ROY JACOBSEN

Fordítás

Carlos, az író remegve ült törzshelyén egy korsó sör mellett. Épp az imént hallott egy elmondhatatlanul szép történetet. Beleremegett, ha csak rágondolt. Maga a tény, hogy nem neki jutott eszébe, természetesen nem csök kentette a történet értékét. Most pedig égett a vágytól, hogy elmesélje San tosnak, kollégájának, aki bármelyik pillanatban felbukkanhat. A percek szinte vánszorogtak a komor teremben, miközben Carlos újra és újra elismé tel te magában a történetet, nem pusztán szavakba öntötte, de megjelent elõtte filmként, melyet zenével kísért, a szavakhoz megfelelõ illatok sora társult, egy egész kórus zengte a fejében: „ez az élet”. Amikor Santos végre megjelent a nyikorgó csapóajtó nyílásában, és lehuppant az egyik székre, Carlos habozás nélkül belevágott:

- Még soha nem hallottam ilyen szép történetet.

- Valóban? - kérdezte Santos kétkedve. Esõvíz csöpögött hollófekete ha járól. Úgy tûnt, sokkal inkább érdekli az, miként tehetne szert egy törülközõre és egy korsó sörre, mint hogy meghallgasson egy remekmûvet. Ami azt illeti, régi barátságuk ellenére meglehetõsen különbözõen vélekedtek arról, milyen is egy „jó történet”. Bár mind a ketten „jó” történetekkel keresték kenyerüket, Carlos történetei ritkán találtak visszhangra Santosnál, és fordítva. Szo ká sukhoz híven ilyenkor egy fejbólintással jutalmazták a másikat, egyezményes jeleként annak, hogy eltérõ véleményük ellenére szeretnék megõrizni a másik barátságát. Furcsa módon mind a ketten szerették a képzõmûvészetet, ugyan azokba az asszonyokba lettek szerelmesek, ugyanarra a pártra szavaztak és ugyanazokban a külvárosi hátsó udvarokban nevelkedtek, de eddig még soha nem voltak képesek egyszerre kimondani azt az egyszerû mondatot - „micsoda jó történet!”.

Carlos talán emiatt volt olyan izgatott.

- Adj már neki egy törülközõt - szólt oda türelmetlenül Peternek, a mi-
xernek -, és egy sört is, hogy végre magához térjen.

Peter közömbösen megvonta a vállát. Carlos lángoló tekintettel fordult barátjához.

- Egy hónapja fordítószemináriumot rendeztek Terre de la Merben, a régi kastélyban - fogott bele. - Egyik barátom vezette. Meghívott egy csomó hírességet itthonról és külföldrõl is…

- Álljunk csak meg itt - szakította félbe Santos. - Mielõtt belefognánk ebbe a „szép” történetbe, szívesen felmelegednék egy kicsit. Pocsék idõ van odakinn, mi lenne, ha rendelnék egy-két calvadost is?

- A sör mellé?

- A sör mellé. Azért nem kell egyszerre felhajtani mindet. Két calva-
dost - kettõt! - kiabálta a pincérnek.

- Jó, jó - mormogta Peter a bárpult mögül.

- Miközben engem majd’ megvesz az Isten hidege, te csontszárazon ülsz velem szemben. Áruld el, hogy csináltad?

- Még azelõtt érkeztem, hogy kitört volna a vihar. 'szintén szólva már…

- Csak nem?

- Korán jöttem, hogy mindenképpen itt találjalak. El kell mesélnem valamit neked, valamit, ami most is hihetetlen a számomra. Reggel óta ülök itt és várok arra, hátha most az egyszer korábban érkezel.

- Megértem az izgalmadat, de talán mégsem kellene annyira sietni.

- Dehogynem. Egy jó történetet mindig a megfelelõ pillanatban kell el mesélni, akkor, amikor az elbeszélõnek a „nyelvén van”, amikor egész teste remeg, hogy végre kimondhassa a számára még érthetetlent, de végtelenül gyönyörût. És miután kimondta e néhány életfontosságú szót, azt sem bánná már, ha elragadná a halál.

