A lagúnákon

(Részlet)

A lagúna hullámai fodrozódnak a lenyugvó nap fényében, hûsítõ szellõ a Lídó illatát hozza a csatornákhoz, ahol szépszámú gondola siklik a tiszta, égszínkék vízen.

A városi parkban, az erõdítmények tövében ünnepi rendezvény zajlik, hazafias érzelmektõl fûtött örömünnep Garibaldi Nápolyba való bevonulásának hírére. Nemes hölgyek, akiket az emigráció szele még nem sodort el Velencébõl, együtt ujjonganak a legalsóbb népréteg fiaival; sokan a háromszínû kokárdát is kitûzték magukra.

Ez a csodálatos népünnepély, melyben a gyengébb és félénk nem képviselõi is bátran juttatták kifejezésre nemzeti érzületüket, ingerelte a rendõrséget, úgyhogy jobbnak látták, ha segítséget kérnek a katonai parancsnokságtól.

Ennek következtében a parkból kiáramló tömeget számtalan rendõr és katonai járõr várta a kijáratnál és az utcán, durván és fenyegetõzve rontottak a békés polgárokra, akiknek egy része a Schiavoni rakpart felé igyekezett, mások a gondolakikötõkhöz.

A tisztek között, akik a rendõrség rendelkezésére bocsátott gyalogsági különítményt irányították, feltûnt egy magas, szõke, eléggé jóképû fiatalember. Bár társai durván és méltatlanul bántalmaztak férfiakat és nõket, s jóllehet a tiszt arca - talán a fehér uniformis miatt is - önteltnek és erõszakosnak tûnt, mégis megelégedett azzal, hogy kardjával a hóna alatt figyelte az eseményeket, idõnként harapdálta a bajusza végét, és ironikusan mosolygott a brutális jelenet visszataszító látványán.

Lassacskán azonban elvörösödött, a szõrszálak rágcsálása már túl nagy erõfeszítést igényelt ... és ekkor az ironikus mosoly keserûvé vált, szinte fenyegetõvé. Egyetlen megfigyelõ sem tudta volna megítélni, hogy ez gúnyos vagy haragos mosoly-e.

Végül is beérte azzal, hogy idõnként hátrafordulva nyugodt és elégedett pillantást vetett a mögötte sorakozó katonákra, akik lábhoz tett fegyverrel várakoztak, és ezt a szomorú látványosságot az ausztriai horvátokra jellemzõ ostoba passzivitással élvezték.

A zsandárok minden nõt inzultáltak, aki nemzeti színû szalagot vagy kokárdát viselt, némelyiküket fel is írták; a férfiakat pedig ütötték-verték, mielõtt fogdába hurcolták.

A karhatalom kegyetlen dühkitörését látva sokan haboztak, hogy elhagyják-e a parkot.

- Gyerünk, kapja el azt a gazfickót! - bõdült rá a tisztre egy rendõrkapitány, akinek már szemet szúrt a fiatalember passzivitása. - Az Isten áldja meg, érzéketlenné kell válni, nem kell szenvelegni!

- Mozduljon már! Kaszabolja a nyomorultakat! - kiáltotta egy százados haragosan a tiszt felé fordulva.

Ekkor a hadnagy megmozdult. Nyugodt hangon és német tiszthez illõ komótos tempóban felsorakoztatta embereit, majd elindult a park bejárata felé.

Ebben a pillanatban lépett ki a kapun egy fiatal lány. Sápadt volt az ijedségtõl, de a hazaszeretetébõl tudott annyi bátorságot meríteni, hogy határozottan és méltósággal haladjon elõre. Tekintetük találkozott. A tiszt megállt és merõn nézte, mintha csodálná nyugalmát ... vagy valami mást.

- Az ég szerelmére, De Keller úr! Nem látja a virágot annak a neveletlen perszónának a kabátján? - kiáltotta a százados. - Tépje le róla, gyerünk!... itt az alkalom... igyekezzen!

A lány szemébõl mintha láng csapott volna a tiszt arcába. A férfi egy pillanatig habozott, majd eltökélten pihenjbe állt.

A százados ingerülten közeledett felé két rendõrrel.

- Nem hallotta a parancsomat? - kérdezte gorombán.

- Hallottam, uram, de az egyenruhánk becsülete miatt jobban szeretném, ha nem hallottam volna.

- Hogy érti ezt?

