A forradalom fõvárosa -
Párizs a negyvenes években

Sosem volt ily jelentõs a város kisugárzása, még ha figyelembe vesszük a Voltaire, Rousseau, Diderot vagy D'Alembert nevével fémjelzett felvilágosodás századát is. Amennyire varázslatosak ezek az évek, amelyek nosztalgiával töltik el a történészt, ugyanannyira zavarbaejtõ sokoldalúságuk is.

Elegendõ felsorolni néhány illusztris nevet azok közül, akik ekkoriban Párizs bulvárjain találkozhattak egymással, hogy képet kapjunk, milyen magasan szárnyalt a francia szellem. Balzac, Stendhal és George Sand megadják a regény végsõ formáját; Sainte-Beuve a kritikát a mûvészet és a tudomány találkozási pontjává teszi; Berlioz és a "fogadott" francia Liszt a zenében viszik sikerre az új idõk szellemét. Delacroix megfesti halhatatlan képeit, Daumier kortársai bûneit ostorozza; a karikatúra vele válik igazi mûvészetté. A költészetben Lamartine, Musset, Vigny és Victor Hugo félredobják a klasszikus prozódiát, és minden kis apró részlettel koruk új áramlatát fejezik ki. Hosszan folytathatnám ezt a felsorolást, futólag említhetném a történelmet, amely Michelet révén a múltat volt hivatott feltámasztani; a természettudományok nagyjait, mint például Cuvier, Laennec, Geoffroy Saint-Hilaire, Dupuytren; az új tudományág, a szociológia megteremtõit: Auguste Comte-ot, Cabet-t, Proudont stb. Jules Bertaut nemrégen megjelent mûve1 nagyszerûen mutatta be a korabeli párizsi élet különbözõ aspektusait: a mûvészi köröket, az élénk irodalmi szalonokat, a folyóiratokat és újságokat, a kávéházakat, vendéglõket és az olvasóhelyiségeket, amelyeket megannyi felvilágosodott szellem látogatott, akiket fellelkesített alkotói mámoruk és hitük a jövõben, amelyet Victor Hugo egyik, a júliusi forradalom után írt versében "nagyszerû"-nek nevezett.

Hogy el ne vesszünk ebben a csodálatos bõségben, arra szorítkozunk, hogy a negyvenes évek párizsi szellemi életének nemzetközi, kozmopolita és egyetemes jellegét hangsúlyozzuk. Valóban, franciák és külföldiek - látogatók, vagy politikai menekültek -, akik nagy számban éltek ekkor a francia fõvárosban, Párizst mind valamiféle laboratóriumnak látták, ahol az új élet és az új ideák készülnek, nemcsak a fejlõdésben mindig is élenjáró Franciaország, de az egész világ számára, amely aztán innen merít ötletet. A század nagy tanúja, Heine, kortársai véleményét is kifejezte, amikor még, mielõtt a porosz üldözés elõl Franciaországba menekült volna, azt írta, hogy a francia az új vallás, az emancipáció kiválasztott népe, mert "ezen a nyelven írták le az elsõ evangéliumokat és az elsõ dogmákat. Párizs az új Jeruzsálem."2 Heine véleményét késõbb Párizs egy másik lelkes csodálója, Balzac is megerõsíti, aki a francia fõváros kivételes nagyságát három egyszerû kijelentésbe sûríti: "Mindent ott mondanak, mindent ott gondolnak, mindent ott csinálnak."3 Ebbõl is láthatjuk, hogy Franciaország egyetemes, felszabadító és forradalmi küldetése ez idõben valóságos hittétel volt. Nem hirdették-e néhány évvel korábban a saint-simonisták, hogy Franciaország a nemzetek Krisztusa ? Nem állította-e az õ iskolájukból származó August Comte, hogy Párizs Franciaország, és Franciaország a Nyugat? Nem mondta-e Proudhon is, aki különben annyira kritikus és elméletileg annyira ellenséges volt mindenféle nemzeti sovinizmussal szemben, hogy Franciaország példa a népeknek, hanyatlásában és dicsõségében is a világ királynõje? Victor Hugo is ünnepélyesen fogalmazta meg véleményét Franciaország alapvetõ szerepérõl az európai eszmék és államok öszszeomlásában, a júliusi forradalom után, amikor "a még árkokba temetett forradalmak süket hangjá"-ról beszél, "amely a nagy központi forradalom párizsi kráterébõl földalatti aknáin és mellékrezgéséin keresztül Európa összes királyságát eléri".4

