volt. Meztelen, mint egy pogány isten, homlokán babérkoszorú; futás közben heréi mulatságosan himbálóztak, s õ nem tudta visszatartani a nevetését, annyira nevetett, olyan nagyon, hogy úgy érezte, megfullad: s ekkor fölébredt.

Hirtelen riadt fel, teli szorongással, mert biztosan túl sokáig aludt; s valószínûleg már minden véget ért, a beszédek, a részvétnyilvánítások, az egész szertartás, a temetés; talán maga a nap is, s már sötét van, késõ éjszaka, s a folyosón biztosan ott várja Françoise, vörös, kialvatlan szemmel, azzal a szenvtelen verébarcával, s azt fogja mondani: kénytelen voltam aludni hagyni, aszszonyom, nem bírta volna már sokáig. Egy pillanatra kinyitotta az ajtót, s a földszintrõl fölhallatszott a vendégek moraja. Istenem, vajon hány óra lehet? Az ablakhoz ment, kitárta a spalettákat, s a szobába tejszerû világosság áradt. Az elõszobából behatolt a kínai ingaóra hivalkodó hangja, amint kettõt ütött. Az a negédes, mázas óra, olyan törpe, olyan ...monstrum: úgy érezte, gyûlöli, minden kétséget kizáróan, hirtelen, most elõször. Pedig õ maga vette, s mindig azt hitte, szereti. Nem, parancsolta magának, nem fogok Macaóra gondolni, ma már nem akarok semmire sem emlékezni. Tíz percet aludt. Bezárkózott a fürdõszobába, s megigazította a sminkjét. A rövid alvás alatt haja összekó-
colódott, s két mély árok rajzolódott ki a halvány púderrétegen. Elõször arra gondolt, hogy valamilyen krémmel fedi el sápadtságát, de aztán lemondott errõl. Fogat mosott, hogy enyhítse azt a kámforízt, amit a szájában érzett; érdekes, kámforíz: ugyanaz az émelyítõ érzés volt, amelyet a házat elárasztó virágok illata is keltett benne. Mikor kijött a fürdõszobából, Françoise már várt rá a kis szalonban; két órára beszélte meg a találkozót a német kiadóval, s nem akarta megváratni.

Amikor belépett a kis szalonba, a férfi ünnepélyesen felállt, és kissé meghajolt. Kövér volt, s ez, ki tudja miért, az asszonyban bizalmat ébresztett. Françoise jegyzetfüzettel az ölében ült. Amennyiben inkább anyanyelvén szeretne beszélni, a titkárnõm tolmácsolni fog. A testes úr bólintott, megkímélve õt a fölösleges beszédtõl, pontos volt, lényegre törõ, nem köntörfalazott, s ennek is megvolt a maga elõnye. Megveszem a naplót, mondta franciául. A férje döntõ idõszakot élt végig a mi országunkban, ismerte a politika és a kultúra kiemelkedõen fontos személyiségeit, visszaemlékezései felbecsülhetetlen értékûek lehetnek számunkra. Köhintett egyet, majd elhallgatott, várta a választ, amely nem jött. Ez kissé elbizonytalanította, mert aztán egyszer csak megkeményedett, és nyíltan rátért az anyagiakra. Márkában fizetek, azonnal, nincs szükségem szerzõdésre, elég az opció is. Németül mondta mindezt, s Françoise készségesen tolmácsolt. A fordítás közvetítõ szerepének köszönhetõen az ajánlat veszített közönségességébõl, s õ hálás volt, hogy legalább enynyi jóérzés maradt a férfiban. Mindez a válaszadást is megkönnyítette, hiszen így õ is elhagyhatta a franciát, s szavai, melyeket Françoise más, számára érthetetlen szavakkal helyettesített, amint kiejtette õket, külön életet kezdtek élni, amely nem tartozott többé rá, tõle független volt, tehát a kimondottak nem jelentettek immár semmit. Titkárnõje majd mindent írásba foglal, ez most nem a legmegfelelõbb pillanat arra, hogy döntést hozzon, reméli, megérti; természetesen figyelembe veszi majd, hogy az õ ajánlata érkezett elsõként, de most, ha megbocsát, egyéb teendõi is vannak. Ránézett Françoise-ra. Hogy voltak-e egyéb teendõi... valójában nem tudta, nem is érdekelte, Françoise a jegyzetfüzetét nézi, õ úgyis gondol mindenre. Amint Françoise-t figyelte, hagyta, hogy magával ragadja egy gyermeki érzés: az, hogy õ most egy elfeledett kislány, aki az elszállt évek omladékrétegén áttörve bukkant elõ fáradt öregasszony-testébõl, most újra valami gyötrõ síráskényszert váltott ki belõle, hogy átadhassa végre magát a feltartóztathatatlan zokogásnak; ugyanakkor szinte féktelen könnyebbséget is érzett, egy pillanatig olyan volt, mintha a bensõjében életre kelt kislány ugrándozni kezdene, körjátékot játszana, dalocskákat énekelne. S amennyire sírhatnékja támadt mindettõl, úgy el is ment a kedve a sírástól: a könyvtárból éles, nyers fény csordult ki az ajtókon, a padló kábelekkel volt tele, s valaki nagyon hangosan beszélt. Az esti híradó számára kérnek interjút, mondta Françoise, a televízió elnöke személyesen telefonált, azt mondtam, legföljebb három percre számíthatnak, de ha úgy gondolja, asszonyom, elküldöm õket. Ils sont des bêtes , tette hozzá megvetéssel.

