Hrabal úr, kedves Hrabal úr,
mindaz, amit elmesélek, jó ideje történt, de
azért nem olyan régen, hogy ne tudjam híven fölidézni,
mit fölidézni, hiszen kitörölhetetlen az emlékezetembõl,
ugyanis ekkor esett meg velem elõször, hogy észrevettem,
nem vagyok már mai csirke. Budapesten történt, hol másutt
is eshetett volna meg, Budapest szép és büszke város,
fürödni indultam a Margitszigetre, a fürdõ közvetlenül
az öltözõbõl, egy ajtón át közelíthetõ
meg, és placcs, belecsobbantam a meleg vízbe, kár,
hogy nem Prágában van a Margitsziget, a margitszigeti fürdõ,
amely a vinohradyi vásárcsarnokhoz hasonlatos, ezért
olyan, mintha meztelenül lépnék a vinohradyi publikum
elé, mert kívülrõl olyan az a fürdõ,
akár egy színház, így azután úszkáltam
a medencében, a forró víztõl jókedvem
kerekedett, mindez õsszel történt, a víz párállott,
én pedig a vinohradyi zöldségvásárcsarnokról
ábrándoztam, és azután ott, a Duna partján
eszembe jutott, hogy a Duna olyan az ittenieknek, mint a prágaiaknak
a Moldva, a folyó mindkét partján lépcsõk
visznek a vízbe - ott délidõben meg délután,
egészen estig emberek üldögélnek és sütkéreznek,
a Duna éppúgy az övék, ahogyan a Moldva a prágaiaké,
Prága is, Budapest is folyó köré épült,
melynek mindkét oldalán a parti épületek a vízben
tükrözõdnek, Ezzel szemben Bécs valahogy odébb
épült a Dunától. Errõl ábrándoztam,
de akkor már rég a Vidám Parkban sétáltam,
a tömeg majdnem agyonnyomott az Elvarázsolt kastélyban,
nem is szólva a meglehetõsen illetlen közjátékról
a hordóban, amelyben minduntalan elvesztettem az egyensúlyomat,
és miután föltápászkodtam, újból
elvágódtam, és a többi látogató
is mind rám zuhant, azután kiléptem az Elvarázsolt-kastélyból
és nézelõdtem, bátorítgattam magam,
de hát egyedül voltam, magányosan jártam a pavilonokat,
de a férfiak valahogy már nem bámultak meg, és
akkor fel akartam ülni a siklóra, a csónakosba, az óriási
magasságból belecsusszanni a nagy medencébe, s ott
lefékezni és kiélvezni, mint a többiek, ahogyan
a csónak a vízre csattan, vártam, hátha betársul
hozzám valaki, de senki sem akart velem lesiklani, mindenki a párjával
jött, beesteledett, és minden irányból emberek
áramlottak, és az óriáskerék gondolái
a magasba vitték õket, olyan magasra, hogy föntrõl
úgy tekinthettek szét, akár egy hegyrõl, hogy
megnézzék az éjszakai Budapestet, mielõtt a
gondola visszatér a földre... így álltam gondolataimba
merülve a tó mellett, egyre erõsödõ dübörgéssel
siklott lefelé a csónak, becsapódott és fékezett
a tavon, maga elõtt hajtva a föltornyosult vizet, a hideg hullám
pedig erõs loccsanással sokkal messzebb csapott ki, mint
máskor, és én ott álltam tetõtõl
talpig átázva, rémülten. Valakik kézen
fogtak, és elvezettek a vattacukros bódéjához,
ahol az árus fehér köpenyben csavarta hurkapálcára
az olvadt cukrot és kínálta a nevetõ fiataloknak,
én pedig ázottan ácsorogtam és nézelõdtem,
és nem messze egy rendõr állt, égnek álló
sildes tányérsapkája furcsán volt a fejébe
csapva, fekete hajának fürtjei a homlokába hullottak,
sapkáját a tarkójára tolta, úgy nézett