Utaltunk már a nagyszámú külföldi jelenlétére, akiket a francia fõváros sugárzása vonzott. Ezek az Európa, sõt a világ minden részébõl érkezõ külföldiek Párizsban mintha újraszülettek volna, otthonosan, szellemi értelemben hazájukban érezték magukat. Idézzük még egyszer Heine tanúvallomását, akinek különben nem kerülte el figyelmét a hõn szeretett Franciaország és Párizs semmilyen hibája sem: "a lelkem" - írja Vallomásai ban 1831-es párizsi megérkezését felidézve - "az én oly érzékeny lelkem, amit marokra szorított a porosz kegyetlenkedéstõl való félelem, kitárulkozott a csiszolt francia modor barátságos melegében".5 Báró Eötvös, Montalembert barátja és Victor Hugo tanítványa,
A karthausi ban szintén utal a városra: "Oh, mert ki nem álmodott Párizsról gyermekkorában [...], kinek lelkét nem tölti vágy, ha csodáiról hall...?"6

E nagyváros csodái a fejlett civilizáció kényelmében, az élénk intellektuális életben rejlettek, és a befogadó természetes nagylelkûségében azok iránt, akik szellemébõl merítettek.

Ekkor vált Párizs kozmopolita fõvárossá, nagy nemzetközi középponttá, ahol, ahogy Georges Bourgin az 1848-as franciaországi forradalomról szóló tanulmányában7 írja, németek, olaszok és lengyelek találkoztak, hogy ki ne felejtsük a szerényebb magyar, görög vagy román kolóniát.

Kétségtelenül a lengyel politikai menekültek alkották a legnagyobb és legrégebbi kolóniát. Néhány lengyel szorosan bekapcsolódott a francia életbe, mint például Mickiewicz, a Collège de France professzora, vagy Czartoryski, az emigráns lengyel arisztokraták vezetõje, aki elõtt a legelzártabb saint-germaini szalonok is megnyíltak. Mind a három lengyel csoportosulás, a monarchistáké, a Hotel Lambert , ugyanúgy, mint a Lengyel Demokratikus Társaság és a legradikálisabb, a Fiatal Lengyelország, amely Mazzini "Fiatal Európá"-jához tartozott, a francia politikai elméletek hatása alatt állt.8 Másrészrõl azt is megállapíthatjuk, hogy Mickiewicz tanítása és annyi más lengyel értelmiségi tevékenysége a francia fõvárosban megerõsítette a francia gondolkodók azon természetes hajlamát, miszerint Franciaországnak kell az elnyomott népek védelmezõjének és az elmaradott nemzetek nevelõjének lennie. A lengyelek ösztönzõ jelenlétére reagálva, akik mintegy szemrehányásként álltak a szabad ember lelkiismerete elõtt, Michelet 1848 márciusában, amikor diadalmasan visszatért a Collège de France-ra, "a világ szent egységét, Kelet és Nyugat születendõ szövetségét" ünnepelte. Mennyire igaza volt Mickiewicznek, amikor 1847-ben ezt mondta: "Reményteli idõket élünk."9 Ez az Európa és összes né-
pének megújulásába vetett mély hit lelkesítette a 40-es évek Párizsában élõ franciákat és külföldieket, és jelenti szemünkben a francia fõváros páratlan fényét.

A lengyelek mellett, akik szerkesztõségi szobákban, titkos összejöveteleken, kávéházakban a független Lengyelország feltámasztásának leghatékonyabb módjairól vitatkoztak - a Demokratikus Szövetség csak a lengyelek saját erejére akart támaszkodni, a Fiatal Lengyelország csoport a világforradalomban bízott -, szép számban, mintegy ötvenezren, ott voltak a németek is. Többségük munkás, de akadtak értelmiségiek is, akik közül többen már a júliusi forradalom óta bekapcsolódtak a francia politikai életbe. Titkos társaságot hoztak létre, a "Számûzöttek"-et, ebbõl vált ki késõbb a szélsõségesebb "Igazak Ligá"-ja, amely szoros kapcsolatokat ápolt a Blanqui és Barbès irányította Société des Saisons-nel. Amikor 1839. május 12-én a Société felkelést szervezett, számos németet, köztük Karl Schappert és Heinrich Bauert, akik késõbb Londonban megalapították a Kommunista Ligát, letartóztattak és kiutasítottak.

