A romantika teremtette meg az árnyékavesztett embert, Poe és Dosztojevszkij a saját magát fenyegetõ Hasonmást, a kettéhasadt embert. A huszadik századi próza a múltját, hitelét, tartalmát, önnön lényegét hiába keresõ, a saját emlékeit sikertelenül visszaperlõ regényhõst.
A század elsõ felének olasz regényirodalma különösen jeleskedett eb ben, (nálunk a Gólyakalifa foglalkozott a hasonmás, az identitáskeresés témájával), s nem feledhetjük Julien Green Le Visionnaire -jét, s persze tovább is sorolhatnánk, olvasmányaink színes emlékét vagy lexikonok szürke adatait elõhíva.
„Az én hibám, hogy emlékeim foglya vagyok?” - kérdi Patrick Modiano egyik hõse.
Modiano nagyon fiatalon, huszonegy éves korában kritikai és meglehetõs olvasói elismerést szerzett elsõ regényével: Place de l’Étoile . (A kettõs ér tel mû cím helyes értelmezése: A csillag helye.) Rangos irodalmi díjak fo gadták, igazi felfedezésszámba ment. Néhány év csak, amikor hatodik kö tetével (Sötét boltok utcája) Goncourt-díjas lesz. A díj történetében sok elfe ledett vagy túlértékelt fiatal szerepel; Modiano nem vált ugyan a francia irodalom egyik nagy újítójává, de valódi tehetség maradt a Goncourt-díj óta eltelt csak nem húsz évben. Az akkori új prózahullámból a vele szinte egy idõben in dult Le Clézio és fõleg Georges Perec nevét említsük, ez utóbbinak identitás-keresõ könyvét belsõ rokonság fûzi Modianóhoz.
„Emlékeim foglya”: töpreng így a már fentebb idézett, önmagát faggató hõse. Leginkább önéletrajzi jellegû mûvében, a fikciót bravúrosan igazi ön élet rajz-novellákba ágyazó Livret de famille -ban már önmagáról írja a kö vet kezõ sorokat:
„Csak húszéves voltam, de emlékeim megelõzték a születésemet. Pél dául biztos voltam benne, hogy éltem a megszállás alatti Párizsban, mivel emlékeztem e korszak néhány alakjára, ocsmány és zavarbaejtõ részletekre, melyeket egyetlen történelemkönyv sem említ. Megpróbáltam küzdeni e visz sza húzó súly ellen, arról álmodtam, hogy megszabadulok a mérgezett em lékektõl. Mit nem adtam volna, hogy amnéziás legyek.”
Modiano minden mûve az amnézia vágya és az amnézia elleni kétségbeesett belsõ küzdelem dokumentuma. A Sötét boltok utcájá nak képzelt vagy valóságos múltból felködlõ figuráit találóan jellemzi a történet rezonõr sze repet ellátó Hutte nevû magándetektívje: „strandfiúk vagyunk mindannyian, és a homok csak néhány másodpercig õrzi lábunk nyomát”. De még e halo vány, s igazán nem fontos keretfigura sem azonos múltbéli önmagával: akkor Constantin von Hutte balti báróként ismerték. Hivatásos detektív vagy csaló, õ készteti a regény hõsét, hogy az megtalálja semmivé vált egykori önmagát.
A múltban rengeteg mellékfigura gomolyog: oroszok, grúzok, egy híres táncosnõ, Gay; annak elvált férje, Waldo Blunt amerikai zongorista (él), Gay Orlow (1950-ben öngyilkos lett), Howard és Freddie de Luz, Pedro Stern, Pedro McEvoy, Denise...
Modiano minden könyve tele saját életmûvének vándormotívumaival, helyszínek és szereplõk térnek vissza. Mégève, a svájci határ menti sí-üdülõfalu, André Wildmer angol zsoké és a rejtélyes Denise már elõbb is szerepelnek a Les boulevards de ceinture -ben (1972), az író Goncourt-díj elõtti talán nem legjobb, de legérdekesebb könyvében. (Az apakeresés regénye, tematikájában nem is távoli rokona Lengyel Péter könyvének, a Cseréptörés nek.) Modiano a nouveau roman delelése idején indult: ott is alapmotívum a hõsök és fõleg a helyzetek felcserélhetõsége, a múlt, az identitás megismerhetetlensége. Mo diano nem igazán a nouveau roman „iskolája” szerint ír. Nála a detektív regény-séma, bármilyen fontos, csak keret marad, nem válik eggyé a mû tartalmával, mint Robbe-Grillet mûveiben. Az ön- és múltkeresés, a személyi séget fogva tartó maszkok uralma témáját majd minden filmjében feldolgozó Orson Wellesre emlékeztet. Különösen az Aranypolgár , sõt még inkább a Mr. Arkadin kétségbeesett „önkeresését” idézik fel regényei.