ki, mint aki nyomás alatt van, hozzám lépett és
megkérdezte, segíthet-e, vagy mit, de én ráztam
a fejemet, hogy nem értem, mire németül folytatta, végül
pedig szlovákul, erre bólintottam, õ pedig a karját
nyújtotta, vacogtam, és a rendõr megkérdezte,
van-e itt valakim, mire én, hogy nincs, hogy négy napra érkeztem
Prágából, de elnézést, Hrabal úr,
ezzel nem akarom untatni, úgyhogy rövidre fogom, a fiatal férfi
megsajnált, láttam, hogy tényleg megszánt,
azt mondta, meg kell szárítkoznom, különben megfázom,
elmesélte, hogy a szülei szlovákok voltak, és
hideg kezemet a tenyerébe fogva melengette, és azután
felajánlotta uniformisának köpenyét, kért,
vegyem le az átázott farmerdzsekimet, és így
mentünk föl a Várba, és ahogy haladtunk fölfelé,
õ könnyedén hozzám hajolt, én pedig hozzábújtam,
õ felülrõl tekintett rám, magas volt, és
egyensapkájának sildje alól most is a homlokába
hullottak a fürtjei, kis bajuszt viselt, és én, Hrabal
úr, azt kívántam, bárcsak Prágáig
sétálhatnék ezzel a rendõrrel, már nem
fáztam, õ hallgatott, csak a kezemet fogta, a másikkal
átkarolta a derekamat, mire én is nekibátorodtam,
nem teketóriáztam, elvégre mint nõt figyelemre
méltatott itt valaki rajta kívül? Ilyen öreg volnék?
Úgyhogy átkaroltam a derekát, és hallgattunk,
az emberek meg a szembejövõ autók kikerültek bennünket,
már a Vár fõutcáján jártunk,
lépkedtünk, és elõttünk tornyosult az oldalról
és alulról megvilágított Mátyás
templom, és amikor megálltunk a katedrális oldalkapujánál,
egyszerre minden elsötétült, a díszkivilágítás
kialudt, és sötétben álltunk, de annál
inkább tündöklött odalent a kivilágított
Budapest és a templomhoz vezetõ mellékutcák,
a fényben úszó éttermek, távolról
halk cigányzene hallatszott, az éjszakai vendégek
a fõúton sétáltak, be-betértek a kivilágított
szórakozóhelyekre, és a kísérõm
szabaddá tette a kezét, és egyenruhája zsebébõl
elõhúzott egy kulcscsomót, kinyitotta az oldalkápolna
kapuját, és a kezét nyújtotta, én meg
beléptem a katedrálisba, a csigalépcsõt megvilágítva
mutatta az utat, majd eloltotta maga után a villanyokat, végül
egy kovácsoltvas ajtó mögött fölkattintott
egy kapcsolót, és behúzott egy nagy, régi,
gótikus boltozatú helyiségbe. És ott levette
vállamról a köpenyét és a szekrénybe
akasztotta, azután elém lépett, én pedig döbbenten
tekintettem széjjel, egy múzeumban voltam, ahol körös-körül
a fal melletti vitrinekben, üvegezett szekrényekben hímzett
miseruhák tucatjai lógtak, érseki, püspöki,
prelátusi ornátusok, a miseruhák a nézõnek
háttal sorakoztak, sarkon fordultam, lovagom eltûnt egy oldalfülkében,
körülöttem csupa hátát mutató pap ünnepi
öltözetben, mintha mindegyiket lefejezték volna, a püspöki
mitrák mint hû kutyák, vigyázzban álltak
a miseruhák mellett, tényleg az az érzésem
támadt, mintha az ornátusok katolikus fõpa-
pok törzseit rejtenék, akik
egy pillanattal azelõtt még itt álltak, és
mély imába merülve állukat a mellükhöz
szorították, úgyhogy eltûnt a fejük, mivelhogy
nekem háttal álltak, vagy mintha egy pillanattal ezelõtt
fejezték volna le õket, és a lehullott mitrás
