Úgy járja a világot,
ahogy hajdan a nagy utazók: minden érdekli, szivacsként
szívja magába az ismereteket, és élményeit
úgy írja meg; hogy aki vele barangolt
"Nápolytól
Cataniáig, nemcsak egy csodálatos országon utazott
át, hanem barátot is szerzett" -
írta róla
Claude Roy. Útiélményeit feldolgozó könyvei
egyszerre adnak valóságos és költõi képet
arról a városról, országrészrõl
vagy országról, amelyet leír, mindenekelõtt
Olaszországról
(Mère Méditerranée,
Les événements de Palerme, Les Siciliens, Le promeneur amoureux.
De Venise à Syracuse)
és a barokk Európáról
(Le banquet des anges. L'Europe baroque de Rome à Prague).
Könyvet
írt az olasz regényrõl
(Le roman italien et la
crise de la conscience mo-
derne),
és ugyancsak Olaszországról
fest nyugtalanító tablót a Cesare Pavese
tragikus
sorsának rejtélyét kutató
(Échec
de Pavese)
vaskos kötetében.
Dominique Fernandez újra Magyarországon járt. A hazai olvasók ismerhetik Budapest hét arca címû kis kötetét, amelyben fõvárosunkban szerzett benyomásait vetette papírra, és amelyet épp most bõvít ki az új kiadáshoz. Ganümédesz utazása címû könyvét az Európa Könyvkiadó adta ki magyarul, és ugyancsak az Európa gondozásában jelenik meg - elõreláthatólag a jövõ évi könyvfesztiválra - a Becsületbíróság is. Errõl tartott elõadást nemrégiben a Francia Intézetben.
- Apám mexikói volt, anyám francia, auvergne-i - meséli, amikor beszélgetésre kértük -, hamar elváltak, apám fiatalon meghalt. Puritán irodalomtanár anyám nevelt szigorúan, a francia hagyományoknak megfelelõen, Pascal szellemében. Hosszú, nehéz tanulmányok után, huszonegy évesen, egyetemista barátaimmal elutaztam Dél-Olaszországba. Valóságos sokként ért, amit ott láttam. A hazámra ismertem rá. Úgy éreztem, a másik felemet találtam meg. Rájöttem, hogy amit addig tanultam, az csupán egyik része az európai kultúrának, a másikat, a barokkot addig elrejtették elõlem. A barokkot, ami nemcsak építészet, hanem életmód, szín, hang, illat. Évek múlva értettem meg, hogy Szicília olyan, mint Latin-Amerika, mint Mexikó, ahol késõbb fedeztem fel a barokkot. Ezután kezdtem el utazgatni Franciaországban nevelkedett szicíliai építész barátommal, Ferrante Ferrantival, akinek épp olyan felfedezés volt ez a mûvészet, mint nekem. Elhatároztuk, hogy bejárjuk a barokk Európát. ' fotózott, én írtam.
- Ennek az utazásnak lett az eredménye
az európai barokkot Rómától Prá-
gáig bemutató, remek fényképekkel
illusztrált
Le banquet des anges
(Angyalok lakomája)...
- Annak idején úgy határoztunk, hogy elmegyünk egészen Szentpétervárig. Elkészült a könyvünk Szicíliáról, Portugáliáról, késõbb Brazíliáról, amit nagyon megkedveltem, és szeretnénk megírni a Guatemaláról meg a Mexikóról szólót is.
- Hogyan éli meg ezt a többirányú vonzódást?
- Négy hazám van. Franciaország, ahol nevelkedtem, Olaszország, amiért rajongok, Oroszország, amelynek a kultúrája tizenöt éves koromtól lenyûgöz, és Mexikó. Az összes regényem külföldön játszódik. Három területen vagyok igazán otthon: a Mediterraneumban, Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európában.
- Mi vonzza a mi régiónkhoz?
- Én Budapesten, Prágában, Szentpéterváron találom meg a valódi európai értékeket. Itt még érdekli az embereket az irodalom, a zene. Budapest számomra Mitteleuropa fõvárosa, abban az értelemben, ahogy ennek a térségnek a nagy írói beszéltek róla. Minél többször jövök, annál jobban szeretem. És egyszerûen jól érzem itt magam. Naponta tizenöt-húsz kilométert gyalogolok, járom az utcákat, megyek a fürdõkbe, és tömérdek lemezt vásárolok. A magyar irodalmat nem ismerem jól, de a zenét már igen. Bartókot tizennyolc éves koromban fedeztem fel magamnak, Lisztet késõbb, Erkelt nemrégiben. Az õ nevét a franciák egyáltalán nem ismerik, pedig csodálatosak a mûvei. Oroszországban van még olyan kultusza a zenének, mint itt, Magyarországon...
- Mikor jutott el Oroszországba, és mi indította a Becsületbíróság megírására?