- Úgy, hogy ez hitványság. Én sose fogom megtenni, százados úr!

- Fogdába vele, semmirekellõ!

A hadnagy elfehéredett, s mint aki emberfeletti erõfeszítéssel uralkodik magán, kardját kettétörte az utca kövezetén.

A függöny 1861. február 10-én gördül fel, s e vasárnapi estén Velence tárul elénk.

Velence, ahol a gondola mint kecses nõ ring az Adria vizén, illatos és fenséges, ahol minden gyönyörûséges morajjá vegyül, édes szerelmi álom a lagúna hullámain. Nem, nem tudunk Velencérõl beszélni, arról a százötvenezer lakosról, akiket más idõkben a farsang izgatott jövés-menésre ösztönzött volna a partok, csatornák, hidak és sikátorok között. Nem beszélünk a könynyedén sikló gondolákról, a mélykék tengervízrõl, melyen a márványpaloták végtelen sora tükrözõdik a jelmezesek fáklyáinak fényében, vagy a hold ezüstös sugarában, ahol zeneszó s a Lídó illata részegítõ elegyet alkot. - Arról a Velencérõl beszélünk, amely még mindig szép ugyan, de fölötte az osztrák zászló lengedez.

Farsang van, amint mondtuk; de nem a csodálatos Velencei Karnevál, hanem német tivornya. A németek átkozódnak, mert a szép velencei lányok nem fogadják heves vendégszeretettel a dorbézolókat, miközben az igazságszolgáltatás jóvoltából esetleg tömlöcben sínylõdik fivérük vagy férjük.

Két fiatalember kötött ki az imént a Mólón, kart karba öltve áthaladtak a Piazzettán, majd a Szent Márk téren, és az északi árkádsor alatt megálltak az Új Kávéház elõtt.

Mostantól követni fogjuk õket, hiszen történetünk minden szála körülöttük forog. Ismerkedjünk meg velük!

Egyikük harminc körüli, elegáns fiatalember. Szerencsés úrfinak tûnik, aki a civil ruhás törzsvendégek kedvencei közé tartozik. A polgári vendégkör az emigráció miatt jelentõsen megfogyatkozott, a belsõ termeket kizárólag helyõrségi katonák töltötték meg.

Hõsünket, alighogy belépett az üvegajtón, s a helyiségben gomolygó füstfelhõk között észrevették egy fénysugárban, fülsiketítõ ovációval fogadták.

- Nicsak, Collini, az oderzói remete!

- A megrögzött vidéki!

- Szép színed van, Collini. Az ördögbe is, nem ismerek rád!

- Honnan a csudából szedted ezt a színt, Gitano? Hoztál egy kis vidéki zsákmányt?

- Hé, elhoztad magaddal azt a bizonyos Margheritát Oderzóból?

A fiatalember mosolyogva, jobbra-balra köszöngetve haladt át a termen, és társával a legtávolabbi sarokban foglalt helyet. Ebbõl látható volt, hogy ma este nem kíván belevegyülni a gálaruhás semmittevõk népes és zajos táborába.

A másik fiatalembert szinte észre sem vették. Talán a külseje volt kevéssé figyelemre méltó a kávéház jeles vendégei körében.

Egy kiváló író azt mondta, hogy a stílus maga az ember, egy másik pedig azt, hogy az öltözék a jellem tükre. Egyetértünk ezzel is, meg azzal is,
kivéve persze néhány esetet.

Ezzel a kis kitérõvel az volt a célunk, hogy jogot szerezzünk hõsünk megfigyelésére tetõtõl talpig, s ezáltal kifürkésszük jellemét.

A fiatalember teljesen feketébe van öltözve, de ruháinak szabása olyanynyira kifogástalan, hogy öltözékét a színe ellenére a legcsekélyebb kritika sem érheti. Szemére húzza a kalapját, ami zárkózott, vagy legalábbis kevéssé nyitott jellemek szokása. Termete magas, nyúlánk, arca finom vonalú, akár szépnek is mondhatnánk. Bár nagy, kék szeme nem nélkülözi a kedvességet, férfias vonásai rideg méltóságot sugároznak. Bajusza van, haja fakó szõke, az a németekre jellemzõ típus, fehér, bársonyos bõrét kissé megfogta a nap. Mozdulatai merevségrõl árulkodnak, vagy mondjuk félszegségrõl, ami különös a katonáknál. Hõsünk ugyanis már belépéskor gyanakvó pillantást vetett a többi terem felé, ahol a tisztek pokoli lármát csaptak.

