Tudtommal még senki sem panaszkodott amiatt, hogy a világon kevés a költõ. Ez a dolgok rendje, s mint tudjuk: egy csipet só ehetõvé tesz egy nagy halom tésztát. Hanem amire ennek ellenére törekednünk kellene, az az, hogy az emberek zöme ne guruljon dühbe, mihelyt meglegyinti a költészet fuvallata. Ez nyilván csalóka remény, az ember mégis hajlamos azt hinni: szinte maradéktalanul valóra válik itt, ebben az országban, ahol még nem a tõzsérek a hangadók.
A magyar irodalomból külföldön legfeljebb Molnár Ferenc könnyû vígjátékait ismerik, holott ezekben semmi sem magyar, csak a szerzõ, aki mellesleg zsidó. Létezik természetesen egy hivatalos irodalom, ezzel vannak tele a lojális folyóiratok. Ez az irodalom "tõsgyökeres magyar" témákat taglal akadémikus modorban, ami szerintem éppen az ellentéte a magyar stílusnak. Van ezen kívül egy Kassák Lajos és folyóirata, a Dokumentum köré tömörült, szélsõbaloldali irodalom (az Esprit Nouveau-nak egy szürrealizmussal beoltott válfaja), ez egyértelmûen internacionalistának vallja magát. Szocialista vagy futurista lirizmusa újszerû, olykor zabolátlan, "fúriá"-ja állítólag jellegzetesen magyar.
De e nemzet irodalmi géniusza a legélõbben, legszabadabban egy jelentõs írócsoport mûveiben jut kifejezésre, a Nyugat ban. Két nagy költõ, Ady Endre és Babits Mihály alapította ezt a folyóiratot. Ady, a komor, nagy pátoszú költõ harmincöt (sic!) éves korában meghalt, de az õ heve hatja át ma is ezeket a mélységesen magyar érzésû-érzékenységû, ámbár gyakran európai ízlésû és érdeklõdésû írókat, akiknek a szellemi vezére Babits Mihály.
Barátaim elvisznek hozzá Esztergomba. Babits itt tölti nyarait. Esztergom Magyarország legrégibb fõvárosa. Azt beszélik, már Attila is itt regnált. Ma a hercegprímás székhelye. Az érseki palota fölött emeli égnek ragyogó, okkerszínû kupoláját a hatalmas, hideg bazilika, messze a hullámzó síkság fölé magasodva, melynek utolsó hullámai a horizonton - már a cseheknél - a por violaszín ködébe vesznek.
A fürdõbe megyünk, ott van találkánk a költõvel. Hollószín haja széles homlokára tapad, izmos felsõteste nedvesen csillog, ránk mosolyog, derékig a vízben, mint egy görög isten. Együtt hagyjuk magunk mögött a kisvárost forró, földes utcáival, földszintes, sárga házacskáival, a várost, ahol se fa, se árnyék, és nekivágunk a szõlõhegynek, melyen a költõ háza áll.
Három fapadlós szoba, s a házon körülfutó, széles tornác, ahonnan lelátni a Duna szürkéssárga, csillogó, sima tükrére, az alattunk megbúvó városkára és a bazilikára, a maga kõszikláján. Bent, a dús színekben pompázó díványokon könyvek, rezzenetlen árnyék, jó illatú, frissítõ italok - a három kis szoba, s a rájuk simuló tetõ alkotta házacskát alig venni észre a szõlõtõkék között, odasimul a domboldalhoz, hogy el ne vigye a szél. Szép, költõnek való fészek, mert aki itt lakik, csakugyan a természet szívében él, valamivel a síkság fölött, nem egészen az égben, ott, ahol élniük kell azoknak, akik énekelnek.
Dús, hosszú délután. Aranyló, édes borokat iszunk, poharunkat Babits Ilonka tölti meg újra meg újra (õ is költõ, és gyönyörû szép). Szénnel írjuk fel a nevünket a fehérre meszelt falra, Gachot fényképez, Gyergyai messzelátón át bámulja a síkságot, és odaálmodja magát, én felmászom a ház mögött nõtt vadcseresznyefára, a szõlõ között egy festõ közeleg, talpig fehérben, ó be szép az idõ, a látóhatár olyan tág, mint a képzelet, mindennek szép színe van, a költõ mosolyog magában, a levegõben a gyermekkor lebeg...
BÁLI MULATSÁG AVAGY A MÁMOR
MINT A SZÉPMÛVÉSZETEK EGYIK FORMÁJA
Nincs többé nevük, a százarcú mámor fogad, amikor belépek a festõ mûtermébe. Pillanatok alatt elfelejtem, mi az, hogy lassú, mozdulatlan, lépegetõ. Egy lüktetõ, vakító, pörgõ-forgó világ bomlik ki körülöttem.
