Magyar-olasz tavasz
Az l848-49-es magyar forradalom és szabadságharc visszhangja az olasz irodalomban

Sokatmondó az a tény, hogy amiként még másfél évtizeddel a "népek tavasza" elõtt az olasz nemzeti szabadságmozgalom, az egységes Olaszorszá-
gért küzdõ Risorgimento elsõ számú apostola, Giuseppe Mazzini hívta fel az olaszok figyelmét a magyaroknak az övékkel rokon nemzeti szabadságvá-
gyára, úgy a "vihar kapujában", az 1848 januárjában kirobbant szicíliai felkelés hírére azon melegében a kor legnagyobb magyar költõje és vátesze, Petõfi Sándor reagált, az olasz példa követésére buzdítva honfitársait.

Mazzini Magyarországról (Dell'Ungheria) címû nagy tanulmánya az általa szerkesztett Giovine Italia (Ifjú Olaszország) címû folyóiratban - a hasonló nevû hazafias szervezet kiadványában - 1833-ban látott napvilágot. Benne a magyarokat Mazzini "harcias természetû" népként jellemzi, akiknek orcájáról "a nemzeti büszkeség kisugárzását az elnyomás három évszázada, sem tudta letörölni". Akkoriban népünkrõl kevesen írtak le ilyen szép és ilyen profetikus szavakat, mint az olasz Apostol: "Ha elnézzük büszke, harcias és ünnepélyes fellépését, féltékenységét, amivel õsi nyelvét õrzi, és azt a szokását, hogy a diétát mintegy csatamezõnek tekinti, olyannak tûnhet számunkra, mint a lovon ülõ harcos, aki visszafogja paripáját az emberiség hívását várva." De vajon mi az a "küldetés", melyet "az emberiség tartogat ennek a földnek"? Mazzini az erre a kérdésre való válasszal sem marad adós. Fejtegetése összeköti a múltat, a jelent és a jövõt: "Ha a török birodalom az elõtt hullott volna szét, hogy Magyarország a hosszú háborúkban kimerülve, Ausztria karjaiba dõlt, melyek agyonszorították, Magyar- és Lengyelország hatalmas szövetségesek lettek volna és a fejedelemségek, melyek leváltak a török birodalom északi peremén, a legerõsebb szomszéd nemzettel igyekezvén egyesülni, Magyarországot növelték volna, melyhez közvetlen érdekeik vonzzák és mely olyan politikai szervezési központot képvisel, ahova elõbb vagy utóbb ama töredékeknek csatlakozniok kell. Miért ne történhetnék ez meg? Ma, amikor az egyetemes forrongás lehetõséget nyújt minden nagy eszme kipróbálására, miért ne kísérelnék meg azok, akik a szabadság és európai biztonság harcát harcolják meg, azt az elrendezést, melyet akkoriban a tények lehetetlenné tettek? Miért ne emlékeznék Magyarország, hogy egykor Moldva, Havaselve, Bosznia, Bulgária fölött uralkodott?… Magyarország ünnepélyes nagyságában jelennék meg újra, mint a Duna királynõje, egy szabad szövetség középpontjaként, mely egyesítené valamennyi népet, s melynek fõütõere a Duna... Hiszen az új Európa nagy egységekben készül megalakulni. S ha Magyarország visszanyeri az Adriai-tenger partvidékét, a Duna mellékfolyóin át összeköttetést teremthetne a Fekete-tengerig... A felszabadult Itália pedig élénk kereskedelmével kezet nyújthatna a szabad Magyarországnak… Sokan talán megmosolyogják ezeket a hirtelen papírra vetett gondolatokat. Csak a jövõ döntheti el, megvalósulhatnak-e. S a jövõ eseményekkel terhes." Az idézett tanulmány nemcsak a ma-
gyar-olasz kapcsolatoknak fontos dokumentuma, de Mazzini és a Risorgimento eszmeiségének is: a nemzeti szabadság és az egyetemes testvériség gondolata együtt jelenik meg benne. A remélt és megjövendölt magyar szabadságharctól Mazzini - az Ifjú Olaszország mellett az Ifjú Európa mozgalom atyja - egy olyan független Magyarország megteremtését várta, mely egy-
szersmind a Duna menti népek konföderációjának a vezetõje, a "Duna királynõje" is lenne, hidat építve ily módon a nemzeti szabadság és az európai egység, a "haza vallása" és a "népek szent szövetsége" közé. A "nemzetek Európájának", Mazzini reménye és hite szerint Magyarország lesz az élharcosa. "Magyarok és olaszok kölcsönös kapcsolata, mely ma szerencsétlenségek és károk forrása - jósolta - egy napon végzetes lesz a közös zsarnok számára."1