Orson Welles párhuzama nyilván merõben akaratlan. De más külsõ hatásoknak sincs meghatározó súlyuk. Amit Modiano átvesz vagy amiben az õ módszere hasonlít a nouveau roman hoz: nem mélyrõl jön, inkább csak technika vagy talán a „bizonytalanság hangulata”. Leginkább - nem is annyira nouveau roman os, mint az elsõ fejezetében, némely megoldásában, egy régi fénykép figuráinak kontúrjaival kissé, villanásokra „durasi” - Marguerite Du ras írásmódjával rokon - könyve épp a már említett „apakeresõ” Boulevards de ceinture - melyre késõbb visszatérek.
A Sötét boltok utcájá nak hõse, az új nevét egy magándetektívtõl kapó amnéziás „Guy Roland” a múltját kutatja, de csak annyit tud kideríteni, hogy a múltban is álneve volt: Pedro McEvoy, hamis dominikai diplomata-útlevéllel. Hogy mi az igazi személyisége és neve, s hova, mely elegáns nevelõintézetbe járt valódi néven és identitással, soha nem tudja meg: nem azért, mert leégett az intézet irattára, hanem mert e baleset csak metaforája, gunyorosan ható külsõ oka a múlt elérhetetlenségének.
Detektívregény-séma löki elõre a regényt. A hõs magánnyomozó, más magánnyomozók gyûjtenek számára adatokat, de hiába. Ügynökségek, csa ládkeresõ szolgálat, címjegyzékek, régi és új telefonkönyv-adatok gyûlnek, végül azonban semmi kartoték nem segít. Többet a rosszul emlékezõ egykori barátok és szálloda- meg vendéglõportások és -pincérek tudnak talán. A semminél épp valamivel többet...
„Nem emlékszem, hogy akkor este Jimmy vagy Pedro, Stern vagy McEvoy volt-e a nevem.” A regény elsõ mondata lehetne a zárómondat is: „Nem vagyok semmi.”
A nouveau roman t többször is említettem - megkerülhetetlen, bár nem döntõ. Más párhuzamok is akadnak. Modiano indulásakor Georges Perec, s világirodalmi súllyal, borgesi indíttatásra (az épp ez idõ tájt franciává lett) Cortázar tematikája, mûvészi alapeszméje (rögeszméje) ez. A viharos vissz hangot keltõ pályakezdõ könyv, a Place de l’Étoile Woody Allen (jóval késõbb keletkezett) Zelig jét idézi fel a mai olvasóban: a kaméleonság, az alkalmaz kodás, a túlteljesítés groteszk kálváriáját. Miként azonban a zsidóságát nemcsak személyében, hanem sok mûvében hangsúlyozottan vállaló és abból me rítõ Georges Perec sem kizárólagosan zsidó, hanem a francia kultúrához kö tõdõ francia író, Modiano regényeiben a zsidó tematika nem kizárólagos és nem ekként egyszerûsíthetõ.
A Sötét boltok ban csak valószínû, hogy a fõalak zsidó, de vele szökõ sze relme és barátai talán nem. A furcsa, több nép és nyelv jellegzetességeit keverõ névadás nyilván tudatos, és olvasatomban azt hangsúlyozza, hogy nem elsõsorban a zsidó vallásról, zsidó öntudatról vagy hovatartozásról esik szó.
Boulevards de Ceinture : meghatározatlan közelmúltban egy Párizs közeli nyaralóhelyen gyanús figurák töltik napjaikat. Jean Murraille egy uszító zug lap szerkesztõje. A lapban bizonyos François Gerbere homályosan körvonalazott „felelõsöket” keres, felelõsségre vonást hirdet, (pontosan nem tudni kiket, miért.). A társaságban egy flamand nevû állítólagos báró, mint hangsúlyozza: török állampolgárként. ' a beszélõ apja. A beszélõ belép a képbe (fotóba), õ is ott az üdülõhelyen társalog a fénykép megelevenedõ figuráival, s persze fõleg apjáról szeretne mindent megtudni.
