Csak április vége felé jár az idõ, és ebben a csupasz fényben, amilyen sápadt és csupasz szokott lenni a fény így kora tavasszal, végtelenül távolinak tûnik a nyár és a meleg, a széna illata és a rovarok ezreinek döngicsélése. Amikor az emberek összegyûlve, arcukon rezzenéstelen mosollyal várakoznak, olyanok, mintha õk errefelé másra születtek volna. A fiatal nõk vadonatúj szoknyát és ruhát vettek fel, az idei tavasz elsõ kollekcióját. A nép viseletbe öltözötteket leszámítva mindannyian meghökkentõen városias lát ványt nyújtanak. A tavasz az erõteljes színek évszaka, a friss és újjászületett színeké, ebben a fényben a színek mégis halványnak és erõtlennek tûnnek fel, mintha kimosták volna belõlük a pigmenteket. A hatalmas fák alatt, az árnyas lejtõkön és mélyedésekben még most is olvadó hó apró foltjai rej tõznek; a fényt a télnek ezek a koszos maradványai gyöngítik és a színek va lahogy nem érvényesülnek. A fényképezõgép lencséjén át mindez még nyilvánvalóbb.
Természetes, hogy kell nekik fotográfus. Ilyen alkalomkor a falu minden családja fotográfusért küld. Régen várnak már erre a csoportképre, a család a bejárati ajtó elõtti lépcsõn gyülekezik, rokonok és barátok körében. A kissé hûvös szélben mindnyájan mosolyognak, mosolyuk is sápadt, a felnõttek pedig valahogy légiesnek hatnak. A férfiak szinte mind sötét öltönyben, csu pán ketten tûnnek ki közülük, az egyik világosszürkébe öltözött, a másik sötétebb burgundi vörösbe, azonban mindketten élesen elütnek a többiek sötét öltö nyétõl és sötét, rövidre nyírt hajától. Kihúzott háttal, arcukra aggatott mo sollyal veszik körbe õt, a fényképész utasítására pedig még jobban egybetö mörülnek, és csak arra várnak, hogy a fotográfus szóljon, kész a legfontosabb, a csoportkép.
A társaság közepén van az, akinek ünneplésére összegyûltek, a konfirmálás elõtt álló leány. Pompás látvány az aznap reggel ajándékba kapott nép viseletében. Mert ez a család nagy napja, a rokonság összegyûlt, hogy megbizonyosodjék róla, ma is emlékeznek az õsök ragadványnevére és tulajdonságaira. Azért vannak itt, hogy a konfirmálandó leányt ünnepeljék, szüleit jól megérdemelt fénnyel vonják be, hiszen ez elsõsorban a család napja. Az ünnepelten jól mutat a népviselet, pontosan úgy áll rajta, ahogy kell, mintha teste az eltelt néhány óra alatt máris formába öntötte volna a ruhát. Csak a fõkötõ hiányzik, amely tulajdonképpen a népviselet tartozéka, de egyre kevesebben veszik fel. Sötét haja szabadon hull a vállára, ezzel a család legidõsebb nõtagjai minden bizonnyal képtelenek megbékélni, de a fiatalok azok fiatalok, õk tud ják, mit akarnak. A fõkötõtõl eltekintve hiánytalan a viselet. A konfirmálandón fe héren susog a bõ ujjú lenvászon ing, amely a kézelõnél sûrû redõben vég zõdik. A fiatal leány maga elé tartott, összekulcsolt kezében fekete zsoltá ros könyv, amellyel a gyülekezet ajándékozta meg. A fiatal lelkész külön az õ szá mára írt köszöntõt a zsoltároskönyvbe, jól megválasztott bibliai idézettel, élete végéig érvényesnek szánt szavakkal; ugyanígy írt külön-külön valamennyi konfirmálandónak. Ez pedig hosszú idõt vett igénybe, tegnap biztos egész éj szaka ott ült a nagy halom zsoltároskönyvvel az íróasztalánál, amely mellõl a fjordra nyílik kilátás. Az ilyen esték hamarosan egész lényét betöltik a nappali fényû, lassan szépülõ és mindenekelõtt türelmes természettel, a mai éjszaka azonban teljesen sötét és még hûvös volt, õ pedig csak önmagát és dolgozószobája tükörképét látta az ablak üvegén. Fil. 2, 9-10: Annakokáért az Isten is felmagasztalá õt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való; hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. Valami ehhez hasonlót írt. Mert mindnyájan tudják, hogy az ifjú pap áldozatosan tölti be hivatását. Meglehetõsen rövid ideje van még csak az egyházközségben, de igyek szik megmutatni, hogy megvan az ereje a feladathoz, hogy olyan ember, akiben megbízhat a gyülekezet, és akihez bármikor eljöhetnek, akinek ajtaja mindig nyitva áll.
