Koba ¹

EGY ÖREGEMBER MONOLÓGJA

Barátok voltunk. Gonosz idõk jártak, amikor összebarátkoztunk. Akkoriban támadtuk meg a postát. A Forradalomnak pénzre volt szüksége, mi pedig kisajátítottuk ezt a pénzt a Forradalom javára. És akkor sebesült meg Koba keze. Késõbb pedig minden képen - ezer és ezer képen - görbe kezében az elmaradhatatlan pipájával látjuk Kobát. (Azon a szörnyû éjszakán, amikor megnyomorították Koba kezét, még nem tudtam, hogy festészetünk leg kiválóbb alkotásainak ihletõ forrásánál állok…)

Mennyire nem szerette Koba a viharos múltját. Amikor menyasszonya a kezérõl faggatta, Koba valami karácsonyi történetet mesélt el egy szegény kis fiúról, akit egy elõkelõ fogat kerekei tettek nyomorékká.

Igen, számomra õ mindig Koba volt. Barátom, Koba. Honfitársam, Koba. Én pedig neki Fudzsi. A szemem keleties vágású, és furcsa, kiugró pofacsontom van. Japános arcom miatt Koba tréfásan Fudzsijamának nevezett el, és ez lett fedõnevem a pártban, vagy Fudzsi, ahogy a barátaim hívtak.

Akkoriban, fiatal éveinkben, Koba nagyon szeretett tréfálkozni és éne kelni. Remekül énekelt, de a tréfái, õszintén szólva, nem voltak valami el mé sek: „Tökfej-pökfej”, „fürdõ-mürdõ” - és ezektõl a viccektõl leginkább õ maga fetrengett, majd’ meghalt a nevetéstõl! Koba akkor fiatal volt, testét átjárta, szinte szétfeszítette az erõ.

De a Forradalmat nem fehér kesztyûs professzorok csinálják. A profesz szo rok töprengenek és írnak, vitatkoznak és fecsegnek. A Forradalom - nagy és merész dolog. Tudni kell néha tõrbe csalni az ellenséget, barátnak tettetve magunkat, máskor süketnek lenni a sírásra, és végül tudni kell ölni! Ha ezt követeli a Forradalom. Koba tudott. Mindannyiunknál jobban. Kobára szüksége volt a Forradalom „professzorainak” a piszkos munka elvégzéséhez. De esküszöm, titokban megvetették õt, féltek tõle, és gyûlölték. És õ tudta ezt. Szeretni csak mi szerettük õt, mi, a grúz honfitársai. Mert mi értettük ádáz, alattomos, könyörtelen barátunknak, a Forradalom párducának bonyolult jel lemét.

Tíz éven át megosztottam Kobával a közös hajlékot, a falat kenyeret, és a számûzetésben is együtt voltunk. És végül osztoztunk az örömben is - gyõ zött a mi Forradalmunk. Ha akkor valaki akár egy szóval is jelezte volna, kivé lesz a mi nem túl mûvelt barátunk, aki oly silányul beszélt oroszul! Ha valaki jelezte volna nekünk és annak a sok fecsegõnek, aki akkoriban annyit gú-
nyolódott Kobán…

Késõbb aztán… Nem mesélem el, amit már mindenki jól tud: hogyan kezd tek azután eltünedezni ezek a fecsegõ professzorok, Koba ellenségei… És hogyan kezdtek azután eltünedezni barátai is, a grúz honfitársak… Nem, akkor mi nem egyszerûen csak mondtuk - a képébe ordítottuk az igazságot. Or dí tot tunk! És eltünedeztünk… De nem, ez így nem igaz: mások ordítottak - és tünedeztek el. Én meg hallgattam. Akkoriban Tbilisziben éltem, mû vé szeti vezetõ voltam, költõkkel, mûvészekkel barátkoztam. És hallgattam… Em lék szem, elvitték Ti cian Tabidzét…És a többi kiváló költõt is elhurcolták. Isme rõ seim közül talán csak a hitvány költõ, Dato maradt… ", hogy szégyellte ma gát - a nagyokat el vit ték, õ pedig maradt. Hát valóban ennyire jelentéktelen volna? Emlékszem, hogyan reménykedett, hátha egyszerûen csak megfeledkeztek róla; hogyan várt minden éjjel. De csak nem vitték el. És akkor nem bírta tovább, felvette a cserkesz ruháját a tölténytartókkal2, lóra ült, és kinyar galt egy bizonyos épület elé, a térre. Reggel volt, egymagában vágtázott az üres téren. Végre kinyílt az ab lak, kihajolt egy fej, és megvetõen kiáltotta: „Eredj haza, Dato! Akkor sem vagy igazi költõ!”

