Ha találóan akarom jellemezni azt a Budapestet, amelyet ismerek, egy színt, egy szagot, egy atmoszférát kell létrehoznom, aminek persze számtalan árnyalata van: aligha túlzok, ha azzal kezdem, hogy súlyos brokátnak írom le ezt az anyagot, aranyhímzéssel benõtt és inkrusztált bársonynak, amely aztán legrosszabb esetben mindenféle mocskos levekkel itatódik át, és valamelyik pesti külvárosi kocsmában hever. Ehhez hozzá kell tennem néhány cigarettafüstös, ibolyaszínû tüdõt, gyöngyözõ izzadságot, pazar lakoma után feltörõ böfögés szagát. Kis bajuszos sofõrt illesztek a savanykás, mégis ragyogó egész elé, a sofõr vidám átkokkal köszönti a járdaszélekrõl feléje támolygó világot: a Rákóczi út/Kossuth Lajos utca örvénylõ emberfalkájában a púpos-görnyedt hátakat, a felszabadulási emlékmûvek sima, esõ áztatta obeliszkjeit, a bolyhos, fehér hórongyokat, amelyek egy-egy teherautó csattogó rakfelületérõl billennek le. - Nem nehéz ilyenkor a többi évszakot hozzáképzelni: a nyár ernyedt, ragacsos porzászlóit, a Monarchia korabeli házak nagy ablakainak csörrenését a fakó, merev hõségben, szokványos harsány színeivel a fürdõruhadivatot a Margitszigeten, szélkakasokat és fénylõ toronykereszteket, a finom, zsenge, tollas zöldet, mely tavasszal a Gellérthegy Duna felé ékelõdõ kúpján az ágakat befonja. - Sietõ, kapkodó, kiáltozó, gesztikuláló tömeg képe él bennem, mely életrevalóan és féktelenül hengeredik elõre, és magasba tartott rudakra hervadásnak indult, de még mindig szikrázó dicsõség, történelmi nagyság becses lobogóit vonta fel (miféle szemeknek?), de fityegnek e rudakon nyúlbõrök is, paprikás kolbászok koszorúi, hagymafonatok, kukoricacsövek, borospalackok fürtjei és fülüknél fogva felaggatott söröskriglik. Elképzelésemben nyoma sincsen folklórnak: a hatalom, a pompa szeretete fejezõdik ki benne, a jó élet kedvelése. A háttérben térség tárul fel, amely kis vashenger kályhájával, levegõbe nyíló csövével poros vasúti várótermek vigasztalanságát idézi, a távolban ellibegõ felhõpántlikákkal pedig szélcsendes és aranyló õszi estéket, szárazon és elvágyódva meg-megreccsenõ pusztaságon.
Az elhagyatott, vasárnapiasan kihalt Baross tér benyomásához - hétköznaponként a pokol szabadul el itt -, hozzátartozik a kilátás a Várra a Belgrád rakpart ívérõl, mikor meggyúlnak itt a gömblámpák, és a Duna súlyos, olajos hullámai halkan csobbannak a parti köveken: fenn a magasban, hosszan elnyúlva, széles, oszlop- és oromdíszes homlokzattal, kupolasisakkal és széles, tereziánus szárnyakkal - ez a Vár, a szekularizált Karmel-hegy, látványos, imponáló mutatvány, amely nyomban az ember szívébe és keblébe merül, olvatagon és zsírosan, aranyként vagy harangércként szétfolyva; de másfelõl, mivel oly magasan és távol a folyótól húzódik, sziklákon, a maga pompázatos tömegeivel, melyek körvonalait a folyamról felszálló fény átjárta ködpárák életlenné oldják, oszlopainak sima hasasodásaival és csontjaival, ablakainak és timpanonjainak sasszemeivel olyan óriás vagy gigász megközelíthetetlen álmaként hat, aki nem szerette az embereket, de szívesen fürdõzött sóvárgó, csodáló, remegõ pillantásaikban.
Hogy visszataláljunk a hétköznapi valóságba, felülrõl, madártávlatból szeretném leírni a várost: nyugaton az erdõs hegyek ívébe foglalt Buda, a falakkal benõtt Várheggyel a közepén - hosszúra nyúlt alakja mandulára emlékeztet, csónakra, mely felfordítva hever a folyó mellett, kertekkel övezve; keleten a síkság felé szétfolyó utcaszövevény, a szurdokok, Pest szürke házlabirintusa, amelybõl imbolyogva nyúlnak ki a templomtornyok: Budapest innen fentrõl szemhez hasonlít, tágra nyílt, kicsit szomorú szemhez, színei a rozsda, a fekete és a réz, és nehéz eldönteni, hogy a hajókat hordozó folyó tovaáradó vize egy szomorú ember sírásaként értendõ, avagy felséges örömkönnyekrõl van inkább szó: igen, csakugyan, örömkönnyek ezek!