- Hát ez szörnyû volt.

Carlos fölsóhajtott.

- Igen, szörnyû.

- Sajnos megint ellent kell mondanom. Én inkább úgy látom, hogy egy jó történetet bármikor és bárhol el lehet mesélni. Éppen az bizonyítja a ki válóságát, hogy Krisztusnak és Dosztojevszkijnek is jó lenne.

- A demokratikus és idõtlen mûvészet - hah! Tudod jól, mit gondolok az efféle elméletekrõl! Ám ezúttal lehet, hogy olyasmi van a tarsolyomban, ami még a te kényes elvárásaidnak is megfelel.

- Remek. Akkor viszont mindenképpen várhatunk még néhány percet, legalább addig, amíg megszárítom a hajam és iszom egy kis lélekmelegítõt. Köszönöm, Peter, mindig tudtam, hogy jó barátom vagy. Hozhatod a kö vet kezõt is. Ha jól értettem, kedves barátom egész nap itt üldögélt és iszogatott, csakhogy engem elszomorítana, hogyha az emelkedettség bennem lévõ hiánya miatt rosszul érvelnék, ha a közeljövõben esetleg barátom tudomására kellene hoznom, hogy a története ezúttal sem üti meg a mértéket, vagy te másképp látod?

Peter az égre emelte a tekintetét, elvette Santostól a törülközõt, majd
visszament a pulthoz.

- Most már felkészültél? Belekezdhetek végre?

- Igen.

Nagyot kortyolt a calvadosból, majd maga ment oda a bárpulthoz po harával, hogy a mixer teletöltse.

- Nos, barátom, kezdheted!

Carlos megnedvesítette ajkát és kényelmesen elhelyezkedett.

- A fordítószemináriumról van szó, melyet a barátom vezetett, nevezzük mondjuk… Michelnek…

- Miért?

- Mit miért?

- Miért nevezzük Michelnek? Nincs saját neve?

- De, van. Michel.

- Akkor hívd annak és ne tégy úgy, mintha másként hívnák…

- Igazad van. Magam sem értem, miért van így, de ahányszor bele kez dek egy történetbe, úgy mesélem, mintha összeesküvésrõl volna szó, mint ha fontos volna, hogy elrejtsem a fõszereplõ identitását…

- Ez önmagában véve még nem baj. Szóval, hívjuk Michelnek.

- Szóval, Michel - egyébként az egyik legtehetségesebb fordító idehaza. Terre de la Mer régi, középkori várában, a tengerparton, minden évben szer veznek egy fordítószemináriumot, melyet anyagilag az állam és néhány kiadó támogat. A világ legelképesztõbb részeirõl hívnak ide fordítókat, elsõsorban olyanokat, akik vagy a mi nyelvünkbõl, vagy a mi nyelvünkre fordítanak, de természetesen vannak kivételek, és most pontosan errõl lesz szó: Michel Terre de la Mer-béli szemináriumára két mongol fordító is érkezett, akik angolból fordítanak mongolra, vagy hogy a csudába hívják a nyelvüket…

- Nevezzük talán csecsennek.

- Nevezzük. A két férfi ötvenes éveiben járhat. Teljesen egyformán öl töz nek, tudod, olyan furcsa, komor öltönyt hordanak, melyrõl a Szovjetunió volt híres és a gyártását Oroszországban is folytatják. Még hasonlítanak is egy másra, olyanok, mint egy ikerpár, pedig nem azok, legalábbis az útlevelük nem errõl tanúskodik. Magad is tudod, hogy milyenek az ilyen szemináriu mok: reggeltõl estig kötelezõ program, az ember megtartja semmitmondó elõadását és meghallgatja a többiek semmitmondó elõadásait stb. stb… mi közben egész idõ alatt azon töri a fejét, hogy tehetne szert egy készséges nõ személyre…

A két mongol úr azonban nemcsak hogy fegyelmezetten végighallgatja az elõadásokat, hanem olybá tûnik, még érdekesnek is találja, amit hall, és gondolataik sem holmi készséges nõszemélyek körül keringenek, akiket a sze mináriumon csíphetnének fel.

