SIDSEL MØRCK KROGDAHL

Lebegés

A SAS 614-es gépe Párizs felé indul - végre!

Én mentem elöl, Gudrun fél lépéssel utánam, mint mindig. A 21A és a 21B ülés jutott nekünk, Gudrun a jobb oldalamon ült, mint mindig. A ka rom meghosszabbítása volt, valami szívós nehezék, melyet mindenhová ma-
gammal cipeltem. De ebbõl elegem van!

A váróteremben ültem, kávéscsészével a kezemben, tunyán és kongó fejjel, miközben lebegtek a másodpercek. Pillantásom hirtelen egyetlen pont ra összpontosult, agyam feszülten koncentrált, minden energiám ebbe a megfigyelésbe szorult: Gudrun lehajolt, hogy szorosabbra fûzze a cipõjét. Láttam a nyakát és rajta a merev hajszálakat, melyeket a dauer nem fogott meg, láttam két világosbarna mellbimbóját és fehér gallérját, amely már enyhén pisz kos volt. Ekkor született meg bennem az elhatározás: Most vége!

Bekötöttük a biztonsági öveket, közvetlenül indulás elõtt voltunk, vala mit mondott nekem, és én is válaszoltam valamit, nem fordultam felé, eleget láttam már. Én hetvenöt éves voltam, Gudrun hetvenhárom, egész felnõtt éle tünket együtt éltük le, nem, nem együtt, egymás mellett.

Nem bírom tovább. A magány ünnepnek tûnt számomra a bénító hét köz napisághoz képest, amelyben éltem. Nem vetettem meg a hétköznapiságot, csak untatott, és be kell vallanom, fel is háborított. Takarékra állított életet, megnyomorított gondolatokat és érzelmeket jelentett, helybenjárást.

Már nincs túl sok idõm hátra. Ha felismerésem következményeit válla lom, akkor brutálisan búcsút kell vennem és el kell hagynom Gudrunt. Õ majd elesik és a földön marad, de erre nem lehetek tekintettel. Most magamra kell tekintettel lennem. A hátralevõ öt, talán tíz év feljogosít, sõt kötelez erre.

Gudrun volt a leghétköznapibb ember, akinek valaha is a közelébe ke rültem. Hiányzott belõle az elegancia, a szellemesség és a karizma. Kínos felismerés, hiszen mindezek ellenére gyermekeim anyja és ötven éven át a ke resztem volt. Nehezen tudtam elfogadni, hogy Gudrunban nincs semmi von zó, hogy õ maga a szürkeség. De az igazat megvallva, kedves volt, kedves és gondoskodó… A legutolsó idõkig reméltem, hogy tévedek, hogy tanársága, az otthon és a család iránti áldozatossága mögött a vágy és a szenvedély sötét forrásai rejtõznek.

Talán én tévedtem, és amikor feleségem belsõ lényét kellett volna megismernem, talán túl keményen ítéltem? Ez esetben változtatok rajta, de hogyan? Utólag be kell vallanom, idétlen ötlet volt, de kezdtem kémkedni utána. Esténként a kutyával tett sétáimról hazatérve megálltam a sötét kertben. Gudrun csak ritkán húzta össze a függönyöket, hiszen nem volt mit takargatnia - sajnos! Csupán jól õrzött hétköznapiságát leplezte le, melyet túlontúl ismertem, s efelõl nyomatékosan meg is erõsített. Csendesen botorkáltam a bokrok és ágyások között, így haladva ablakról ablakra. A tv képernyõje elõtt ült a széken, ölében mindig valami kézimunkával. Ritkán láttam ezeknek a szanaszét heverõ fonalgombolyagoknak és hímzéseknek az eredményét. Újságot lapozgatott, nem idõzött sokáig semminél. Jósolt az örökké keze ügyében lévõ kávéscsészével. Vagy tett-vett a homályban, kenyeret kent és feltette az esti teavizet. A fehér kötény mint valami kötés övezte kiálló hasát.