Kimódolt írói alaphelyzet: a fénykép évtizedekkel régebbi, tehát a be szélõ a múltba lép be, saját meghalt-eltûnt apjával találkozik - aki fel sem ismeri. Modiano bravúrosan kezeli a fikciót: nézõpont-váltogatás, távolodás-ráközelítés, mint egy hajlékony, sokat tudó zoom -optika. Melynek lényege az idõben bolyongás. Meghatározatlan korban vagyunk, de egyre inkább nyilvánvalóvá lesz: a német megszállás alatti Franciaországban. A könyv szereplõi szélhámos, kis stílû kalandorok, a legvisszataszítóbb fajtából.
Az apa szánalmas, kiégett, tehetségtelen roncs, poltron, önbecsülését, tartását vesztve a megszállás elõnyeit élvezõ salakemberek, fezõrök csicskása. Az elbeszélõben valami dühös mazochizmus munkál, a mazochizmus gyö nyörével színlel és alkalmazkodik e denunciáns és zsidóüldözõ figurák üzel meihez, cikkeket vállal színlelésbõl az antiszemita hecclapba. Modiano finom eszközökkel ad bizonyos lélektani hátteret és többletet az apakereséshez. A fiú viszolyog tõlük, tudatosítja, mifélék a „barátok”, de talán az apja árnya is riasztja, a saját befolyásolható, képlékeny „gumijellemét” látja viszont értéktelenül gyáva atyjában. Végül megöli az egyik himpellért, és apjával elmenekül.
Vissza-visszatérõ figurák:
A Livret de famille Lausanne-ban játszódó fejezetében egy fõ-kollaboráns, megszállás alatti uszító - ma svájci állampolgárságú - rádiós publicista a ká véházi teraszon. Az író felismerni véli: bizonyos „D.” az, apjának 1942-es kihallgatója. Egy ideig Madridban élt álnéven, majd Svájcba költözött. Ho gyan lehet megtorolni tetteit? Romantikus magánbos szúval, hivatalos feljelentéssel? De hiszen nem is biztos, hogy õ az. Az apa emlékeit nem viheti, nem élheti tovább a fiú...
Modiano két újabb, kilencvenes évekbeli regénye halványabb. A Quar tier perdu -nek semmi történelmi távlata nincs, kiderül, Modiano technikája tör té nelmi súly nélkül kissé érdektelen. A hagyományos lélektani francia re gény kulturáltan közepes terméke. Egy angollá lett bestseller író húsz év után vissza tér Párizsba, s lassan feltárul a múlt, miért menekült stb.
Az Un cirque passe kellemes, bûnügyi keretben bonyolódó már-már ifjú sági olvasmány rokonszenvesen naiv tizennyolc éves hõssel, szerelmi szen ve déllyel, rejtéllyel. Végül melodramatikus fordulat zárja a cselekményt. A szo kásosan megjelenõ gyanús üzelmû sötét alakok közül kiragadott kettõs életû (talán prostituált, talán csak sodródó) fiatal lány, aki közös boldogságuk, új, tiszta életük hajnalán autóbalesetben meghal.
Modiano biztosan és könnyen mozog a detektívregény és a lélektani melodráma mezsgyéjén, de valahogy, mint az elõzõ könyvben sem, nincs tétje a rejtelmeknek. Talán nemcsak a történelmi súly hiánya miatt. Nincs, mert nem tudja megteremteni a figurák magánlétének súlyát, a régebbi könyveiben fenyegetõen felrajzolt történelmi háttér feszültsége hiányzik, és (emiatt vagy emiatt is) érdektelen marad, ki volt a fõszereplõ lány. Majdnem mindegy, mi a szó szerinti titka, megfejtendõ, afféle „krimi” rejtélye - ha nincs belsõ titka.