- Annak alapján, ahogy leírtad õket, nem is lett volna túl nagy esélyük.

- Úgy van. Egyedül költik el az étteremben reggelijüket, de ebédjüket is; mindenkire kedvesen rámosolyognak, de a szokásos udvariassági frázisokon kívül egy szót sem szólnak senkihez.

Santos köhécselni kezdett.

- Ha egy kémtörténettel óhajtasz traktálni engem, inkább most figyel meztetlek, hogy ki nem állhatom az ilyen meséket.

- Nem, dehogy. Figyelj csak! Már hat napja tartott a szeminárium, ami kor Michel egyszer csak szemtõl szembe találta magát a két úrral a folyosón, szállodai szobája elõtt. Nyilvánvaló volt, hogy csapdát állítottak neki. Hat szemközt szerettek volna maradni vele. Zavarban voltak, csak álltak ott és pirultak, akár két kamasz, és egészen addig nem szólaltak meg, amíg Michel érdeklõdni nem kezdett aziránt, elégedettek-e a szobájukkal, és hogy visszatérítették-e útiköltségüket. Barátunknak keresztül kell hatolnia a keleti nevelés jó néhány rétegén, míg egyikük pironkodva és igen rossz angolsággal be nem vallotta, hogy nagyon szeretnék látni a tengert.

- Micsoda?

- Hát nem érted?

- Nem, az egekre, semmit sem értek az egészbõl.

- Még soha nem látták a tengert! Ilyen nehéz lett a felfogásod?

- Igen, persze…

- És pocsékul beszélnek angolul! - ordította Carlos, székérõl félig fel emel kedve. - Olvasnak és írnak ezen a nyelven, de soha nem hallották, ho gyan beszélik. Egy életen át dolgoztak az államilag támogatott fordításokon, gyûjtögették a kis pontjaikat, lassan építgették karrierjüket, melynek köszönhetõen végre eljöhettek erre a szemináriumra, hogy végre láthassák azt, ami rõl olvastak és fordítottak - a tengert! Az ördögbe is. Hiszen „az élet, a sze relem és a tenger” az, amibõl valamennyien élünk!

- Én eddig azt hittem, hogy a „halál”.

- Annak semmi jelentõsége. Igazán tudhatnád!

- Lehetséges, csakhogy én nem állom meg, hogy ne kritizáljam ezt a fajta szimbólumrendszert, függetlenül a…

- Figyelj már arra, amit mondok! A két jól nevelt mongol élete nagy pillanata elõtt áll! Összesen öt napba tellett, mire összeszedték bátorságukat és megkérdezték, hogy megmutatnák-e nekik a tengert. Amikor Michel megérti, mirõl is van szó valójában, könnybe lábad a szeme. Természetesen megmutatja nekik a tengert, és szabadkozik, hogy magától eddig nem jutott eszébe, hogy levigye õket a híres Terre de la Mer-i partra, Bretagne tagadhatatlanul legszebb partszakaszára, ahonnan, ha a Föld kedvezõbben görbülne, tiszta idõben végig lehetne követni Kolumbusz hajójának sodorvonalát Cadiz kikö tõjétõl, ahol felszedte a horgonyt, egészen addig, ahol az Újvilágban ismét leengedte!

- Uram Isten! Ha nem haragszol, nekem most innom kell egyet. Peter! Két calvadost. És még két sört!

- Oké, de figyelsz már végre?

- Hogyne, hallgatlak… Köszönöm, Peter.

- Folytathatjuk? - kérdezi Carlos, miután belekortyolt italába.

Santos felnevet.