Én meg hallgattam. Lapultam és hallgattam. Esküszöm maguknak, én bátor ember vagyok, ezt a Forradalom is megerõsítheti. Mégis hallgattam. Én, aki senkitõl és semmitõl nem féltem, egyvalakitõl féltem csupán - Kobától. Mert ismertem õt. De a hallgatás mégsem segített…

A börtönben õrjöngtem, követeltem, hogy találkozhassak Kobával. Sem mit nem voltam hajlandó aláírni, és visszautasítottam az ételt. Éjjel-nappal azt hajtogattam: kapcsoljanak össze telefonon Joszif Visszarionoviccsal. Fenye ge tõztem, a Forradalom ellenségeirõl, a barátságunkról és a nagy Joszif Vissza rio novics iránti személyes odaadásomról papoltam. Istenem, mit éltem át! De tar tot tam magam. Végre a nyomozónak elege lett, és egyszer csak azt mondta, egész halkan, a foga közt: „Maga tapasztalt, felnõtt ember. Csak nem gondolja, hogy az ' személyes barátait le lehet tartóztatni az ' jóváhagyása nél kül?” És el nevette magát. Én is elnevettem magam. Hogy szomjúhozza az em ber a vi gasztaló önámítást, milyen készséggel mond le a józan eszérõl! Csak a remény ma radjon meg. Hogy is gondolhattam, én, aki úgy ismertem, mint a tenyeremet…

Tíz évet kaptam azzal a váddal, hogy Japánnak kémkedtem. Ez volt Koba utolsó tréfája, ami a régi barátnak, Fudzsinak szólt. Mit tegyünk, õ most már isten volt, és igyekezett megszabadulni tõlünk, korábbi hitványságának tanúitól. Nem akart többé a közelében látni minket, a barátait, hûséges társait, akik vele valamikor egyenlõek voltunk.

Négy évet ültem, teljesen megõszültem, fogatlan, beteg lettem, de mindent kibírtam - a cári kényszermunka már megedzett. Az egyetlen, ami meggyötört - a családom szenvedése volt. Tudtam, hogy a feleségem egyik helyrõl a másikra hányódik, hogy üldözik, mint a pestisest, kicsi lányunkkal a karján. A lányom, Nona, nélkülözések között nõtt fel, de anyja gyakran mesélt neki az én odaadásomról a Párt, a Forradalom, és személy szerint Sztálin elvtárs iránt. És az én lányom maga tanult meg írni-olvasni, hogy leveleket írhasson Joszif Vissza rionovicsnak. A kicsi Nona mindennap elment a postára, és elküldte leve lét a szovjet gyermekek Legjobb Barátjának. Azt írta, hogy apját megrágalmaz ták, pedig ártatlan, és arra kérte a földkerekség összes gyermekének szeretett Atyját, hogy büntesse meg az ellenséget, amiért megrágalmazta az õ apját. És ez így ment minden áldott nap, négy éven át! Leveleit így írta alá: „Nona, az úttörõ”.

Négy évvel késõbb hihetetlen dolog történt. Szabadon engedtek, magának a népbiztosnak a parancsára. Végre szabad voltam. És megint egy csoda: engedélyezték, hogy letelepedjek Moszkvában.