Rokon ezzel a mások titkát (immár nem a sajátja vagy szülei, apja rejtélyét) kutató könyvvel az 1990-es Voyage de noces . Az elbeszélõ (ezúttal etnog ráfus-dokumentumfilmes) Milánóban megtudja, hogy szállodájában egy negy ven év körüli nõ öngyilkos lett. Kiderül (vagy képzelgi), hogy futólag régebben ismerte, látta e nõt, Ingridet. Egy férfival látta, valamikor a hatvanas évek elején a Côte d’Azurön. Felvették autójukba, pár napig velük lakott egy szállodában. Mintha menekültek, bujkáltak volna. De ki elõl, mi elõl? Ez az élmény és képzelgés az elbeszélõt arra sarkallja, hogy ne utazzon el munkára Rio de Janeiróba, hanem kilépve eddigi életébõl, felesége és barátai elõl mintegy megszökve rejtekezzen Párizsban, kutassa az öngyilkos (valaha szintén szökött, elõzõ életébõl kilépõ Ingrid) életét.
Megint magánnyomozás következik, civilmód: papírcetlik, újsághirdetések és kis napihírek, telefonszámok, meg sötét mellékutcák, kis szállodák. Talán már a hatvanas évek elõtt is találkozott velük? Majdnem: az elbeszélõ most arra emlékszik, hogy apja emlegetett gyakran egy ifjú párt, akivel a meg szállás éveiben kötött futó ismeretséget. Ingrid tizenhat, barátja húsz éves volt, mikor 1942 tavaszán a Côte d’Azurön elõször bukkantak fel - apja éle tében.
Azok akkor is menekültek, átszöktek a megszállt, északi zónából. Nász utat maszkíroznak, pedig nem az. „Juan-les-Pins-ben mindenki úgy tett, mint ha nem is lenne háború.” Kulcsmondat, tán az egész életmûhöz, legalábbis egy rétegéhez: a háborús megpróbáltatások ritkán állnak harsány és éles izgal mú eseményekbõl, inkább csak a dolgok végén - addig lassú, szennyes, kisszerû nappalok csiganyálas vánszorgásából. Egy gyanús, jegyzeteket ké szítõ pasasnak fel is tûnik a két szökevény. Kiderül, a lányt el kellett szöktetni Párizsból. Itt a vichyi kormány felügyelte országrészben viszont az északi övezetbõl ide menekült bujkáló emberek után kutatnak, razziák híre nyugtalanítja a menekülteket. Hõseinknek sikerül lerázniuk a nyomozókat, és hamis papírokkal egyházi esküvõt tartanak.
Érdekes narrációs probléma:
a részleteket vajon honnan tudja a kései
- és nyomukba eredõ - elbeszélõ?
Lassacskán kiderül. A Párizsban ideiglenes szállodaszobákban
rejtõzõ, saját életébõl kilépett
elbeszélõ nyomára bukkan Ingrid és férje
egykori lakásának. A lakás üres, és õ
be is költözik. A Modiano-regényeket ismerõ olvasó
tudja vagy fokozatosan ráébred, hogy Ingridnek és
barátjának dél-franciaországi bujkálása
és házassága kicsit Modiano szü leié hez
hasonlít: most az õ - Ingridék - üresen maradt
lakásába költözvén mintha az elbeszélõ
kezdene beköltözni, belebújni azok életébe.
Megelevenül Ingrid és barátja összeismerkedésének története a meg szállt Párizsban, fénytelen telek és a kijárási tilalom idején. A lány elmenekül apjától. Barátjával délre mennek. Csempészek és feketekereskedõk gyanús társasága körülöttük: egy W. márki nevû figura (ismerõs más Modiano-re gény bõl, melyben más hõsök, ahol a svájci határon át szöknének, és Mégève, a svájci határon lapuló téli üdülõ emléke is megjelenik - nem elõször).
Az évszakok és a múlt és jelen közt nincs éles válaszvonal. Életünk dísz letei között sincs sok különbség. Csak a lelkiismeret-furdalás hullámai járják át, apály-dagályként... - valahogy így végzõdik e többrétegû könyv. A Voyage de noces -t évek óta a legjobbnak érzem Modiano nemritkán túlírt szövegekkel fárasztó, motívumait hol érdekesen, hol halványan ismétlõ, ezért olykor erõ sen önismétlõnek ható pályáján.
*
Legfrissebb, 1997 áprilisában megjelent könyve azzal a meglepetéssel szolgál, hogy kiderül belõle, az imént ismertetett Voyage de noces már egy következõ élmény kutatása jegyében született.
