HELLER ÁGNES

Korcsulák

Az 1965-ös év, amikor az elidegenedés vitában 1956 után ismét nyilvánosság elõtt fejthettem ki a véleményemet, de rendõrségi sárgalapot is kaptam érte, és elkezdõdött Vajda Misuval a mélyebb barátságom, még egy egész életemre kiható eseményt hozott: meghívtak elõadást tartani a Korculai Nyári Egyetemre.

A meghívás ötlete Dési Ábeltõl, az egyik szabadkai napilap újságírójától eredt. Dési furcsa, szégyenlõs ember, rengeteget olvas, a lakását telezsúfolta könyvekkel. Nemigen képes a kommunikációra, most szegény mindenféle anyagi eszköz nélkül létezik, nem is tudom, hogyan vészelte át a nehéz idõ ket, s ma mibõl tud megélni. Rendszeresen olvasta a magyar sajtót, és lelkesen propagált mindenkit, akit érdekesnek tartott a szerb-horvát közönség szá mára. A vajdasági magyar közvetítés komoly szerepet játszott az indulásban, amely kivezetett a világ szellemi fórumaira. A szabadkaiaktól eredõ kezde mé nyezés juttatott ki Korculára, s majd, amikor a szerb-horvát közönség már befogadott, onnan csatolódott vissza a kapcsolatunk Újvidékkel, ami elsõsorban a Új Symposium címû lapot jelentette. Tõlem és a Budapesti Iskola tagjaitól, de magától Lukácstól is, sereg olyan írást közölt le, amelyek Ma gyar országon nem jelenhettek meg. Tehát az Új Symposium a hatvanas-hetvenes években ugyanazt az azilum szerepet játszotta az életemben, amit a Vigilia . Végel La cival tartottuk a kapcsolatot leginkább, de nem jártunk át személyesen hozzájuk, úgy, mint késõbb Erdélybe. Inkább õk látogattak át hozzánk. Szabadok voltak, sokkal jobban és színesebben éltek, mint mi. A horvátok is éppúgy keresték velünk a kapcsolatot, mint a vajdasági magyarok. A Praxis és az Új Sym posium között rokonszenv és együttmûködés alakult ki. Amit a Praxis közölt tõlem, szerb-horvát fordításban, azt magyarul átvette tõlük az Új Symposium . Vagy fordítva. Mindig veszélyt jelentett, hogy olyat közöltünk, magyar nyelven az Új Symposium ban, ami Magyarországon nem jelenhetett meg. Egy idõ után túltettük magunkat rajta, és nem törõdtünk vele. Örültünk, ha sikerült kisíbolni valamit, ami nem volt könnyû. A Marx szükségletelmélete címû könyvem német változatát sikerült kicsempészni, azt fordították le olaszra, ott több kiadást is megért, s majd olaszból fordítottak tovább és publikáltak belõle néhány jelentõs részt az Új Symposium ba, - nem is mertem összehasonlítani az eredetivel. Ez az egyedüli magyar változat maradt fönt, noha az egészet ma gyarul írtam. A másik jelentõs vajdasági folyóirat, a Híd is közölt külföldön megjelent írásainkból fordításokat. Sokkal késõbb tettem csak be a lábamat a Vajdaságba, 1995-ben. Az elsõ utam, a Királyi Katolikus Fõgimnázium épü le té hez vezetett, ahol az apám iskolába járt. Nehéz volt kiutazni, hiszen Jugo szlávia Nyugatnak számított. Vagy: inkább köztes országnak. Állapotnak. Ugyan nem az elérhetetlenül kék nyugati útlevél jogosított fel az odautazásra, de a piros szocialista passzusba külön pecsét kellett hozzá.

Jó ideje nem adtak a kezembe útlevelet. A korculai meghívólevélre hi vat kozva beadtam a kérvényt. A belügy - régi szokása a finom kín okozásá-
ban - meg is adta, csak az engedélyezési procedúra „véletlenül” a konferencia kezdete után ért véget. A Korculai Nyári Egyetembõl azonban még hátravolt egy hét. „Velem nem toltok ki!” felkiáltással azonnal fölugrottam a vonatra, amit mint késõbb kiderült: egész életemre érvényes hatással, nagyon-nagyon helyesen tettem. Az ÁVO azt hitte, hogy meghiúsította az utazásomat, ugyan akkor liberális „jó fiú”. Ezúttal elszámították magukat. Nem volt pén zem háló kocsira, egész éjszaka gyûrõdtem az ülésen, reggel érkeztem Dub rovnik ba, hogy onnan továbbhajózzam Korcula szigetére, de elvesztettem a kofferemet. „Mégsem jutok el Korculára! Nem a magyar ÁVO miatt, hanem azért, mert nincs kofferem.” Minden nyelven beszéltem: franciául, németül, akkor kezd tem angolul is tanulni, de a segítségkérésemre senki sem reagált. „A kurva istenit, hol van a kofferem!” - szaladt ki a számon. Ezt mindenki megértette, percek alatt elõkerítették, és fölsegítettek vele a hajóra.

A Praxis csoport, amely a Korculai Nyári Egyetemet alapította és szer vez te, az azonos nevû folyóiratról nyerte a nevét. A 60-as évek elején olyan filozófusok indították Zágrábban, akik a különbözõ marxista irányzatok szá mára kívántak egy teoretikus, tudományos központot teremteni. Olyan fórumot, ahol a legkülönfélébb marxista értelmezések folytathatnak egymással párbeszédet. A Praxis ba elõször csak jugoszlávok írtak - elsõsorban horvátok, de szerbek is -, késõbb kiterjesztették a szerzõk körét az egész nem zetközi baloldalra. Több tematikus számot is kiadtak, ahová a szerzõk angolul és né metül, idõnként franciául is beküldhették és kinyomtathatták a cikkeiket. A Korculai Nyári Egyetemre a legnevesebb marxista és baloldali filozófusokat, közgazdászokat, politológusokat hívták elõadásokat tartani, akik a fiata lok sze mében érdeklõdésre számíthattak.

Három horvát indította a Praxis t: Gajo Petrovic, Gajo Pejovic és Danko Grilic. Régi baloldaliak. Grilic ült Tito börtöneiben is, mert nem fogadta el azonnal a Szovjetuniótól az elszakadást, nem azért mert sztálinista volt; fia talember korában kérdéseket vetett fel, és ezért börtönbe csukták. Mind hárman tanítottak a Zágrábi Egyetemen. Abban az idõben olyan relatív sza badság uralkodott Tito Jugoszláviájában, amirõl álmodni sem mertünk. Mi azt hittük, hogy éles kritikával illetik a rendszert, noha éppen azzal támogatták, hogy folyton kritizálták. Akár nálunk, a késõ kádárista korszakban. Ez a stratégia ismeretlen volt még számunkra; úgy éreztük, mintha az igazi szabadságba csöppentünk volna. Pejovic és Petrovic partizánként harcol a németek ellen. Pejovic arról volt többek között nevezetes, hogy 1945-ben, a barátaival együtt õ döntötte le Jelašic szobrát, ami most újra áll Zágráb fõterén. Anti na cionalisták, anti-horvát-nacionalisták voltak, s mégis, amikor megismertem a lapot, már elhangzottak olyan hangok Belgrádban, hogy õk horvát nacio-
nalisták.

Velük szemben állt a belgrádi csoport, Mihajlo Markovic-tyal az élen. A Praxis csoport marxistái a fiatal Marxhoz nyúltak vissza. Forradalmi, huma-
nisztikus, utópista kezdeményeit helyezték érdeklõdésük fókuszába, amihez közel álltam. A korai Marxot elemezték, adták ki, vitatták meg, és olyanokat hívtak Korculára, akiket a humanista marxizmus érdekelt, s a saját téziseikbõl hozzá tudtak tenni valamit ehhez a szellemiséghez. Markovic Belgrádból jött, majdnem apolitikus emberként. Angliában Ayer tanítványa volt, tehát az analitikus filozófia kebelén nevelkedett fel, és közel állt A tõké re támaszkodó, úgynevezett tudományos marxizmushoz. Amikor elõször találkoztam velük, 1965 augusztusában Markovic és a zágrábi csoport között feszültség vibrált, majdnem minden vita azzal kezdõdött, hogy az egyik kritizálta a másikat. De eléggé széles volt a vitamezõ, mindenkit befogadtak.

Marxisták voltunk ugyan valamennyien, akik Korculára sereglettünk, de nem ortodox értelemben. Kiderült, hogy a marxizmus szó, vagy fogalom, olyan koncepciókat takart, amelyeknek nagyon kevés a közük egymáshoz, s csak az azonosító nevük közös. A Praxis szerkesztõbizottsága ülést tartott, ahová kooptáltak. Felvetették: „Ki a marxista?” Mindenki mást mondott. Lu cien Goldmann, akivel szintén akkor ismerkedtem meg, s az akkori Fran ciaország jelentõs gondolkodójának számított, kijelentette: „Hagyjuk abba a dobozolást, ne keressünk kritériumot, ne döntsünk mások feje fölött, tekint sük marxistának azt, aki magát annak tartja.”