Mindjárt bemennek és enni kezdenek, már csak arra várnak, hogy a fényképész befejezze munkáját, hogy kihúzzam magam, felnézzek a gép mellõl és biztosítsam õket, elkészültek a szükséges felvételek. Ezek a csoportképek sokszor egészen lehetetlenek, sohasem sikerülnek igazán jól, én mégis minden tõlem telhetõt megteszek, hiszen izgalmasnak találom, hogy amikor a sötétkamrában végeztem, egyik arcot a másik után tanulmányozhatom, hogy mindegyiknél azt a pillanatot ragadtam meg, amikor a teljes rokonság felsorakozik egymás mellett, és az arcok mégis az összetartozás teljes hiányáról tanúskodnak. Erre azonban csak késõbb, az este folyamán vagy holnap kerül majd sor. Most beljebb fognak invitálni, így tehát magam is ehetem abból a sok finomságból, amit a konfirmálandó leány anyja valószínûleg egy teljes hétig készített, amíg csak a konfirmálandó leány apja oda nem húz az ebédlõ egyik végében elhelyezett, ajándékokkal roskadásig telepakolt asztalhoz. Szép ezüstkanalak lesznek rajta, egész biztosan néhány ékszer, egy karóra, s végül, de nem utolsósorban azok a névtelen borítékok, amelyek értékét senki sem meri megvizsgálni. A leány apja pedig örülni fog, a család és a rokonság ily módon ismét megmutathatja, hogy jóléte magától értetõdõ. Most azonban az ételre várnak. Késõbb még körbejárok a vendégek között, és lefényképezem õket. Kölcsönkért étkészletekkel szépen megterített kis asztaloknál találom majd õket, felém emelik poharukat, mosolyuk ezt mondja: Éljen az ünnepelt!, hisz tudják, így ünnepélyesek és életszerûek lesznek a képek, ölelgetni fogják egymást, odahívják a konfirmálandó leányt, aki azonnal jön, és egyi kük ölébõl a másikéba ül át, az ajándékok fölötti határtalan hálájában; sokkal több és sokkal értékesebb ajándékot kapott, mint amirõl álmodott, a borítékokban a vártnál jóval több bankót talál, ezeket este majd kötegbe gyûjti, és újra meg újra megszámolja, álmai pedig messzire röpítik innét, most azonban még õ áll a társaság középpontjában, ez a család napja, az egész rokonság az õ tisz teletére gyûlt egybe, mindenki vele együtt akarja lefényképeztetni magát, hogy dokumentálja, milyen méltóságteljes és vidám összejövetel is volt ez, de hiszen mindnyájan tudták is, hogy az lesz, õk aztán megadják a módját, az ünnepelt pedig bizony gyönyörû volt, hamarosan õ is kész felnõtt. Fiatal keble ki emel kedik a pruszlikból. Ez az egyetlen pont, amelyen világosan kivehetõk a színek. Szép, ahogy melldíszén szikrázik a fény, álla alatt gyengén aranyos fényû a csillogás.
Most ebben a községben lakom.
Nem rossz hely, mindig vannak olya nok, akik le akarják fényképeztetni
magukat, állandóan akadnak új arcok. Tudom, hogy köszörülik
rajtam a nyelvüket, nem nagyon tetszik nekik, hogy egyedül lakom,
mégis eljönnek és leülnek villanólámpáim
elé, vagy meg kérnek, fényképezzem le õket
az otthonukban. Készségesen fizetnek és ra gyog nak
az örömtõl, amikor bemutatom nekik az eredményt.
