Jól tudom, mi késztet rá,
hogy társaságban mindinkább szótlan legyek.
Tudatában vagyok, másoknál bizonyára jobban,
hogy nincs különösebb mondanivalóm, de akkor sem
figyelnek rám, amikor pedig valami érdekeset (vagy legalábbis
nekem érdekesnek tetszõt) mondok. Következésképpen
elhallgatok. Még kínosabb és kissé megalázó
a helyzet, ha négyszemközt vagyok valakivel. Ilyenkor gyakran
az a benyomásom támad, hogy olyan nyelven fejezem ki magam,
amelyet nem ért a másik. Az övén igyekszem tehát
beszélni, a lehetõ legpontosabban, s jó okom van azt
hinni, hogy sikerül. Amikor utánzok valakit, mindenki hegyezi
a fülét, mintha egy-
szerre létezni kezdenék,
s azzal a feltétellel fogadnának el, hogy én eltûntem.
De ha csak egy ember hallja vissza a hangsúlyát és
a beszédfordulatait, mi másra gondolhat, mint hogy gúnyt
ûznek belõle? Egyedül ezzel magyarázhatom annak
a férfinak a viselkedését, akivel Münchentõl
utazom egy vasúti fülkében. El se fordul az ablaktól,
amikor üdvözlés gyanánt „a cup of tea”-vel kínálom.
Remélhetem még, hogy az angolszász higiéniai
aggályoskodásról van szó, hiszen a termoszom
kupakja a csésze. Végül hajlandó megfordulni,
és megkérdezi: - Mibõl gondolja, hogy amerikai vagyok?
Nem merem bevallani mélységes
naivságomat, azt, hogy elsõ pillantásra minden feketét
jazz-zenésznek nézek. A férfi Hang Jonesra hasonlít.
Pedig haiti tanár, azért járja be keresztül-kasul
Európát, hogy a rabszolga-kereskedelemrõl szóló
doktori értekezését új adatokkal gyarapítsa.
Eltûnõdöm, mit keres Linzben, ahol vajmi kevés
a tengeri kikötõ, de szemlátomást ez a legkisebb
gondja. Aztán mégiscsak
nevetünk a félreértésemen,
de a tea ügyében nincs változás. Azzal vigasztalom
magam, úgyis csak fél liter van belõle, de a visszautasítástól
megsûrûsödik kettõnk között az a kellemetlen
hártya, amely visszaveri a szavaimat, de az övéit átereszti.
Húsz percbe se telne, s mindent megtudhatnék errõl
az emberrõl, a végén még az igazolványát
is megmutatná az útjába akadt szellemalaknak. Ez csak
egyetlen példa a sok közül.
Egy másik példa, emennek a fordítottja, s egyúttal a rokona, az utazásom végállomásáról való, azaz Budapestrõl, ahová szívélyes meghívást kaptam, s ahová nagy késéssel érkeztem, mivel útközben meg akartam nézni Bécset és Salzburgot. Az utca kellõs közepén történt: egy ötvenes, tiroli kalapos férfi hirtelen kiválik az autóbusz mellett ácsorgó turisták csoportjából. A férfi valósággal rám veti magát, szemében ki tudja, milyen tébolyult fényével a reménynek:
- Haben sie nicht eine kleine Tour Eiffel?
Megdermedek a csodálkozástól, és dermedtségem õt is letaglózza. Sokért nem adnám, ha minden zsebembõl parányi Eiffel-tornyokat halászhatnék elõ, de mindenre nem gondolhatok. Hát úgy festek én, mint aki párizsi kacatokat osztogat (netán árul) magyar földön?
Errõl kérdezem a szomszédaimat is azon a happeningen, amelyre avantgárd mûvészek hívtak meg minket. A tágas szoba felületén, a padlótól körülbelül egy méter negyvenes magasságban kifeszítettek egy vásznat, és kerek lyukakat vágtak rajta. A résztvevõknek így csak a fejük látszik, olyan az egész, mint egy borjúfej-kiállítás. Öt percig eléggé komikus, de aztán unatkozni kezd az ember. Úgy látszik, ez az a pillanat, amikor javában elkezdõdik a szeánsz: várni kell, mozdulatlanul, szótlanul várni, hátha történik valami. Véleményem szerint az is megtörténhet, hogy megszólítom a szomszédomat, de tapintatosan értésemre adják, hogy ez nem számít, ezzel megszegem a ki nem mondott, körmönfont szabályokat. Fõleg az bosszant, hogy szomszédom (aki egyébként francia, és ugyanúgy fütyül ezekre a szabályokra, mint én) egyáltalán nem hallja, mit mondok neki. E pszichodrámának is beillõ kelepcébõl én mászom ki elsõnek, négykézláb, a borjúfejû lábak erdejében.