Lucien Goldmann, Ernst Bloch, Jürgen Habermas, Iring Fetscher, Mandel, a híres trockista, Leszek Kolakowski és Herbert Marcuse, mind részt vettek a diskurzusban: valóságos sztárparádé vonult föl. S nemcsak a sztárok, hanem rengeteg fiatal ember Jugoszláviából, Németországból, Angliából és Amerikából, akik azért jöttek, hogy ezeket a sztárokat hallgassák. Politikailag és ideológiailag egyaránt értõ és aktív közönség vett bennünket körül. A hiva talos program egy zsúfolásig megtelt nagyteremben zajlott, nem szûkecske szemináriumi szobákban, mint Dubrovnikban késõbb. Jugoszlávia nyílt és sza bad világ volt, minden más kelet-európai országhoz képest. A világ sok tájáról jött hallgatóságnak az az illúziója támadt, hogy Jugoszlávia egész más, ott nincs is kommunizmus, a rendszer nem totális ellenõrzésen alapul. Az elõadások németül és angolul is folyhattak, én németül beszéltem, magyarul nem lehetett megszólalni, de szerbül sem. Mindenki megértette magát, noha nem alkalmaztak tolmácsokat. Az elõadásokat korreferátumok követték, majd a közönség tett fel kérdéseket. Érdemben szóltak hozzá, s élénk viták bonta koztak ki. Nekem már akkor föltûnt, hogy a jugoszlávok Belgrád és Zágráb között polarizálódtak, de ugyanakkor barátkoztak egymással.

Rengeteg medúza volt a tengerben, mégis nagyszerû volt fürödni, s utá na napozni. Ültünk a napon, lógattuk a lábunkat a vízbe, és folytattuk a vitát. Este elmentünk egy halvendéglõbe. Maszek vendéglõk voltak, mégis eltartott három-négy óra hosszat, amíg kiszolgáltak. Hét órakor leültünk, rendeltünk egy halat, és fél tízkor meg is kaptuk paradicsommal vagy paprikával körítve. Addig beszéltünk, beszéltünk és beszéltünk, ittuk a dalmát bort, és folytattuk a vitát. A szállásadók tudtak valamicskét olaszul, mert nemrégen ez a vidék még Olaszországhoz tartozott. Este kint ültek a kertben, énekeltek, ették a halat, itták a bort, s ha fizetõvendégekként szállásoltak is el, mindig meghívtak az asztalukhoz. Mámorító napok. Mámorítóan hatottak az ideológiai talál kozások, a viták, mámorító volt a környezet, a víz, az emberek. Nem egysze rûen csak mûveket elemeztünk, hanem tényleges diskurzusviszonyba ke rül tünk egymással. Mind baloldaliaknak tartottuk magunkat. Azt hittük, hogy a világból lehet valamit csinálni. S ahogyan a világot látjuk, az komolyan összefügg azzal, hogy mit csinálunk a világból. Különbözõ országokban élünk, s mégis közös ügyet képviselünk. Mindnyájan elteltünk az érzéssel, hogy amit most itt kigondolunk, és megvitatunk, nemcsak a következõ mûvünk szempontjából lesz lényegbevágó, hanem az emberiség jövõje szempontjából is.

Ekkor kötöttem barátságot Iring Fetcherrel, akivel mindmáig változatlan a kapcsolatunk, õ mondta a laudációt tavaly a Hannah Arendt-díjam ünnepségén. Norman Birnbaum akkor Strasbourgban tanított, s tevékenyen részt vett a Frankfurtban csoportosuló újbaloldal szervezésében. ' azért ment el Amerikából, mert az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság vizsgálatának nem akarta alávetni magát. Késõbb, ‘71-ben visszatért, az Amherst College-ban lett egyetemi tanár, s most a Tikkun címû, baloldali zsidó lap körül tevékenykedik. Teoretikusként nem vált jelentõssé. Fiatal volt mindenki, nem igen látszott, kibõl mi lesz. Fiatalember Jürgen Habermas is, ugyanannyi idõs mint én: harmincas éveinket tapossuk. Leszek Kolakowski is eljött, hosszú-hosszú idõ óta találkoztam vele ismét. Az érzelmek elmúltak, de azért a barátság megmaradt, s nagyszerûen tudtunk beszélgetni. A konferencia té mája a történelem volt, amit késõbb „nagy narratívának” neveztünk: azaz a történetfilozófia. Hogyan értelmezzük a történelmet, mi a történelem, tudo mányosan leírható-e? Hogyan helyezzük el magunkat a mai világtörténelemben? Az Érték és történelem címû írásomat olvastam fel, amit ma is jónak tartok, nem értek vele egyet, de jó írás. Van-e értékfölhalmozás a történelemben? van-e értékvesztés? mi az, hogy egyenlõtlen fejlõdés? van-e egyáltalán fejlõdés? fejlõdés és progresszió ugyanazt jelenti-e? mi az, ami fejlõdik? van egy önálló, független változó a fejlõdésben? mozog-e szükségszerûség a fej lõdésben? véletlenszerû-e ez a fejlõdés? tehát a történetfilozófia alapkérdéseit vetettem fel. Ez lett a hatvanas években kiadott kötetem címadó esszéje. S ennek köszönhetem az elsõ, világba kijutó sikeremet, mert Iring Fetscher írt egy hosszú cikket a korculai konferenciáról a Frankfurter Allgemeine Zei tung ba, amelyben összesen két elõadást említett és elemzett, s közülük az egyik az enyém volt.

’66-ban elmaradt a korculai nyári egyetemek soron következõ összejövetele, mert a zágrábi Praxis Csoportot horvát nacionalizmussal vádolták és nem adtak pénzt a következõ találkozás megrendezésére. Legközelebb ’67-ben gyûltünk össze. Kaptam egy levelet, hogy jelenjek meg a jugoszláv követségen. A követ úr akar velem beszélni. Tudja, hogy kaptam egy meghívót most a Korculai Nyári Egyetemre? „Tudom-e, hogy a szervezõk a Jugoszláv Népköztársaság ellenségei? És maga egy ilyen meghívást elfogad? Javasolom, hogy ne fogadja el ezt a meghívást, ne menjen el Korculára!” „Magyar állampolgár vagyok, a jugoszláv állam képviselõjének nincs joga, hogy beleszóljon abba, hogy hova megyek. Jó napot kívánok.” Soha még nem hivatkoztam a ma gyar állampolgárságomra. Lehet, hogy igazuk volt a sztálinistáknak, ami kor az ’53-as filozófiai vitában azt állították rólam, hogy egy burzsoá védõügy véd veszett el bennem? Lenyelték, hogy egy magyar állampolgár ügyébe nincs joguk beleszólni. ’67-ben is elutaztam Korculára. Nagyszerû volt ismét. Ernst Blochhal órákat töltöttem együtt.