Mazzini reménységeit "viszonozta" és eszméit osztotta Petõfi Sándor, aki a "világszabadság" egyetemes "szent háborújának" gyújtószikráját látta a szicíliai forradalomban, melyet így ünnepelt Olaszország címû, 1848 januárjában Pesten írt költeményében:

Aludt Brutus, de már fölébrede,

S a táborokban lelkesitve jár,

Mondván: "Ez a föld, honnan elfutott

Tarquín, s amelyre halva hullt Cézár;

Elõttünk meghajolt ez óriás,

S ti a törpéknek meghajoltok-e?" -

A te dicsõ szent katonáid õk,

Segitsd õket, szabadság istene!

Eljõ, eljõ az a nagy szép idõ,

Amely felé reményim szállanak,

Mint õsszel a derûltebb ég alá

Hosszú sorban a vándormadarak;

A zsarnokság ki fog pusztulni, és

Megint viritó lesz a föld szine -

A te dicsõ szent katonáid õk,

Segitsd õket, szabadság istene!

Amikor, alig két hónap múlva, a "szabadság istene" az olaszokat s a magyarokat is megsegítette, valóra vált Mazzini eszménye a zsarnokok Metternich által összekovácsolt Szent Szövetsége ellen felkelõ "népek szent szövetségérõl": "Bármely földön legyetek is, ahol egy ember a jogért, igazságosságért, az igazságért harcol, ott egy testvéretek van; ahol egy ember szenved a tévedéstõl, az igazságtalanságtól, a zsarnokságtól, ott egy testvéretek van. Szabadok és rabszolgák, mindannyian testvérek vagytok. Egy az eredetetek, egy a törvény, egy a cél mindannyiótoknak. Egy legyen a hit, egy a cselekvés, egy a zászló, mely alatt harcoltok. Ne mondjátok, a nyelv, amelyen beszélünk, különbözõ: a könnyek, a tett, a vértanúság minden ember számára közös nyelvet alakítanak ki, amelyet mindannyian értetek. Ne mondjátok: az Emberiség túl nagy, és mi túl gyöngék vagyunk. Isten nem az erõt nézi, hanem a szándékot."2

A szabadságharcosok fegyverbarátsága azzal kezdõdött, hogy az Itáliában állomásozó magyar, s az osztrák hadseregben szolgáló olasz katonák, szembeszegülve a közös elnyomó parancsával, nem voltak hajlandók részt venni a másik nép szabadságtörekvéseinek vérbefojtásában. A császári hadsereg olasz földön szolgáló - illetve már nem "szolgáló" - magyar tisztjei: Velencében Winkler Lajos hadnagy, Pálffy Lajos császári kormányzó és Zichy Ferdinánd városparancsnok, Padovában és Milánóban huszártisztek és közkatonák, vállalva a statáriális büntetés kockázatát, rokonszenveztek a felkelt olasz néppel, sõt nyíltan kiálltak ügyük mellett. Azokról a magyar katonákról pedig, akik olasz fogságba estek, a piemontei katona, politikus és író, Massimo D'Azeglio így nyilatkozott: "A nemes nemzet, amelyhez õk tartoznak, nem ellensége Itáliának, inkább osztályosa volt a balsorsban, és ugyanígy társa lesz a felemelkedésben egy új, szabad és független életre."3