Heine, aki nem a közvetlen harcra termett, tartózkodott attól, hogy részt vegyen ezeken a többé-kevésbé titkos találkozókon, de izgatottan beszélt "a munkásokról, akik az ateizmus igazi hadseregének magját alkotják" és akikrõl késõbb azt mondta, hogy "igen kitanultak". A republikánus Börne egészen haláláig, majd utána Karl Grün, Ewerbeck és Herwegh, a költõ, szoros kapcsolatban maradtak a német kézmûvesekkel és munkásokkal, akiknek nagy száma Párizsban arra késztette Marxot, hogy 1844-ben itt állítsa föl a Francia-Német Évkönyv székhelyét. Az Évkönyv célja a német filozófia és a francia szociális gondolat szintézisének megteremtése volt. Nincs itt most idõm arra, hogy részletesen tárgyaljam Karl Marx és késõbb Engels párizsi tartózkodását, akármilyen fontos szerepet játszott is a tudományos szocializmus elméletének kidolgozásában. Tudjuk, hogy Marx kísérlete kudarcot vallott, hogy Proudhon vagy Louis Blanc együttmûködését megnyerje akár a folyóiratához, akár késõbb a Kommunista Levelezés Bizottságához, amelyet 1846-ban alakított meg.10 Ugyanakkor a forradalmi körökben, valamint a fourierista és cabetista csoportosulásokon belül közeledés állt be a francia és német forradalmárok között, akik mind meg voltak gyõzõdve a két nép alapvetõ érdekközösségérõl. A liberális német író, Alfred Meissner jól érezteti ezt a közeledést beszámolójában egy fouerista bankettról, amelyen maga is részt vett 1847-ben.11

Az összejövetelre a Valentino teremben került sor Fourier halálának évfordulója alkalmából. Több mint ezer vendég vett részt, férfiak, nõk, gyerekek, franciák és külföldiek, akik pohárköszöntõiket "a civilizált Európa összes népe közötti békére", "a mártír Lengyelországra", "minden háború végére", "a nõk egyenjogúságára" mondták és különösképp "a rajnai nagy testvérnépre, amely vallási meggyõzõdéseiben szabadabb és emberi fejlõdésében elõrehaladottabb, mint más népek". Egy német szónok addig ment, hogy így szólt: "Németország nem fogja visszautasítani Franciaország szövetségességét, ha az kijelenti, hogy lemond minden hódító szándékról." Lelkes éljenzés fogadta.

A terembõl kijövet Heine megjegyezte barátjának, Meissnernek, hogy "a franciák olyan idealisták, mint egyetlen más nép sem. Az a nemzet, amelynek több száz tagja képes ilyen tiszta és egyetemes szárnyalásra - akárki, akármit is mondjon -, csak nagy és kiváltságos lehet," tette hozzá.

Ez volt minden külföldi véleménye, akinek megadatott, hogy a 40-es években francia földön járjon.

Más nemzetek forradalmárainak képviselõi közül elég, ha Mazzinit, a híres olasz agitátort és írót említjük, aki nemcsak hazája függetlenségi mozgalmába, hanem a Világ Ifjú Liberálisainak szervezésébe is erõteljesen bekapcsolódott. Honfitársa, az ábrándos és gyönyörû de Belgiojoso hercegnõ szalonjában adtak randevút egymásnak Párizs kozmopolita elitjének tagjai.

Párizs szemtanúja volt az oroszok jelenlétének is; itt volt az anarchista teoretikus, a híres Bakunyin, a liberális pamfletíró, Herzen; csakúgy, mint a dánok, Andersen és Oehlenschläger. Külön említést érdemel a fõleg diákokból álló román kolónia. Valóban, ahogy Michel Roller az 1848-as románokról írott tanulmányában12 megjegyzi, a román diákok 1839-ben Párizsban kis csoportot hoztak létre, amelyben szenvedélyesen vitatkoztak a francia liberalizmus, republikanizmus és szocializmus eszméirõl. Ez a csoport hívta fel a francia közvélemény figyelmét a két kelet-európai latin hercegségre. Semmi meglepõ sincs abban, hogy Quinet és Michelet támogatta ezeket a fiatal idealistákat, akik közül néhányan részt vettek Louis Blanc Écoles (Iskolák) címû folyóiratának megalapításában, mások az 1848-as forradalmat elõkészítõ Bankettek során szólaltak fel. 1848 februárjában Balcescu, az egyik leglelkesebb román forradalmár több honfitársával együtt a párizsi barikádokon harcolt. Szabad legyen a távolról sem kimerítõ felsoroláskor megemlítenem magyar honfitársaimat. A magyarok is szép számban vettek részt a francia fõváros szellemi mozgalmaiban és demokratikus szervezeteiben. Néhány átutazóban itt tartózkodó értelmiségit, írót, újságírót és diákot leszámítva, a magyar kolónia többségét kézmûvesek és munkások tették ki, akik a feudális Magyarországon uralkodó igen nehéz gazdasági körülmények, a még mindig fennálló céhes rendszer megszorításai elõl menekültek el.