Ernst Bloch Gyuri bácsi fiatalkori barátja, õ beszélte rá, hogy ne esszéket írjon, mert a filozófiában nagy rendszereket kell írni, nem múlt el a rendszeralkotás ideje. Blochnak nem volt igaza, a rendszeralkotás ideje elmúlt, Lukács ezért sok rosszat köszönhet neki. A Lukácstól hallott anekdotákat Bloch is elmesélte, csak másképpen. Így két verzióban ismertem meg összeveszésük történetét. Lukács szerint azért veszett össze Blochhal, mert az Hegel vallásfilozófiáját nagyobbra becsülte mint történetfilozófiáját, Bloch szerint pedig azért, mert Lukács Storm Viharlovas át szociológiailag a társadalomból ve zette le. Ha igazat mondtak is egymásról: megáll az ész. Régi barátok ilyesmin vesszenek össze. Borzalmas, de van benne szép is. Gyuri bácsi vallotta fia tal korában, hogy min is vesszen össze a keresztény, ha nem az i betûn? Madách leírta a Tragédiá ban, hogy micsoda hülyeség, egy betûért, a homousion „i” betûjéért ölni egymást! Gyuri bácsi kikelt ellene, s ez hírhedt Madách-kritikája alapja: „Nem tudja, hogy min veszekedjen egy keresztény, ha nem azon az i betûn, mert az i betû nagyon fontos, ezt csak egy buta felvilágosító nem érti meg.” Ezek aztán megértették, hogy az i betû mindennél fontosabb, ezért vesztek össze, és ezért barátkoztak. Habermasszal ekkor ismerkedtem meg, aki késõbb lett „a” Habermas, akkor még egy nagyon érdekes, fiatal, és nyitott német gondolkodó volt. Herbert Marcuse-t viszont nem szerettem. Már akkor úgy viselkedett, mint egy futballsztár, kihúzta a mellét, fiatalnak akart látszani. Igazságtalan voltam. Aki a harmincas évei elején vagy közepén lubickol, annak a hatvanéves pacák, öreg bácsi. Egy öreg bácsi miért illegeti magát úgy, mintha egy fiatal fiú lenne a tengerparton? Számomra ez gusztustalan volt; most bizonyára más véleményem volna ugyanerrõl. Nemcsak azért színészkedett, mert szépfiúnak tartotta magát, hanem azért is, mert nagy embernek tartotta magát: világjelenségnek. A Frankfurti Filozófiai Iskola tagjaként került az Egyesült Államokba, Löwenthallal, Adornóval és Hork heimerrel együtt. A nácizmus elõl menekült. Többi társától különbözõen, neki sikerült amerikaivá válnia. Rengeteg európai szellemi terméket exportált és honosított meg új hazájában, egy olyan kultúrában, amely az õ idejében még szûz volt az európai szellemtõl. Pályája elején ennek köszönheti teljesen meg érdemelt sikerét. Filozófiáját az egzisztencializmusból, Heidegger bizonyos tanaiból, és a freudizmusból ötvözte össze. Elsõ, nagyon nagy hatású köny vében Freudot és Marxot egyeztette össze, a másodikban Hegel marxizálásával foglalkozott, az volt a címe, hogy Ész és forradalom . Egy marxizált Hegelt akart bevezetni az amerikai kultúrkörbe, hasonlóképpen, mint Kojève tette Franciaországban, de Kojève ezt magasabb szinten mûvelte, mint Marcuse. Tért nyert az új baloldal, Marcuse az élére állt. ' lett az amerikai új baloldal szentje, mert megírta az Egydimenziós ember címû könyvét. Alaptétele igen primitív: a modern polgár burzsoá ember, egydimenziós, akár a modern társadalom, hiányzik a társadalom több dimenziója. Ez a gondolat radikális szociológiának, vagy szociográfiának is elment volna. Hirtelen mozgalmi nyelven kezdett beszélni. Tömegek elõtt hirdette, hogy a világot a harmadik világ és a fiatalság fogja megváltani. Ez az igazi forradalmi erõ, és nem a proletáriátus. A munkások már integrálódtak a modern, polgári társa dalomba. A re presz szív tolerancia társadalmaiban az ellenzékiek - maguk sem tudván róla - szé pen bekerülnek a fogyasztói társadalom gyomrába, mint Piroska a farkaséba. A kapitalizmus fölfalja az ellenzéket, mert azt föltételezi, az ellenzékiség egy kapitalizmust konzerváló szerep csupán. Helyezkedjünk kívülre ebbõl a világból, mint a harmadik világ teszi, vagy az ifjúság. Ez a tétele tette õt az új baloldal gurujává. A hippimozgalom hõsévé. Harmadik felesége ki is találta a touch mozgalmat. Érintsük meg egymást! Puszi-pacsi mozgalmat indított. Ezt Európában mozgalom nélkül is megtesszük, de Amerikában mindennek mozgalomnak kell lennie. Marcuse elvesztette a fejét. Hirdetni kezdte, hogy egy nap alatt, két nap alatt vége az elidegenedésnek, csak egy mozdulatot kell tennünk, és a harmadik világ az ifjúsággal karöltve öt perc alatt felszámolja. Ez az egykor jeles és tanult gondolkodó saját gõzös és ködös utópizmusától megtántorodva, visszaesett a neoprimitivizmus szintjére. A forradalmi kor szak ezt teszi a jobb sorsra érdemes filozófusokkal. Nem mindegyikkel. Marcuse-ban õszinte vágy lobogott, hogy megváltsa a világot, ugyanakkor hiú ember volt: szeretett a világ tetején táncolni. Elfelejtette, hogy képességei közepesek, s hogy amit filozófiában írt, gondolatilag nem igazán mély és jelentõs. Sütkérezett a hatalmas világhíre fényében, anélkül, hogy kis iróniával, vagy distanciával szemlélte volna önmagát. Mint egy Puskás Öcsi úgy jelent meg, és úgy is fogadták õt, mint aki belõtte a legújabb gólt a burzsoá-
ziának. Szegényt elérte a sorsa, bár csak halála után, ma az égvilágon már senki sem tudja, hogy ki volt. Korculán már semmi érdekeset nem mondott, nem úgy, mint Ernst Bloch, aki rengeteg anekdotát és viccet mesélt, de nemcsak azt. Új könyvét, az Experimentum mundi t, nem tartottam érdekesnek, sõt: nagyon is sötétnek. Ugyanis nem adta föl azt a gondolatát, hogy világrend-
szert kell csinálni. Úgy hitte, most már elég öreg a rendszerépítéshez: meg is csinálta, nincs is semmi értelme. Amikor valahol beszélni kezdett, a spiritusz fellángolt: expresszionista mondatokban fejezte ki magát, minden mondata ütött. Jelzõibõl charme és fûszer áradt. Nem is volt olyan fontos, hogy egé szében van-e értelme, amit velünk közöl, annyira élveztük mondatai zamatát, ahogy egy ecsetvonást a festményen, vagy egy zenekari mûben egy külö nö sen szép hangot. Marcuse-rõl ezt nem lehetett elmondani. Prédikátori színekben szállt alá a mennyekbõl, s reggeltõl estig világot váltott meg. Jómagam akkor már újbaloldalinak számítottam, igazán szerettem a forradalom édes ízét, de Marcuse-t igen ironikusan néztem. Az önmutogatás, a hiúság több volt annál, mint amit a gyomrom meg tudott emészteni.

Ernst Mandel, a híres trockista, falrengetõ elõadásokat tartott Fidel Castróról, és a kubai forradalomról. Meghívott egy borral és pogácsával dúsított beszélgetésre, ahol a társaságból, egyedüliként, cinikusan opponáltam Fidel végtelen dicséretét. Elmeséltem, hogy Magyarországon pontosan olyan humanista jelszavak alatt indultak a változások, mint Kubában, azután mégis átfordult a rendszer diktatúrába. Nagyon haragudtak rám, én voltam az egyet len ünneprontó. Mandel, akivel sokkal késõbb találkoztam, alapjában véve aranyos, vallásos ember volt. Amerikában jöttünk rá Ferivel, hogy a trockizmus ott egy zsidó vallás. Világos, hogy Ernst Mandel ennek a zsidó vallásnak a bóhere, hiába ír úgynevezett tudományos könyveket a témáról. Az amerikai zsidók teljesen vallásos értelemben viszonyultak a trockizmushoz. Hittek Trockijban, és a hitükért mint mártírok mentek börtönbe. A második világháború kitörésekor az akkor jelentõs Amerikai Kommunista Párt följelentette az összes trockistát, mint szovjetelleneseket. S mivel Amerika szövetségben állt a Szovjetunióval, sokukat bevágták a dutyiba. 'k az „igazi” kommunizmust hirdették, nem azt, ami a Szovjetunióban bekövetkezett. Neil Simon giccsgyáros írt egy önéletrajzi sorozatot a gyermekkoráról. Brooklyni zsidó környezetben nõtt fel, méghozzá trockistában. Az elsõ darabban egy jelenet arról szól, amikor a fiatal srác Brooklynból be akar költözni Man hattanbe, s azt mondja a környezete: nem mehetsz Manhattanbe, mert ott nincsenek trockisták. Ezt úgy vették, mint a tréflit. Mit eszel? Az tréfli, hát hogy képzeled, oda költözni, ahol nincsenek trockisták, ez teljesen lehetetlen. Ilyen „vallásos” ember volt Mandel. Ugyan hosszú könyveket írt a marxi ökonómiáról, de szelíd lélekkel támogatta a diktatúrát és a terrort. Ez alól kivételt képezett a Trockij elleni terror - Kronstadtban õ volt a nagy terrorista -, mert nála a Trockij-féle terror a jó terror kategóriájába tartozott. Ná lánál galamblelkûbb emberrel ritkán találkozni. Egy spanyol szocialisták szer vezte konferencián, Ferivel együtt, összevesztünk a szocialistákkal, Magyar ország miatt, mert vendéglátóink imádták Kádárt. Már éppen ki akartak ûzni bennünket a jachtklubból, mindenki nekünk támadt, hogy ezeknek nincs helyük itt, a szocialisták között, akik szidják a szocialista rendszert. Mandel védel mébe vett: „Kérem, ezeknek különbözik a véleményük, de nagyon rendes em berek. Hát nem látják? Vállalták a rendõrségi üldöztetést, az emigrációt.” Minden ember rendes, akit üldöz a rendõrség. Az ilyen embereket nem sza bad bántani -vallotta. Korculán Mandel számára Fidel Castro számított példa képnek, aki a késõbbiek folyamán elveszítette nimbuszát Mandel sze mé ben, mert õ is börtönbe vettette az embereket.