fejek még mindig a lábuknál hevernének... A
vitrinek szikrázva ragyogtak a sok rézvasalástól,
pánttól, aranykereszttõl, vajon ki hímezte
õket arany- meg ezüstszállal? És a vitrineket
meg az egymás mellett sorakozó ornátusokat felülrõl
zöldeskék neonfény permetezte, és az a hátborzongató
érzésem támadt, hogy most járok csak igazán
panoptikumban - amely azon nyomban életre kel, hogy a fejek fölpattannak
a törzsekre, hogy minden öltözék egyszer csak felém
fordul, és én egyházi ítélõszék
elõtt állok majd... És akkor bejött a megmentõm,
a szolgálati sapkáját már eltette, kiszabadult
a haja és keretbe foglalta az arcát, és reszketõ
kezében egy csésze forró teát hozott, a tálcát
az asztalra helyezte, amelyen a vendégkönyv állt, ebbe
írták nevüket a múzeumi látogatók,
és elém tett egy lila plüssel bevont, díszes
fõpapi karosszéket, majd a fõpapi ornátusok
négyszögében megfogta a kezemet, azután a másikat
is, és szertartásosan, lassan beleültetett a székbe,
és az-
után hallottam, amint a szomszédos
helyiségben kinyit egy szekrényt, és már ott
is termett egy hosszú, fehér miseruhával, egy hófehér,
hímzett ujjú és szegélyû karinggel, és
jóképû pártfogóm ünnepélyesen
arra kért, hogy öltözzem át az ingbe... hogy engedjem
el magam, hogy jó lesz ez nekem, addig maradhatok itt, ameddig csak
akarok, õ õrzi mindezt a kincset, és itt várja
be a reggelt... én pedig addigra erõre kaptam, bólintottam
erre a boldogságra, levetkõztem, és áthúztam
a fejemen a foszforszagú karinget, azután leültem, de
mielõtt kényelembe helyeztem volna magam, megijedtem, mert
a karosszék mögött hirtelen kivilágosodott egy
nagy tárló, amelyben bíbor párnán két
királyi koronát láttam, alattuk keresztbe tett jogarok
és briliánsok és rubinok, és mindez a drágakõ
csak az én kedvemért szikrázott, nekem, akit ma senki
sem méltatott figyelemre, pedig kínálkoztam, akivel
senki sem mert az Elvarázsolt kastélyba, a siklóra
menni, sõt az óriáskerékre sem, amelynek tetejérõl,
a hatytyú formájú hintókból nemcsak
Pest látszott, hanem a túlparton a Vár is, és
a látvány abban a pillanatban elbûvölt, de boldogtalan
is voltam, mert két napja, amióta csak itt lakom, senki sem
méltatott figyelemre, ismertem a férfiak pillantását,
de Budapestre kellett jönnöm ahhoz, hogy meggyõzõdjem,
elszállt az ifjúságom, öregszem, ám itt
most királynõ, császárnõ vagyok valamilyen
esküvõi szertartáson, mert ez a fiatal szlovák
férfi, ez az egyenruhás rendõr értékel,
és örül, hogy belém botlott, éreztem, hogy
még a vércsoportunk is azonos, hogy nem éltem hiába,
hiszen megadatott számomra ez a pillanat, amelyért talán
élnem kellett, amelyben már nem reménykedtem, nem
hittem, hogy egy budapesti zsaru egyenruhájában eljön
a hercegem... trónoltam hát a karingben, de mindez még
semmi, mert a kedves rendõr egy meleg, lila ornátust is hozott
nekem, kinyújtottam a karomat, rám segítette a ruhát,
s melegem volt, akár a dunyhák között, és
azután kezembe adta a tálcát, és letelepedett
a székre, és engem bámult, lentrõl, merthogy
én az érseki széken trónoltam, ahogyan mondta...
