Hideg esõ permetezett aznap. A szél cibálta öreg szederfa kemény koppanásokkal hullatta gyümölcseit a tetõcserepekre A nagy falitükörbõl egyszer csak azt láttam, hogy ibolyaszínû fény villan fel kint az úton. Egy ökör fara volt; az állat akkor baktatott el a házunk elõtt. Az ablakhoz rohantam, és kidugtam a fejemet.
- Mi egymásnak vagyunk teremtve - jegyezte meg szárazon idõsebb kis fivérem - férjem, Jüan - a hátam mögött. Éppen gargarizált, mintha egy ma rék kenderkóc kaparászta volna a torkát.
- A rózsafák gyökerei elkorhadnak a sok nedvességtõl. - Vissza hú zód tam az ablakból, és riadtan folytattam: - A virágszirmok teljesen kifakultak. Ész revetted, hogy a víz már a szobában is feltört? A fejem alighanem egész éjszaka esõvízben ázott, nézd, itt a hajam tövénél még most is csöpög.
- Megyek fogat mosni, az éjjel kétszersültet ettem, és a morzsák be szorultak a fogaim közé. Esküszöm, hogy… - Idõsebb kis fivérem, Jüan fürgén megkerült engem, és kiment a konyhába; rövidesen hallottam, amint har sányan köpködi a vizet.
Délután az ökör ismét erre ballagott. Éppen ettem az ablaknál, amikor egy résen bevilágított a már ismerõs ibolyaszínû fény, és a deszkafalat ke resz tülnyársalva megjelent egy szarv. Újra kihajoltam: ott az ökör kerek, sima fara. A hatalmas test ringatózva távolodott, patái súlyától fájdalmas csikorgással préselõdött össze a salak. Az asztal alatt hosszú lábú foltos szúnyogok lepték el csupasz lábamat, és vígan lakmároztak rajta. - Megesküdtem - mondta Jüan, aki sáfránysárga, lyuk-hátán-lyuk melegítõjében úgy surrant vissza hozzám, mint a macska -, hogy soha többé nem eszem éjszaka kétszersültet. Négy fo gam szuvasodik, kettõben a baj már elérte a gyökeret. Te meg folyton a szú nyogokkal hadakozol, olyan vadul dobolsz a lábaddal a padlón, hogy még majd összeroskad a ház. Borzasztóan ideges vagy…
- Láttam valamit - mondtam fakó, bizonytalan hangon -, egy furcsa, ibolyaszínû fényt, ami már régebben is feltûnt itt egyszer. Emlékszel? Az üve ges ajtón nyüzsögtek a legyek, kihajoltunk az ablakon, a fejünk fölött zizegtek a falevelek, és fojtogató ammóniákbûz terjengett.
- Nézd - mutatta odvas, megfeketedett fogait -, egérlyuknak is beillenének.
Ágyunk a deszkafal mellett áll. Már majdnem álomba merültem, amikor az ökörszarv megint benyomakodott. Kinyújtottam meztelen karomat, hogy megsimogassam az állatot, de csak Jüan kemény, hideg tarkójához értem, amely egyszerre ráncokat vetett, megszarusodott.
- Nyugtalanul aludtál - mondta Jüan.
- Nekem meg egész éjszaka raj-
csúroztak a fogaim között
a güzüegerek, mintha megkergültek volna. Hal lottad õket?
Nem bírtam megállni, hogy meg ne egyek két szelet
kétszersültet, ebbõl van aztán a baj. Mért
nem tudok magamnak parancsolni?
- Ez a furcsa lény éjjel-nappal a házunk körül csámborog, nem vetted még észre? Egyetlenegyszer se?
- Azt tanácsolták nekem, húzassam ki az összes fogamat, többé nem lesz rájuk gondom. Sokat töprengtem rajta, de viszolygok ettõl a megoldástól. Ha kiszedik a fogaimat, akkor semmi sem mocorog a szájamban; a szívem kalim pálna az idegességtõl. Végül is jobb elviselni az életet úgy, ahogy van.
Alkonyatkor hegedûszó jajongása szállt felénk a domb mögül. Az ablak üvegen narancsszínû sugár vibrált, kápráztatta a szememet. Valaki háromszor megkocogtatta az ajtót. Három gyönge, tétova koppantás. Talán képzelõdöm? Kinyitottam az ajtót, de nem láttam senkit, csak az ökör gömbölyû, sima hátát. Éppen elcammogott elõttünk, körvonalai méltóságteljesen rajzolódtak ki a sö tétlila dicsfényben.
- Szemközt a kunyhóval, ahol
gyerekkoromban laktunk, hatalmas fa áll. Ha fújt a szél,
elszáradt fürtjeibõl potyogtak a magok, és ide-oda
pattogtak a földön… - Idõsebb kis fivérem, Jüan
álmában beszélt, tönkrement fogait vi-
csorgatva. Már két éjjel
nem evett kétszersültet, hát álmában beszélt.
„A fa tövébe hónapról hónapra, évrõl
évre kitettünk idõnként szellõzni egy
lepedõt, anyánk halotti leplének szántuk. Késõbb
csakugyan arra szolgált.”