Most rabiátusan járok el,
és a Gellérthegy lábánál, éppen
ott, ahol meredeken letekeredik a lépcsõgirland, a Rudas
fürdõ hosszúkás téglatestét a mellette
lévõ színes szemû török kupolával
az alsóváros szívét megcélzó
Erzsébet híd szegletköve mellé helyezem: máris
úszkálunk a locsogó, hûvös, mégis
furcsamód melengetõ ásványvízben, a
csarnokot, amely a szürke kõmedencét magába foglalja,
kõoszlopok és -boltívek veszik körül: fejünket
a forrásvíz sugara alá tartjuk, mely a medence homlokfalából
ökörvérvörös márványpadlatra zuhog...
Esernyõket sorra kifordító viharos napon egy eszpresszóba
menekülünk a felsõváros macskaköves körzetében,
és télikabátunkban az újjáépítés
idejébõl való vese formájú mûanyag
asztalkák körül üldögélve merengünk...
De most már a Gerbeaud tágas termeiben tolakodunk, furakszunk,
hogy asztalt szerezzünk a lakályos ablakfülkék
egyikében, elõttünk a téren Vörös-
marty fekete patinás, széles
vállú alakja: ott olvasgatjuk órákon át,
az élénk nyüzsgés ellenére zavartalanul,
a magunkkal hozott könyveket - egy szót sem értünk
a körülöttünk pezsgõ társalgásból...
Este a Hõsök terérõl sétálunk befelé
a városba, a századforduló mindenféle fantasztikus
stílusában épült villák között,
amelyekben vagy követségek székelnek, vagy orvosok laknak,
nyilvánvalóan a szocializmus haszonélvezõi.
Az utcai lámpák, úgy vélem, kicsit távolabbra
vannak egymástól, mint otthon - de ugyan, hol van az? -,
és így olyan érzésem támad, mintha valami
múlt felé tartanék, amelynek egyrészt félelem
a fundamentuma, de másrészt valamilyen szabadság ígéretei
sugározzák be, fényes, világosan kirajzolódó,
puszta látványukkal szívet melengetõ sugarakkal,
melyekre nézve, kivéve a vágyódást utánuk,
még sincsen semmiféle támpont a valóságban;
vagy talán van?
Ha így folytatnám, csakhamar
tévútra jutnék, "elgaloppoznám" magam, mint
túlozva mondani szokás (el ne feledjem a testi fogyatékosokat
a be-
utalólapjaikkal a Rudas fürdõ
elõcsarnokában). Nem önmagamnak eredtem a nyomába.
A másikat keresem, a többieket - mert ott vagyok. Szeretnék
felpattanni a világ gebéjére, tigrisére, kukacára
vagy elefántjára, hogy vitessem magam - lehetõség
szerint meglovagoljam.
Ismét a Népköztársaság útján: az elhaladó autók súlyos hólé szökõkutakat vernek föl, hideg tarajuk szikrázik a reflektorfényben. Belépünk a Különlegességi cukrászdába, az elõcsarnok fehér oszlopai úgy festenek, mintha cukormázzal vonták volna be õket. Azonnal ránk veti magát a ruhatárosnõ, és mi átadjuk neki a kabátjainkat: mindenáron meg akarja keresni pár forintját, szüksége van rá: elnyûtt asszony. Felmegyünk egy lépcsõn, semmi különöset nem gyanítunk odafenn, és ámulatunkra egy csilláros, vörös futószõnyeges pazar teremben találjuk magunkat, olyan enteriõrben, amelyben a polgár, nyilván ez volt valaha a cél, nemesnek érezheti magát. Századfordulós társalgási darabból idecsöppent uraságok népesítik be az asztalokat: kék árnyalatúan ondolált, decens nyakláncos hölgyek, akik itt tartják traccspartijukat, miközben a generációjukból még élõ kevés férfi félig lehunyt szemmel, aluszékonyan, türelmesen és ha muszáj, tánciskolai udvariasság fellángolásaival várja, hogy leteljen az idõ. Közbe-közbe fiatal párocskák, kicsit feszélyezetten a környezet miatt, kedvesen, büszkén önmagukra. Továbbá kiscsaládok egyetlen fiúval, egyetlen leánnyal: a fiúnak már szabad dohányoznia. Akár a papa, õ is megkapja a maga snapszát a kávéhoz. Ülünk asztalkánknál, kényelmesen, vidáman, fáradtan a kinti hidegtõl, lelkünk mélyén zavartan az élet szenvtelensége miatt, az õrület miatt, hogy örökké ismétlõdik minden - és most a dohányfüsttõl elhomályosult üvegláncok valóban úgy csüngenek le a csillárokról, mintha a túlvilágból, az élettelen idõtlenségbõl érnének idáig.
