Paul Éluard születésének
100. évfordulójára Saint-Denis városa nemzetközi
költõtalálkozót rendezett. Ez alkalomból
a város önkormányzata
Qu'est-ce que la poésie?
címen Bernard Noël szervezésében és szerkesztésében
könyvészeti értelemben is pompás albumot adott
ki. A szerkesztõ elõször tisztelgõ írásokat
kért körlevelében, de az elsõ elhárítások
és éppenséggel kritikai megnyilatkozások után
a kiadványt a költészet jelen helyzetének szentelte.
Így a kötet tizenegy fejezetébõl teljesen csak
egy és félig egy másik foglalkozik Éluard-ral,
a többi szubjektív vallomás a költészetrõl
általában, poétika-
elméleti tanulmány vagy személyes
líra. Éluard méltatói közül az olasz
Zanzotto szerelmi költészetét magasztalja, a portugál
Ramos Rosa boldog könnyedségét állítja
szembe az automatizmussal, a párizsi professzor és költõ
Marie-Claire Bancquart a retorikát elkerülõ közvetlenség
dicsérete után a nõ és a nép "liturgiájá"-t,
részletszépsége ellenére, mesterkélt,
irreális kultusznak minõsíti, a Goncourt-díjas
Jacques Chessex, maga is költõ, didaktikusnak bélyegzi
ezt a poézist. A cseh Petr Král fölidézi, hogy
1950-ben, amikor Breton és Péret tiltakozó fölhívásuk
aláírására kérte Éluard-t a koholt
váddal halálra ítélt prágai barátjuk
és írótársuk, Závis Kalandra érdekében,
a költõ azt felelte, túl sok a teendõje az ártatlanságukat
hangoztató ártatlanokért ahhoz, hogy a bûnüket
megvalló bûnösökért kiálljon.
A versek zömét egyetlen szál sem fûzi Éluard-hoz, puszta jelenlétük a céhbeli szolidaritás jele. A legszebb versek szerzõi az olasz Mario Luzi, illetve a libanoni Adonis.
A költészetelméleti írások
problémagerjesztõ esszéje Bernard Noëlé.
A gesztusfestészet (Masson) példájával szemlélteti
a szürrealista költészet automatizmusának gyengeségét:
az utóbbi a festõivel szemben, írja Noëel, nem
törõdik a szerves alkotással, az organikussal, mint
ahogy a szerelem költõje,
Éluard is a maga módján
inkább csak körülcirógatja a jelenségek
felszínét. Az elmúlt negyedszázad költõi
közül az egyik mestert Celanban látja, aki sûrítve
robbantja szét a nyelvet, a másikat pedig Jabès-ben,
aki viszont meg-megkérdõjelezve a nyelvi kifejezést
egyszersmind végteleníti. Michel Deguy vitairata egyetért
ugyan az automatizmus elítélésével, de a Celan-Jabès
megszemélyesítette kétpólusú poétikai
szemléletet nem fogadja el, mert szerinte mindkettõ a nyelvi
teremtés határain belül hatékony. Jean-Claude
Renard nem áll távol az utóbbi fejtegetéstõl,
mivel õ sem az ellentétet, hanem a gesztusok rokonságát
érzékeli a kétféle nyelvi eljárásban:
a költõ, mint vallja, rendet teremt a káoszban és
furcsa káoszt a hallás, a tekintet, a gondolat rendjében.
A Qu'est-ce que la poésie? nemcsak a korszerû poétika kincsesháza, hanem a korabeli fényképek, illusztrációk, a dõzsölõ tipográfia jóvoltából szemet gyönyörködtetõ kiadvány is.
R. GY.