- Ha mindenképpen…

- Istenem, az õrületbe kergetsz! Nem is tudom, van-e kedvem egyáltalán folytatni. Ha eddig még mindig nem értetted meg, hogy hova akarok kilyukadni… akkor… Mondd csak, de õszintén. Mit tudsz a mongol iroda lomról?

- Hm, hm… semmit.

- Sejtettem. A mongol irodalom egyszerû bukolikus versekbõl áll, me lyek apró, szürke lovakról szólnak: egy néprõl, mely sátrakban lakik a puszta közepén: fülig ér a szájuk, ha nevetnek és kancatejet isznak, szóval - egy boldog természeti nép. A két fordító pedig ennek a népnek a legfényesebb elméi közé tartozik. Éveken át üldögélnek ulánbátori, türkizkékre festett iro dájukban, és könyveket fordítottak a tengerrõl, de lefordították a Moby Dick et, fordították Robert Louis Stevensont, Joseph Conradot… you name it. És akkor ötvenhárom évesen felveszik csöppet sem mutatós orosz öltönyüket, felülnek egy Tupoljevre, átszelik a levegõt a föld leghosszabb és legszárazabb kontinense fölött, hogy idejöjjenek, hogy végre láthassák a tengert, egyszer, egyetlenegyszer, mielõtt ismét hazautaznak és meghalnak - érted egyáltalán, hogy mirõl beszélek?!

Santos visszatartotta a lélegzetét.

- Kezdem érteni. Hisz ez valóságos csoda. Igen, csoda.

Carlos reménytelenül bámulta az asztal lapját, és többször megrázta a fejét. Nehezére esett összeszednie magát annyira, hogy képes legyen folytatni a történetet. Elõször nagyot kortyolt a sörbõl, majd megitta a calvadost is, és két újabbat rendelt. De mivel sikerült felkeltenie Santos érdeklõdését, ki-
nyitja a száját, hogy folytassa a történetet, most már visszafogottabb hangon, nehogy eltúlozza az ábrázolást:

- Azok hárman még ott állnak a szálloda folyosóján. A mongolok küldetésének lényege végre világossá vált Michel számára. Gyorsan karórájára pillant, látja, hogy még bõ fél órájuk van ebédig, így azt javasolja nekik, hogy most azonnal sétáljanak ki a tengerhez. Azok ketten bólogatnak, hajlonganak, minden mozdulatukból megkönnyebbülés árad. Michel kivezeti õket a várból, és elindulnak lefelé a keskeny ösvényen. Aznap kicsit párás az idõ. De éppen csak egy kicsit. Szélcsend van, mint már napok óta, a tenger olyan sima, akár a tükör - csak a part menti sziklák felõl hallatszik némi csobbanásszerû zaj, pontosan olyan, mint amit egy tritonkagyló belsejébõl is hallani lehet. Amikor a két mongol megpillantja a csodát, kihúzzák magukat, odamennek egészen a víz széléig, megállnak, és a távolba merednek…

Santos lélegezni is elfelejtett.

- És?

Carlos nagy szemmel nézett barátjára. Aznap elõször derült fel tekintete.

- Jól látom, hogy érdeklõdést mutatsz? - kiáltott fel. - Bizony jól látom! Valld be, hogy türelmetlen vagy!

- Hm… igen.

- Na végre! Hát akkor igyunk egyet, kedves barátom, mert tulajdon képpen erre a pillanatra vártam egész életemben.

Santos keserûen felnevetett, majd õ is pohara után nyúlt. Feltûnt neki, hogy barátja már egyáltalán nem siet a befejezéssel.

- Esetleg be is fejezed? - kérdezte zordan.

- Igen, amint bevallod, éspedig nemcsak egy utálatos bólintással, hanem szavakkal, hogy nagyon birizgál, mi lesz a történet vége, ha lesz benned annyi bátorság, hogy kimondd, képtelen lennél felállni az asztaltól és kimenni az utcára éppen most, a történet közepén, hátat fordítva a mongoloknak és… Ugye nem lennél képes arra, hogy megtedd?