Végül is, nem volt igaz. A riporter vékony arcú, intelligens fiatalember volt, csontos kezével a mikrofont szorongatta, s úgy látszott, igen behatóan ismeri az elhunyt életmûvét. Néhány idézettel kezdte az író valamelyik ifjúkori mûvébõl, s szellemessége mögött érezhetõ volt valami kis zavar is. Azt kérte, hogy értelmezzen egy kijelentést, amely szinte egy egész generáció jelmondatává vált, tananyag is lett, pozitív felhanggal, természetesen, mert az iskola szereti a pozitív értelmezéseket; no de, most tõle kérdezi: az embereknek ez a meghatározása nem rejt-e magában egy csipetnyi iróniát, nem a gonoszkodás burkolt formája-e? Ez a gyanúsítás kissé felvidította, megengedte, hogy felületes választ adjon, amelyet a tudatlanság álarca mögé bújtathatott: olyan kérdés volt ugyanis, amely lehetõvé tette, hogy az író özvegyének szerepében találjon menedéket; annak az asszonynak a maszkja mögött, aki a férje kedvenc nyakkendõjérõl tud beszélni: így aztán válasza banális, lefegyverzõ, egyenesen semmitmondó volt a kérdéshez képest, vagyis éppen olyan, amilyent a riporter várt tõle. A legtökéletesebb módon erõsítette meg azt a tényt, hogy õ egy finom, intelligens asszony, remek társ : és minderrõl ékesszóló bizonyítékokkal szolgálhat. Mindez óhatatlanul életrajzi indiszkréciókhoz vezetett: egyfajta elegáns indiszkrécióhoz persze, mert a fiatalember tisztelettudó volt, s szépen kérte az özvegyet, hogy a televíziónézõk kedvéért meséljen el egy epizódot az életükbõl. Valójában persze az író életébõl. S õ elmesélt egyet, miért is ne tette volna? Természetesen hatásos történetet választott, egy kis arisztokratikus ízzel fûszerezettet, mert az emberek szeretik az elõkelõséget, különösen a hétköznapi emberek. Miközben beszélt, kissé azért neheztelt magára, mert valójában egészen más történetet szeretett volna elmesélni; persze nem ennek az udvarias fiatalembernek, s nem ott, abban az erõszakos reflektorfényben. Elhallgatott. Majd egy megtört, egyszersmind méltóságteljes mosoly jelent meg az arcán.