majd az órájára pillantott, és hallottam távolodó
lépteit, hallottam, amint valahol készülékek
pircentek, azután még egyszer és még egyszer,
majd ismét közeledtek a léptei, és bejött,
és bejegyzett valamit a noteszába - bizonyára az órákat
blokkolta, bizonyítandó, hogy körbejárta a múzeumot
és minden kiállítótermet, és gondolatban
újból végigpergettem életem éveit, és
megállapítottam, vagyok, aki vagyok, rövidesen vénkisaszszony
lesz belõlem, akinek három eljegyzése bomlott föl,
háromszor maradtam hoppon, úgyhogy már azzal kezdtem
magam ámítani, hogy nem is akarok férjhez menni, sõt
hogy már szerelmes sem akarok lenni többé... és
védelmezõm nekiszomorodott, vállat vont, s amikor
utolsó csöppig kiittam a teát, elvitte az ezüsttálcát,
majd a lábamnál lévõ székre kuporodott,
elfordult, átkulcsolta a térdét, én pedig elõször
haboztam, azután összeszedtem minden bátorságomat,
és végigsimítottam a haját, de õ a térdét
átkulcsolva ringatta a testét, a szemét lehunyta,
mintha anyjaként dédelgetném... és csönd
honolt, a múzeumi helyiségekben tiktakoltak a múló
órák, odakint gépkocsik jártak, behallatszott
a közeledõ és távolodó emberek beszéde,
én meg ültem a múzeumban, és körülöttem
az üvegezett tárlókban ragyogtak az ornátusok,
elfordított fejjel, ünnepélyesen sorakoztak, és
a magas klérus imádkozott értem, imára kulcsolt
kezeket láttam, gyûrûkkel ékes, összefont
ujjakat, nem énértem és nem a rendõrért
fohászkodtak, hanem ezért a pillanatért, ahogy itt
ültünk, fejüket elfordítva mindegyik másfelé
nézett, mindenki a saját sorsába, saját sorsa
mélyére, ebben a pillanatban talán megláthatjuk
a másik énünket is, a püspöki gyöngyöt
a szakadék mélyén...
Aztán a fiatal rendõr ismét bejárta a rá bízott helyiségeket és kolostorfolyosókat, az órák pircentek, amint blokkolt, hallatszottak a léptei, amint szolgálati cipõjében lassan, de feltartóztathatatlanul visszatért, gyöngéden ismét rám pillantott, végigsimította a karomat, és lehunyt szemmel ingatta a fejét, mintha csukott szemhéja mögül méricskélne, azután letelepedett a székére, maga alá húzta a lábát, a másikat átvetette a térdén, átkulcsolta, és fejét a térdemre ejtette, lágyan simogattam, és azután az én kezem is elnehezült, a tenyeremen éreztem a haját... a koponyája formáját, lehunytam a szememet, azután mindketten mozdulatlanokká dermedtünk az álomban, elszunnyadtunk, majd egyszerre ébredtünk, de én tudtam, hogy õ nem alszik, hogy most is szolgálatban van, hogy nemcsak az apátság múzeumának összes helyisége felé fülel, hanem az egész katedrálist figyeli, amelyet legjobban talán csukott szemhéja alól õriz...
És egyszer csak se szó se beszéd elkezdte, hogy a szülei tulajdonképpen cipszerek, szepességi németek, hogy a nagyapjának kertészete volt, és a tátrai szállodákat látta el zöldséggel, sõt cselédjük is volt mindig, szlovák lányok, minden évben más, mert minden évben legalább egy cselédlány teherbe esett, úgyhogy a nagyanyja rendre hazaküldte õket. Az anyja ma is emlegeti, hogy az egyik cselédlányt Otylia Vranskának hívták, õ is teherbe esett, és egy napon eltûnt, s nem lelték a nagyapát sem, aki akkor fiatal, mindössze harmincöt éves lehetett, és volt egy aranyfoga, nem mintha szüksége lett volna pótfogra, csak kihúzatta az egyik szemfogát, és helyébe aranyfogat tetetett, hogy dicsekedhessék vele... egy aranyfogú, szõke férfi... mondta a kincsek egyenruhás õrizõje, ült a széken, és szomorúan mesélt... azután föltápászkodott, egy