Kutattam a fiókokban és szekrényekben, ahol a ruhák kínos rendben so ra koztak, az eredeti és hamis ékszereket különválogatva találtam, a harmonika-irattartóban az R-nél voltak a receptek és az U-nál az útlevél. Matattam a tás kájában, belenéztem a tárcájába, melyben a minibankkártyát, a jogosít vá nyát, a tisztítószámlát és néhány százast tartott. Neszesszerében csak a leg szük sé gesebb dolgok voltak, ebben a tekintetben józan volt. Odáig ala cso nyod tam, hogy a barátnõi leveleit is elolvastam, melyek a nyaralásról és a fo gyó kúrákról szóltak, és természetesen az unokákról. Mindez gyöngybetûkkel.

A zuhanyozóban is kémkedtem utána. Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy testileg meghitt közelségbe kerültünk egymással. A kövérség és a test általános leépülése nem inspirálták nemesebb részeimet. Az én testem sem volt már valami ingerlõ látvány, de hát az enyém volt, a legprivátabb burok, amelyben életre voltam ítélve. Nem kínoztuk egymást azzal, hogy meztelenül járkálunk, köntöst és hálóruhát viseltünk mindketten. Gudrun azonban zu hanyozás közben nem mindig csukta magára az ajtót. A függöny áttetszõ volt, s ezt kihasználtam.

Ott állt egy idétlen fürdõsapkában, mellyel dauerolt frizuráját óvta, dör zsölte magát a rózsaszín szivaccsal, a lába között is, gondolom élvezte, ez járt neki. A háta hajlott volt, a hátsó fele ernyedt és lapos, a hasa kiugrott, mint a dob. Minden ember egy csoda, gondoltam, miközben ott álltam és kukucskáltam az ajtórésen át. Minden ember végigjárja az élõ természet fejlõdésének történetét, nincsenek lerövidíthetõ utak, minden ismétlõdik. Ez az idõs nõ is volt egysejtû, tengeri állat, mielõtt önmaga lett, egy egyedi ember, gondoltam. De a Gudrun-rejtélyt nem fejtettem meg…

Már a kifutópályára értünk. Gudrun a karomba kapaszkodott, csak ka paszkodj, barátom, nemsokára nem lesz mibe. Mikor a gép ismét egyenesbe ért, valamit mondott a zajban, de most sem fordultam feléje, csak kissé nekidõltem, megéreztem a parfümjét, amit tõlem kapott - karácsonyi rituálé.

- Mit gondolsz, mikor kapunk enni? Remélem, rendes ebéd lesz, nem-
csak hideg löncs.

Az elõttünk ülõ fiatal nõ hátrafordult, egymásra néztünk, igen, a fele ségem szeret enni, meg is látszik rajta!

Megrántottam a vállamat, elõvettem a Le Monde -ot, és feltettem ma gam nak a kérdést, miért jött velem Gudrun. A válasz olyan magától értetõdõ volt, mint amilyen meglepõ: így történt, nem gondoltunk rá, én sem gondol tam rá, ennyire nem figyeltem a dolgokra.

De a pokolba is, miért kísér Gudrun megint az avignoni színházi feszti válra? Utoljára kilenc évvel ezelõtt jött velem, közvetlenül sikertelen kém kedésem után. Nem beszélt franciául, egyáltalán nem értett se a színházhoz, se a baletthez. Jól érezte magát, jó, jó, de ugyanilyen jól érezte volna magát a tv szombat esti mûsora közben. Számtalan bel- és külföldi megbízatásomalkalmával jött velem, állt és ült mellettem a rendezvények elõtti és utáni programokon, fogadásokon és vacsorákon. Világhírû színészekkel és tánc mûvé szek kel találkoztunk, és Gudrun részvétele abból állt, hogy hallgatott és bámult. Annak ellenére, hogy elvégezte a tanítóképzõt a fõvárosban, és idestova csaknem egy emberöltõt élt ott - értelmiségi és európai környezetben -, sohasem nõtte ki a dél-norvégiai kisvárost. Önfeledt bámészkodása kínos volt, a büszkeségemet sértette. Nem kérek részvétet életem legnagyobb melléfo gásáért: a párválasztásért.