A Magyarországon raboskodó olasz politikai foglyokat, hazafiakat, az osztrák önkényuralom áldozatait a népakarat támogatásával szabadította ki a forradalmi kormányzat: a szegedi "taliánok" börtönbõl való kiengedését Móricz Zsigmond írja le felejthetetlenül Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét címû regényében. Népgyûlési döntés mondta ki április 9-én: "A magyar nemzet nem engedheti meg, miszerint katonái a szabadságukért küzdõ olaszok elnyomására használtassanak." Kossuth hazarendelte Lombardiából a magyar katonákat. Mindez összhangban állott a Tizenkét Pont tizedik követelésével: "Magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tõlünk." (S a tizenegyedikkel: "Politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak.")4

A magyar-olasz tavasz hõskölteményének igazi fõhõsei azonban azok a magyarok voltak, akik Itália, s azok az olaszok, akik Magyarország szabadságáért, függetlenségéért fegyverrel harcoltak, s ha kellett, életükkel adóztak, vérükkel pecsételve meg a Mazzini áhította "népek szent szövetségét".

Alessandro Monti - vagy ahogyan a Nemzeti Múzeum kertjében álló mellszobrának felirata kedves "magyarosítással" nevezi: "Báró Monti Sándor ezredes, az 1849-iki magyar szabadságharcban hõsiesen részt vett Olasz Légió vitéz parancsnoka" - egyéniségérõl és tetteirõl gazdag szakirodalom olvasható. A legújabb, mely a korábbiak eredményeit magában foglalja és gyarapítja, Pasquale Fornaro 1995-ben megjelent könyve. Egyetértve Kossuthtal, hogy "a magyarok ügye elválaszthatatlan az olaszokétól", Monti úgy döntött, "felajánlja karját, mint katona, a magyar ügy érdekében".5

Az olasz szabadságharcban küzdõ Magyar Légióról, a Garibaldi legendás Ezrei között vitézkedõ magyar hõsökrõl még bõségesebb irodalom áll az érdeklõdõ rendelkezésére, ebbõl mint legfontosabb, illetve leginkább elérhetõ mûveket emeljük ki Koltay-Kastner Jenõ és Jászay Magda klasszikus, alapvetõ monográfiáit, Lukács Lajos könyveit és Csorba László kitûnõ Garibaldi-életrajzát.6

A legendás hõsök és hõstettek legirodalmibb megörökítését egy magyar és egy olasz múlt századi szerzõnek: Pulszky Ferencnek és Giuseppe Cesare Abbának köszönhetjük. Pulszky Életem és korom címû monumentális emlékiratai második kötetében (fõként a negyedik részben) állított emléket a magyar emigránsok cselekedeteinek a "számkivetés alatt Olaszországban", s festett felejthetetlen portrét "az olasz egység alkotóiról", a politikus szenvedélyével, a történetíró tájékozottságával és az író szuggesztivitásával.7