Errefelé más az élet, még lovakat és
díjnyertes teheneket is fényképeztem. Valamennyien
di-
csérettel halmozzák el munkámat,
és mindent egybevetve azt hiszem, örülnek ittlétemnek.
Elégedetlenségre nincs okom. A fény így kora
tavasszal, minden évben, minden konfirmációkor mindig
ugyanolyan; néhány hétig eltart még, amíg
az emberek nyugodtan térhetnek nyugovóra, és nem kell
félniük, hogy még egy utolsó éjszakára
visszalopózik a fagy, én meg összegyûjtöm
a családokat ebben a fényben, amely mindent oly sápadttá,
oly távolivá, oly valósze rûtlenné -
és olyan végtelenül szomorúvá tesz. Mégis
lefényképezem õket. 'k az ilyesmit nem veszik észre,
aztán mindig segít, ha beljebb kerülök a ven dégekkel.
Ott újra testesebbé válik a fény, a szépen
kiöltözött emberek mind visszanyerik színüket,
de most a nagy családból senki sem látja, mennyire
elsápasztja õket ez a holt fény ott, ahol állnak.
Talán így a legjobb.
A fõfogás után a férfiak a ház bejáratánál gyûlnek össze. Pipára gyújtanak, dicsérik a feltálalt finomságokat, és arról biztosítják egymást, hogy a hûvös szél meleg, ugyanakkor csapadékban gazdag nyárelõt ígér, közben megkóstolják a pálinkát, amelyet egyikük a zsebébe tett lapos üvegben hozott magával. Engem is meg fognak kínálni, néhány kortyot iszom, ahogy elvárják tõlem, annyit, amennyit kell, bármilyen visszataszító kotyvalék az erõs, házi fõzésû, vagy teherhajóval a fjordba hozott olcsó csempészpálinka, és amikor a kotyvalék leér a gyomorba, majd felkívánkozik, az édes eszenciának olyan az íze, mint amilyen, gondolom, a meleg szeszben feloldott marcipáné lehet. A pálinka is nagyjából egyforma minden évben. Már elõre tudom, hogyan hú zódik össze a rekeszizmom, miközben fejemet hátrahajtva szinte bedobom, ma gamba öntöm a siralmas italt, a körülöttem állók nevetése és biztatása kö zepette. Így, ezen a módon szeretnek inni, így mutatják ki a bizalmukat. Nem bõbeszédûek, de én sem vagyok az. Aztán iszom még egy korttyal, mielõtt megköszönném a pálinkát. Befogadtak.
Odabent újra teríteni fognak.
A pincébõl felhozzák a süteményeket, me
lyek készítésébõl valamennyi ház
kivette részét, új abrosz, három kávés-
készlet, illatozó nagy kannák.
Megterítik az asztalt. A nap fénypontja. Ez alkalommal sem
tudják véka alá rejteni a férfiak, mennyire
édesszájúak, de csupán a két legfiatalabb,
a világosszürke meg a burgundivörös öltönyös
mer majd kissé kirúgni a hámból. Egy harmadik
is csatlakozik hozzájuk, szorosan egy más mögé
állnak, az egyik térdklácsa a másik térdhajlatához,
mellkasa a lapockájához ér, miközben jobb kezükben
magasra tartott kistányérral a cukor illa tától
odavonzott, sajátos hatlábú hüllõ módjára
mozognak a süteményes asztal körül. Az elõadás
kedvezõ fogadtatásra talál, mindenki nevet rajtuk,
õk hár man meg hagyják, hogy a nevetés magával
ragadja õket, úgy érzik, egy újabb, csúszómászóként
megteendõ körre biztatták õket; a leány
apja majd el ra gadtatottan felkiált és megkér, gyorsan
kapjam le õket,
mert ezt meg kell örökítenünk,
én pedig eléggé gyors leszek, ezzel soha nem volt
gondom. Végre megterítenek. Mindenki bõségesen
vesz a süteményekbõl, természetesen legelõször
a konfirmáló, majd mi, többiek. Ha valaki elsõnek
vesz az egyik tor tából, példáját a
többiek is követik. A torták akkor csábítanak
a legerõsebben, ha már vettek belõlük, erre egyszerûen
nem találok más magyarázatot. Ezért gondosan
ügyelek rá, hogy megkóstoljam a még el nem kezdetteket
is, hisz tudom, hogy a nõk árgus szemmel figyelik, hányan
vesznek éppen az õ süte ményükbõl.