Két vöröslõ szempár meredt egymásra az asztal fölött. Mind a ketten érez ték, hogy valami komoly dolog van kialakulóban, hogy az olykor kissé kemény csipkelõdés otromba, következményektõl terhes hatalmi harccá ala kulhat. Santos önkéntelenül kiegyenesedett. A következõ pillanatban pedig felállt.

- Nem tûröm, hogy bárki így beszéljen velem - ordította. - Egy percig sem maradok tovább!

Azzal hátat fordított barátjának, és kimasírozott a terembõl.

Carlos nem akart hinni a szemének. Santos otthagyta, a csapóajtót pedig bevágta hajlott háta mögött.

Carlos csak ült az asztalnál, és átkozta a sört, a calvadost, az egész tör ténetet, hogy képesek voltak ennyire kibillenteni lelki egyensúlyából. Egyszer csak elõkúszott agyából egy utálatos gondolat, ami még nevetségesebb fényben tüntetett fel mindent - Santos nem fizetett! Elment fizetés nélkül!

A következõ pillanatban azonban rádöbbent, hogy a mongolokról szóló történet emelkedettsége ellentétben áll e gondolattal, úgyhogy arcán széles mosollyal visszaült székébe. Már ott tartott, hogy engedélyezett magának még egy korty sört, amikor kinyílt az ajtó, és feltûnt barátja alakja, aki anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna rá, gyors léptekkel keresztülviharzott a termen, és visszahuppant székére, egy hajtásra kiürítette poharát, majd ki abálni kezdett a mixernek.

- Hozz még sört, Peter, de csipkedd magad! Te meg folytasd!

- Talán ha megtörülköznél elõbb!

- Ne csinálj belõlem bolondot, ha lehet. Elvégre régóta barátok vagyunk. Te is tudod, hogy betelt a pohár. Térj már a lényegre, hogy megint emberhez méltóan viselkedhessünk.

- Mi nem vagyunk emberek, Santos. Írók vagyunk. Kitaláltunk már vagy tízezer történetet, aminek persze csekély részét írtuk meg, és arra sem vagyunk különösebben büszkék. Az egyetlen dolog, ami számunkra megmaradt, hogy minden porcikánkkal ráérzünk arra, mi az, ami valódi és él, és mi az, ami nem.

- Így van. De könyörögve kérlek, térj a lényegre!

- Köszönöm, Peter. És még egyszer, ugyanezt. Attól tartok, szükségünk lesz rá.

- Carlos!

Carlos elgondolkodott. Néhány percig úgy tûnt, mintha tétovázna. Végül magabiztos mosollyal folytatta.

- Michel kicsit feljebb, a fövenyen ült - mondta nyugodtan. - Onnan nézte a messzeséget bámuló mongolokat. Mozdulatlanul álltak, egy szót sem szóltak egymáshoz. És tudod, mi történt?

- Honnan a pokolból tudhatnám?

- Szinte ugyanabban a pillanatban mind a ketten lehajoltak, és mind a ketten felvettek egy apró, kerek követ, méricskélték a tenyerükben, tapogatták, nézegették.

- És?

- Ismét a távolba néztek, majd a kövekre. Erre Michel is fölállt, arra gondolt, hogy talán a vízbe akarják dobni õket, hogy lássák a víz színén kirajzolódó gyûrûket, hallják a kövek csobbanását, lássák, milyen messzire képesek elhajítani… Michel egyre izgatottabb lett.

- No és?

- Nem dobták el a köveket. Még egyszer megnézték, majd a zsebükbe csúsztatták a kavicsokat, megfordultak, és elindultak a vár felé.

Santos elképedve nézett régi barátjára. Keze mozdulatlanul feküdt az asztalon.

- Ez nem lehet igaz!

- Pedig az!

- Úristen! Hogy lehetséges ez?

- Sajnálom, barátom, de ez a vége. Nem alakulhatott másképp. Nekem legalábbis nem sikerült másképp alakítanom. De most már elmondtam, és tudom, hogy barátom vagy, akiben nem csalódtam.