Valaha a népbiztos elsõ helyettese voltam, most pedig szánalmas korrektor lettem egy kiadónál. De azért boldog voltam, mert újra magam mellett tudhattam a feleségemet és gyönyörû lányomat. Mert a lágerévek után érezheti csak igazán az ember, micsoda boldogság az élet és a szabadság. Mennyire élveztem, hogy egyedül sétálhatok az utcán, hogy sok kenyeret ehetek, bort ihatok, és láthatom szeretteim ragyogó arcát. Igen, azt hiszem, életemben elõször voltam felhõtlenül boldog.

És egy napon berontott a dolgozószobámba a kiadó igazgatója, és viasz fehér arccal hadarta:

- Telefonhoz hívják! Azonnal!

Futottunk a folyosókon át - õ elöl, én utána. El tudják képzelni, mi minden fordult meg a fejemben, amíg szaladtunk.

Az igazgató irodájában ott feküdt a telefonkagyló, õ igen tisztelettudóan fölemelte, és úgy nyújtotta felém, mint valami kincset.

- Most beszélni fognak önnel - hangzott a telefonban…

- Te vagy az, Fudzsi? - kérdezte az ismerõs hang.

- Én vagyok… - Remegett a hangom. És egy pillanatnyi gyötrelmes szünet után, miközben majd’ meghaltam, mert nem tudtam, hogy szólítsam õt… ó, mennyire féltem, hogy hibázok: - Én vagyok… Joszif Vissza rio novics… Üdvözlöm…

- Szervusz - folytatta lágyan a hang -, mondd, véletlenül nem vagy most szabad?

- Szabad vagyok… persze hogy szabad…

- Örülök, hogy szabad vagy… Akkor gyere el hozzám.

- De hogyan, Joszif Visszarionovics? - kérdeztem ostobán.

- Mindent elmagyaráznak neked - nevette el magát gyengéden. - Min dent elmagyaráznak, Fudzsi.

Búgás hallatszott, és abban a percben nyílt az ajtó, és az irodába egy igen udvarias, katonai egyenruhát viselõ férfi lépett be…

Koba hatalmas dolgozószobájában fogadott. Papírhegyekkel borított asz talánál állt, görbe kezében a pipája. Megálltam az ajtóban, köszöntem.

Hosszan rám nézett, majd szomorúan így szólt:

- Hiszen te teljesen megõszültél, Fudzsi!

Elöntött a verejték.

- Az évek, Joszif Visszarionovics - suttogtam.

Rám nézett, a tekintete hirtelen felizzott, és dühödten ordította:

- Mióta magázol te engem?

A rémülettõl elakadt a szavam. Tudtam: egyetlen rossz szó, vagy akár egy pillantás - és újra odakerülök! És újrakezdõdik a család minden szen -
ve dése!

Felnéztem, és Koba vad, rémisztõ pillantása fúródott a szemembe. Ez ugyanaz a tekintet volt… mint akkor éjjel, amikor a postakocsi után vágtattunk. Igen, most ráismertem: ez õ volt, az én régi barátom, Koba. Rám törtek a ifjúkori emlékek, és szeretettel, bánatos, õszinte szeretettel néztem rá. És õ ezt meg érezte. Tekintete ellágyult és megölelt. Megértettem: az elsõ próbát kiálltam.

- Soha ne magázz engem, soha! Hallod, Fudzsi! Hányan maradtunk?

Hányan maradtunk, barátok - honfitársak? Mi, bátor grúz legények, akik szerettük egymást, akik készek voltunk meghalni egymásért? Egy se ma radt közülünk - egyeseket leültetett, másokat agyonlövetett, a többit öngyil kosságba kényszerítette… Szergo, Lado… Istenem, elég!

Figyelmesen nézett a szemembe. Négy évet ültem, kijártam az õ iskoláit. És a tekintetembõl semmit sem tudott kiolvasni. Nem volt abban más, csak szeretet és odaadás Vezérünk és Barátunk iránt… Kiálltam a második próbát is.

Azután odahívott az íróasztalához, és némán egy könyvre mutatott. A Tigrisbõrös lovag 3 volt, orosz fordításban. Annak idején megjegyezte, hogy mennyire szeretem ezt a hõskölteményt: valamikor a turuhani4 számûzetésben szavaltam neki emlékezetbõl, õ pedig ásítozva hallgatta.