Korántsem akarom ezzel azt állítani, hogy ebben az ismétlõdésben, a végezetül mindnyájunkat elnyelõ örvény egyformaságában nem találni semmi boldogságra: de olyan boldogság ez, amelynek öntudatlanság az ára. Öntudatlannak lenni, és mégis vidámnak - olyan artistamutatvány ez, olyan trapézbravúr, amely, úgy látszik, egyszersmind a legközönségesebb dolog.
Ha reggel kilép az ember a Duna-korzóra, a nap megsüti az összetöpörödött hómaradványokat a járdákon, és mint parányi tûzfészkeket, apró koronákat felizzítja õket, kutyák rohangálnak szabadon vagy pórázon, ragyogó bundásan gazdijuk mellett, friss levegõ hatalmas, áttetszõ tömbje hömpölyög, zúdul le Buda szürkészöld dombjai közül, a pesti rakparti házsor szürke homlokzata mentén, a Parlament bizarr tornyai körül csókák vagy varjak keringenek az ellenfényben - mintha csak a Westminster volna az -, nemtörõdöm életkedv önti el az embert, amely késõbb, az emberekkel tömött terek egyikén, a Lenin körút széles, agyonzsúfolt járdáin lélegzetszakasztó mániává fokozódik: motor hajtja, melynek tompa, esztelen, dübögõ morajlása a falakból, a járda kövezete alól hallatszik, és vadul feszülõ ereje megforgatja és megingatja a lámpaoszlopokat és a jelzõlámpák rúdjait, a gyalogosok rohannak, bukdácsolnak, szökdelnek, akárcsak pánikba esett, fekete hímek, nõiesen hajló vonások, kalapostul, lyukas cipõtalppal, pelerinben és gyerekkocsival. Alámerülünk a Felszabadulás tér sötét, jéghideg árnyékába, nagy fényháromszögek az átsuhanó autóbuszokon, amelyek alatt serceg a szétmorzsolódott só.
Visszatérek a rakpartra, ezúttal a budai oldalra, nagyjából a Margitsziget alsó csúcsával egy magasságban, hátul az "budai-sziget lapos nyelve látszik, a sétaút aszfaltját finom dér lepi, az odaáti pesti házak fölött hatalmas fal boltozódik porból, ködbõl, kéményfüstbõl, szmogból, világosszürke, vibráló, felül vöröses szélû - mögötte olyan tágasság rejlik, melynek sejtelmétõl, majd tért hódító bizonyosságától lelassul a szívverés. Milyen békések ellenben az emelkedõ partoldal lejtõjével párhuzamos utcák, alighanem a középosztály lakja õket, nagymamák unokáikkal a napsütésen, apró üzletek, amelyekben házilag készített óraszíjat, szövetmaradékokat és hasonló holmit árusítanak. Kicsinyességében, sûrûn-szövöttségében élem át az életet - ez mélabússá tesz; de az emberek elégedettségét, egyetértését nem lehet nem észrevenni, és így mi is elégedettek vagyunk.
Hogy Budapest szocialista metropolis, idegen látogatóként nemigen lehet észrevenni: némely irodában vagy ügynökségen túl sok az alkalmazott, a közlekedési tarifa alacsony, a népmûvelési intézmények szinte ingyenesek. A dolgozók anyagilag rosszabbul élnek, mint a kapitalizmusban (már ha van ott munkájuk), a munkás szegény. A könyv olcsó, így van is. Mint Keleten mindenütt, az ifjúság Nyugatra les és kacsint. Másfelõl mindenkinek erõs a nemzeti tudata, Ausztriában, a Monarchia német nyelvû maradványában ez ismeretlen. Ez az ország, gondolja az ember, egy áramlat szélén sodródik, és az emberek itt egyszerûen csak tartják az irányt, az évszázadok óta változatlan irányzékot, már amennyire tudják. A hõsiesség nyomai mindenütt megtalálhatók, emlékmûveken, parkokban, épületeken, a metafizikára való hajlam viszont kialakulatlan: így a hõsök a maguk földalatti kegyetlenségével félig-meddig humánusak maradnak.