Az egész útból, míg a dóm felé mentek, nem jegyzett meg semmit, csak néhány homályos, tünékeny képet, amelyeket érzékeink felfognak ugyan, de nem õriznek meg. Sötét színû, szürke kárpittal bélelt, zajtalan autóba ültették, melyet szótlan sofõr vezetett; s a szertartáson is úgy vett részt, mintha nem lett volna jelen; csak testben volt ott, s hagyta, hogy elméje a maga kedvére kószáljon az emlékek térképén. Párizs, Capri, Taormina; majd egy egyszerû, festõi házikóhoz érkezett el, amelyet nem tudott hová tenni, mulatságosnak tûnt számára, egész valójával koncentrált, még jelentéktelen részleteket is élénken maga elõtt látott - egy szerény rézágyat, fölötte a szent családdal, a naiv ikonográfia szerint megfestve -, de nem emlékezett magára a helyre, hihetetlen. Hol lehetett? Ezenközben az érsek mondta hosszú gyászbeszédét, amely minden bizonnyal nagyon szép volt. Fázott. Ez volt az egyetlen észlelet, mi több, az egyedüli érzés, amely gondolatait fogva tudta tartani; valami hatalmas hidegség fészkelt ott belül, a zsigereiben, mint egy jégtömb, amely mintha belülrõl feszítette volna a gyomrát, annyira, hogy a szertartás hátralévõ részében kezét végig a hasára szorította. Majd a hidegség szétterjedt, s elárasztotta végtagjait: a kezét nem, az mintha sütött volna; viszont a vállát, a karját, a lábát már szinte nem is érezte, mintha megfagytak volna, hiába mozgatta görcsösen lábujjait a cipõjében. Rázta a hideg, s ezt nem is tudta palástolni. Hogy a foga ne vacogjon, összeszorította állkapcsát, míg valamennyi nyak- és arcizma meg nem merevedett. Françoise észrevette rosszullétét, s megfogta a kezét, valamit a fülébe súgott, amit õ nem értett, talán hogy haza kellene mennie, de most már nem volt jelentõsége, a szertartás úgyis véget ért, a koporsót vállon vitték végig a templom fõhajóján, s õ, anélkül, hogy észrevette volna, ugyanabban az autóban találta magát, melyet ugyanaz a sofõr vezetett, s amely hazafelé vitte õt, miközben Françoise ráterítette a kabátját, s átkarolta vállát, hogy melegítse. Nem volt könnyû kedvesen elbúcsúzni tõle, és finoman, de határozottan értésére adni, hogy nem akarja õt éjszakára is maga mellett tudni, azt, hogy egyedül akar bemenni abba a hatalmas, kihalt házba, s egyedül akar maradni benne, ha valamire mégis szüksége lenne, elegendõ a házvezetõnõ, hiszen ez lesz magányának elsõ estéje, s õ egyedül akar átlépni a magányba. Végül elváltak egymástól. Françoise könnyes szemmel megcsókolta, s õ belépett a csöndes elõszobába, rögtön csöngetett a házvezetõnõ-
nek, s megmondta neki, hogy nyugodtan lepihenhet, semmire nincs szüksége - csak a telefont kapcsolja ki, legyen szíves. Miközben fölfelé haladt a lépcsõn, meghallotta az utálatos kínai óra hangját, amint éppen hetet ütött. Megállt a lépcsõfordulóban, s szinte mohón nyitotta ki az óra számlapját védõ kis üvegszekrény ajtaját. Ujjával szép lassan forgatni kezdte a mutatókat, s az ingaóra vidáman elütötte a nyolcat, majd a kilencet, a tízet, a tizenegyet, a tizenkettõt. A mutatók megtették a teljes kört: máris másnap lett. Tett velük még egy kört, s azt mondta: már holnapután van. Aztán visszafelé haladt a mutatókkal, s az inga engedelmesen elütötte az órákat csökkenõ sorrendben. Újra lement a lépcsõn, és belépett a könyvtárszobába, ahol enyhe dohányfüst lebegett. Hogy közömbösítse, meggyújtott egy tömjénrudat, és kinyitotta az ablakot. Most már zuhogott az esõ. A szobalány odakészített a kandallóhoz egy kis halom fát, közte gyantás fenyõhasábbokkal. Elég volt egy szál gyufa, s a tûz egy pillanat alatt fellobbant; a lángok oly fényesen táncoltak, hogy akár a villanyt is elolthatta. Úgy is tett. Kinyitotta a páncélszekrényt, s kivette belõle a kis mahagóni ládát. A kéziratok ott voltak benne mind, szép rendben, egy-egy gumival összefogva, kötegekben, mint a bankjegyek. Minden kötegen volt egy dátum, s a férje kézjegye. Az asszony kivette a ládikóból valamennyit, s egyenként megnézte õket. Nagyon nehéz volt választani. A regényre gondolt, de aztán elvetette az ötletet. A regényt majd utoljára, talán majd februárban. S a színdarabot sem. Gondolkozott a leveleken is. A verseket, talán, de legjobb mégis a napló lenne. Méregette, nézegette lapjait. Háromszáz, ez a szám volt ráírva ceruzával az utolsó oldalra. A mindenit. Elhelyezkedett a kandalló elõtti fotelban, s gombóccá gyûrte az elsõ oldalt, hogy a tûzbe dobhassa anélkül, hogy el kellene mozdulnia. Látta, amint a lap dohányszínûre változik, mielõtt teljesen hamuvá égne. Szegény bolond, mondta, drága, szegény bolondom. Hátrahanyatlott a fotelban, s a mennyezetet nézte. A tél hosszú lesz, még csak most kezdõdik. Érezte, hogy szeme megtelik könnyel, s hagyta, hogy végigfolyjon arcán bõségesen, feltartóztathatatlanul.

LUKÁCSI MARGIT fordítása