A paraszti származású forradalmár író, Táncsics - késõbb még visszatérek erre a megkapó személyiségre -, aki 1846-ban Párizsba látogatott, kapcsolatba lépett a magyar munkásokkal, és beszervezte õket. ([[Otilde]] alapította a Párizsi Magyarok Szövetségét, amely sok viszontagság után máig is él.) Jelentõs, hogy a Szövetség elsõ ténykedése az volt, hogy kiadta magyar fordításban a Paroles d'un Croyant- t (Egy hívõ szavai), amelyet Táncsics készített, akinek politikai gondolatai a nagy keresztény forradalmár, Lamennais hatását tükrözik.13 Dobsa Lajos magyar újságíró, akit a februári forradalom Párizsban talált, és aki maga is harcolt a barikádokon, érdekes beszámolót hagyott ránk arról, hogy milyen hangulat uralkodott munkás honfitársai között. "Külföldön temérdek a' jó magyar munkás kik ott olly boldogok, mint lehet egy ollyan ember; kit idegen országba, idegen szokású, érzelmû nemzetek közé kergetett a mostoha sorsa, és ezen emberek mohón nyelik el az odavetõdött hazájukbeli hírlap' minden hasábjait, és elolvassák sorait, megrágják annak minden betûit, és lesik mikor jön már a' messiás, ki megváltaná e' hosszas számûzetésbõl?"...Várták, hogy eltûnjön országuk legnagyobb botránya, a szigorú és antiliberális céhrendszer.14

Késõbb ezek a párizsi magyar munkások, a francia szocialista szónoklatok hallgatói vetették meg a magyar munkásmozgalom alapjait.

* * *

A párizsi külföldi kolóniák nem lettek volna olyan döntõ jelentõségûek a francia szellemiség propagálásában, ha nem elõzte volna meg és nem kísérte volna õket a francia romantika irodalmi alkotásainak lassú elterjedése. Jól látható ez a jelenség például Németországban, ahol elõször Heine és a Fiatal Németország írói újították meg a kialakuló polgárság irodalmi ízlését, és készítették elõ a terepet a liberális gondolatok, majd a szocialista elméletek számára. Magyarországon szintén a francia irodalmi hatás készítette elõ a politikai megújhodást, 1830-tól kezdve lassan kiszorítva az addig uralkodó német irodalmat. A francia iskolához tartozó írók kemény csatát vívtak a német iskola híveivel az Akadémián, amelyet nem sokkal korábban alapított meg Széchenyi, valamint az újságokban és folyóiratokban. Vitathatatlanul Victor Hugo hatott a legmegtermékenyítõbben hazám íróira. Báró Eötvös, akit korábban már említettem, 1837-ben nagy gonddal kidolgozott és csodálatát kifejezõ tanulmányt adott ki a francia költõrõl és drámaíróról, akit példaképének tekintett. Vörösmarty, az elsõ a század nagy magyar költõi közül, szintén a francia romantika hatása alá került, ami felszabadította benne a rendkívüli lírikust. A francia irodalom halványabb csillagai, mint például Béranger és Scribe, számtalan magyar imitátort ihlettek meg. 1845-ben Pulszky Ferenc kritikus a francia irodalomtól megérintett Jókai lapjában megjegyzi, hogy "lassanként a francia stílus igazi divat lett Magyarországon. Nemzeti színházainkban a francia daraboknak van a legnagyobb sikere, és fiatal színészeink francia példák alapján fejlesztik tehetségüket".15

Pulszky hozzáfûzi még, hogy azt, aki német szerzõk mûveinek olvasását javasolja, antiliberálisnak tekintik az országban, s ez azt bizonyítja, hogy a francia irodalom hatása Magyarországon ugyanúgy, mint máshol, alapvetõen politikai jelentõségû volt.

Magától értetõdik, hogy azokban az országokban, amelyek még a feudalizmusba oltott abszolutista uralom alatt éltek, és ahol a polgárság és a munkásosztály még nem alakult ki, a fejlettebb és bonyolultabb közegben született francia politikai és társadalmi eszmék elsõsorban a liberalizmus üzenetét jelentették. A reformok után áhítozó külföldiek szemében Párizs és Franciaország a nagy 1789-es eszmék letéteményesének tûnt, amelyek Európa legtöbb más országában még megvalósításra vártak. A negyvenes években a magyar ifjúság állandó olvasmánya volt Michelet és Mignet Francia forradalma és Lamartine története. "Ez az új evangélium - írja A girondiak történeté rõl naplójában Petõfi - ez az új evangélium, amelyben a szabadság kihirdeti eszméit." A diéta mérsékelt ellenzékének egy jómódú tagja, Deák, akihez nem a forradalmi, inkább Guizot gondolatai álltak közel, szemére vetette az ország fiatalságának, hogy túlságosan azonosul a francia forradalom hõseivel, és hasonló szerepre készül. "Lamartine Girondistái veszedelmes olvasmány, sem nem történelem, sem nem regény, de nem is Biblia, minõt ti csináltok belõle"- írja.16

