Ce pâle signe qu’avait tracé au-dessus des rideaux le doigt levé du jour.
Marcel Proust: Combray
Marcel
Marcel
ma este
mi ketten
bordélyba megyünk
és Albertine végre kibújhat ruhája
fogságából, ledobhatja öltözetét,
mely sohasem lehet az övé
- vagy mégis? -
és táncolunk
táncolunk
kitáncolunk a kéziratból
egy érzékien vad, kétértelmû tánccal
és hazafelé
belefúrjuk
arcunkat
az illatozó bokrokba
s rózsaszín emlékeink
valósággal lerészegítenek
egy combray-i kertben
Jó reggelt Szodoma,
jó reggelt bûnök városa, Párizs,
te paradicsomi hely,
hol kígyóként
tekereg a Szajna
s az Eiffel-torony
égbe nyúló traverze mögött
kis ideig rejtve maradnak
bûneink, hazug perverzióink
és szembejön velünk
frakkban
cilinderben
botozva
a báró
és aztán mindent tudó
mosolyával elcsoszog
mellettünk
a zárt, lefüggönyözött
kocsiban, mely elrobog
orrunk elõtt
Verdurinék felé
a valahai múlt idõbõl
ott hever Swann
összetörten és reménytelenül
egy olyan nõ lábainál,
aki úgysem lesz
soha az övé
látod, Marcel,
az utak sokfélék,
közülük te kettõt
választottál, melyek
elkerülik a harangzúgásos várost
de sohasem tudtad biztosan,
melyik visz Méséglise-be vagy Guermantes-be?
s az illatozó bokrok és a liliomok
vagy a folyók közül melyiket
gondoltad a legszebbnek?
a legigazabbnak?
mert lehet az
egy lefekvés elõtti, ágyszéli csók
de a jó éjszakát köszönõ anyai hang is
vagy éppen halk csengettyûszó:
ím a kapuban áll egy vendég!
szakítsd el ezeket a húrokat,
melyek szerelmesen fûznek
az eleven élethez és anyádhoz,
s bízd rá magad bátran
a magányra, a szavak nélküli
kopár tájra
ahol a lebegésben
álom és emlék összemosódik
mint valami mágikus lámpa
és körbetáncolja
a félelmet árasztó
sötétséget
s évek múlva
ködök mögött
különös torlaszok foglyaként
mégis szabadon
lebegve az ágyadban
tollal, tintával és papírral
mondtál
méltó búcsút
ennek a létnek
tudtad, hogy vége
de az életbõl írás
s az írásból élet lesz
és tolladból a tinta
sohasem szárad ki
a kézirat pedig
egyre csak nõtt
a három kötetbõl
lassan tíz lett
feküdtél
- látszólag -
az ágy fogságában
de irigylésreméltóan szabadon
s nem tehettél
arról sem
hogy az utolsó bálba menet
egy kockakõben
megbotlottál
de felálltál
míg egy költõ
ebbe belebukott
s aztán áradt az íz
szétterült az emlék
amint a sütemény
a hársillatú teával
nyelvedet érintette
s megnyitotta
a legrejtettebb zugokat is benned,
egy ház, egy kapu, egy város
a két templomtorony látványával
úgy olvadt eggyé, mint
szádban a teasütemény
s felébredtek az emlékek
Léonie nénirõl,
és már jó nyomon voltál, ráleltél
a magad s mindannyiunk
elveszített, eltûnt idejére