Az õsz fagyott mocsarain járok,
síelek hegyrõl hegyre,
zuzmóval kóbor rénszarvasborjat etetek,
szabadon engedem
a csapdába esett hófajdot.
Táncom néma jégerdõben járom, holdfényben.
A Holdat, a titokzatos asszonyt ismerem.
Õ mégis elfordul tõlem.
Másnap éjjel visszatér,
bûvölõ mosolyát küldi felém.
Éjszaka kell. És föld.
Legrejtettebb álomképeim.
Nem kívánt dolgokat idéz a nyugtalanság.
A holdfényben emlékképek elevenednek meg.
Hiába próbálok emlékezni. Egyre felejtek.
Sötétségben születnek az élet új dalai,
várd ki a szükséges idõt.
Az új kezdethez kell.
A tûz fénykörébe érek,
mellette férfi ül, élénk szemû.
A neve Jov.
Õ táplálja a tüzet.
Arca akár a tûz, eleven.
Fején
csillag formájú sapka
világít.
Kávét kortyol.
Míg forr a víz, mesélni kezd:
Más voltam, mint a többi gyerek.
Másképp éreztem.
Nekem a mohában
arcok jelentek meg.
Riadtan néztem õket,
majd kíváncsiságom legyõzte
félelmemet.
Késõbb a felhõkben
és a hegyekben is megjelentek.
Barátja lettem egy lompos lénynek,
hajléka titkos üreg.
Csep-
pen-
ként
szabadul
az ág
a fagy szorításából.
Asszony képében eljött a tavasz.
Köszöntelek, Nap szülötte.
Köszönt a természet is.
Vackáról elõbújik a medve,
a szél mintázta hómezõk is
felengednek.