Így tehát az 1848-as forradalom elõestéjén a magyar intellektuális elit szellemi értelemben már nem élt az országhatárok közé szorítva, lélekben Párizsban volt, a francia történelem kellõs közepében, és mindent, ami a Szajna partján történt, jobbnak ítélt, mint ami saját hazájában esett meg. Jól illusztrálja ezt az állítást Jókai egy beszámolója Petõfinél tett látogatásáról. "Petõfi valahol a belváros egyik háromemeletes házában lakik. Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert negyedik már nincs… Bútorzata igen egyszerû, csupán könyvtára képviseli a fényûzést, melyben az angol, francia és német klasszikusok remekei mind pompás díszkötésben állnak. Falain acélmetszetû arcképek, de nem azok, amiket minden háznál szokás tartani a magyar földön: nem azon jó bajuszos, szakállas arcok, kik kardot kötöttek föl, amikor az arcfestõnek ültek, s a markolatra tették kezeiket, annak je-
léül, hogyha még magától akarna is kiguvadni hüvelyébõl az a fegyver, hogy valakinek megártson, õk nem engednék, visszatolnák.

Ez acélmetszetek itt körül mind idegenszabású arcok, simára borotvált képek, állig kötött, fehér tászlis nyakkendõkkel, ódivatú frakkokban. Nem egy falusi ismerõje a költõnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá magában elsõ körültekintésre: >>Ugyan minek tartja itt ezt a sok németet?<< S csak azután borzongott a háta, mikor közelebbrõl megnézte azokat s az aláírásokat olvasá:
- az a ráncoktól áterelt, epés, metszõ, gunyoros arc, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve: Marat; az a fennen felemelt fõ, masszív vonásaival, nyílt tekintetével, faltörõ homlokával: Danton; az a cicomás alak: Robespierre; az a fiatal, gyermeteg tekintetû tojásdad arc, a rettenetes Saint Juste, s az a szellemdús nõi arc, ó-görög hajdíszével: Madame Roland. Aki pedig íróasztala elõtt függ, az a kopasztarkójú, kedélyes arc: az Béranger. Íróasztalán kedvenc olvasmánya: a girondisták története van kitárva."

A könyv, amit Jókai kitárva lel Petõfi asztalán, a girondisták története, Lamartine életének egyik legfontosabb mûve, az Histoire des Girondins, melyet 1847-ben adott ki s mely megjelenésétõl bûvöletében tartotta Petõfit, épúgy, mint ahogy a könyv õsei magukhoz bûvölték Lamartine tollát.

Petõfi és Lamartine kapcsolatának itt a végsõ titka. Nem az, hogy mindketten rajongtak a francia forradalomért, hanem hogy egyformán rajongtak, egyforma elfogultsággal.17 A felkelések elõkészítõi számára az 1789-es forradalom és az új eszmék között szoros összefüggés mutatkozott; ebben az idõben ez valamilyen mértékben mindenütt igaz volt.

Az 1789-es forradalom francia hõseit, akiket a XIX. század történészei és gondolkodói idealizáltak, a liberálisok és az európai forradalmárok utánzásra méltó példának tekintették.

* * *

Mielõtt befejezném vázlatos elõadásomat, talán nem volna fölösleges néhány szót szólnom azokról az írókról, akiknek mûve leginkább hozzájárult a francia forradalmi gondolatok külföldi elterjedéséhez.

