Strehler színháztörténeti jelentõségét legtömörebben úgy szokták meghatározni, hogy õ teremtette meg az olasz, úgynevezett "rendezõi színházat", illetve Olaszország elsõ állandó, s a legutóbbi idõkig egyik vezetõ tekintélyû színházát, a milánói Piccolo Teatrót (Kis Színház). Ez utóbbiról így ír említett könyvében: "A magam színházi pályafutásának kezdete bizonyos értelemben egybeesik a milánói Piccolo Teatróéval, amelyet Olaszország elsõ állandó színházaként ketten alapítottunk Paolo Grassival 1947-ben." E mondathoz az idézett kiadásban az alábbi jegyzet tartozik: "1947 elõtt Olaszországban nem volt repertoárszínház. Az olasz színház ún. stagione -rendszerben mûködött. Egy-egy nevesebb színész vagy rendezõ egy-egy elõadásra, legföljebb egy-egy évadra (stagione) társulatot toborzott, amely a darab próbái után bemutatta az elõadást, majd egyvégtében még néhányszor - legföljebb néhány héten át - játszotta. Ekkorra az érdeklõdõ közönség elfogyott és a társulat szétszéledt, tagjai újabb szerzõdés után nézhettek. (Ritkábban - legalábbis az évad folyamán - a társulat magja együtt maradt.) Strehler és Paolo Grassi Piccolo Teatrója után még néhány olasz városban alakult állandó társulat (teatro stabile) …" Strehler e két újítása szorosan összetartozik, hiszen a Piccolo Teatro kezdettõl fogva "rendezõi színház" volt, melynek "filozófiáját" és mûködését vezetõje személyes nézetei és ízlése határozták meg.
Az utóbbiakra viszont a legmélyebb és legtartósabb hatást Bertolt Brecht gyakorolta. Strehler és Brecht második világháború utáni találkozása - személyi és mûvészi értelemben - okát és okozatát illetõen egyaránt történelminek mondható. Két olyan ország szülötte talált akkor egymásra, amelyek együtt, szövetségesekként veszítették el a háborút, s a diktatúra és a pusztulás "tabula rasá"-ja után, a "nulla év"-tõl akartak mindent újrakezdeni, a "semmibõl világokat" teremteni. A brechti színház epikus jellege, "elidegenítõ effektusa", tudatosító és mozgósító törekvései jegyében igyekezett Strehler megújítani a szerinte túlságosan "teátrális" és konzervatív olasz színházat. "Brechtiánus" szellemben rendezte az olasz és az európai színház repertoár klasszikus, örökzöld darabjait: nemcsak magát Brechtet (a Galilei élete Strehler talán legemlékezetesebb rendezése volt: az "etalon"), de Pirandellót, Csehovot, Gorkijt, Ibsent, Goldonit és Shakespeare-t is (hogy kedvenceire szorítkozzunk), no meg Beckettet (az ", azok a szép napok! 1981-ben - az egykori nézõ tanúsíthatja - förgeteges sikert aratott), sõt klasszikus operákat is, Mozarttól, Beethovenen át, Verdiig. Gyakran vitatott, illetve vitatható eredménnyel: akadtak jócskán, akiket nem gyõzött meg Goldoni "brechtesítése", hiába bizonygatta Strehler, hogy mindketten színházi reformerek, mi több, "a színháztörténetet forradalmasító" vérbeli "színházcsinálók", a "tipikusra" törekvõ "realisták" és humanisták voltak, azonfelül neki, Strehlernek "a vizsgálódásaiban két szilárd pont". Ám nemcsak a hagyományõrzõk, a politikai és mûvészi konzervatívok felõl érték támadások Strehlert, hanem a radikális avantgardisták és a szélsõbaloldal irányából is: így például 1968-ban, a diákmegmozdulások idején, amikor hirtelen és döbbenten eszmélt rá, hogy, úgymond, "jobboldali, és sok ember szemében retrográd, holott elõzõ nap még baloldalinak érezte magát és avantgardistának".
Élete alkonyán másfajta támadások keserítették el: a kilencvenes években a korrupció elleni harc tisztítótüze õt is elérte, pénzügyi szabálytalanságokkal vádolták, s összetûzött Milánó vezetõségével is. Megalázottan hagyta el színházát és városát.
A Piccolo Teatro új székhelyére való költözés elõtt és Mozart Così fan tutté -ja rendezése közepette, hetvenhat évesen, alkotóereje teljében ragadta el a halál, pedig még tele volt munkavággyal és tervekkel. Milánóban, színházában, ahol felravatalozták és szülõvárosában, Triesztben, ahol december 27-én örök nyugalomra helyezték, ezrek rótták le elõtte kegyeletüket. És megtapsolták, mint Olaszországban az utolsó útjukra kísérteket és világszerte a színmûvészeket szokás.
MADARÁSZ IMRE