A minap beszélgettem Habermasszal New Yorkban Goldhagen köny vérõl. ' ugyan szintén kritikusan kezeli a sok vitát kiváltott Hitler önkéntes segítõi címû mûvet, mégis megemlítette, hogy azért szeretné megtudni és megérteni, hogy amikor a zsidó egyetemi professzorokat elbocsátották az állásukból, miért nem szólalt fel egyetlen német professzor sem kollégáik kirú gása ellen? Úgy érzi, hogy ez mégiscsak olyan jelenség, aminek utána kellene nézni. Meg kellene érteni, de nem tudja. Azt mondtam neki: tudok egy német professzorról, aki megtette. Fetscher apja a Drezdai Egyetemrõl. Emiatt mondott le katedrájáról, és visszavonult. Magán-pszichoanalitikusként dolgozott tovább, és részt vett az ellenállásban. A Gestapo lõtte agyon. Ma utcát ne vez tek el róla Drezdában. Fia, Iring Fetscher, akinek az apja szelleme a mai napig szent, amikor bevonultatták katonának, eldöntötte, hogy soha egy pus ka lö vést nem ad le. Hogyan tegye ezt meg? Átszökött az oroszokhoz. A fe lesége ironikusan szokta emlegetni, képzeljem el: a szomszéd utcáig sem tud eltalálni, õ pedig fogta magát az orosz télben és elindult keletnek. Ment és ment és ment. Végül sikerült átjutnia az oroszokhoz. Internáló-táborba vágták, de õt ez nem érdekelte, mert betarthatta a fogadalmát: nem adott le egy lövést sem. Itt kezdõdik Fetscher múltja. Nagyon nagy érdemei vannak Németországban az evangélikus baloldalon. Politikatudomány és szociológia témákban írta a mûveit a szakmai szociológia és a publicisztika határán. Nagyon receptív: jól megérzi, hogy hol bújik valami értékes, és azt azonnal kitapogatja.

Habermas még a fiatal Habermas volt, amikor megismertem, még nem volt az a híres Habermas. Mindig érdekelt, amit csinál, noha egészen külön utakon jártunk. A második világháború utáni német baloldal legjelentõsebb, és legbefolyásosabb gondolkodója. Olyan ember, aki meggyõzõdött arról, hogy ha az õ eszméi gyõzedelmeskednek, minden jóra fordul. Tehát benne még él a régi, ma már igazán kihunyt filozófus-típusra jellemzõ eszme az igaz ság kizárólagosságáról. Ebben nem tudom követni, ahogy sok másban sem, de respektálom a következetességét, az emberi becsületességét és a gondolkodói képességét.

Hitler-jugend volt, s ezért az életét kiegyenlíthetetlen számlaként fogja föl, amit folyamatosan fizetnie kell, hogy fiatalkori bûnét levezekelje. Ez egy szempontból hihetetlen tisztességességre mutat: õ a tisztességes német, aki állandóan bûntudatban él azért, amit Németország elkövetett más népekkel, elsõsorban a zsidókkal szemben. Ugyanakkor ez a kiindulópont nem mindig termékeny, különösen a filozófiában nem. A bûntudat ketrecében sokféle esz mével szemben elveszíti a fogékonyságát. A veszélyes tényeket és eszmé ket lényegesebb megérteni, mintsem regisztrálni veszélyességüket. Ez mo tiválja a viszonyát Heideggerhez, akit utál. Fél tõle, és a nácizmus kiszolgáló jának tartja. Nehezen ismeri be, hogy Heidegger hatalmas, a XX. század szempontjából világraszóló filozófiai érdemeket szerzett. Tehát nem elég nyitottan fogadja be, ami a filozófiában történik, mert mindig a politikai mondanivalót és a né met bûnt keresi mögötte. Ez filozófiailag nem termékeny. Elsõ könyvét a polgári nyilvánosság megszületésérõl írta, és amikor ott, Korculán megismer kedtünk, éppen az Elmélet és gyakorlat címû könyve foglalkoztatta, és a tu do mány és technika mint ideológia. Ekkoriban zajlott az úgynevezett pozitivizmus vita, amit Karl Popper és a Frankfurti Iskola részérõl Adorno és Haber mas folytatott le. Popper logikai pozitivizmusa ellentmondott az Ador no és Horkheimer képviselte filozófiai koncepciónak. Ebben az idõben Haber mas Adorno tanítványának számított, ezért igyekezett Adorno álláspontját meg védeni. ' maga sem rokonszenvezett a Popper-féle pozitivizmussal. Vi szont megpróbálta megérteni. Habermas egyike az elsõknek, aki az akkor ural kodó analitikus pozitivizmus elleni kritikai rohamot vezényelte, de úgy hozott el len érveket, hogy megpróbálta megérteni ellenfelei mondanivalóját. Ezt tartom élete leggyönyörûbb korszakának. Késõbbi útján - õ nyelvi fordulatnak tekinti - átvette a nyelv, vagy ahogy õ mondja, a kommunikáció paradigmája eszméjét az angolszász nyelvelméletbõl. Olyan ösvényre tért, ahol az argumentáció játssza a legfontosabb szerepet. A kommunikációel méleten keresztül a modern demokráciák olyan idealizált és formalisztikus modelljét alkotta meg, amely, szerintem, azután, hogy megalkották, termé ketlenné vált. Ezen a szerintem terméketlen modellen belül azért nagyon sok minden érdekes dolgot alkotott, és új szempontból vetett fel fontos kérdéseket. Az a gyanúm, hogy a legeslegutolsó könyvében, a Faktizität und Geltung ban, amit Tény szerûség és érvényesség nek fordíthatnánk, visszakanyarodik a nyelvi fordulat elõtti korszakára: az ifjúságára. Mintha kevésbé konstruálna és idealizálna. Ke vésbé gyártana sémákat, és visszatér a modernség narratív megközelítésére, amit termékenyebbnek tartok. Igaz, hogy középsõ korszakával érte el a legnagyobb hírnevét. Amerikában azzal szerzett magának köve tõket és ta nít ványokat.

Itt, Korculán, léptem ki a világba. Ettõl kezdve tudták, hogy ki vagyok. Cikkeket kértek tõlem. Azok karoltak föl, akik Marx követõinek vallották ma gukat, de utálták a Szovjetuniót és azt a kommunizmust, amit ott mûvelnek. Találtak valakit Kelet-Európából, aki ugyanazokat utálja és ugyanazokat szereti, mint õk, ezért emeltek a vállukra és bevittek az európai kultúrába. Késõbb én sem voltam az, akinek hittek, sõt: talán már az egymásra találás pillanatában sem, de ennek ellenére magukkal sodortak az európai porondra. Rövid idõ leforgása alatt Magyarországon írt könyveimet négy-öt nyelven adták ki. Hihetetlen gyorsan kerültem be a nemzetközi körforgalomba. Jó pillanatban, a megfelelõ helyre érkeztem.

Korcula után Iring Fetscher meghívott Németországba. Barátságot kö töttem Habermasszal és megismerkedtem a német szocialista diákszervezettel, az SDS-szel, valamint vezetõjükkel, Rudi Duschkéval. Rudi szintén kritikusan állt szemben a Szovjetunióval. Azt a szocializmust szerette, aminek meg kellett volna valósulnia, de nem valósult meg. ' szervezte a tüntetést az iráni sah ellen, amelyet sokan ’68 elõképének tekintenek. Az egész német diákmozgalom abból a szellembõl élt, amit Rudi Duschke árasztott magából. Föllépett a terrorizmus ellen, s végül õ vált az erõszak áldozatává. Fejlövést kapott egy merényletben, hosszú ideig Angliában ápolták, s amikor viszonylag felgyógyulva visszament Németországba, már nem volt egészen önmaga. Ked vel tem, noha sokat veszekedtem vele. Világnézetileg nem stimmeltünk, de élt bennem az ösztön, hogy mindig a rendszerrel szembenállókkal szimpatizáljak. Az újbaloldallal, mert markánsan elutasította a nyugat-európai, akkor nagyon konzervatív államok gondolkodását.

Az újbalos szimpátia vitt a marxizmushoz is. Persze korábban is marxis tának neveztem magamat. Lukács tanítványaként ez nem is történhetett más képp. Azonban az Arisztotelész nek, A reneszánsz ember nek kevés köze volt a marxizmushoz. A mindennapi élet szociológiája, természetesen sokat hivatkozott rá, ugyanakkor Marx kritikájának is fölfogható, hiszen a paradigmám töké letesen ellentmondott a marxi termelési paradigmának, és ezt nem rejtettem véka alá.