Már említettük Lamartine-t. A legitimista Thureau-Dangin nem tévedett, amikor azt írta, hogy Lamartine A girondiak története "volt az 1848-as forradalom egyik oka".18 E munka, amelyet valóban lelkesen olvastak és vitattak meg Rómában, Athénban, Bukarestben, Pesten, Berlinben, felkeltette és megerõsítette a politikai heroizmus iránti hajlamot. Ahogy Bóka László tanulmányában írja: "Lamartine úgy készült a negyvennyolcas francia forradalomra, hogy a girondisták történetébe mélyedt el, Petõfi úgy készült a negyvennyolcas magyar forradalomra, hogy Lamartine mûvébe mélyedt el."19 Lamennais hatása sem volt csekélyebb. Louis de Villefosse megjegyzi róla, hogy "sok párizsi számûzött és menekült atyjának tekintette".20 Tudjuk, milyen csodálattal volt irányában Louis Börne, a német liberalizmus elõfutára. A magyar történész és katolikus püspök, Horváth Mihály, aki késõbb a forradalmi kormány oktatási minisztere lesz, mélyen meghatódva beszél Lamennais-rõl, akitõl megtanulta, hogy közel kell kerülni a néphez. Emlékirataiban beszámol róla, hogy sok magyar fiatal azért tanult meg franciául, hogy eredetiben olvashassa a "Paroles d'un Croyant"-t (Egy hívõ szavai).21 Fourier és követõi szintén nagy hatást gyakoroltak a társadalmi igazságosság szerelmeseire Franciaországban és külföldön egyaránt. Egészen Romániáig kisebb-nagyobb számban mindenütt voltak fourieristák, s ahogy Michel Roller megjegyzi,22 egyikük, Tudor Diamant megpróbált Ploestiben felépíteni egy falansztert. A fourierista gondolat a magyar fiatalság körében is elterjedt volt. Oroszországban Petracsevszkij és barátai, akik 1845 óta szervezkedtek, hogy a szociális problémákkal foglalkozzanak, tanulmányaik középpontjába Fourier-t helyezték. A magyar szabadságharc egy epizódja, amelyre csak most derült fény, az orosz fourierizmushoz kapcsolódik. Az tudott volt, hogy az Ausztria oldalán történt intervenció nem örvendett népszerûségnek Oroszországban sem a tisztek, sem a Magyarország lerohanásában részt vevõ katonák körében. A Belorusz Akadémia tagjai viszont csak nemrégiben hívták fel két magyar, 1919 óta emigráns író figyelmét egy aktára, amelyet "Alekszej Guszev tüzérszázados és társainak bûnügye. 1849. május-június" címmel intézetük archívumában õriztek. Ezeket a tiszteket, akiknek fourierista kapcsolatait a birodalmi ügyész leleplezte, azért tartóztatták le, mert aktív propagandát folytattak a cári hadseregen belül a magyar felkelõk mellett. "[Semmi okunk sincs arra] hogy orosz vért ontsunk, hiszen az orosz népnek semmi oka barátsággal gondolni a Habsburg császárra, és minden oka megvan arra, hogy ellenségnek tekintse a kis szláv népeket elnyomó Habsburgokat" - mondta Guszev. "Vagy azért harcoljunk a magyarok ellen, (amint egyre halljuk), mert a magyarok elnyomják a Magyarországon élõ szlávokat? Ha a magyarokat legyõzzük, ezzel nem szabadítjuk fel a Habsburg birodalomban élõ szlávokat, hanem csak azt érjük el, hogy a szlávokon kívül a magyarok is a németek szolgálóivá lesznek. Nekünk nem ezért, hanem ez ellen kell harcolnunk."23 A tizenhat orosz közül, akiket Fourier megismertetett a szabadság kultuszával, heten életükkel fizettek emberi eszméikhez való hûségükért, kilencen Szibériában végezték.

Cabet-nek, "a nép tiszteletre méltó védelmezõjé"-nek szintén sok híve volt mind a franciaországi külföldiek, mind más országok értelmisége és kézmûvesei körében. Jules Prudhommeaux szerint Svájcban, Angliában, Belgiumban, Spanyolországban és Németországban is voltak ikáriaiak.24 Hozzáteszem, hogy a magyarországiak sem voltak kevésbé lelkesek. A pesti forradalmi ifjak egyik vezére, Vasvári Pál is Cabet eszméire esküdött. Miután Cabet visszatért számûzetésébõl, a Jean-Jacques Rousseau utcai szalonjában tartott vasárnapi összejöveteleken számos külföldit lehetett látni, akik buzgón itták a mester szavait, akirõl Pierre Leroux humorosan megjegyezte, hogy sokkal jobban beszélt, mint írt.

Kéthetesre tervezett 1846-os párizsi útja alkalmával Táncsics nem mulasztotta el meglátogatni Cabet-t. Díszmagyarban és csizmában ment el a nagypolgár Cabet-hoz, aki ugyanolyan barátságos udvariassággal fogadta, mint néhány évvel korábban az ingzubbonyba öltözött kõmûvest, Martin Nadaud-t és társait, akik a híres teoretikust akarták megismerni. A Táncsics és Cabet közötti párbeszéd nehézkes volt, noha Táncsics ahhoz a nyelvtankönyvhöz és szótárhoz folyamodott segítségül, amelyet õ maga állított össze franciaországi útját elõkészítendõ. Táncsics azt javasolta, hogy folytassák latinul, itt viszont a kiejtésbeli különbség okozott nehézséget. A Cabet munkásságából és személyiségébõl áradó sugárzás megerõsítette Táncsics elkötelezettségét a nép ügye iránt.25 Ez a kezdetben az emberi faj iránti jóság- és szeretethullámból táplálkozó sugárzás a legmegkapóbb vonása a negyvennyolcasoknak Franciaországban és máshol Európában.