Nem akarom, hogy bármelyiküket is csalódás érje.
Nem teljesen nyugodtak, mert megeshet velük a legrosszabb, az, hogy
valaki hajszálat húz ki a egyik tortából. Erre
azonban nem kerül sor, az itteni asszonyok sohasem sütnek fejkendõ
nélkül, így soha senkinek nem kellett magába
fojtania a szégyenét. Ezt náluk senki sem tudja jobban.
Mégis tudom, milyen nehezükre esik felszabadultan élvezni
a látványt, amikor a magukkal hozott tortát a többiek
felvágják és elfogyasztják.
Miközben térdemen a süteményes
tányérral ülök, odajön majd hozzám
a konfirmáló leány anyja. Szorosan csípõjére
simuló zöld ruhájában igazán csinos, új
frizurájával pedig egyáltalán nem hat elvirágzott
nõnek, noha való színûleg túljutott már
az emberélet útjának felén.
Remélem,
ízlettek a sütemények
- mosolyog, talán nevet
is egy kicsit, miközben az általam elmondandó bókokat
várja. Remek, mondom majd én,
minden remek volt, most
azonban egyetlen falatot sem tudok lenyelni.
Soha nem ettem még
ilyen finom süteményeket, hát bizony, jól megy
a soruk,
õ elégedetten nevet, hamarosan pedig mindenki
tudni fogja, hogy én, aki tulajdonképpen teljesen máshová
való vagyok, az egekig dicsértem a süteményeket,
és azt mondtam, még sohasem ettem hozzájuk hasonlót;
pedig mindegyiket külön-külön megkóstolta, teszi
majd hoz zá a háziasszony, ami csaknem igaz lesz. Most már
csak arra várnak, hogy befejezzem a fényképezést,
és hamarosan meg is vannak a szükséges felvételek.
„Még egy utolsó képet, és végeztünk”
- mondom, õk meg kissé kihúzzák ma gukat, a
nõk kidüllesztik a keblüket, mindnyájan egy kicsit
még barátságosabban mosolyognak, én pedig elkészítem
a legeslegutolsó képet, felnézek rájuk, megköszönöm
a türelmüket, bár tudom, hogy nincs olyan fényképész,
aki sokkal gyorsabban csinálná, mint én, mert nem
sok idõre volt szükségem. Ekkorra már csaknem
két tekercs filmet töltött meg ez az egyetlen motívum,
ez a szinte végtelen variációs lehetõségeket
magában rejtõ sorozat. Biztosan megtalálom benne azt
az egy felvételt, amelyen, mint mondani szokás, mindnyájan
jó képet vágnak, a másodpercnek azt a törtrészét,
amelyben vala-
mennyien mosolyognak és boldognak
tûnnek, boldogok a középen álló fiatal
lány nevében, akinek a kezét sohasem fogják
elengedni. Erre a törtrészre fi gyelek, errõl készítek
színes másolatokat, amelyekkel személyesen jövök
vissza két-három nap múlva,
vagy talán már holnap, majd meglátom.
Õk ugyanis derék emberek,
nem sokat kérnek tõlem, csak látni akarják,
amint velük eszem meg iszom, csak meg akarják mutatni nekem,
kik is õk, tudják, az a szokás, hogy beinvitálják
a fényképészt. Ez a nap családi
nap, amelyen mindannyian a leány
kedvéért gyûltek össze. A keresztelõjére
ugyan így összejöttek. Tudják, újra egybe
fognak gyûlni, ha majd férjhez ad ják. Azt akarják,
hogy õ is tudja ezt, ahogy most a körükben áll,
kezében a kis zsoltároskönyvvel. Ilyen is lesz majd
a fénykép. Mindannyian látni fogják, mindannyian
kénytelenek lesznek a kezét látni, és mindannyian
tudni fogják, hogy egyikük majd így rendezi el a kezét
azon a napon, amelyen kileheli a lelkét, és tiszteletére
utolsó alkalommal gyûlik össze a család.