pillantást vetett rám, és láttam, hogy idõsebb, mint gondoltam volna, kissé riasztott a szeme, fõleg azzal ijesztett rám, hogy egészen olyan volt, mintha ott sem lett volna, ráadásul felemás volt a szeme, fekete fürtjeihez képest az egyik szeme kék volt, akár a modori kerámia egy kék cserépdarabja... és ismét lement a lépcsõn, hallottam a blokkolás baljós hangját, a székesegyház toronyórája lassan elütötte az éjfelet, egyik órát a másik után, és a székesegyház késve visszhangozta a kongást, körülnéztem, a vitrinek most még ünnepélyesebbeknek látszódtak, az ornátusokban még valóságosabbak voltak a rég elhunyt testek, és az az érzésem támadt, hogy egyházi bíróság elõtt állok, inkvizíció elõtt, amelynek ítéletet kell mondania... már rég megszáradtam, és hirtelen mehetnékem támadt, de jól hallottam, amikor beléptünk a múzeumba, hogy õrizõm kulcsra zárta maga mögött a kaput... és azután ismét közeledtek a léptei, ismét elõttem állt a blokkoló szerkezetek furcsa kulcsával a kezében, nézett rám, méregetett, láttam, nem a szemembe néz, hanem mélyebbre, s halkan így szóltam... talán ideje volna hazamennem... Ne, azt ne, még ne... és fogott egy kulcsot, és kinyitotta a királyi koronákat tartalmazó vitrint, és kivette a királynõi koronát, ünnepélyesen felém nyújtotta, hogy kigyönyörködhessem magam a szépségében, reszketett a keze, és a láncok, amelyek a korona tetején körbefutó díszeket kapcsolták össze, megcsörrentek, és a kincsek õre magasra emelte a koronát, az az érzésem támadt, hogy a miseruhás alakok felém fordultak a szekrényekben, láttam a püspökök és az érsekek arcát, amint rám szegezik a pillantásukat, és sorra bólintanak, és az õrzõm vöröses hajamra helyezte a koronát, hátralépett, úgy gyönyörködött bennem, és mosolygott, de úgy láttam, mosolya mögül hiányzik az arca, mintha lehullott volna, és csak a koponyája maradt volna meg, emberi szemmel... azután fogta a székét, és úgy fordította, hogy lásson engem, és tovább mesélt...
Amint mondtam, a mama elmesélte nekem,
és arra kért, senkinek se adjam tovább, hogy amikor
eltûnt a szolgálónk, Otylia Vranská, nyoma veszett
a nagypapának is, és egy hétre rá hírül
adta az újság, és képeket is közölt,
hogy a kassai gyorson találtak egy koffert, és amikor felnyitották,
merthogy senki sem kereste, nõi kézre és lábra
bukkantak benne, és a pozsonyi pályaudvaron is leltek egy
bõröndöt, és mert senki sem tartott rá igényt,
felnyitották, és találtak benne egy meztelen nõi
törzset és egy levágott nõi fejet, fiatal asszonyét,
és az állt az újságban, hogy mindkét
koffert lepedõvel bélelték ki... és még
azt is írták, mondta, és egy összehajtogatott
újságot húzott elõ egyen-
kabátjából, óvatosan
széthajtogatta, majd így folytatta... ezt a mamámtól
kaptam, és maga az elsõ, akinek elmondtam, maga az elsõ
nõ, akinek elmondom, hogy az, ami régen történt,
máig riaszt... ugyanis késõbb azt írta az újság...
fölnyitott egy borítékot, és elõhúzott
egy megsárgult újságot... az újságban
az áll, hogy a meggyilkolt nõ tényleg Otylia Vranská,
és utoljára a Koronában látták egy szõke,
aranyfogú férfi társaságában... szólt,
és óvatosan összehajtogatta az újságot
és visszahelyezte a borítékba, és rágombolta
a kabátzsebét... köszönöm magának,
köszönöm, hogy meghallgatott, ugyanis nekem is van egy aranyfogam,
mondta, és felhúzta az ajkát, és tényleg,
bajusza és ajkai közt kivillant a szemfoga, majd ismét
eltûnt, ahogy elvette szájáról az ujját...