Néhány éve egy 1941. december 31-i napilap, a Paris-Soir apróhirdetés rovatában a következõ segélykérésre bukkant: „Dora Brudert keressük. 15 éves, 155 cm, ovális arc, szürkésbarna szem. Szürke sportkabát, bordó pu lóvert, tengerészkék szoknyát és sapkát, gesztenyebarna sportcipõt viselt. Értesítést kér Monsieur és Mme Bruder, 41 bd Ornano, Paris.”
Nem más, mint a Voyage de noces Ingridje ez a nevelõintézetbõl meg szökött Dora. Az író ugyanis, mielõtt közvetlenül a régi hirdetés nyomába eredt volna, fikciós regényben „oldotta fel” a hirdetés adta élményt. Csak késõbb, csak most választotta a dokumentumok nyersebb, merev, de a végle ges tényekkel is bizonytalan, nem fikciós világát. Modiano most rekonstruálni próbálja a tizenöt éves Dora szökését, a lány eltûnése utáni életét.
A személyesség hitele: jól ismeri a Boulevard Ornanót, lakott õ is a kör nyéken, gyerekkorában anyjával itt szállt le a buszról a clignancourt-i bolha piac felé menet. Késõbb, már fiatalemberként, 1965-ben sokat várakozott itt egy sarki kávéházban barátnõjére. 1942 meg ’65 sötét telének kölcsönös vi gasz talanságából és a jelen emlékeibõl fehér foltokkal ködlik elõ a visszaperelni alig lehetséges múlt.
A történet három rétege
nyugtalanítóan szövi át egymást. Az író
1962 és ’65 között mindennap elment Dora Bruder és
szülei lakása, a ház elõtt, emlékszik
egyre határozottabban. Mozi, presszó, gyógyszertár
volt a közelben: a leg többet mára lebontották,
átépítették. Most egykori telefonkönyvekbõl
re-
konstruálja a helyszínül
szolgáló régi díszleteket. Korabeli iratokat
tanulmá nyoz, nyomoz az elöljáróságokon.
Különbözõ iskolákhoz fordul adatokért.
Kideríti, Dora anyja Budapesten született. Apja Bécsben
(orosz származású zsidó, de a század
eleje óta Pesten él a család). Párizsban házasodnak.
Dorát a „Kö nyö rületes Nõvérek Mária
Szent Szíve” nevû keresztény nevelõintézetbe
íratják, onnan szökik meg. Szökése alatt
elfogják, elviszik az apját, a volt légiós
ha di rokkantat, az anya egyedül marad.
Modiano keresõútjának
visszatérõ állomásai és helyszínei:
metróállomások, mozik helye, szállodák...
Dora Bruder december 14-én nem tér vissza az intézetbe.
Az õt kutató író magánpárhuzamai
egyre erõsebben ékelõdnek be saját nyomozásának
históriájába: Modiano ’60 decemberében, tizenhat
évesen távozik véglegesen otthonról, szüleivel
életre szólóan szakítva. 1942 augusztusában
Dora a drancyi gyûjtõtáborban van - véget ért
rövid és megma-
gyarázhatatlan szökése
szüleitõl. Modiano ekkor saját szüleinek megszállás
alatti emlékeihez fordul: hasonló korú és helyzetû
bujkáló meg táborba vitt lányokról gyûjt
adatokat. Regisztereket, jegyzõkönyveket, beadványokat,
le-
veleket tanulmányoz szülei
emlékei mellé. Saját szökésének
emléke, bár más korból, s nem életveszélyben
történt, de végig kísérti.
Egy Drancyba deportált újságíró-illusztrátor feleségéhez írt levelét is közli. Aztán megint személyes emlékei fiatalkorából. Az évtizedek és idõsíkok nem keverednek kuszán, inkább értelmezik egymást. „Néptelen utcákon járok!” - írja a könyv vége felé. Nyomozásának, múltidézésének semmi „kéz zelfogható” eredménye, sõt látszólag „tanulsága” sincs. Csak halkan fájdalmas, józan hangulata - s lehet, hogy ez több is...
Kollázs? Dokumentum-fikció? Kettõs memoár? Mindez egyszerre… A nouveau roman egykori dogmatikájába nem merülõ, de abból talán erõsítést nyerõ elbeszélõ próza egyik értékes lehetõsége.