Giuseppe Cesare Abba "közelebbrõl", közvetlenebb módon örökítette meg Garibaldi és Ezrei 1860-as nagyszerû expedícióját, amelyben maga is részt vett. Élményeit, emlékeit, Pulszkytól eltérõen, nem memoár, hanem hadi-
napló formájában beszélte el. A "katona-író" Ouartótól a Volturnóig. Az Ezrek egyikének feljegyzései (Da Quarto al Volturno. Noterelle di uno dei Mille) címû, magyarul Garibaldi seregében címmel megjelentetett könyvét elõször maga a nagy nemzeti vátesz-költõ, Giosue Carducci adta ki 1880-ban és 1882-ben - még nem végleges címmel -, majd a végleges címmel 1891-ben jelent meg. Abba könyve nemcsak a Risorgimento kori virágzó memoárirodalom - azon belül a Garibaldi-irodalom - remekmûve, hanem az olaszok legszebb és leghíresebb irodalmi tisztelgése is a nemzeti szabadságharcukért és egységükért küzdõ-vérzõ magyar hõsök és mártírok emlékének. Neki köszönhetõ, hogy Tüköry Lajos, Türr István, Éber Nándor éppúgy hõsei lettek az olasz szabadságharcnak, mint a lengyel Bem "apó" a magyarnak. Tüköry úgy jelenik meg lapjain, "mintha megelevenedett jelképe lenne Magyarországnak, testvérünknek a szolgaságban". Tüköry halálának leírása kötelezõ antológiadarabja lett a Risorgimento legendáriumának: "Meghalt Tüköry. Nem a csatatéren, nem harcban, bajtársai között, lelke nem diadalmámoros kiáltások szárnyán röpült az égbe, életének lángja nem hirtelen - apránként, pislákolva lobbant el, lassúdad léptekkel látta közelíteni a halált, õ, aki bátran kitárt mellel, kardját villogtatva szokott elébe vágtatni. Fél lábát levágták, mert egy golyó szétroncsolta az Ammiraglio hídnál. Azt mondták, látni fogjuk még õt délcegen lovagolni; ám sebe elüszkösödött és megölte. Goldberg, az én öreg magyar õrmester barátom, aki a 27-i csata óta sebesülten fekszik, mikor megtudta, hogy imádott Lajosa meghalt, lepedõjével elfedte arcát, s nem szólt egy szót sem. Így letakarva holtnak látszott õ is; de lehet, arra a napra gondolt, amidõn a számkivetett magyarok visszatérnek hazájukba, s ez a délceg, lánglelkû hõs, akit a sors jókedvében teremtett, nem lesz közöttük. Vagy talán ott látta Örményország csatamezõin, amint a szultán arabjai között harcol a lázadó drúzok ellen - ki tudja, hány görbe pillantást vethetett ott kardjára, amely nem arra termett, hogy zsarnokokat szolgáljon; de ezt a keserûséget lemoshatta Tüköry a kardjáról, mégpedig oroszok vérével, amikor a Kars bástyáiból zúdíthatta gyûlöletét azokra, akik Ausztriát segítették hazája feldúlásában..." Tüköry palermói temetésének jelenete mintegy sûrítve tartalmazza Abba írói erényeit, egyesíti a hõsköltemény pátoszát, a krónika hitelességét, az emlékezés élményszerûségét: "Ott voltunk valamennyien, még a sebesültek is eljöttek a szállásokról, kórházakból, mind, mind! Türr, ez az ércbe öntött óriás, kirõl különben mindig lepereg a fájdalom, most szomorúan megtörten haladt a gyászmenet élén, mintha kivégzésre vinnék. Az ablakokból virágesõ hullt a koporsóra s reánk; a virágok meg a babérkoszorúk illata az elmúlás édes érzetével töltött el. A tömeg némasága, s az erkélyeken zokogva térdeplõ, fehérbe öltözött asszonyok látványa még jobban elmélyítette ezt az érzést. A fájdalom mintha a köveket is megindította volna. Kemény, öreg, harcedzett férfiakat láttam, amint megrendült, komor arccal lépdeltek a koporsó mögött. Rodi és Bovi, két rokkant veterán, úgy támolyogtak, mint az alvajárók. Maestri, aki Novaránál elvesztette fél karját, s aki mégis tovább vonult Rómáig, ahol aztán egy francia gránátszilánk ismét eltörte a csonka karját, az én szegény spotornóbeli Maestrim, ez a derék, egyszerû liguriai tengerész, igen, Maestri sírt. És én is sírtam. Egy különösképpen szívet szorító pillanatban soha nem érzett fájdalmas gyönyörûséggel már-már azért fohászkodtam, bárcsak én is ott feküdhetnék abban a koporsóban a halott mellett. Ó, szép is elképzelni, hogy ott nyugszom a koporsóban, s még pislákol bennem az élet lángja, éppen csak annyira, hogy érezzem, mint imbolyog velem tova, s elhaladtomban felismerjem az utakat, házakat s azok arcát, akik tekintetükkel, s késõbb már csak gondolatukkal követnek... - követnek, ameddig tudnak! A tömeg sorfalat áll... suttognak... vajon mit mondanak? ...valami koppan a koporsón... bizonyára virág. S a gyászinduló hangjai élesen belehasítanak a levegõbe, magasan szárnyalnak, zord trombitarecsegésekkel s panaszos, zokogásba fulladó fuvolahangokkal keverednek. Aztán süllyednék, alászállnék a sötétségbe, a földbe... S közben egyre kísérne a sírás, a sírás: az emberek sírása, melyet a fenséges szertartás fakasztott, s a tárgyaké... igen, a tárgyaké is - e tárgyak magukba fogadják földi maradványunkat, s visszaadják õsi, idõtlen formáját..."8