A két fiatalember egy félreesõ asztalkához ült le. Collini társa azonnal fekete kesztyûs két keze közé temette arcát.

- A mindenségit, mi bajod van, Stefano?... Látod, hogy itt barátok vannak, amott meg tisztek.

A fiatalember felnézett; kissé sápadt volt, és nagyon gondterhelt. A másik intett a felszolgálónak, és fagylaltot rendelt.

Társa tagadólag rázta a fejét.

- Hát akkor mit kérsz?

- Nem is tudom... amit te... de leginkább semmit - válaszolta erõsen németes kiejtéssel.

- Ahogy akarod. De meg kell mondanom, hogy komolyan aggódom
miattad. Mindig féktelenül vidám voltál, és most nem ismerek rád. Tegnap Lombardiából jövet az állomáson kaptam meg az üzenetedet, amelyben idehívsz, s azt írod, hogy súlyos dologról van szó. Ugyanakkor a hat hónap alatt, amíg távol voltam, csak három levél jött tõled, azokat is az elsõ négy hónapban kaptam Milánóban.

- Ez igaz - válaszolta Stefano ugyanazzal az akcentussal.

- Az ördögbe is! ... Csak nem arról van szó, hogy... a határnál elfogták a többit?! - kiáltott fel Collini fojtott hangon.

- Semmi ilyesmi. Várjuk meg a pincért, hogy ne kelljen félbehagyni a beszélgetést, aztán elmondom.

- Rendben.

Amint a pincér távozott, a fiatalember egy pillanatra rátalált régi, vidám énjére, de igen hamar elkomorult.

- Onnan kell kezdenem, hogy családomtól nem kevés áldozatot követelt a magyar ügy... Apámat halálra ítélték az aradi kivégzés után, melyen sok nemes fej hullott le. Tizennégy éves voltam ekkor, de nem akartam osztrák testõr lenni. Inkább rajzolni tanultam Pesten, mint hogy apámat követve hadimesterségre adjam a fejem. Aztán elérkezett a sorozás napja, és én katona lettem. 1858-ig tiszt voltam a Lombard-velencei hadseregben. Akkor lemondtam a századosi rangról, és átléptem a határt: Torinóba mentem, a szabadság földjére. Olaszországban ekkoriban csak itt fogadták be a rab nemzetek menekültjeit. Hogy elfoglaljam magam, folytattam festészeti tanulmányaimat, miközben terjengtek már a hírek egy következõ Ausztria elleni háborúról. Aztán a szárd hadseregben harcoltam az 59-es hadjárat során, amikor is fogságba estem San Martinónál. Lefokoztak, büntetõszázadba hurcoltak, így kénytelen voltam újra felvenni az utált egyenruhát.

- Kicsit halkabban, öregem, feleslegesen ne hozzunk bajt a fejünkre.

- Miután kényszer kötött hazám és hazád elnyomóihoz - folytatta a magyar -, csatlakoztam hozzád és mindazokhoz a nagyszerû velencei fiúkhoz, akik a zsarnokok elüldözésére szövetkeztek. De kevéssé tudtam a hasznotokra lenni, mivel gyanakszanak rám a feletteseim és a te honfitársaid nagy része is, akik csak egy osztrák tisztet látnak bennem... Hát ez az... ezért érzem magam ilyen pokolian...

- Stefano...

- Nem, barátom, nincs már remény... Sokáig reménykedtem, de mostanra belefáradtam.

- Szedd össze magad, Stefano! Hallottad a legújabb híreket. Hallanod kell, legalábbis sejtened a mégoly gyanakvó parancsnokaid utasításaiból. Garibaldi nagyszerû terve és hõsies kezdeményezése újra lelket öntött a mieinkbe, akik a villafrancai békekötés után eléggé kiábrándultak.

- Jaj, Collini!... Az az igazság, hogy gyakran felteszem magamnak a kérdést, méltó vagyok-e a bizalmatokra... hiszen még azt az egyenruhát viselem... amelyiket ti, szegény elnyomottak éppúgy gyûlöltök, mint mi, akik az elnyomóitokat jelképezzük. Talán csak ennek a polgári öltözéknek köszönhetõ - amit a karnevál jóvoltából viselhetek -, hogy nem kell szégyenszemre egyedül maradnom ebben a teremben, mint a társaimnak.