- Csak 1993-ban, igaz, elõbb nem is akartam odamenni. Megláttam és megszerettem. Szentpétervár nekem a világ legszebb városa. A kultúráját ismertem és csodáltam. Csajkovszkijért rajongtam, érdekelt, hogyan tudott életben maradni abban az akkori, elnyomó rendszerben.
- A Becsületbíróság történetét abból a feltételezésbõl bontja ki, hogy a pályája csúcsára jutott zeneszerzõ nem a kolera áldozata lett, ahogyan a lexikonokban olvasható, hanem megölték. Mégpedig a cár parancsára. Miután becsületbíróság elé állították közismert homoszexualitása miatt, mivel a cár környezetéhez tartozó ifjút környékezett meg, és ezt a bíróság elítélte. Könyve élére egy Oscar Wilde idézetet állít mottóként: Pontosan leírni azt, ami soha nem történt meg, nemcsak történésznek való feladat, hanem minden mûvész- és kultúrember elidegeníthetetlen kiváltsága.
- Véletlenül akadtam rá egy Amerikában kiadott könyvre, amelyben a szerzõ, egy bizonyos Madame Orlova azt állítja, hogy Csajkovszkij halálának körülményei tisztázatlanok. Csak annyit mond, hogy szerinte valószerûtlen, hogy abban a környezetben, ahol õ élt, kolera áldozata lett volna. Arra sincs persze bizonyíték, amit én mondok el a regényben. De épp a rejtély indította el a fantáziámat. Csajkovszkij halálát Szókratészéhez érzem hasonlíthatónak.
- A könyvben a héttagú becsületbíróság tagjainak és a francia-orosz narrátornak az életét, vívódásait elbeszélõ fejezetekben fest hatalmas freskót a korabeli Szentpétervárról, az orosz-francia kapcsolatokról, remek portrét a nyugatimádattal vádolt Csajkovszkijról. A leghangsúlyosabbnak a mûvészsors, az alkotási kényszer elemzése tûnik - mának szóló felhangokkal.
- Ami persze szándékos anakronizmus, mert az én "történelmi" regényeim mindig mai regények, illetve képzeletbeli önéletrajzok. Belevetítem magam egy másik korba, és elképzelem, hogy én vagyok Csajkovszkij, Porporino vagy Pasolini. Nyugat-Európában ma fontos kérdés, hogy ki a mûvész valójában. Sokan azt hiszik, az a mûvészet, ha valaki amúgy "spontán" kitálalja az érzelmeit, elõadja a saját fantazmagóriáit. Mindent el lehet mondani, de ez a nagy szabadság a mûvészet végét jelentheti, hiszen a mûvészetet mindig kötöttségek, kényszerek táplálják. A mûvészet ott kezdõdik, ha valaki képes megkerülni a kötöttségeket, és túl tud jutni rajtuk. Ha a mûvész fáradságos munkával, gondosan átszûri ismeretanyagán és képzeletén mindazt, amit egy-egy témával összefüggésben elgondol. Ha mindent "spontán" ki lehet mondani, annak banalitás a vége, ez pedig az irodalom hanyatlásához vezet.
- Milyennek látja a mai francia irodalmat úgy is mint egy nagy könyvkiadó lektora?
- Vannak jó írók és nagyon jó mûvek. Igaz, két nagy hátránnyal számolni kell az utóbbi években: leértékelõdött a stílus, és így épp az veszett el, ami a francia irodalom sajátos színét, értékét adta, hiszen köztudomású, hogy az mindig nagyon irodalmi volt; és nincsenek többé irodalmi iskolák.
- Az miért baj?
- Nem baj, sõt az irodalomnak jót tesz, de a reklám szempontjából hátrány. Gondoljunk a francia új regényre. Ebbe a kategóriába sok írót besoroltak, de csupán egy-kettõ volt igazán jó köztük, a többi meg gyönge, de az új regény uralma idején õk is megéltek. Ma, minthogy nincsenek iskolák, minden egyes írót önmagában kellene megítélni. Ehhez viszont olvasni kellene a mûveiket. Ezt pedig a kritikusok nem szeretik, így egy-egy jó mûnek, írónak alig van, vagy egyáltalán nincs reklámja.
- Regényeiben valódi hõsöket teremt, valódi történeteket beszél el, élettel teli, nyüzsgõ városokat varázsol elénk. Olvasója úgy érezheti, hogy gondosan tanulmányozta annak a kornak, helynek a történelmét, mûvészetét, szokásait, amelyrõl ír. Tudatosan készül a regényeit is ihletõ utazásokra?
- Nem. Amikor elõször elmegyek valahova, semmit sem olvasok elõre. De amikor elkezd foglalkoztatni egy történet, a lehetõ leggondosabban felkészülök, felkutatok minden elérhetõ dokumentumot. Elõször csak hagyom, hogy szabadon átjárjanak az élmények, a hatások. Számomra minden kötet érzelmi utazás. Amatore vagyok, az, aki szeret.
FERCH MAGDA