Az újbaloldal fedezte föl a fiatal Marxot, különösen a Gazdasági-filozófiai kéziratok at. Engem is akkor kezdett érdekelni a történetfilozófia és az utópia: a marxi gondolkodás utópikus vonulata. Elutasítottam Althusser Marx-interpre tációját, amely szerint Marxban a kapitalizmus kritikája, s így A tõke címû mûve a legfontosabb. Számomra Marx utópikus dimenziója a meg ha tározóbb: ahol a kommunizmus víziójában megszûnik az ellentét az individuum és az emberi nem között. Ahol megszûnik az elidegenedés. Ez maga a messianizmus. A mar xizmus zsidó, messianisztikus, talmudista üzenete kö zel állt hozzám. A Bu da pesti Iskolához is. Márkus Gyuri ebben az idõben írta a Marxizmus és antro pológia címû könyvét, amelynek központjában a Gaz dasági-filozófiai kéziratok, tehát az utópikus Marx elemzése állt. Az Iskolában a fiatal Marxra tettünk. Ezt nevezték - Nyugaton és Keleten - a marxizmus reneszánszának. Az újbaloldal számomra nem volt más, mint egy utópikus mozgalom: permanens happening. Az életformát kell forradalmasítani, s nem a politikát. Éljünk másképp! Gon dol kozzunk másképp! Akkoriban írtam egy cikket, amelyben elítéltem a politikai forradalmat. Fejemre is olvasták a pártdokumentumban, amely eltávolított az állásomból. Persze a bolsevik forra dalomra utaltam, ami nem kell nekünk. Vajda Misuval megírtuk a Család forma és kommunizmus cikket. Közösség kell! Közösségi életforma és még egyszer: az életforma forradalma. Egészen más képp kell élnünk, mint eddig éltünk, és ezt a más életet valahogy hozzá lehetett rendelni az utópikus marxi dimenzióhoz. Az újbaloldali marxizmus nagyon patetikus, szenvedélyes és naiv volt. Mélyen vallásos. Sem a gazdaságtannak, sem a politikának nem volt hozzá köze. Közelebb állt a happeninghez, mert azt vallotta: csak a közvetlen emberi kapcsolatok számítanak, ellentétben az intéz ményekkel és az állammal. A korai Marx messianisztikus látomása a párizsi ba rikádok, vagy az amerikai események hatására vált iránytûvé.

‘56 után határoztam el, hogy végigolvasom Marx mûveit. Azokat a fiatal kori mûveit is, amelyekhez nem jutottunk hozzá, mert zárt anyag volt. Ezek az olvasmányok fontos dialógustémákká váltak közöttünk, hiszen Márkus éppen A marxizmus és antropológia címû könyvén dolgozott. Még nem váltunk hivatalosan Budapesti Iskolává, de mégis a baráti kört meghatározta ez az irányultság. Tehát a humanisztikus Marx már ott volt a kisujjamban. ’65-ben, amikor Az érték és történelmet megfogalmaztam. Azaz: már használtam a szótárat, amit a fiatal Marxtól kaptam. Az újbaloldal mást tûzött a zászlajára, mint a mi teoretikus cikkeink. 'k „itt és most” akarták megszüntetni az elidegenedést, elkezdeni egy új életformát. Ez az attitûd addig nem élt bennem, számomra a fiatal Marx egy interpretációs séma volt. A történelem megértése miatt vált fontossá, s nem retorikai szempontból, mint az újbaloldalnál. A mindennapi élet címû könyvem, noha korábban íródott, de belefutott ebbe a hullámba, azután a Marx szükségletelmélete címû, magyarul soha meg nem je lent könyvem már teljesen ezeken a vizeken hajózott.

Az újbaloldal fölkarolta Lukács Történelem és osztálytudat címû köny vét is, hihetetlen nagy jelentõséget tulajdonítva neki. Lukács éles ellenkezése ellenére állandóan kiadták. Lukács tiltakozott, hogy nem engedi, mert ma nem ez az álláspontja, veszélyesnek tartja a saját könyvét, ez azonban termé szetesen nem zavarta a nyugati kiadókat. A Történelem és osztálytudat nép-
szerûsége is szerepet játszott abban, hogy az újbaloldal szeretve magához ölelt. Eredetileg 1922-ben jelent meg. A legfontosabb fejezete, az Eldolo gia so dásról szóló tanulmány. Az egyetlen marxista filozófiai mû, amit valaha írtak. Ez is esszé, Lukács legzseniálisabb írásai közé tartozik. ’68-ban az adta az aktua litását, hogy a hozzárendelt tudattal rendelkezõ proletariátus abban a pilla natban megszerzi a hatalmat, amikor tudatába jut, hogy õ hivatott megváltani a világot. Egy messianisztikus ismeretelméletet és antropológiát ’68-ban nagyon sokan és igen erõteljesen kerestek. Lukács ebben a mun kájában a polgári elidegenedés elemzését adta, olyan alakokon keresztül, mint Kant és Hegel. Alaposan elemezte a klasszikus német filozófiát és a marxi szövegeket. Nem használta az elidegenedés szót, hanem az eldologiasodást, de ez mind egy, mert elidegenedést értett alatta. Filozófiai szintre tudta emelni a meg váltás pillanatának gondolatát: eljön egy réteg, amely megvált bennünket. Igen magas filozófiai nyelven fogalmazta meg ezt a színegyszerû, nagyon messianisztikus gondolatot, komplikált filozófiai és kritikai elem zé sekkel körítve, amelyek közül mint filozófiatörténeti leírások egyesek ma is találóak. Lukács szintje minden más messianisztikus ismeretelmélet fölé he lyezte a könyvet. Tehát nem csoda, hogy egy ideig népszerû, sokat vitatott olvasmánynak számított az újbaloldal körében. Nemcsak a marxista Lukácsot fedezték föl, hanem a korai, a premarxista Lukácsot is - fõleg A lélek és a formák, és a A regény elmélete szerzõjét, mert ezek a mûvek szintén belevágtak az újbaloldal enthuziazmusába.

Lukács figyelte, de nem igazán értékelte az újbaloldalt, talán öreg is volt hozzá, noha mindig örült, ha fiatal emberek hasonlóan gondolkoznak, mint õ. Miután Lukács meg volt gyõzõdve arról, hogy õ a világszellem meg tes tesítõje, és amit mond, az az igazság, természetesen örült annak, hogy fiatal emberek közel jutnak szerte a világon az igazsághoz. A Történelem és osztálytudat azonban számára már nem az igazságot képviselte, hiszen túllépett rajta. Ezért ez egy ambivalens viszony volt, mert egyrészt nagyon örült, hogy ismerik õt, annak viszont kevésbé, hogy épp a Történelem és osztálytudat on keresztül.

Fönt és lent. ’66 és ’69 között simán ment minden. A gazdasági reform szele lengett, hirtelen tavaszi reformillatok kezdtek terjedni a levegõben. Az egész csak addig tartott, amíg a csehszlovák beavatkozás következ mé nyei nem váltak világossá. Magyarországon - növekvõ haj a hullán - még pár hó napig tartották magukat a remények. ’69-re ennek is vége szakadt. ’66 és ’68 között kaptam útlevelet, írtam a folyóiratokba, kezdtem valamilyen módon létezni a magyar kultúrában. Vidám olvadás köszöntött ránk, akik a magyar kulturális élet margóján vegetáltunk. Hipp-hopp, bent vagyunk a.magyar kulturális életben. Úgy éreztük, nem mi integrálódunk vissza, hanem õk integ rálódnak hozzánk. Megjött az urak esze, és kezdenek fejlõdni, reformálódni, õk is rájöttek arra, hogy ez így tovább nem megy. Magyarországon is elkez dõdhetnek a reformok, mint Csehszlovákiában. Lengyelország nem állt jól, de mi követhetjük Jugoszlávia példáját. A Balaton partján, Keszthelyen lesz Korcula. Ide hívjuk meg a világot, idejönnek az amerikai diákok, itt fogunk du málni éjjel-nappal, s a Balatonba lógatjuk a lábunkat, nem a tengerbe. ’66 és ’68 között lehetségesnek látszott, hogy lassan, a reformoknak köszönhetõen belefejlõdünk a nyitottabb társadalomba. ’66-ban kiengedtek Németországba, s már nem olyan tortúrák közepette, ahogy Korculára. Frankfurtban, Mün chenben is tartottam elõadást. Meghívtak Bécsbe az Europagespräch re, azaz az Európai Beszélgetésekre. Itt Mihajlo Gyuriccsal barátkoztam össze, akibõl késõbb szerb nacionalista lett, de jóval-jóval korábban, mint az divatba jött. Nemesi családból származott, elmesélte, hogy sohasem tanulta meg befûzni a cipõjét, a ruháját is az inasa adta fel. Belépett a kommunista pártba, hogy partizánként harcoljon a németek ellen. 1945-ben, amikor látta, a horvátokkal szem beni megtorlásokat, otthagyta a pártot, mert nem kíván gyilkosok közé tartozni. Erõsen élt benne - nem a nacionalizmus - hanem a szerb nemzeti ér zés. Ez nem ugyanaz, mint Markovic nacionalizmusa, ebben ugyanis a kommunista politika nem kapott helyet. Nietzschével foglalkozott, mint Grilic, nagyon érdekes, egyéni hangú filozófus volt, kilógott a sorból, mert sohasem volt marxista. Mindenkinek megmondta a véleményét. Az Európai Beszél ge tések re meghívtak egy szovjet delegációt is. Egy Konsztantinov nevezetû állí tó lagos filozófus felügyelte az igazi filozófusokat. Sétáltunk a bécsi utcán, ve lünk szemben jött Konsztantinov egy fiatal orosz gondolkodóval. Gyurics meg ragadta a fiatal orosz karját és magához húzta: „Nézz ide, fiatalember vagy, ezek a szar öreg gyilkosok mondhatják a maguk hülyeségeit, de te jobb ra vagy hivatott, miért ismétled a baromságaikat, miért nem mondod ki, amit igazán gondolsz?” Ilyen ember volt Mihajlo Gyurics. Az ilyen nyíltságnak nincs jó vége, mert Titoék szerb nacionalizmusért börtönbe küldték. Ott sokat hegedült és olvasott. A kilencvenes években, most, azonban nem csatlakozott a nacionalistákhoz, mert ezek nem az õ ínyére valók, Mihajlo Gyurics mindig külön utakon jár.