Természetesen sohasem voltunk egymáshoz illõk, ahogy mondják, együtt élésünk a fiatalság legbanálisabb eredménye volt: egymásba bolondu lás, terhesség, ennyi! Nem nagy katasztrófa, elégedett voltam a feleségemmel, a gyerekekkel, az otthon melegével, akkoriban nem voltak magas igényeim a magánélettel szemben, a munka kötötte le minden erõmet.

Izgalmas volt követni a színház és különösen a balett fejlõdését a háború végétõl napjainkig. Emlékszem, elsõ feladatom színikritikusi minõségemben meghatározó élmény volt. 1945. november 25-én történt, a Norvég Színház Kaj Munk1 Cannae elõtt címû egyfelvonásos darabját és Gerd Kjølaas2 Ellen-ballada címû balettjét játszotta.

Részegítõ, varázslatos lelkesedésem néhány Munkról megfogalmazott szeretetre méltó szóban csapódott le, de a csaknem teljes hasábnyi helyet a korlátokat romboló, merész balettre fordítottam. Határtalan, magasztos, se elõtte, se késõbb nem záporoztak így a szuperlatívuszok írásaimban. Az is mertetés remek fogadtatásban részesült, ezzel törtem be, ezzel a cikkel szereztem nevet magamnak!

Egyes körökben még mindig van nevem, de a fiatalok a meghatározóak, sokuknak nincs története, úgy tûnik, tudásuk se sok, tiszteletre pedig egyáltalán nem képesek. Korábban elõfordult, hogy egy hirtelen támadt szóváltásban Johan és Marie Strømberggel, az igazi XVIII. századi színházalapítókkal fennálló rokonságomra hivatkoztam. De felhagytam vele, láttam, mire gon dol nak: Hagyd el, öreg! Nem használ semmit rokonok vállára állni, hogy fenn tartsd magad. Te kimaradsz a táncból, haha, kimaradsz!

Csak amikor felhagytam a napi munkával, fedeztem fel teljes ször nyûségében a távolságot Gudrun és köztem. Akkor kezdtem el idétlen kém kedéseimet is. A nap minden órája újból emlékeztetett és megerõsített, hogy egy világ választ el bennünket egymástól, a napnak pedig számtalan órája volt. Lassanként egyre hosszabb idõt töltöttem a dolgozószobámban, egy kicsi, de kellemes padlásszobában. Dolgozgattam, többnyire azonban olvastam, vagy hátratett kézzel álltam és bámultam kifelé a ferde tetõablakon. A dolgozószoba menedékké vált, nem a marakodás, a cirkuszok elõl menekültem, hanem a csendes szemrehányások és a kolduló pillantások elõl.

Mit koldult? Hogy üljek mellette, nézzem a tv-t és jósoljak? Töltsem ki az életét… igen, de mivel? Élettel?

- Ide nézz! - Gudrun a VG 3 egyik lapját tolta az orrom elé rikító vörös ujjával, frissen lakkozott, szintén rikító vörös körmével, így készült ugyanis az utazásokra.

- Igen? - mondtam, és ujjamat jelzésként a Le Monde -ba süllyesztettem. A cikk, amit olvastam, a posztmodern és az egzisztencializmus szembeállí tásáról szólt, és igen érdekes volt. Mutatóujjammal jeleztem, hogy nem aka rom félbeszakítani az olvasást, de a célzás hiábavaló volt Gudrunnál.

- Újabb repülõgép-szerencsétlenség! Most Franciaországban! Szörnyû, egy közönséges utasszállítógép, és mindenki meghalt, százhuszonhárom ember. Nézd csak, mindenütt roncsdarabok, borzasztó!

- Miért nézzem meg, ha borzasztó?

Sóhajtott. - Nem éppen megnyugtató itt ülni a felhõtakaró közepén és repülõgép-szerencsétlenségekrõl olvasni. Téged nem zavar?

Megráztam a fejemet, és a mutatóujjamra pillantottam, mely a cikk má sodik bekezdésén várakozott.

- Jó neked, hogy sohasem féltél a repüléstõl. Most sem érzel semmi kü lönöset?