Egy másik, különös emlékem Budapestrõl: valamelyik este, ahogy leérünk a Margit hídról, megcsúszom a nedves járdán, és elterülök - ebben nincs semmi rendkívüli, de a barátom, aki feltámogat, szakértõ módjára tapogatva csontjaimat és aki érti a bennszülöttek nyelvének minden kifinomult árnyalatát, azt állítja, hogy egy palacsintasütöde elõtt estem hasra. Utána palacsintasütödés történeteket próbálok mesélni. (Párizsban élõ kínaiak breton palacsintasütödéirõl), persze rám se hede rítenek. Tulajdonképpen fontosabb dolog foglalkoztat minket: a választások utáni este van, és huszonnégy órája semmi érdemleges nem folyt le a torkunkon: a hatóságok még orvosság formájában is megtiltották minden olyasminek az eladását, amiben akár egy csepp alkohol is található: nincs bor, nincs sör, nincs kölnivíz. A nagy költõ délben meggylén tartott minket egy falusias vendéglõféleségben, ahol minden - lugas, falburkolat, pincérlány - Mozartra emlékeztetett. Több ízben szóvá is akartam tenni; nem hallották meg.
Ilyenformán nem csoda, ha már abban is kételkedem, vajon önmagamat hallom-e. A közömbösség és a feledés Duna mélységû és szélességû folyama hömpölyög méltóságteljesen az agyamban, s mindent elborít, csak vándor homokzátonyok emelkednek ki belõle. Annak, amit látok, amire emlékszem, már annyira sem vagyok szemlélõje vagy letéteményese, mint az ablaküveg, amely mindenki másnak lehetõvé teszi (csak nekem nem), hogy lássa a többieket, akik félrelöknek, kifosztanak, és akiknek egy pillanatra összesûrûsödött lélegzete ráébreszt saját sorsomra, helyzetemre. Rendjén való tehát, hogy gyakran másnak néznek (például Eiffel-torony-árusnak), s hogy én is tévedek mások, például a Haitiról való úr esetében. Mindenképpen be szeretnék számolni egy élményemrõl: visszautaztamban, amikor a vonat már jó ideje ott vesztegelt az osztrák határ szomszédságában, hirtelen rám tört a vágy, hogy elküldjek egy utolsó képeslapot. De kire bízzam, ha nem a vonat mellett õrködõ, marcona katonára? Félig kinyitottam az ajtót, a fegyver mögül zord arc bukkant elõ. Rögtönzött mimikám elég meggyõzõ lehetett, így képeslapom egy szempillantás alatt eltûnt a férfi zubbonyában: egy héttel késõbb, kellõen felbélyegezve, eljutott a rendeltetési helyére...
Utolsó budapesti emlékem foglalata az állatkert. A párás idõ elvette a kedvem, hogy újra átmenjek a folyón, felkaptassak az ódon Buda új házai közé (a háború után pontosan a régi idõk mintájára építették újjá valamennyit), s ott megint elgyönyörködjem a jobb parton elterülõ, zöldellõ dombok panorámájában, szemben a Westminster és a Saint-Augustin keverékét formázó Országházzal. Az állatkertben van egy vadmacska. (Meglehet, azt kellene mondanom: volt. De feltételezem, hogy amelyikkel 1973-ban megismerkedtem, annak volt utóda, talán több is.) A vadmacs kánál semmi sem hasonlít jobban egy tigriscsíkos házimacskára, s ez elég kiábrándító, bár e fajtának - az engem kísérõ B. szerint - semmi köze kedves baudelaire-i állatunkhoz. Mégsem állja meg az ember, hogy le ne guggoljon a ketrec elõtt, amelyben a vadmacska fel-alá jár, megállás nélkül, hiúztürelmetlenséggel a szemében. Ha engedné, meg is simogatnánk. Bárgyú és hízelgõ szavakat intézünk hozzá, mintegy igazolva a megvetést, amelyet a kóbor macskák és szobacicák éreznek irántunk. A szóban forgó helyzetben jómagam inkább méltóságteljes igyekeztem maradni, már-már tartózkodó, és az õ hangnemében, rekedt, artikulálatlan hangokkal érintkezni vele. B. figyelte a jelenetet:
- Komolyan azt hiszed, hogy észrevett?
Hová is tettem a fejem? Vagy azt képzeltem talán, hogy a magamfajták idült szórakozottságát a bennem rejlõ vadság váltja ki, s éppen ezt a vadságot fogja értékelni egy vadmacska? Négy-öt másodpercre megtorpant, szívem szerint azt írnám: felismert, ha kegyetlen tömörségû arany szemében nem láttam volna meg tulajdon átlátszóságomat.
(1984)
FÁZSY ANIKÓ fordítása