Tüköry temetésén mondta el Garibaldi híres gyászbeszédét s benne híres fogadalmát: "Tüköry ezredes meghalt! Az alpesi vadászok ma legjobb fõnökeik, legkedvesebb, legvitézebb bajtársaik egyikét veszték el. Az utóbbi csatában õ vezérlé az önkéntesek bátor harcosait, kiknek jussa a szerencse legelöl menni be Palermóba. [[Otilde]] meghalt ma, sebeiben - a jó, a rettenthetetlen magyar! a hõsiesség classicus honának, Olaszhon testvérének méltó képviselõje! E két Nemzetnek a harcmezõn vérrel összeforrott testvérisége elenyészhetetlen. A szabad Olaszhon felelõs a világ színe elõtt a magyar szabadságért; - e hazának fiai a Duna partján visszhangzandó harcraszólítással felelendnek a Zsarnokság ellenében, ahol testvéreink széttört láncai az elnyomók megtámadására szolgálandó kardokká fognak válni. Igen! Az olaszok esküsznek a hõs vértanúk sírjain, hogy Magyarhon szabadsága az övék is, és hogy testvéreik véréért vért fognak adni!"9

Méltóbb és "illetékesebb" személy aligha szentesíthette volna a szabadsághõsök szent vérszövetségét. Az Ezrek (I Mille, 1873) címû könyvében (ahogy õ nevezi, "regényében") Garibaldi azon "vértanúk" közé sorolja Tüköryt, "akiknek nevét a jövõ nemzedékei büszkén és tisztelettel fogják emlegetni."10

Részben a negyvennyolcas "átállók" (fõként Winkler Lajos), részben Tüköryék példája ihlette Giovanni Verga ifjúkori, A lagúnákon (Sulle lagune) címû kisregényét, amely 1863-ban a firenzei Nuova Europa címû lapban látott napvilágot. Fõhõse egy Stefano De Keller, azaz Keller István nevû fiatal magyar, aki, noha a Velencében állomásozó császári hadsereg tisztje, gyûlöli az "osztrák igát" (ahogy a regény utolsó szavai mondják) és szimpatizál az olaszok szabadságtörekvéseivel. Az elsõ fejezetben megtagadja a parancsot, hogy Garibaldi diadalmas nápolyi bevonulását ünneplõ velencei tömeg ellen fegyvert használjon s erõszakkal letépje egy honleány keblérõl a nemzeti érzelmeit kifejezõ zöld-fehér-piros virágokat: inkább kettétöri a kardját. Érzéseit és tettét a második fejezetben így indokolja meg olasz barátjának: "Családom sok vértanúval áldozott a magyar szabadságnak... Atyámat kivégezték ama nap után, hogy Aradon annyi nemes fej hullott le; én tizennégy éves voltam akkor, mégsem akartam Ausztria csatlósa lenni, Pesten festõnek tanultam inkább, semmint hogy hivatásos katona legyek, miként az apám. Behívtak, és katona lettem; 1858-ban tiszt voltam a Lombardo-venetói hadseregben; akkor lemondtam parancsnoki rangomról, és átléptem a határt; Torinóban voltam, az egyedüli szabad földön, amely akkoriban Itáliában befogadta minden szolga nemzet menekültjeit; folytattam festészeti tanulmányaimat, hogy lefoglaljam magam, miközben híre jött a közelgõ háborúnak Ausztriával. Az-
után a szárd hadseregben harcoltam az `59-es hadjáratban, S. Martinóban fogságba estem, lefokoztak, és arra kényszerítettek, hogy ismét magamra húzzam a gyûlöletes egyenruhát és a büntetõszázadban harcoljak, akaratom ellenére."11 Keller szerelmes lesz az elsõ fejezetben megismert olasz honleányba, Giulia Collinibe: szerelmük viharos és fordulatos története tölti ki a kisregény nagy részét. Az érzelmes, patetikus, kalandos regény mind téma, mind mûvészi érték dolgában igen messze áll még az érett Verga verista remekmûveitõl, de így is jelentõs, hogy a Manzoni utáni legnagyobb olasz regényíró állított szép emléket a magyar szabadságharc hõseinek s az olasz és magyar szabadságvágyak találkozásának. Keller és Giulia szerelme a két szabadságáért küzdõ nép sorsközösségét jelképezi, Mazzini szellemében.12