- De, lebegést!

- Mit mondtál?

- Lebegést!

Mi volt ez? A rejtettségbõl tört elõ, valami történt velem. A váróteremben kezdõdött. Egész idõ alatt, percrõl percre éreztem a belsõ nyomást. A lebegés - igen, természetesen ez volt a tánc, amit említettem. Szerettem a leve gõt mint anyagot, szerettem az álmot, hogy néhány másodpercre megsza badulhatok a nehézségi erõtõl, a szépség néhány másodpercére az ugrásban, a lebegésben!

Leállítottam a további társalgást, a Le Monde -ra koncentráltam, mi köz ben egy sértett pillantás súrolta jobb arcomat. Ráismertem a pillantásra, mely az utóbbi idõkben ritkult. Ez abból adódott, hogy keveset beszéltünk, Gud runnak kevés alkalma volt, hogy megbántódjék, eltekintve attól, ha kitértem a beszélgetés elõl.

Leginkább Gudrun volt az oka, hogy megtapasztaltam az ürességet, erõ sen, hirtelen, lökésszerûen! Az ûrt, mely a dolgok között tátongott, a szoba bútorai között, emberek között az utcán, az órák, a napok, az évek között. Az üresség mindent magába szívott, a teljes értelmetlenségbe. Közben õ, Gudrun körbe bolyongott, és egész lénye jelentéktelen dolgokkal volt elfoglalva. Életmûvész lett volna? A hétköznapira, a közönségesre összpontosítva szert tett volna valamiféle életmûvészetre, anélkül, hogy észrevette volna? Nem irigyeltem, egyáltalán nem. Szíve joga volt, hogy kis világában kerengjen, én a naggyal voltam elfoglalva. A megértés felépítésével kínlódtam, tudtam, soha sem érem el a célt, de megszállottan figyeltem a folyamatot: Minden idõk legjobb és legrosszabb világában élünk. Az ismeretek, a tudomány és a hü lye ségek korában. A hit, a babona és az õrület világában. A remény korában élünk - de legalább annyira a reménytelenségében. A földgolyóra gondoltam, ahol emberek várják a biztonságot, az örömöt, minden alkotóerõ pozitív felszabadulását. Ehelyett bárgyúság, közöny és butaság szorította béklyóba a dolgok zömét.

Intenzíven éltem át ezt a drámát, éreztem, hogy a világ szele süvít át rajtam, életerõ töltött el, egyáltalán nem készültem még fel a halálra. De Gudrun a halálra emlékeztetett, benne saját halálomat láttam közeledni, a pusztulást, az idõt, mely egyetlen cél érdekében dolgozott. Nemcsak a külsõ hervadt el, a belsõ is, micsoda gonosz abszurditás! Miért nem csiszolják a tapasztalatok az értelmet, miért nem erõsítik az integritást, miért nem úgy történik, hogy az ember bensõje az egyre fokozódó szépség és gazdagság irányába fejlõdik - fordított folyamatként a kívülrõl emésztõ rútság ellen? Miért, miért? Nem, nem készültem fel a halálra!

A felszolgálás megkezdõdött. A légikisasszony az ülések közötti folyo són zörgött. Lehajtottuk a mûanyag asztalokat, Gudrun nekem dõlve ta nul má nyozta a zsúrkocsin lévõ csomagolt ételeket, éreztem a parfümjét. Hány szor próbált meglepetést tettetni, amikor kibontotta a kis csomagot, a mû vé szien megkötött masnikat és szalagokat! Hányszor vágtam ugyanazokat a grimaszokat, amikor kibontottam az inget és nyakkendõt rejtõ csomagot!

A légikisasszony fiatal volt, kisimult és szép, mint a legtöbb légikis-
asszony, de az õ mozdulataiban rejtõzött valami kecsesség. Ügyesen végezte a dolgát a szûk térben, a kecsesség bizonyára velük született adottság. Így volt ez a táncosoknál is, különben sohasem futottak volna be karriert.