Amikor elõször jártam Korculán, a szerb-horvát ellentétet filozófiai el len tétként érzékeltem, és az is volt: a humanista és a scientista marxizmus közötti összeütközés, amit tovább színezett a két város hagyománya közötti különbség is. Bár az úgynevezett nyelvi vita leple alatt pislákolt már a konf liktus: van-e külön horvát nyelv, és van-e külön szerb nyelv, vagy éppen szerb-horvátul beszélnek? ’66-’67-ben kezdett világossá válni, hogy itt szerb és horvát koncepciókról van szó, s ez nemzeti kérdés - is - , de ’68 ezt egy idõre homályba borította. Markovic a forradalmi diákok élén jelent meg, és mindenki üdvözölte. Ez igazi ellenzéki gesztus volt, azt hittük, hogy ütött az igazi forradalom órája, mindenki tiltakozott a prágai bevonulás ellen. A zágrábiak és a belgrádiak közötti különbség szinte megszûnt, és úgy nézett ki, a ’68-as Párizs és Prága szelei ismét közel fújja egymáshoz õket. A Praxis egyre nagyobb nyomás alá került, ami ’71-ben a korcsulai iskola fölszámolásához vezetett. A Praxis folyóirat is megszûnt. Markovicnak ekkor az az ötlete tá madt, hogy a Praxis t, Praxis International név alatt Amerikában kell folytatni. És õ lesz az egyik fõszerkesztõje. A zágrábiak élesen tiltakoztak. Ez egy jugoszláv ügy, sõt: elsõsorban zágrábi. Ne plántálódjon át a folyóirat Amerikába, ne legyen nemzetközi. „Inkább ne legyen semmi, ha mi itt nem képviselhetjük azt, amit akarunk.” Markovic azonban kisajátított a nevet, és Praxis Inter national néven Amerikában újraindította a lapot - amiben azután a zágrábiak nak semmiféle szerepük nem volt. Jellegétõl, színvonalától függetlenül, halá losan megsértette a zágrábiakat. Ettõl a mozzanattól kezdve a zágrábi csoport és a Markovicék között konfliktus támadt, ami leginkább akörül forgott, hogy helyes volt-e a Praxist International t megalapítani? Markovic és a Szto janovic lett a Nemzetközi Praxis két vezére jugoszláv részrõl. Mindez idõ alatt eltávolították az egyetemekrõl az összes jugoszláv Praxis-csoporttagot, a zág rábiakat és a belgrádiakat egyaránt. Akkorra már jó kapcsolatokat alakítottak ki a Nyu gattal, miután nekik mindig lehetõségük adódott, hogy meghívják a nem zetközi szakmát Jugoszláviába, a tengerpart mellé két hétre ingyen nya ralni. Azonnal özönlöttek hozzájuk a meghívások, mindegyikük lehetõséget kapott, hogy Amerikában különbözõ egyetemeken tanítson: kölcsönkenyér visszajár. Ha valaki számûzetésbe kényszerül, kerítenek neki állást. Mihajlo Markovic nem volt tehetséges. Nem is szorult állandó állásra, különbözõ ame rikai egyetemek meghívásaira töltötte idejét. Mind viszonzás volt. Mi ma gyarok ezt nem tudtuk utánozni. Soha nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy amerikai tanárokat tengerparti üdülésre hetekre, vagy hónapokra meghív junk. S bennünket ki sem engedtek külföldre. A jugoszlávok zsebében, amikor leg in kább le voltak fûrészelve, hogy Lukács kifejezését használjam, akkor is ott la pult az útlevél. Oda és akkor utaztak, amikor akartak. Csak meg kellett hívni õket. Hipp-hopp, már fönt ültek a repülõgépen, és megérkeztek valahová. Ez idõben útlevelet kapni, borzalmas megpróbáltatásokba került Ma gyar orszá gon, ha a végén esetleg meg is kapta az ember.

A horvátok, szegények, elvesztették mindenüket. Néha-néha ugyan õk is kaptak egy-egy meghívást, de végeredményben otthon maradtak. El vesz tették az állásukat, idõnként tanítottak valahol. Petrovic nagyon hamar rákos lett, hosszú ideig hordozta a betegségét, különbözõ kórházakba ki-be költözve élte utolsó korszakát, míg meg nem halt. Pejovic, akit magamban szép partizánnak neveztem, hamarabb kivált a Praxis körbõl mint horvát nacionalista. Grilic is nagyon hamar meghalt. Esztéta volt, Nietzschével foglalkozott. Pe jovic-tyal nem tudom mi történt. Legjobban Markovic profitált a mártír szerepbõl. Minden út, kapu megnyílt elõtte: bárhol taníthatott, bármit képviselhetett. A kommunista rendszer áldozata szerepét alakította, miközben kommunista maradt. Sõt: gazdasági és politikai nézeteit tekintve: dogmatikus kommunista. Amikor mindazok, akikkel a hatvanas években Korculán meg ismerkedtem, már réges-régen a demokratikus többpárti rendszer, és a piaci mechanizmusok mellett törtek lándzsát, Markovic még mindig a régi kommunista modellt és az egypártrendszert védelmezte. És egyre inkább nacio nalista, méghozzá szerb nacionalista húrokat kezdett pengetni. A konfliktus, ami távolról úgy festett, hogy az egyik csoport nem akarja a Nemzetközi Praxis t, a másik pedig igen, az egyik inkább marad Horvátországban, a másik pedig továbblépne Amerikába, két nemzet különbségévé jegecesedett ki. Mar kovic és Sztojanovic a nagyszerb nacionalizmus felé közeledett, a horvátok ugyan nem váltak horvát nacionalistákká, de mégis Horvátország önállóságát támogatták. Itt egy nemzeti ellentét kezdett kialakulni, ami a Markovic-féle dogmatizmussal is súlyosbodott. Ferit a nyolcvanas évek elején megválasztották a Nemzetközi Praxis társszerkesztõjének. Fél év után lemondott. „Mar kovic ren dít hetetlen bolsevik, nemcsak hogy úgy szervezi a lapot, mint egy bolsevik, de bolsevikok a nézetei is” - mondogatta. „Nem lehet vele lapot szer keszteni.” Megszûnt Korcula, s a hagyományai romjára építve Dubrov nikban indítottak nemzetközi egyetemet. Habermas, Albrecht Wellmer és Richard Bernstein szer vezték. Ez is egy nyári iskola volt, de külföldiek kez deményezték, noha belül itt is Markovic játszott vezetõ szerepet. A Praxis International szer kesz tõbizottsági üléseit is Dubrovnikban tartották. Ennek az iskolának a hangulata és súlya nem mérhetõ Korculáéval.

Míg a régi Praxis szerb-horvátul jelent meg, a saját közönsége számára, ez az új angolul, és nem volt szerb megfelelõje. A régi Praxis is adott ki nemzetközi számokat, ebben részt vettem mint szerkesztõbizottsági tag, itt jelent meg az Érték és történelem, s még egy-két írásom. A Praxis Inter national nem rendelkezett markáns irányvonallal, inkább az esetenként váltakozó társ szerkesztõk ízlését, vonzódásait tükrözte. Résztvevõnként más és más arculatot öltött. Feri minden hónapban lemondással fenyegetõzött, ha ezt vagy azt nem hajlandók leközölni. Állandóan ökölharcra kellett menni Mar kovic-tyal, így elérte, hogy rövid szerkesztõi ideje alatt egy-két érdekes írás megjelenjék. A régi Praxis idején folyt egy éltetõ baloldali diskurzus, ami a hetvenes évek elején megszûnt. Kiment a diskurzus a lap mögül. A régi Praxis nemzetközi számait sokan olvasták, ez számított az akkor eleven baloldali diskurzus szí nének és virágának. Igen jelentõs emberek vettek benne részt: a világnagyságok, akik eljöttek Korculára. Dubrovnik is jelentõs iskola volt, de leszûkült Habermas körére. Nem volt már sem marxista, sem politikailag aktív, inkább egyfajta baloldali marxizáló, de nem marxista irányzat fóruma.