A magyar és az olasz nemzeti forradalom irodalmi találkozásainak krónikájában külön fejezet illeti meg Petõfi Sándor olaszországi kultuszát.

Aleardo Aleardi, a hazafias költõ, aki 1848-49-ben az elsõ olasz függetlenségi háborúban részt vett a római és velencei forradalmi eseményekben, s ezért börtönbüntetést is el kellett szenvednie, a második függetlenségi háború idejébõl való, 1861-ben publikált A hét katona (I sette soldati) címû elbeszélõ költeményében Petõfit mint "Sándort" szólítja meg, mivel az olaszok keresztnevükkel nevezik legnagyobb géniuszaikat (elég Dantéra, Leonardóra, Michelangelóra, Raffaellóra, Galileóra utalni): "paraszti Türtaiosznak", "a dalok és a kard kegyeltjének" nevezi, s elsiratja õt és "a haldokló Magyarországot", amely még sírját sem ismeri, "ahol letérdelvén elsirathatná" nagy fiát, akit "egy kozák embervadász", tatár vagy "a magas hegyek vad lakója" ölt meg.13

Szicíliában valóságos Petõfi-fordító "iskola" mûködött: az udinei hungarológus, Roberto Ruspanti külön könyvet írt róla. A messinai Tommaso Cannizzaro 1882-ben Alpokon túli virágok (Fiori d'Oltralpe) címû kötetében tette közzé Petõfi-fordításait, némelyiket szicíliai dialektusban. Az Agrigento melletti Sciaccából való Camillo Sapienza Ragusában 1901-ben külön Petõfi-verskötetet publikált (Traduzioni dall'ungherese di Alessandro Petõfi). A notói Giuseppe Cassonét (1843-1910) Ruspanti Petõfi "olasz hangjának" és "olasz apostolának" nevezi, Koltay-Kastner Jenõ pedig egyenesen "a nagy magyar költõ mind közt legjobb külföldi fordítójának" minõsítette: Cassone úgyszólván élete végéig fordította Petõfi költeményeit, köztük Az apostol t és a János vitéz t is, fordítói érdemeiért a Petõfi Társaság tiszteletbeli és a Kisfaludy Társaság levelezõ tagja lett.14