- Meleg ételt kapunk, azt hiszem curryvel, csirkét talán - mondta Gud run. Orrcimpái vibráltak, nagy pórusok voltak az orrnyergén, nekem is, láttam a tükörben, miközben borotválkoztam.

A légikisasszony hivatalból mosolygott, és kiosztotta az adagunkat. Visz sza mosolyogtam rá és észrevettem Gudrun pillantását. Igen, lenyûgözött a fiatalság és a kecsesség. De nem kellett féltékenykednie, sohasem csaltam meg, mert amit tettem, az nem megcsalás volt. Gudrun nem tudta befogadni azt, amit két barátnõmnek adtam. Ez nem banális, ízléstelen magyarázkodás, hanem a keserû igazság. Valóban, többször lefeküdtem a karcsú szõkével és a nem egészen karcsú vörössel, de inkább megszokásból. Egyikük sem volt fel tûnõen csinos, még csak nem is a dolog szexuális része érdekelt. A beszélge tések jelentettek sokat, ösztönöztek és távlatokat nyitottak. Meghitt, kis éttermekben órákig tudtunk beszélgetni a vacsora és egy üveg jó bor mellett. Mély megértésre találtam ezeknél a nõknél, sõt még ennél is többre, rokonságot éltem meg velük, mely messze túlmutatott közös érdeklõdési körünkön, a ba letten és a színházon. A kapcsolatok és a megértés iránti éhségemet boldogan csillapítottam mindennel, ami kínálkozott. Ezek azonban rövid életû kapcsolatok voltak, hevességem megrémisztette barátnõimet. Az élet ezután tovább haladt a régi vágányon, én pedig intenzíven temetkeztem a munkába.

Az újságokat az elõttünk lévõ üléstámla zsebébe tettük, és a használhatatlan mûanyag villával tömtük magunkba az ételt. Valóban currys csirke volt. Egy üveg vörösbort is vettünk, éppen egy pohárnyi jutott mindegyi künknek. Ami a poharakat illeti, természetesen ezek is egyszerû mûanya g áruk voltak.

- Emlékszel Avignonra? - szólalt meg váratlanul Gudrun. Hirtelen feléje fordultam, és láttam a salátaöntet maradványát szája szegletében. Emberi volt, az ételmaradék az arcon, nagyon emberi. Én mégis undort éreztem a vörös massza láttán és mintegy jelzésként a szalvétára mutattam.

Persze hogy emlékszem. 1986-ban történt, két hónapja voltam nyugdíjas, éppen akkor hagytam fel eredménytelen kémkedésemmel. Teljesen le hangolt voltam az idõ tájt, de kedélyem lényegesen javult, amikor sok pró bálkozás után sikerült interjút készítenem Martha Grahammel. Akkoriban kocsival utaztunk Provence-on át - Istenem, micsoda gyönyörû táj, sárga-kék, napraforgók és levendula, nap és ég. Carpentras-ban szálltunk meg, egy Avignontól néhány mérföldre lévõ kisvárosban. Fehér kõházat béreltünk kis kerttel, igazi idill volt, fûszernövényekkel, szõlõlugasokkal és fügefákkal. A ház mellett bár volt, ingó kisasztalokkal, gesztikuláló tulajdonossal és jéghideg Pernod-val.

A találkozás Martha Grahammel mindent felülmúlt! Rendkívüli, eleven ember volt, nagyon öreg testében nagyon fiatal lélek lakozott. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amit a barátnõimmel éltem át, most azonban kölcsönös volt, állítom, hogy gazdagítottuk egymást. A Martha Grahammel együtt töltött idõ alatt nyilvánvalóan én kaptam a legtöbbet. Mohón szívtam magamba mindent, több mint tudatosan bíztam reá magam gondolatainak erejére és fantáziájára. Milyen lényegbelátás, micsoda okosság! Annyira le nyûgözött, hogy kis híján elfelejtettem jegyzetelni, de mindezek ellenére mégis megszületett az interjú. Egy részét papírra vetettem, a többit egyfajta utómámor állapotában a kertben, a fügefa árnyékában ülve írtam meg, en ged tem száguldani a tollamat.