- Miket beszélsz?... Neked, aki annyi veszélynek és szenvedésnek tetted ki magad, hogy csatlakozz hozzánk, te, egy Arad után kivégzett magyar hazafi gyermeke!

- Hagyd már ezt, barátom! Az a lényeg, hogy szükségem van rád, igen, szükségem van a barátságodra jobban, mint valaha.

Collini némán Stefano felé nyújtotta a kezét, amit az meghatottan szorított meg. Felragyogott eddig komor tekintete, arcvonásai meglágyultak.

- Köszönöm, köszönöm! Tudtam, hogy rád számíthatok, te nem ítélsz el, mint sokan mások talán... Szóval, különös szenvedés jutott osztályrészemül, amióta elutaztál a szabad olasz földekre, vagyis kicsit elõbb kezdõdött...

- Mirõl beszélsz?

- Nyolc hónapja lehetett egy felvonulás, amit Garibaldinak a nápolyiak ellen aratott gyõzelme alkalmából rendeztek, és ez egyszer az én különítményemet kivezényelték a rendõrség támogatására. Bár a szabályzat megenged bizonyos fokú szabadságot, nem utasíthattam vissza anélkül, hogy gyanakvást ne keltettem volna. A parkban aztán letartóztattak néhány személyt, láttam durvaságot, ütlegelést...

- Emlékszem erre, mivel a családom éppen Velencében volt pár napig. A húgom arrafelé sétált, és kis híján letartóztatták, bírságot kellett fizetnünk, hogy elengedjék.

- Rengeteg asszony vett részt... ott ismertem meg egy lányt...

- Aha, most jön a tejszínhab! - szólt közbe nevetve Collini.

- Nem, inkább a keserû pirula. Mivel nem akartam durván fellépni a lány ellen, három hónap fogdát kaptam.

- El tudom képzelni a folytatást.

- Nem olyan egyszerû eset. Nem megy ki a fejembõl az a lány, Collini, olyan angyali teremtés...

- Na, ugye mondtam!

- De azóta nem láttam.

- Mi az ördög?! - kiáltott fel Collini meglepetten.

- Figyelj, még van tovább is - folytatta Stefano. - Tanácsodra gyakran elmentem a Nagy-Britannia Szállóba, hogy elbeszélgessek azokkal a piemonti barátaiddal, akik a leveledet hozták. Sokszor nézelõdtünk a szálloda ablakából, és én figyelmes lettem a Canal Grande másik oldalán levõ sötét, komor külsejû palotára... Tudod, hogy mûvész vagyok, kicsit különcnek is tartotok... Mit mondjak? Akaratom ellenére nagyon izgatott az az épület, mintha valami titok lengte volna körül... Csak annyit sikerült megtudnom róla, hogy laknak benne. A velem szemben levõ ablakban volt egy csodálatos virágtartó trópusi növényekkel, melyek a lagúna enyhe levegõjében állandóan virultak. Azok az üde és kellemes virágok szomorú látványt nyújtottak a szinte gyászos homlokzaton. Az ablak viszont mindig zárva volt… Megszerettem azokat a szegény, elhagyott virágokat. Az a különös elõérzetem támadt, hogy ez a titok valahogy hozzám tartozik, vagy legalábbis életem egy szakaszában nagy jelentõsége lesz számomra… Gyakran idõztem a barátainknál, de a palota számtalan ablaka közül egyet se láttam nyitva. Ám egy reggelen végre észrevettem, hogy nyílik a virágos ablak zsalugátere. Díszes selyemfüggöny takarta teljes szélességében az ablaknyílást. Kinyúlt egy kar, és meglocsolta a virágokat egy kis aranyozott porcelánkancsóból. Abban a pillanatban az egész rejtély, ami ilyen õrült módon felzaklatta a szívemet, abba a kézbe sûrûsödött... Festõ vagyok, barátom, meg költõ, vagy amit akarsz; de még a legbutább horvátot is elbûvölte volna, ahogy engem, annak a karnak és kéznek pompás rajzolata. Törékeny volt, fehér, áttetszõ bõrét kékes árnyalatok tették bájossá. Egy ifjú hölgy karja volt, érted?... aki biztosan szép, angyali szépség... a bõre szûzies.

Az ablak újra bezárult. Én kõvé dermedten, sóváran bámultam tovább a zöld zsalugátert.

POLLMANN TERÉZ fordítása