Egyszer aztán, magam se nagyon tudtam róla, én is beszédes lettem: „Belenézek a tükörbe, hát látom, hogy megõszült a hajam, és zöld genny szi várog a szemem sarkából. Elmentem a boltba egy üveg tintáért, régi barátomnak készültem levelet írni. Déli szél fújt, nyomában egy gyerekcsapat széles, tömör árnyéka imbolygott. Csúszós volt az út, egy téglakerítésbe fogódzkodva küzdöttem magam elõre, a kavargó szürke homok elvakított, sehogy sem tudtam elolvasni a házszámokat.”
„…A fa tövében selymes szõnyegként burjánzott a pásztortáska. Amikor kibomlottak apró virágai, szomorkás hangulat terjengett körülötte. Egy nap valaki megfordította ezt a szõnyeget: ki tudja, mit keresett a földben.”
„…A szúnyogok folyvást marcangolják a lábamat. Idén õsszel különösen vadak, egy jól fejlett példány úgy megcsípett térdhajlatban, hogy nem bírom kinyújtani a lábamat. Már régóta fontolgatom, hogy rovarirtót veszek.”
Így mondtuk a magunkét egész éjszaka. Reggelre szójababszemnyi hólyagok nõttek a nyelvünk hegyén. A nap a fenekünkre tûzött.
Megint jött az ökör, nagy
robajjal nekiütközött a deszkafalnak. Kinyi tottam az ajtót,
de le kellett hunynom a szememet, elvakított az ibolya-
színû fény.
- Elment. - Keserûen ejtettem le a kezemet. - Örökké a házunk körül fog keringeni. Hideg verejték gyöngyözik a hónaljamból.
- Ha süvít a szél, mindenféle szomorú gondolatom támad. Tegnap pél dául eszembe ötlött: vizesibrikben kellene tartanom a kihúzott fogaimat. Ahogy a lyukakat vizsgálgattam rajtuk, fölrémlett elõttem egy régi emlék. Te akkor éppen a tükörben nézted magadat... Mert folyton a tükörbe bámulsz, mással se törõdsz, csak a külsõddel, ez õrület!
Tegnap óta nem tért vissza az ökör. Egész nap az ablaknál álltam, és az üvegrõl visszaverõdõ képet nézegettem: fésülködöm a csorba fafésûvel, kitö redezett fogai közül marékszámra hullik ki száraz, kurta hajam.
A szél föltépte a tetõcserepeket, az esõ kitartóan csöpörög be a házba. Idõsebb kis fivérem, Jüan meg én az ágyunkra kuporodunk; fejünk fölé nagydarab olajos vásznat feszítettünk ki, tóvá duzzad benne az esõvíz. Az ágy sar kában Jüan elgondolkozva piszkálja az orrát, fogait csikorgatja, mintha malomkövekkel õrölne.
- Tegnap óta nem járt erre - mondtam. - 'si dolgok ezek, összefüggnek a tetõcserepek réseibe hulló bogyókkal. A fa egyik ágán csörgõkígyó tekergett... Mihelyt megpillantom az ibolyaszínû fényt, meglódul ereimben a vér. Az imént beleharaptam egy hólyagba a nyelvem hegyén, tele a szám a vér ápo rodott ízével.
- Mit tegyünk, ha a víz tovább emelkedik a szobában? Még majd el sodorja az ágy alól a vizesibriket. Hat fogamat áztatom benne.
- Az esõ földre döntötte a rózsafákat, ugye te is hallottad? Valaki ke resztülment a virágágyáson, lovaglócsizmája mély nyomokat hagyott a talaj ban. Amikor az ökör elõször járt erre, a tükörbõl láttam, hogy patkány mé reggel tömködöd a fogaid közti hézagokat. Miért?
- Meg akarom mérgezni a güzüket, sokat vinnyognak itt nekem. Ezért nézel a tükörbe? Évek óta küszködöm a güzüegerekkel, az orvos azt mondja, emberfeletti, hogy milyen szívós vagyok!
Idõsebb kis fivérem, Jüan ajka elfeketedett, szemhéja súlyosan lezárult. Moccant egyet, bõre ráncokba gyûrõdött, megkeményedett, mintha nyolc vanéves aggastyán volna. Feléje nyújtottam a kezemet, hogy megérintsem homlokát; merev hajszálai összeszurkálták az ujjaimat: Megint kivicsorította tönkrement fogait, arca komikusan fenyegetõ grimaszba torzult.
Az ablak felé indultam, s akkor felrémlett elõttem az a hajdani májusi nap… Idõsebb kis fivérem, Jüan lép a szobába, merõ izzadságszag, vállán egy-egy foltos szárnyú szitakötõ. Anyámmal jött. - A mezõk illatát hozom magam mal - szól gondtalan mosollyal, kivillantva hófehér metszõfogait. - Az orvos szerint romlanak a fogaim; micsoda ostobaság! - Aztán mégis altatókkal tudott csak aludni. Egyszer otthagyta az asztalon az orvosságosüveget, anyám az egészet beszedte, és többé nem ébredt föl. - Az öregasszony betegesen rajongott a nyugati pirulákért - mondta Jüan a törvényszéki orvosnak.
A tükörbõl messzire ellátok. A távolban egy behemót állat a tóba esett. Haláltusájában tajtékos örvényt kavar, orrlikain sûrû fekete pára lövell ki, torkából piros hullámokban buzog a vér.
Riadtan elfordítottam a fejemet,
s pillantásom Jüanra esett: éppen ma-
gasba emelte a nagykalapácsot, hogy
ezer darabra zúzza a tükröt.