Most pedig gyöngéden a göcsörtös ujjai közé fogta a könyvet, és feltett nekem néhány naiv, iskolás kérdést. Válaszoltam. ' megköszönte, és följegy zett valamit a könyv szélére. Azután megmagyarázta:

- Engem itt az elvtársak megkértek, hogy ellenõrizzem a „Tigrisbõrös” orosz fordítását, és én, emlékezve az eposz iránti rajongásodra (az õ ördögi emlékezete!), úgy döntöttem, tanácsot kérek tõled.

És valóban ellenõrizte a szöveget. ', aki egy gigantikus országot irányított, még a „Tigrisbõrös”-t is ellenõrizni akarta. ', aki még a szemináriumot sem végezte el, most az eposz fordítását szerkesztette. Fordítást ellenõrzött egy olyan nyelven, amit rosszul beszélt. De hitte, hogy még erre is képes. Vagy lehet, hogy ez - újabb próbatétel volt? Még egy? Kivert a hideg verejték. Koba figyelmesen nézett a szemembe. De esküszöm, tekintetembõl csupán ezt lehetett kiolvasni: „Minden idõk és népek Legnagyobb Géniusza a szülõföldjén keletkezett hõsköltemény fordítását ellenõrzi. Milyen csodálatos! Ki más, ha nem õ…”

Elégedett volt. Elbúcsúztunk.

- Ide hallgass - szólt, amikor már az ajtóban voltam. - Hány éve is már, hogy utoljára találkoztunk? Nem jó ez így, Fudzsi. Meg kell hívnod engem vendégségbe, elüldögélünk, mint régen, beszélgetünk, énekelünk egyet…

- De Koba, én eléggé szûkösen lakom…(Hazatérésem után betelepítettek egy hatalmas társbérletbe: tizenketten voltunk szomszédok, egy vécé, egy konyha. Apró kis szobácskában éltem a feleségemmel és lányommal.)

- Nem szégyelled magad, Fudzsi? Emlékszel, hogyan éltünk a Forradalom elõtt? Hogy hány helyen nem szorongtunk mi együtt! Hát zavart ez minket abban, hogy jól érezzük magunkat? A barátunk háza - mi lehet ennél csodálatosabb?

- Igazad van. Örömmel látlak vendégül, Koba!

- Tehát holnap meglátogatlak. Ha nincs kifogásod, magammal hozok va la kit a mieink közül.

(És ekkor kis híján megremegtem - a „mieink” közül már egy sem élt.) Koba figyelmesen nézett rám, és csak amikor tiszta tekintetemmel találkozott, tette hozzá rövid szünet után: - Mondjuk, Lavrentyijt…

Az arcomon nem látszott más, csak öröm. Aztán hazafelé menet útszéli szavakkal átkoztam Lavrentyijt, azt a korcsot, azt a mocskos kóbor kutyát, gyáva gyilkost, aki sohasem volt a „mienk”, akit még csak nem is ismertünk a Forradalom napjaiban. Egy hóhér, aki utólag bukkant fel… Beleordítottam az éjszakába az összes grúz szitkot, az összes orosz lágerbeli káromkodást. És sírtam.

A következõ nap reggelén a lakásunkban egyforma öltönyös és szarvasbõr kamáslis fiatalemberek jelentek meg. Mind a tizenkét szomszédomat bezavarták a szobájukba, szerencsétlenek még a vécére sem tudtak kimenni. A lakást átkutatták, a falakat végigkopogtatták, a folyosóról eltüntettek minden ládát, lavórt, biciklit, minden cipõt és kabátot. A folyosó szûztiszta lett, a fia tal emberek pedig elfoglalták helyüket a fürdõszoba és a konyha elõtti beug róban, a folyosóról a szobánk felé vezetõ fordulóban. Harsányan kiáltoztak egymásnak. Utcánkat és az egész házat körülzárták, más fiatalemberek fel-alá sétálgattak az emeleteken, hat órától pedig lépcsõházunkban végérvényesen megszûnt a lakók mozgása. Végül hét órakor megérkeztek az autók: elõbb kettõ, majd három, aztán üres folyosónkon valahogy váratlanul megszólalt a csengõ…

Ültünk a szûkös szobácskánkban, ittuk a remek grúz bort, amit õ hozott, és grúz dalainkat énekeltük. Mellettem ült a feleségem, és elragadtatva nézte Kobát. Jóval fiatalabb volt nálam, nem emlékezhetett a Forradalomra. Számára Koba volt az Isten, aki egyenesen a mennybõl kegyeskedett leereszkedni a mi nyomorúságos hajlékunkba.