A Párizsban kidolgozott szocialista és kommunista eszmék azokban az országokban is visszhangra találtak, ahol nem létezett ipar, és a társadalmi problémák más, általában mezõgazdasági síkon jelentkeztek.

Még a legradikálisabb magyar értelmiségiek is elutasították a kommunista eszményt, de szimpátiával figyelték a Fourier által magasztalt szövetkezeti szocializmus gondolatát, ami, vélték a radikális magyar lap, a Radicallap szerkesztõi (1848. június 16-i szám), kivédheti a korlátlan kapitalizmus romboló hatásait. Hadd jegyezzük meg itt, hogy a szövetkezés gondolata, amely Párizsban a viták elõterében állt, magával ragadott még egy magyar nagynemest is, az ellenzék egyik legkulturáltabb tagját, Lukács Móricot. Lukács a Gazette d'Augsbourg (Augsburgi Hírlap), a legfontosabb németországi sajtóorgánum magyar tudósítója volt, gyakran tartózkodott Franciaországban, amelynek jól ismerte politikai és társadalmi irodalmát.26 Neki köszönhetünk egy igen érdekes tanulmányt a szövetkezeti jogról, amely francia szocialista írók gondolatait tükrözi. Ez az Ellenzéki Almanachban27 közzétett írás a szövetkezetek jövõjébe vetett valódi hitvallás. Talán nem minden érdek nélkül való röviden öszszefoglalni az elsõ magyar szocialista, Lukács gondolatait. Lukács szükségesnek látta felhívni honfitársai figyelmét a polgári társadalmat fenyegetõ óriási veszélyre, ami a vagyon és a javak elosztásának aránytalanságából ered, és a legfejlettebb országokban napról napra fokozódik. Ezekben az országokban - írja - "a' nép nem nyög ugyan többé a' hûbéri kényúr' vaspálczája alatt, de azért mégis reggeltõl késõ estig dolgozik nem magának, hanem másnak, mert véres verítékének gyümölcse a' gazdag tõkepénzesek kincseit szaporítja, `s abból számára alig jut annyi, hogy örömteli életét nyomorúságosan tengesse...
A várurak' és földbirtokosok' önkényét ekképen a' gyárurak és a tõkepénzesek' korlátlan uralkodása váltotta fel; a' nép' szenvedései nem enyhültek, a' rabszolgaságnak csak a formája változott, most nem ember embernek, de osztály osztálynak ura, zsarnoka, `s `e viszonyt még kínosabbá, veszélyesebbé teszi az emberi méltóság és egyenlõség érzete, melly már ébredni kezd a' szenvedésre és nélkülözésre kárhoztatott néposztályban is. `S `e baj, ...rémisztõ progresszióban halad, a' pénz `s ezzel együtt a' hatalom mindig kevesebb kezekben gyûl össze, a' máról holnapra élõ proletáriusok' serege pedig napról napra növekszik, nem csak saját körébeni szaporodás által, hanem, mivel a' kisebb tõkepénzesek ki nem állhatván a' versenyt, ezek közõl is évrõl évre többen sodortatnak a' végelszegényedés örvényébe."

Lukács Móric a néhány hónappal késõbb megjelent Kommunista kiáltványra emlékeztetõ prófétai módon elõre jelezte azokat a rettenetes katasztrófákat, amelyek alapjaiban ássák alá a polgári társadalmat. Még ha Magyarország távol van is az ipari fejlõdésnek ezen fokától, teszi hozzá, semmi oka sincs arra, hogy védve érezze magát ettõl az átalakulási folyamattól, ami egyébként az egész emberiség ügye. Akit érdekel az emberi faj sorsa, jelene és jövõje, meg kell teremtenie az eszközöket arra, hogy enyhítse a jelenlegi nyomort, és elhárítsa a fenyegetõ veszélyt.

Lukács ugyan magáévá tette a francia elõfutároknak szocializmusra, a kapitalista rendszer mûködésére és ennek következményeire vonatkozó kritikáját, megvalósíthatatlannak tartotta "a' socialisták és communisták' ábrándos rendszerei[t] és tervei[t]," amelyek "életbeléptetése az emberi nemet monoton, prózai, feszes kaszárnyaéletre kárhoztatná[k]". De Lukács sietett hozzátenni, hogy mindezek a rendszerek olyan alapgondolatot fejeznek ki, amelyek, ha nem ígérnek is gyökeres gyógymódot, legalább enyhíthetik a bajokat. Ez a gondolat a szövetkezés, amely nem valamiféle jótékonysági intézményt jelent, amely alamizsnát osztogat a rászorulóknak, és elfojtja az egyén függetlenségi vágyát és büszkeségét, hanem a munkásosztály saját erejére épülõ szövetkezést, amely lehetõvé teszi, hogy a munkások élvezhessék munkájuk gyümölcsét, hangsúlyozta Lukács. Ezzel a termelési és fogyasztási szövetkezetek hívének vallotta magát, amelyek egy igazságosabb társadalmi rend magját képezhetik; csatlakozott tehát Buchez-hez és iskolájához.