- tudja, tette hozzá, nálunk otthon németül,
szlovákul, de fõleg magyarul beszéltek, amikor a nagypapát
köszöntöttük, ha mi, gyerekek nem magyarul gratuláltunk
volna neki, korbáccsal vert volna el bennünket... mondta, én
pedig tenyeremre támaszkodva föl akartam emelkedni a karosszékbõl,
de a lábam megbénult, újból nekiveselkedtem,
elõredõltem, õrzõm pedig mintha csak erre várt
volna, felém nyújtotta karját, levette fejemrõl
a királynõi koronát, és visszahelyezte a vitrinbe
a puha párnára, bezárta a szekrényt, és
a kulcsot visszatette a helyére... mire én... haza akarok
menni, vissza akarok menni a szállodába... mire õ
csöndesen, majd késõbb, nemsokára, hisz maga
az egyedüli bizalmasom, majd felkeresem Prágában...
- vissza akarok menni a szállodába, haza akarok menni, suttogtam...
ha megadja a címét, felkeresem Prágában...
adja ide a retikülömet... képtelen voltam fölemelkedni,
a kezembe adta a táskámat, én meg kutattam benne,
de a kezem úgy reszketett, hogy a rúzsomat, a körömollómat
és a leveleimet az ölembe ejtettem... csak annyit mondjon,
hol lakik, mondta csendesen, mert fel fogom keresni, ígérje
meg, különben nem eresztem el, esküdjék meg, hogy
meghív Prágába, és fölmegyünk együtt
a Várba, esküdjék... és én tudtam, hogy
körülöttem a tárlókban holt püspökök
és kardinálisok ornátusai állnak, tudtam, hogy
a hátam mögött ott a két császári-királyi
korona... esküre emeltem a kezemet, és így szóltam...
esküszöm, hogy meghívom magát... és lediktáltam
a címemet... õrzõm fölírta a noteszába,
azután két ujjal kicsippentette a nyitott retikülbõl
az útlevelemet, kinyitotta, rendben van, bólintott, és
visszacsúsztatta, akár egy postaládába... De
én most vissza akarok menni a szállodába, haza akarok
már menni, súgtam, dadogtam, és õrzõm
azt mondta... hogy tudja, hiszek magának, vegye föl a ruháját,
már megszáradt, a radiátorra tettem, száraz,
és megfordult, és odanyújtottam neki a meleg lila
ornátust, azután áthúztam a fejemen a karinget...
elvette a papi ruhát, anélkül hogy hátrafordult
volna, és odanyújtotta a fehérnemûmet, a farmeromat,
a zoknimat, és a még mindig nedves Adidas cipõmet,
és nagy üggyel-bajjal öltözködni kezdtem, ráncigáltam
magamra a ruhát, a cipzárt nem tudtam fölhúzni,
de mit bántam, ha becsípem a blúzomat... és
õrzõm fogta a kulcsot, és amikor rám pillantott,
megrémültem, mert úgy nézett ki, mint amikor
a székesegyházhoz érkeztünk, úgy nézett
ki, mint aki szerelmes, föltette az egyensapkáját, és
megkért, igazítsam meg alatta a haját, én pedig
ismét az lettem, aki voltam, és a lábam úgy
vitt, mint amikor beléptünk a múzeumba, és õ
elmosolyodott, és így szólt... akkor, ahogy megbeszéltük,
holnap szabadnapos vagyok, ugye, a Carltonban lakik, magáért
megyek, és megfürdünk a Margitszigeten, vagy megiszunk
egy kávét a Hungáriában, ugyanis szeretem magát,
magába szerettem, és mivel beleszerettem magába, megvilágítom
az útját... és kinyitotta a szekrényeket, megragadott
egy fogantyút és erõteljesen lehúzta, a biztosítékok
szikrát hánytak, és az egész székesegyház
fénybe borult, egészen a tornyok legtetejéig, mint
amikor érkeztünk, lefutottunk a csigalépcsõn,
az-
után kinyitotta a kaput, könnyû
csókot adott, és én a nyelvemmel kitapintottam az
aranyfogát... és azután nekivágtam, a székesegyház
ragyogott, akár odafönt a múzeumban a két császári-királyi
korona, fürgén lépdeltem, a járókelõk,
akik a mulatókból jöttek, vagy fel-le sétáltak
a Halászbástyán, hogy megnézzék Budapestet,
meglepetten kapták föl a fejüket és ámultak,
csak én nem csodálkoztam, Hrabal úr, mert tudtam,
hogy a kincsek õrizõje gyújtott fényt a tiszteletemre,
hogy õ világította meg az utamat...