- Hogyan? Természetesen emlékszem, nem lettem szenilis! - Viccnek gon doltam vagy helyreigazításnak, értse, ahogy akarja.

De semmilyen megerõltetõ értelmezésre nem került sor, Gudrun magával volt elfoglalva. A folt eltûnt a szája szegletébõl, belenyúlt a táskájába, lok nijai közül belenézett a tükörbe, megfeszítette ajkait és rózsaszínûre festette õket. Azután néhányszor összeszorította ajkait, ezt a grimaszt sok nõnél láttam, a nõi testbeszéd egyik tartozéka volt.

- Remélem, megússzuk a misztrált az idén - mondta, és becsukta táskáját.

- A szél, az idõjárás - remélem, nem ez fûz Avignonhoz. - Hangosan és indulatosan beszéltem, nem ismertem rá a saját hangomra.

- A misztrál kínlódás, mindent ellep a homok, a szemedet, a hajadat, az ételt. De én nem erre gondoltam. A Bolsoj-balett - nem emlékszel a szélre? Kották keringtek a levegõben, a közönségnek kellett összeszednie õket, csoda, hogy nem támadt belõle teljes káosz. Említetted, hogy most is részt veszünk valamilyen szabadtéri programon, remélem, csendes, szép estéink lesznek.

Elfelejtettem ezt az epizódot - ilyen semmiségek nem rögzõdnek az emlékezetemben -, de a következõ történt: A pápa palotája mögötti gyönyörû parkban ültünk. Az elõadás este tízkor kezdõdött. A langyos, sötét éjszaka tö kéletes hátteret nyújtott a színpad mûvészi megvilágításának. Ekkor támadt a szél, zúgás hallatszott, egy erõs széllökés, és máris maroknyi kottát magával ragadott. Egyetlen pillanatig tartott, a kották gyorsan a helyükre kerültek, a zenekar profi nyugalommal fogadta az egészet, a táncosok is, a kis rendetlenséget szinte nem lehetett észrevenni. Az elõadás fantasztikus volt! A férfi táncosok szokatlan erõvel rendelkeztek, sem korábban, sem azután nem láttam ennyi energiát a lebegésben. A kritikámban valami olyasmit írtam, hogy fiatal testükkel sikerült az elemeket megragadniuk. A levegõt, a levegõt mutatták, tették láthatóvá. Arról is írtam, hogy az eksztázis görög szó, melynek jelentése kilépni magunkból, és a tánc éppen ilyen, kereteket szétfeszítõ, élet, mely élni akar, élni akar.

Kicsit elálmosodtam az étkezés után, jólesett volna egy kis szendergés. A gombot keresgéltem, hogy hátradöntsem az ülést, ekkor vettem észre a kezemet, a száraz, fehér bõrt, a duzzadt kék ereket, a repedt körömházakat. Groteszk valóság volt: öreg ember vagyok, aki lelkével és érzékeivel a tánc örök ifjúságába kapaszkodik.

- Tulajdonképpen mi olyan egyedülálló a Bolsoj-balettben? - kérdezte Gudrun.

Nem hallottam, nem akartam hallani a vihart és a háborgó hullámokat, nem akartam látni a tengert köztünk, lehunytam a szemem. Aludni akartam, de a nyugtalanság nem tágított. Mint az áram, járta át testemet, a fájdalmas, rosszindulatú, veszélyes áramot semmivel nem tudtam elûzni, veszítettem.

- Éppen az, hogy egyedülálló! - feleltem.

- Ezt mondtad Martha Grahamrõl is! Különös módon lelkesedtél érte - mondta Gudrun, ez a furcsa lény a fején a szürke, göndör prémmel, hegyes orrán a durva bõrrel, és nagy teste körül a virágos szövettel.