A férfiak: katonás, kis bajusz, kipirult arc, vidám vagy mélabúsan elborult tekintet. Sok köztük a csúnya - a félzsidókat kivéve -, de úgy csúnyák, mint a parasztok: durván metszett arcú, dali férfiak. A mámortól kitágult a szemük. Táncuk maga a testet öltött, lüktetõ örömujjongás. Látom: toppantanak, fél karjukat felemelik, kezük a tarkójukon, majd újabb toppantás, lábat és kezet váltva; derékon kapják táncospárjukat (aki ilyenkor táncosa vállára helyezi mindkét kezét), megforgatják, negyed fordulat jobbra, negyed fordulat balra; aztán egyedül pörögnek, toppantanak jobb lábbal, bal lábbal, megint derékon kapják a táncosnõt, nagyokat rikkantva forognak erre, forognak arra, egyre szaporábbak a dobbantások, kéz a tarkón, kéz a csípõn, kéz a párjuk derekán; egyszerre nekiiramodnak a padlót olyan szaporán döngetve, hogy beillene dobpergésnek; tovább szaporázzák a dobbantásokat, újra meg újra sarkon penderülve, végül egy hatalmas ugrással elvetik magukat a díványon, ahol a mámor elillan, õk elterülnek, mialatt a párjuk a fejét rázogatva, két karját kinyújtva várja azt, aki a helyükre áll.
A nõk: megannyi velencei lány és asszony, csak az õ szemükben a puszta tükrözõdik, nem, mint amazokéban, a tenger. Amazoni bájjal toppantanak úgy, hogy a fejük búbjáig beleremeg egész testük. Komolyak, bár olykor fel-felszakad belõlük a kacagás, forognak-peregnek, de nem féktelenül, karjuk gyengéden lendül a tánc ütemére, fejük hetykén hajladozik. Ha megszólalnak, hangjuk rekedtes, vérpezsdítõ, énekük olyan, mint a puszta fölött elsuhanó meleg szél lökéseinek játéka, hullámzása, hol távolodóban, hol közeledõben, gyors iramban váltakozva föl- és legöngyölõdik, kitartott, horizontális tremolók, amelyeket mély és erõs lehelet táplál.
Megfigyelem: a szavakat, gesztusokat csakis egy elõreláthatatlannak tetszõ ritmus logikája diktálja. Nem annyira a megértést szolgálják, inkább bizonyos magaelengedést. Franciaországban ki-ki magának beszél, kézjegyével látja el epigrammáit, eldobja a maga kis kavicsát. Itt a szavak és gesztusok zenei áramlattá olvadnak össze, amely az egészen uralkodik, és azt egy buja plasztika törvényei szerint alakítja. Azt mondom: megfigyelem, holott semmit sem figyelek meg. A nõk egyike-másika olyan szép, hogy az ember belevakul.
Micsoda stílus, a teljes szabadságon belül! Egyedül itt becsülik úgy a mámort, mint a mûvészet egyik formáját. Ezért rendezik meg gondosan színre léptét, óvják meg minõségét. Másutt, nálunk is, hagyják lebukni a fûrészporba vagy az agylágyulásba. Nem ildomos, mondják rá, és csakugyan, mikor és hol ildomos a líraiság? Választanunk kell a jó modor és a szép modor közt. Ami pedig azokat illeti, akik nem képesek lerészegedni, nekik mindig igazuk lesz, de ezenfelül aztán semmijük, mert egyedül a mámor* teszi lehetõvé a szellemnek, hogy alakot váltson - voltaképpen nem más, mint az alakváltás e folyamata. ", táncok! A lélek eljövetele, gesztusok alakjában.
Ím itt vagytok, hosszú, néma szárnycsapások a szakadék felett! Helyben röpülök, de a világ fut elõlem, gyorsabban kell röpülnöm, hogy utolérjem ezeket az imádandó káprázatokat... Ha egy pillanatra "lazítanék", minden eltûnne elõlem... Szédület (félelem a szédülettõl és a szédület szeretete). Mi vár a másik parton? Zuhanjak le a szürkeségbe? Vagy érjem utol õket? Vajon megpillantom-e lehunyt szemhéjam alatt e fényes forgatagban õt , amint vágyaimat betöltve megszületik? Utolérni! De ti, Névnélküliek, ott a homlokom mögött, még nem jött el a ti idõtök!
GÖRÖG LÍVIA fordítása
(A számmal jelöltek a fordító
jegyzetei.)
1 Badarság, persze.
2 Forgott bizony, sõt: üvegbõl
volt.