Végigmegyünk a Szépmûvészeti Múzeum termein, amelyekben riasztóberendezés híján géppisztolyos katonák tartanak õrjáratot. A legmélyebb benyomással a Murillók vannak ránk, általában a spanyolok. Összességében az az érzése az embernek, olyan kultúra körben elrendezett leletei közt járkál itt, amely valaha messzirõl, Délrõl és Nyugatról jött ide, olyan központokból, amelyek már rég széthullottak. Újra meg újra odalépek egy-egy ablakhoz, lenézek a térre és az utcára, ahol megfeszített erõvel, céltudatosan és lidércesen imbolyogva folyik tovább az élet. Ritkán tûntek föl úgy a családi körben ápolt emberi kapcsolatok, mint itt: büszke apa vezeti kézen fogva két leányát, egy felcicomázott negyvenes nõ idõs anyjával vagy anyósával a karján, egy nagy létszámú, sokgyermekes család viseltes, jókedvûen taknyos csapata.
A múzeum alagsorában kifényesített bútorok és zöld bársonyfüggönyök között sonkás és tojásos szendvicset lehet kapni és erõs, illatos kávét. Szárnyalóan lelkes hangulatban vagyunk, a szép Velázquezrõl beszélünk, a Poussinrõl, az itáliaiakról, beleveszünk egy irreális, színes és puha árnyékoktól és foltoktól kísérteties terembe.
Megteszem, amit tudok. Nem olyan "mûvész" vagyok, aki produkálja magát.
A Széchenyi fürdõ kerek, gõzölgõ tavacskáiból fürdõzõk feje kandikál ki. Jégcsapok pottyannak le a pavilonok párkányáról, a tavacskákat körülvevõ öreg platánok ágairól. Néztem egyszer egy patak vizét, mely sebesen sodródott egy zúgó felé: a felszínen úszó tajték mindenféle hervadt bükkfalevelekkel tovasietõ mintázatot írt a szürke bevonatú, villódzó fenékre. Legszívesebben kalapáccsal szögeket ütöttem volna át a vízen, hogy ily módon a tajték tünékeny gyöngyeit, a narancsszínû leveleket összekapcsoljam a kavicsos mederre rajzolódó árnyékjegyükkel. - A millenniumi Vajdahunyad-vár bizarr épületei elõtt a Városligetben nagy csónakázótó terül el, ahol télen korcsolyázók száguldoznak. Fürgén, kecsesen, magabiztos fellépéssel mozognak az emberek, a sport elébe megy temperamentumuknak, a reprezentatív jelleghez való vonzalmuknak. A lámpák fényében villódzik a ködpára, amely estére belepi a környéket. Testek, karok, lábak egybemosódó összevisszaságára emlékszem, a szél vagy más körülmény miatt eltorzult tánczenét hallok - vagy inkább kiáltások ezek? - Emlékképemen semmi sem árulja el, hogy valami mulatság folyt-e itt, vagy kínszenvedés, orgia, mészárlás vagy maskarádé.
Budapest körülbelül 300 kilométernyire délkeletre fekszik Bécstõl, a két városnak sok a közös vonása. Fiúként elkerültem egyszer Budapestre, õrzök errõl egy fényképet: barátaimmal a Petõfi-szobor elõtt állunk, cigarettázunk, annak idején modernnek számító esõkabátot viselünk, és úgy érezzük, világfiasak és világlátottak vagyunk. Hogy ki volt Petõfi, akkor még nem tudtam. Utóbb bajuszt növesztettem.
Soha ne hazudj!, mondja Trockij a Mûvészet és forradalom címû esszéjében, ez a megváltó formula. Ehhez megjegyzendõ: Nem hazudni könnyebb ugyan valamivel, mint igazat mondani, de még mindig hazugabb, mint nem mondani semmit. De valamit kell mondani, mindig megkövetelik az embertõl. - Hogy jut eszembe Budapesten Trockij? Kérdezõsködjenek Sztálinról. (Ugyan ne kérdezõsködjenek egyikükrõl se.)
GYÖRFFY MIKLÓS fordítása