Igen, lelkesedtem az okos, fantáziadús, tapasztalt emberért, Martha Grahamért! És Gudrun csalódott volt, úgy érezte, elárultam, de ezzel nem volt egyedül, engem is elárultak. Kár volt mindkettõnkért. Sohasem találkoztunk egymással, nem voltak találkozóhelyeink. Éveken át tudtam ezt, de el foj tottam magamban, és most összedõlt az önvédelmem, önvédelmem utolsó ma radványa. Jóisten, itt ülök, és megmérgez a csalódás, a fájdalom, a düh. Nem a te hibád, Gudrun, ez az én hibám, mert én tudtam. Már régen mennem kellett volna. De most megteszem! Csupán megfelelõ alkalmat kell keresnem.

- Mi van veled? - Távolról hallottam Gudrun hangját.

Éreztem, hogy a fejem elõrebukott, nehéz volt, iszonyúan nehéz, hirtelen hidegség járta át a testem, éreztem, hogy reszketek, fel akartam állni, de nem tudtam. A szívem kicsi volt és kemény, a mellkasomban vaskarmok.

- Rosszul vagy? Azt hiszem, egy-két percre elájultál. Nyomott a levegõ itt a gépen, szerintem is kellemetlen. Nem fáj semmid? - Gudrun a karjában tartott, fölém hajolt és mosolygott, túlzottan mutatta a fogait - ami szép, amíg fiatal az ember, de nem öregkorban - néhány kékes tömés villant elõ, a szája curryszagú volt.

Megráztam a fejem, felegyenesedtem az ülésen, éreztem, hogy a vas kar mok szorítása alábbhagy.

Itt ült testének felsõbbrendûségével, õ, aki sohasem volt beteg, csak kissé túlsúlyos, ez volt minden. Itt ült személyem gondozásának tulajdonjogával, amennyiben erre szükség lenne. Talán szeretett volna tehetetlennek látni, hogy átvehesse a hatalmat felettem, mennyire volt ez tudatos? Bevallaná, hogy bosszúra vágyott, hogy az õ szíve is tele keserûséggel, mert az igazi harc csak most kezdõdik, és rövid az idõ az elszámolásra?

Nem nehezíthetem képzelgéssel helyzetemet, a hétköznapiság tetõtõl talpig betöltötte feleségemet, aki éppen érdeklõdéssel nézett ki az ablakon:

- Azt hiszem, most érünk Hollandia fölé, milyen szépen és tisztán kivehetõ minden. Ez Groningen lesz itt alattunk, csak dõlj nekem, akkor te is látod.

- Pihenést akarok, nyugalmat - mondtam és behunytam a szemem. Kábult voltam és ernyedt, de a szívem normálisan vert. A test az élet, gondol tam, ez az, ami pokoli.

- Nem érdemes aludni, itt mindig történik valami. Most szolgálják fel a kávét. - Gudrun a karomba csípett és elõremutatott.

Ismét egy támadás a trivialitások alattomos világából, de természetesen kértem kávét. Ezek az élet apró-cseprõ dolgai, melyek számítanak. Nem igaz, Gudrun, te ezt folyamatosan tudtad: a kis dolgok teszik, hogy érdemes élni.

Átvettem a fekete lével teli fehér csészét, miközben Gudrun a zsúrkocsit tanulmányozta:

- Azt hiszem, én egy Drambuie-t kérek. Te konyakot kérsz?

Hallottam, amit mondott, de nem hagytam, hogy zavarjon, a fontos és megerõltetõ munkát be akartam fejezni, a legfontosabbat, melyet valaha is végeztem.

- Mondd már, mit akarsz?

- A lebegést! - feleltem.

- Mit?

Nem feleltem. A légikisasszony rendíthetetlenül mosolygott. Gudrun fizetett, az aprópénz egy pillanatig puhány, rózsaszín tenyerén csillogott. Gyorsan és idegesen csavarta le a kupakot, töltött és ivott, azt hiszem, egy parányi büfögést hallottam. A kávé jó volt és erõs, ez fontos volt Gudrun világában - a mi világunkban. Továbbra is együtt fogunk utazni, számomra nem létezik más utazás. Az öreg szív az imént adta tudtomra: a tánc a fiata loké. Gudrun mellettem ült, a jobbomon, megfordultam, és felemeltem a ká vés csészét, akárcsak õ. Folytatni fogjuk, gondoltam, együtt kávézunk.