A nyolcvanas években Magyarországon is érett a fordulat. Ennek a fé nyében vált világossá, hogy a Nemzetközi Praxis t szerkesztõ Markovic élesen szembefordul a közép-európai demokratikus és polgárosodó folyamattal. Hir telen kiállt a jugoszláv kommunista rezsim mellett, és ugyanilyen éles fordulattal kezdte elõtérbe helyezni a szerbeket, fõleg az albánok rovására. 1989-ben, New Yorkban Feri és én részt vettünk egy Praxis International szerkesz tõ bizottsági ülé sen. Két elõadás hangzott el, az egyiket Sztojanovic, a másikat Markovic tartotta. Markovic elõadása közepén Feri felállt, és azt mondta: „Én egy szerb na cionalistával nem ülök egy szerkesztõbizottságban.” És mind a ketten kivonul tunk a terembõl. Senki sem értette. Nem értették Közép-Kelet-Európát. Azt hitték, hogy mi túl idegesek voltunk, és azért keltünk föl. Lemondtunk a Nem zetközi Praxis szerkesztõbizottságában viselt pozíciónkról is. Nem sokkal ké sõbb Mihajlo Markovic Milosevic tanácsadója lett, a Szerb Tudományos Aka démia elnöke, egyike a legvadabb szerb nacionalistáknak, s mint ilyen ideológiagyártó, a maga posztján felelõs a tragédiáért. Évekkel késõbb me sélték a barátok, akik vele maradtak: „De igazatok volt.” Richard Bernstein, aki a Praxis International ban fontos szerepet töltött be, s hosszú ideig szerkesztõje is volt, elmondta nekünk, hogy Rudi Supek azt írta Markovicról, hogy fa siszta. Egy lapot nem lehet fönntartani, ha a lap szerkesztõbizottságának egyik tagja a lap másik szerkesztõbizottsági tagját fasisztának nevezi. 1991-ben a Praxis International megszûnt létezni.

A hatvanas években a világot behálózta egy baloldali diskurzus. Ma nincs efféle diskurzus. A baloldali értelmiség komoly pozíciókat foglalt el Amerikában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban. A laza kör, amit én „világértelmiség”-nek nevezek, épp akkor jött létre, amikor megszûnt a közös nyelven folytatott baloldali diskurzus. Ma nincs baloldali, sem jobb oldali diskurzus, sõt: ideológiai diskurzus sincs. A világértelmiségbe azok az emberek tartoznak, akiket a könyveik alapján az egész világon ismernek és állandóan meghívnak az egyetemekre. Ma csak a név számít. A baloldali dis kurzus fiatalokat és kezdõket vitt a hátán, én sem voltam ismert. A világ értelmiség csak bombabiztosan befutott embereket tûr meg a körében. Ide nem lehet bejutni másképp, csak más csatornákon kivívott hírnévvel. A kor-
cu laiak közül is bejutottunk ebbe a klubba néhányan, mint például Jürgen Habermas.

Ma már a baloldal szó, címke, fogalom szinte behatárolhatatlan. Amikor elmentünk Magyarországról, mi is elgondolkoztunk, hogy a meghatározásnak van-e értelme. Mint minden radikális kérdést, ezt is Vajda Misu vetette fel. Például az izraeli konfliktust úgy írták le Magyarországon, hogy az arabok képezik a baloldalt. Minden terroristát baloldalinak tituláltak. Mi közünk hozzájuk? Az égvilágon semmi. Baloldal a bolsevizmus, sõt: Sztálin is. Az egész baloldal-jobboldal fölosztás nem stimmelt. Azt mondtuk: az antisztálinista baloldal, az újbaloldal az egy egészen másfajta baloldal. Éppen a baloldali diskurzus csúcspontján derült ki a baloldal-jobboldal megkülönböztetés viszonylagossága.

Valaha a világ Európára, sõt: csupán Nyugat-Európára szûkült. Nem volt olyan regényíró, akit nem ismertek volna egész Európában. Tristam Shandyt Kant épp úgy ismerte, mint bárki más. Leibniz könyvtárában megvolt a Don Quijote . Hobbes, Descartes és Gassendi személyesen ismerték egymást. Leibniz meglátogatta Spinozát, mert kíváncsi volt rá, s mindenki-
vel levelezett. Hobbes fölkereste az öreg Galileit. Kevesen tartoztak az igazi világértelmiségiek közé. Egy nyelven beszéltek, és mást mondottak. A XIX. században, legalábbis filozófiai íróknál, mindenki a saját nemzeti nyelvébe zárkózott. A német és az angolszász filozófia között semmi érintkezés nem volt, teljesen elszigetelõdtek egymástól. A XX. században kezdõdött el újra az érintkezés. Megint kezdték fölszívni, integrálni egymás gondolatait. Max Webert például egész életében nem fordították le. Lukács jóvoltából jelent meg magyarul a Protestáns etika ’19-ben. Mindenki az anyanyelvén írt. Ez nagyon nagy különbség volt a régi világhoz képest, amikor latinul írtak, s francia volt a társalkodás nyelve. A XIX. században a német filozófia elvált a franciától, és a francia az angoltól. A XX. században újra jelentkezett a világ érintkezés igénye, az értelmiség nyelveket kezdett tanulni. A második világ háború után mohó fordítási divat kezdõdött, s mindenki megismert minden kit. Beindult a konferenciák futószalagja: az utazás, a repülõgép terem tette meg a mai világértelmiséget. Bõvültek az egyetemek, létrejött a tömegoktatás, s mára már nemcsak a burzsoázia szûk rétegébõl toborzódik az olva sóréteg.
A pénz áramlik az egyetemekre, lehet konferenciákat szervezni, meg lehet látogatni egymást, kialakult az ösztöndíjak rendszere. Minden dán gye rek meg tanul angolul Londonban vagy Oxfordban. Mindenki ismer egy nyelvet, amelyen mindenki ért. Olyan kommunikációs rendszer jött létre, amely ismét átugorja a nemzeti határokat. Ez a cirkuláló elit nem városokhoz, országokhoz kötõdik. Persze nagyobb esély Párizsban vagy Németországban szü letni. Pá rizsban a legnagyobb esély, mert õk szeretik kialakítani magukról a világ értel miségi imázst, propagálják és finanszírozzák.

Ahogy a baloldalnak volt ügye, úgy a filozófiának nincs ügye saját ma gán kívül. A filozófus ügye az, hogy filozófiát csináljon, mert élvezi, szereti, örül neki és ficánkol benne. Nem az a kérdés, hogy a filozófia ügyem-e, ha nem az, hogy a filozófiával szolgálok-e valamilyen más ügyet a filozófián kívül? Engem kielégít a filozófia maga, szeretek reggeltõl estig filozófiát olvasni és írni, még akkor is, ha nincs ügyem. Vannak olyanok, akiknek borzalmas veszteség, ha nem tudnak szolgálni valami mást is. A világértelmiségi körforgás mögött egyetemi hallgatók, egyetemek és konferenciaszervezõk állnak. A diskurzus hagyománya és szelleme tovább él. Nem mindenki ugyanabban a diskurzusban vesz részt, noha vannak benne referenciapontok. A Korculák korában mindannyian ugyanarról a témáról beszéltünk. Van-e mar xizmus vagy nincs? Mit jelent a történelem? Most egypár könyv áll a dis kurzus középpontjában. Nevek, nevek és könyvek. Ezekrõl mi a véleményed, az ott fölvetett kérdéshez hogy viszonyulsz? Egyetemek, konferenciák, egyéb intéz mények hívnak meg. Színházaktól kezdve vallásos intézményekig, poszt gra duális képzésig, mindenféle közösségek hívják a világértelmiség tagjait. Kö rülbelül ezer filozófus él ma a világon, akinek teljesen egyforma a színvonala az én generációmban. Ezek közül száz ha belejut a világértelmiségi kommunikációba, az ezerbõl a száz kiválasztódása véletlenszerû. Véletlen dobta föl, jó helyen született, jó idõben került be a közforgalomba. Viszont az az ezer, amibõl a száz kikerül nem a véletlen mûve, mert a kiválasztott száznak jó színvonalon kell állnia. Annak a színvonala ténylegesen jobb, mint az átlag. Érdekesebb, vonzóbb, a közélet számára jelentõsebb. Talán nem is százat, hanem csak ötven embert kapnak föl közülük, aki állandóan forgalomban van. Ez már véletlen. Négyen voltunk a Budapesti Iskolában, a tény, hogy én jobban bekerültem a forgalomba, teljesen véletlen, a másik három pontosan olyan színvonalat képvisel, mint én.