Remélem, ez a gyors vázlat némi áttekintést adott az 1840-es évek Párizsának rendkívüli kisugárzásáról és hatásáról a radikális, liberális és forradalmi gondolat kialakulására, amely aztán 1848-ban megrázta Európát.

Engedjék meg, hogy Petõfi szavaival zárjam, amellyel egy barátját mutatta be a Pilvax kávéházban a pesti forradalmi ifjak egyik találkozóján: "Íme, kedves barátaim, egy igazi francia." Ezekkel a szavakkal Petõfi nem egy francia állampolgárt illetett, hanem egy franciás kulturáltságú magyar barátját; mintha azt mondta volna: "Íme egy nemes lélek, aki kész velünk a világ szabadságáért harcolni." Elképzelhetõ-e ennél szebb tiszteletadás a franciák elõtt, mint egy egész nemzedék reményeit népükkel azonosítani?

FÜZÉKI ESZTER fordítása

Jegyzetek
 
1 L'École romantique (Romantikus iskola), Éditions Tallandier, Paris, 1947.

2 L. az "Angolok, franciák, németek" címû fejezetet F. Fejtõ, Henri Heine, Ma ré chal, Liège, 1947.

3 Oeuvres complètes (Összes mûvek), XXII, p. 521. Balzac Párizs-kultuszára vonat kozólag l. Béatrice, Flammarion, p. 83.

4 Elõszó a Feuilles d'Automne-hoz ('szi lapok), 1831. A franciák Franciaország megváltói küldetés-tudatával kapcsolatban l. Fejtõ, Introduction à "1848 dans le Monde" (Bevezetés az "1848 a világban"-hoz), Le Printemps des Peuples (A népek tavasza), Minuit, Paris, 1948, t. Ier, p. 106-107.

5 H. Heines sämtliche Werke, (H. Heine összes mûvei), Szerk.: von G. Karpeles, Leipzig, vol. VIII, p. 25.

6 Eötvös Párizs iránt érzett csodálatáról és irodalmi iskolájáról l. Sõtér István, Magyar-francia kapcsolatok, Teleki Pál Intézet, Budapest, 1946.

7 1848 dans le Monde. Le Printemps des Peuples. (1848 a világban. A népek tavasza), p. 178.

8 Id. mû, Benjamin Goriély, La Pologne en 1848 (Lengyelország 1848-ban), p. 279-285.

19 Gustave Kaden, La légion de Mickiewicz (Mickiewicz légiója) az Europe különszámában, 1948. február, p. 253.

10 L. Introduction à "1848 dans le Monde" (Bevezetés az "1848 a világban"-hoz), p. 97-100.

11 Idézi H. H. Houben, Gespräche mit Heine (Beszélgetések Heinével), Frankfurt, 1926, p. 579-581.

12 L. 1848 dans le Monde (1848 a világban), II. p. 247-248.

13 Bölöni György, Hallja kend Táncsics, Budapest, Szikra, 1946, p. 185.

14 Dobsa Lajos, Az 1848. évi francia forradalom, Pest, 1848, p. 58.

15 Sõtér István, Francia-magyar mûvelõdési kapcsolatok, Budapest, 1946, p. 131-138.

16 Idézi Szabó Ervin. Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban, 2. kiadás, Budapest:Népszava, 1948, p. 72-73.

17 L. Bóka László tanulmányát Petõfi és Lamartine, Magyarok, 1948. március, p. 143.

18 Histoire de la Monarchie de Juillet (A júliusi monarchia története), t. VII, p. 51.

19 L. idézett tanulmányt, in: Magyarok, p. 143.

20 Louis de Villefosse, Lamennais et le christianisme social (Lamennais és szociális kereszténység), Europe, 1948. március, p. 151.

21 Szabó E., i. m., p. 72.

22 1848 dans le Monde (1848 a világban), t. II, p. 247.

23 Két emlékirat az 1849-es cári intervencióról. Budapest,Magyar Külügyi Társaság, 1948, pp 14-15.

24 Jules Prudhommeaux, Icarie et son fondateur Étienne Cabet (Ikária és meg-
alapítója, Étienne Cabet), Rieder, Párizs, 1926.

25 Bölöni, i. m., p. 185-186.

26 L. Trefort Ágoston, Lukács Móric, Gyõr, 1888.

27 Ellenõr, Bajza József irányításával, Pest 1847. pp 129-131.