Hála e derék fordítóknak, Petõfi Olaszországban is a szabadság, a nemzet és a nép ügyéért tollal és karddal küzdõ vátesz jelképe lett. Az egységes Olaszország koszorús poétája, Giosue Carducci, az olasz irodalom utolsó, minden szempontból klasszikus költõje (Croce szavával élve, "utolsó vátesze") és elsõ Nobel-díjasa 1872-ben Goffredo Mamelivel, az olasz nemzeti himnusz (Fratelli d'Italia, 1847) szerzõjével, a mazziniánus Római Köztársaság 1849-es védelmében hõsi halált halt költõvel hasonlította össze Petõfit, de az összehasonlításba bevonta a németek szabadságharcos költõjét, a Napóleon ellen vívott lipcsei csatában hõsi halált halt Theodor Körnert is (az õ emlékének ajánlotta Alessandro Manzoni 1821 Márciusa címû nagy hazafias "polgári ódáját"): "Petõfi igazibb költõ volt. Költészetében benne van a vad puszta napja, a magyar ló vágtatása, a tüzes magyar bor heve, a magyar lányok formás szépsége. S mennyire átérzi nagy, nyugodt természetét! És mennyire szereti borát és lányait! Megénekli a magyarok istenét is, mert az hazája hagyományait jelképezi: de fõleg a szabadságot szereti és dalolja, minden nép szabadságát: ebben õ negyvennyolc fia, mint Mameli... És meghalt, miután kiürített sok hazai borral töltött poharat, megcsókolt sok hazai leányt, lekaszabolt sok osztrákot és kozákot; meghalt, hátrahagyva egy kötetnyi verset, melyek az utóbbi negyven év legszebb európai versei közé tartoznak. Meghalt? Nem, eltûnt, mint egy szép görög isten. Nem látták visszatérni, és nem találták meg a testét soha. És a magyar paraszt meg van gyõzõdve róla, hogy a honvéd költõ (a honvédet Carducci magyarul írja - M. I.) nem halt meg; a bármikor visszatérhet… [[Otilde]] is mítosz."15

Ma, Petõfi napfogyatkozásának idején kétszeresen is érdemes felidéznünk és megszívlelnünk Carducci sorait. Vajon visszatér hozzánk Petõfi?

Jegyzetek

1 Scritti editi ed inediti di Giuseppe Mazzini, vol. III. Imola, 1907, 96-97. o.
Koltay-Kastner Jenõ: A Kossuth-emigráció Olaszországban. Budapest, 1960, 8-10. o.
Jászay Magda: Párhuzamok és keresztezõdések. A magyar-olasz kapcsolatok történetébõl. Budapest, 1982, 348-349. o.

2 Giuseppe Mazzini: Dei doveri dell'uomo - Fede e avvenire. Milano, 1984, 58. , 158. o.
Madarász Imre: Mazzini, az Apostol. Budapest, 1992, 40. o.
Madarász Imre: Olasz váteszek. Alfieri, Manzoni, Mazzini. Budapest, 1996, 211. o.

3 Jászay, 350-351. o.

4 Jászay, 354-355. o.

5 Pasquale Fornaro: Risorgimento Italiano e Questione Ungherese (1849-1867). Catanzaro, 1995, 38-95. o.

6 Koltay-Kastner, 168-220. o.
Jászay: Párhuzamok és keresztezõdések, 336-368. o.
Jászay Magda: Velence és Magyarország. Budapest, 1990, 345-369. o.
Lukács Lajos: Garibaldival a szabadságért. Budapest, 1968.
Lukács Lajos: A magyar garibaldisták útja. Budapest, 1971.
Lukács Lajos: Az olaszországi Magyar Légió története és anyakönyvei. Budapest, 1986.
Csorba László: Garibaldi. Budapest, 1980, 207--349. o.

7 Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest, 1984, II. kötet, 289-501. o.

8 Giuseppe Cesare Abba: Da Quarto al Volturno. Róma, 1982, 60., 100-
102. o.

Garibaldi seregében. Budapest, 1960, 76., 126-129. o. (Telegdi Polgár István ford.)

9 Csorba, 251. o.

10 Giuseppe Garibaldi: I Mille. Bologna, 1982, 346. o.

11 Giovanni Verga: I romanzi brevi e tutto il teatro . Róma, 1996, 40. o.

12 Carlo Annoni: Il giovane Verga in Giovanni Verga: I Carbonari della montagna - Sulle lagune . Milano, 1975, 50-79. o.

13 Roberto Ruspanti: Sicilia e Ungheria. Un amore corrisposto . Messina, 1991, 38-41. o.

14 Ruspanti, 77-115. o.

15 Prose di Giosue Carducci . Bologna, 1941, 480-481. o.