Én se azért kerültem bele, mert bíráltam. Ezt már az emigrációm elõtt éreztem: bírálni a rezsimet esetleg öt újságcikket hoz a konyhára. Ez aztán kialakíthatja az ismertség téveszméjét. Megjelent a Le Monde -ban rólunk ez és az, semmit se jelentett. A Le Monde olvasói holnapután elfelejtették. Az impulzusszámnak kell erõsnek lennie. Ha bedugtak a dutyiba, akkor esetleg megjelenik három újságcikk, sõt: kinézett egy ösztöndíj is caritas alapon, fél évre. Ennek vége. Nem hívnak meg többé senkit tanítani egy amerikai egye temre, senki nem kap egy állást azért, mert kritizál. A régi idõben ez elõfordult, azon az alapon, hogy támogassák az ellenzéket, de akkor sem lehetett vele bekerülni a forgalomba, ahhoz más kell. Produkálni kell! Könyveket írni, s vonzónak kell lenni azok számára, akiknek megíródik.

Valakit elkap a körforgalom, valaki a helyén marad. Miután megszûnt az igazi diskurzus, mindenki egocentrikus lett, csak saját magáról, saját mû veirõl beszél, és ezért képtelenek vagyunk egymással diskurzusba lépni. Ma a világértelmiség csupa kis atomból áll, aki csak a közönséggel diskurál, aki meg hívja. Egymással nem tudnak beszélni, nem is érdekli õket, amit a másik csinál, kivéve, ha szakmailag hivatkozik rá. Szemben azzal a régivel, ahol min dig izgalmas volt, amit a másik csinált, szakmától függetlenül, mert volt egy közös ügyünk.

Nincs iskola és nincs diskurzus. Iskola azért nincs, mert senki sem hiszi azt, hogy egy igazság van, és õ ezt képviseli. Diskurzus azért nincs, mert nincs ügy.

Nekünk késõbb is volt egy ügyünk, hogy összeomoljon ez a kommunizmus. ’89 elõtt volt egy ügyem, és valahányszor összejöttünk akár szovjetológiai konferenciára, vagy akármire, tudtam, hogy itt van egy ügyem. Errõl beszélhetünk, hogy ez megy vagy nem megy, mi megy, mi nem megy, ez egy ügy volt. Ügy volt, hogy tûnjön el ez a rendszer. A rendszer eltûnt, elvesztettem az ügyemet, ahogy oly sokan mások is. Az úgynevezett ökonómiai át meneti korszakot elemezni jó szakembert igényel, olyat, mint Kornai János. Tudomány kell hozzá, de ez nem ügy. Itt és most ez egy magyar ügy, de a világ számára nem ügy. A világnak ma nincs ügye. A baloldal utóharcosai ugyan mindenféle ügyecs kéket találnak ki: ökológiát, feminizmust, multikulturalizmust, anti por nográfiát, dohányzásellenességet… stb. Ezek igazából nem nõnek fel ügyekké. Lokális ügyek, nem világügyek. Szarajevó is egy konk rét ügy. Ha valamiképpen ez a konfliktus megoldódik, akkor „lejátszott”: másfelé fordulunk. A tuszikhoz, ha nincsenek tuszik, jönnek a palesztinok. Ezek a lokális ügyek összefüggnek a civilizáció jövõjével, de olyan heterogén módon, hogy nincsenek közöttük köz vetítések. Nincs dis kurzus, nincs közös nyelv. A közös nyelv nem közös iskolát jelent, hanem azt, hogy a közös nyelvben ugyanazokat a szavakat használjuk, és ugyanazokat a jelentéseket tulajdonítjuk nekik. A nyelv, amelyet a XVII. században, a világgal azonosított, áttekinthetõ Euró pában beszéltek, az igazi világértelmiség korában, egyszer s mindenkorra elveszettnek látszik.

A Korculával kezdõdött újbaloldali évek volt az én egyetlen, elsõ és utolsó, messianisztikus mámorom. ’45-ben mámor volt a felszabadulás, de ez az ér zés nem tartalmazott semmi messianisztikus elemet. Igaza van Hanna Arendt nek: a felszabadulás és a szabadság nem ugyanazt jelenti. Meg könnyebbülést nyújtott: hiszen megszabadultam gyilkosaimtól. De a felszaba du lás még nem jelenti a szabadságot. Anélkül is felszabadulhatok, hogy szabad lennék. A má mor nem tartalmazott messianizmust. Hacsak abban az értelemben nem, hogy a megváltást kerestem, de a megváltás, az abszolút keresése, még nem messia niz mus. A magam számára kerestem a megváltást, és nem a világ számára. Kijöt tem a pokolból, kerestem a megváltást. Elsõsorban saját magamnak. A cio nizmusban és a kommunizmusban is megváltást kerestem: az abszolút ígéret, ebben az értelemben messianizmus volt. Ezek a vonzások és választások is tartalmaztak messianisztikus mozzanatokat. Nem hittem, hogy azok közé tartozom, akik majd az eszmék megelõlegezte megváltást a saját életükben beteljesítik. De hittem, hogy olyan csoportba tartozom, amely nek a hite és munkája egyszer, a halálom után, elvezet a földi paradicsomba. S még ebben is egyre inkább kételkedtem. ’56-ban ismét megrészegített a mámor, de nem a messianizmusé, hanem a zsarnokságtól való felszabadulásé. Abban sem volt illúzióm, hogy a felépítendõ demokratikus társadalom ma kulátlan lesz, vagy megváltást hoz, de azt örömmel konstatáltam, hogy a tira n niának vége. Ekkor is a felsza badulás érzése volt az erõsebb. Ha összehasonlítom az elsõ, a ’45-ös felszaba dulással, abban voltak messianisztikus mozza natok, de ’56-nál nem volt sem mi ilyesféle. Ott felszabadulásérzés volt, hogy most majd kezdõdik a mun ka egy demokratikus, szabad világ meg te remtése. Nehéz munka lesz. A ‘68-as év ben viszont magával ragadott a mes sia nikus hevület. Közvetlen, direkt re mé nyem most sem volt, de az egész mozgalmat mégis a messianizmus hangulata hatotta át. Sugallta: most jött el az ideje, most lépünk át valami egészen másba. Én is azt mondtam, hogy a megváltás iránya és terepe a „mindennapi élet” forradalma. Tehát nem az egész világ forog a politika körül, és nem a menny fog a bi zonytalan jövõben a földre leszállni, hanem mi itt, ezen a föl dön, ahol va gyunk, ma és nem holnap, kialakítottunk egy emberibb életformát. Ez más messianizmus, mint a régi. A hagyományos politikai struktúrákra legyintettünk. Az arra sem érde mes, hogy megdöntsük. Vagy: nem érdemes, hogy meg dönt sük, mert ezt úgyse tudjuk most megcsinálni. Azzal foglalkozzunk, amit tu dunk! A saját éle tünk teljes megváltoztatásával. Ez majd magával hozza a mak rost ruk túrák változását, de ezzel nem tudunk foglalkozni. Magunknak kell meg te rem teni a saját hatáskörünkben az emberibb életet. Itt, ebben a másodlagos messianizmusban kezdõdött a posztmodern. Nem vettük észre, és már bele is csúsztunk.

Lehet az embernek messianisztikus bizalma, hogy itt és most megváltoztatja az élete kereteit, és egy emberibb életet teremt közösségekben, de ugyanakkor lehet szkeptikus is. Nem ettem olyan forrón a kását. Az akkori új baloldal egy része illúziókat táplált kommunista rezsimekrõl. Itt megvolt a distancia közöttünk. Lenevettem õket a pályáról. A politikai forradalom nem ér dekelt, amikor elkezdtek beszélni a szocialista piacgazdaságról, megvontam a vállam. Nagyon sok mindennel szemben szkeptikus voltam, és mégis nagyon sok mindenben hittem.

’68 ajándékozott meg a legigazibb messianizmussal, mert a messianizmus alapvetõ mozzanatát is megélhettem benne: saját magatartásomat. ’45-ben vártam, hogy jöjjön a Messiás. Életformámban is várakoztam, nem csak a hitemben. Elmenni haksarára, belépni a kommunista pártba nem volt messianisz tikus, csak messianisztikus hiteket fûztem azokhoz a dolgokhoz, amelyeket csináltam. Míg ‘68-ban elõttünk állt a definitív messianisztikus kihívás, hogy a saját életünkben, itt és most, úgy kell viselkednünk, mintha eljött volna a Messiás. Nem egy pártban, mozgalomban, hanem magában a „mindennapi életben”, a viselkedésben, a magatartásban, az emberekhez való viszonyban: az életformákban találtuk meg a cselekvés terepét. A várakozás nem hit, hanem életforma. Igazabb messianizmus, mint amelyik pusztán a hitben fejezõdik ki.