Koba ölbe vette a lányomat, aki csak ült, moccanni se mert a világ összes gyer meke Legjobb Barátjának ölében. ' pedig rövid, kövér ujjaival lágyan és gyengéden sodorgatta Nona fülét. Ez volt a kedvenc becézése. Vissza em lé-
kez tünk a kényszermunkára és a számûzetésre (a cárira), eszünkbe jutottak a viccek (a régiek). És a barátaink, azon kevesek, akik természetes halállal haltak meg.

Aztán megint énekeltünk. Milyen jól tudott énekelni! Egyébként Kobá nak mindig is elképesztõ hallása volt - meghallotta még azt is, mirõl suttognak a szomszéd szobában. Hangja is volt, nem túl erõs, de hang.

Gyöngéden nézett rám, és én szerettem õt. Teljes szívembõl. Szerettem az ifjúságomat, az álmainkat, kicsi, napfényes hazánkat, kedves jó barátom, Koba.

Gondosan ügyelt rá, hogy egyetlen tósztot se hagyjak ki, hogy idõben ürítsem egyik poharat a másik után. De a bortól az én odaadó szeretetem csak fokozódott. Koba tévedett. Iránta való szeretetem csak nõttön-nõtt. Egész este.

És akkor, lágyan gyûrögetve a lányom fülecskéjét, egyszer csak váratlanul azt mormolta:

- Szóval, te vagy „Nona, az úttörõ”?

És feszült figyelemmel meredt rám… „Tehát olvasta Nona leveleit? Éve ken át, nap mint nap tudta, hogy õ ír neki, az én szerencsétlen, éhezõ lá-
nyom?” Bõszülten néztem Kobára. Nem akartam titkolni indulatomat. Késõ is lett volna. Koba pedig göcögve viszonozta pillantásom. És abban a pillanatban kihunyt a grúz apa bõszült tekintete, csupán az öregedõ Fudzsi szomorú, meg tört, könyörgõ szeme nézett vissza Kobára.

Aztán elmentek. Egész éjjel nem aludtam, vártam a véget. Tudtam: hajnalban fog bekövetkezni.

De megvirradt, és semmi sem történt. Másnap a munkahelyemen ki-
utalást kaptam egy száz négyzetméteres lakásra. A hét végén visszahelyeztek régi állásomba, régi, helyettes népbiztosi beosztásomba.

Visszagondolva azokra az idõkre, most értettem meg, hogy mekkorát tévedtem azon a rettenetes éjszakán. Hiszen az volt a próbatétel. Mert abban a pillanatban, amikor Koba meglátta, hogyan váltja fel villanásnyi dühömet a megalázkodó félelem - csak akkor álltam ki a próbát. Mert akkor állapította meg Koba végérvényesen: a ragyogó, bátor Fudzsi - nincs többé. Nem maradt belõle más, csak egy gyáva rabszolga, egy kutya, aki mindent kész eltûrni, és még a farkát is csóválja. Igen, becsülettel kiálltam a próbát! Az én barátom, Koba próbáját!

Azután jött a nagy háború és a dicsõ gyõzelem.

Azokban az években mindvégig tegezõdtem Kobával. Koba és Fudzsi. De valahányszor kiejtettem a számon azt, hogy „te”, halálos félelem szorította össze a szívemet. És õ látta ezt, és a tekintete ellágyult. Felidézte a fiatalságunkat, a barátságunkat. És látva rajtam a rettegést, áthatotta õt útja magasztosságának és végtelenségének tudata.

1951-ben találkoztam vele utoljára.