Autóbuszon utazom, megyek a macskáimhoz, csak azt mesélem el, amit nekem is meséltek, sõt most állapítom meg, hogy képes vagyok a beszédet úgy lassítani, hogy az gépírásban megjelenik a vezetõfülke ablakán, ilyen az én írásom, lassan bármilyen felületen megjelenik elõttem az, amit mesélek, sõt, most jut eszembe, itt az autóbuszban, hogy amikor álmatlanul fekszem, akkor a sötétben, elég nagy felületen, úgy, ahogyan korábban a nagyvárosokban a tetõkön lévõ szalagfeliratok betûnként kopogták le az utolsó híreket, úgy látom azt, amit mondok, mintha egy óriási írógép papírjára az írógépem fénylõ billentyûi kopogtatnának a sötétben, sõt itt, az autóbuszban jut eszembe, hogy máskor, amikor fogalmazom magamban, amit mesélek, vagy amit mesélnek nekem, akkor az ujjaimmal lassított írásritmusban, a megfelelõ billentyûre helyezem ujjbegyeimet, sõt ujjaimmal a szöveget egyenesen az agyamba továbbítom, ahol már be van fûzve az A/4-es fehér papírlap...
Mindez csoda, éppúgy, ahogy
reggel elõször a szobám fáj nekem, az-
után az autóbusz, aztán
fáj a metró, és végül az egész
látható, engem körülvevõ világ. Persze
én már önmagamat fosztom ki, oly keveset hallottam errõl
az esetrõl egy bizonyos hölgytõl, alig néhány
szót Otylia Vranskáról és a hölgy apjáról,
akinek aranyfoga volt, és aki éppúgy, mint Otylia,
örökre eltûnt a házból, persze hallottam
a Budapesten megázott hölgy esetét is, ahogyan azt is,
hogyan szárította õt a múzeumi õr, és
hogy valóban bekapcsolta az éjszakai díszkivilágítást,
de a többit már magam ötlöttem ki hozzá, a
többi játékos képzeletem terméke, saját
szórakozásom, komoly játékom, paranoiakritikai
módszerem, Salvador Dalí mûvészete... bár
nem õrültem meg, mindent úgy látok, mint egy
elmebajos...
Emlékszem, a Národní politiká ban az állt, hogy Otylia Vranskát szakszerûen darabolták föl, talán egy sebész vagy egy mészáros tette... égõ zsiráf, égõ hattyú... kivilágított éjszakai katedrális... levélregényében Goethe maga helyett az ifjú Werthert gyilkolta meg... Az Ich-Erzähler életben maradt, az én meg él és éltet, hiába.
Talán bizony hölgyem, képes
volna értem kivilágítani a sötétbe borult
prágai katedrálist? Díszkivilágítással?
Ohne Ejakulation gewordener Mensch. Gyógyult absztinensként,
ha jó passzban vagyok, Pitralon helyett Courvoi-
sier-t töltök magamnak... A németeknek
furcsa közmondásaik vannak: Egy
fiatal orvosnak három temetõre
van szüksége...
P. S.
A Tigrisben, majdnem minden nyitvatartási napon zsebre dugott kézzel sétál az asztalok között egy megkopaszodott ötvenes. Komoly képpel megáll az asztalnál, és így szól... mindannyian le vannak tartóztatva... Carda altábornagy... Hanzlík gyarmatáru, Košíre Sparta... Máskor meg így szól... Nem volt maga vizsgálati fogságban? Úgy látom, nem volt. Ha mégis, viselje derekasan, mint a sportolók... Egy más alkalommal pedig... Szerencséje van, Carda altábornagy valószínûleg gyakorlaton van... Meleg fehérnemût ne vigyen... sorry... Hanzlík Košíre gyarmatárubolt... Majd késõbb... Uraim, Carda altábornagy elrendelte a kimenõt... és zsebre dugott ököllel kimasírozik a konyhába, majd visszatér, elõhúzza a kezét, gondolatjelet rajzol a levegõbe, és így szól... sorry...
KISS SZEMÁN RÓBERT fordítása