Valami ülés után magával vitt a nyaralójába. A fülledt júliusi estén Koba kitûnõ hangulatban volt. Megvacsoráztunk, megnéztünk egy zsákmányolt cowboyfilmet, utána kedvenc filmvígjátékát, a Volga-Volgá t. Ez mindig rej tély marad a számomra. Az még érthetõ, miért szerette a cowboyfilmeket, a sok üldözéssel és gyilkossággal. De hogy minek nézte meg ilyen sokszor azt a bugyuta Volga-Volgá t? Azt beszélték, hogy szerelmes Ljubov Orlovába, a filmszínésznõbe, de ez a magyarázat túl egyszerû és emberi lett volna. Már pedig az emberi magyarázatok nem illettek Kobához.

Késõbb a kerti fasorban sétáltunk. Koba valamivel elõttem ment, halkan énekelgetve magában kedvenc „Szulikó”5-ját. Én mögötte.

- „Fájó szívem majd’ meghasad, nem találtam sírhantodat… Ûzött, hajtott búm-bánatom…” - énekelte halkan Koba.

Már készültem, hogy belépjek, és csendesen együtt énekeljek vele - Ko ba ezt nagyon szerette.

- „Ûzött, hajtott búm-bánatom…” - Koba hirtelen egy pillanatra elhallgatott. Csak egyetlen pillanatra. És a csöndben tisztán érthetõen hallottam a szavait… vagyis inkább mormolását: - Szegény… szegény… szegény Szergo…

Elöntött a verejték. ' pedig továbbénekelte a befejezõ sort:

- „Te vagy-e itt, szép Szulikóm?” Ti-ra-ri-ra-rá-ra-ra-ra - dúdolta elme rengve Koba -, ti-ra-ri-ra-rá-ra…

És megint hallatszott a mormolása:

- Szegény, szegény Lado…

És megint elölrõl kezdte:

- „Fájó szívem majd’ meghasad, nem találtam sírhantodat…”

Megállt, és újra azt mormolta:

- Szegény… szegény…

Igen, a bajtársaink nevét mormolta, csodálatos és nagyszerû barátainkét - mindazokét, akiket elpusztított. Sokáig énekelte a „Szulikó”-t. Sokszor meg kellett ismételnie a versszakokat, hogy mindnyájukat megnevezhesse. Mert többet elpusztított, mint bármelyik pestisjárvány.

Én meg csak mentem utána, hibbantan a rémülettõl.

- „Ûzött, hajtott búm-bánatom, felelj, hol vagy, szép Szulikóm?” - éne kelte Koba. - Szegény… szegény Szergo…

És hirtelen felém fordult:

- Nincs többé Szergo! A mi Szergónk nincs többé!

Szemében könnyek ültek - esküszöm, könnyek! Nem bírtam tovább, én is elsírtam magam, és a mellére borultam.

Egyszer csak elöntötte arcát a düh. Rettentõ, húsos orra és haragtól izzó szeme az arcomhoz nyomult. Majd ordítva lökött el magától:

- Nincs többé Szergo! Nincs többé Lado! Egy sincs közületek! Mind annyian meg akartátok ölni Kobát! Nem sikerült! Nem bírtátok, k… kölykök! ' maga ölt meg titeket!

És végigrohant a fasoron, csizmájával farba rúgva az õrt, akinek nem sikerült idejében félreugrania a bokrok közé.

Megint nem aludtam egész éjjel. És beköszöntött a gyáva virradat. És a következõ éjjel sem aludtam. Vártam.

De semmi sem történt. Sem azon az éjszakán, sem a rá következõ szégyenteljes éjszakáimon. Egyszerûen soha többé nem láttam õt. Koba, a jó barát, többé nem hívta magához régi barátját, Fudzsit. Ennyi az egész.

De ítéletnapig sem felejtem el, hogyan lépdelt a fasorban, a dalunkat éne kelve, és a neveinket mormolva. És hogyan sírt. A grúzok tudják szeretni a barátaikat… mindennek ellenére!

„Könnyebb elviselni a testvérünk elvesztését, mint a barátunk halálát.” Ez a mondás járja mifelénk.