Valamelyik nyáron, egy nap, mikor nem esett az esõ, kedvem támadt megmozgatni tagjaim, legalább körbejárni a háztömböt. Az ötlet felvillanyozott, egyszeriben jobb lett a hangulatom, ami már régen nem fordult elõ. Olyan meleg volt a levegõ, hogy arra gondoltam, rövid alsónadrágot veszek, de mire keresni kezdtem volna, eszembe jutott, hogy az elõtte való évben kidobtam mindet egy melankolikus rohamomban. A rövid alsónadrág gondolata azonban befészkelte magát a fejembe, ezért aztán levágtam a szárát an nak, amelyik rajtam volt. Az ember soha nem lehet annyira öreg, hogy feladja a reményt.
Furcsa volt olyan hosszú idõ után kimenni az utcára, habár természetesen kiismertem magam. Ezt megírom, gondoltam magamban, és egyszer csak, a járda kellõs közepén, éreztem, hogy föláll. De nem számított, mert a nadrágom mély, tágas zsebeket rejtett.
Mikor eljutottam az elsõ sarokig - idõbe telt, mert bár a szellem hajlan dóságot mutatott, esendõ volt a láb -, úgy gondoltam, hogy mégsem járom körbe a tömböt. Végtére is nyár van, hadd lássak egy kis zöldet, ha mást nem, legalább egy fát. Egyenesen folytattam hát az utat. Meleg volt, ugyanolyan meleg, mint gyerekkoromban, ezért aztán örültem a rövid alsónadrágnak. És kézben tartva a merevedést, jól éreztem magam. Túlzásnak tetszhet, de így volt.
Mikor már majdnem három házzal tovább értem, hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. Noha öreg hang volt, nem fordultam hátra, hisz annyi embert hívnak Thomasnak. Harmadszorra azonban a hang irányába néztem: ilyen különleges napon bármi megtörténhet. És valóban, az öreg Storm tanár úr állt a szemközti járdán. - Felix! - kiáltottam, de annyira elszoktam a hang szálaim használatától, hogy nem valami hangosra sikerült. Elválasztott minket az úttest forgalma, és sem õ nem mert átjönni a túloldalra, sem én - ostobaság is lett volna elüttetni magam örömömben, mikor már olyan régóta kibírtam öröm nélkül. Mit tehettem volna, újból a nevét kiáltottam, és integettem neki a botommal. Nagy csalódás volt, de azért vigasztalt, hogy Felix észrevett és a nevemet kiáltotta. - Isten veled, Felix! - kiáltottam, és továbbindultam.
Ám, amikor üggyel-bajjal eljutottam a következõ keresztezõdésig, egy szer csak elõttem termett, úgyhogy potyára szomorkodtam. - Thomas, öregfiú! - mondta. - Hol a csodában bujkáltál mostanáig? - Nem akartam megmondani, ezért nem válaszoltam, hanem azt mondtam: - Nagy a világ, Felix.
- És mindenki meghalt vagy már halódik.
- Hja, az élet kegyetlen.
- Jól mondod, Thomas, jól mondod.
Nem találtam úgy, hogy a legkevésbé is jól mondtam volna, és - talán, hogy megszolgáljam a dicséretet - így szóltam: - Amíg árnyékot vetünk, van élet.
- Igen, ebben van valami. A gonosz sohasem szûnik meg.
Ekkor merült fel bennem, hogy szenilis lehet, és elhatároztam, hogy próbára teszem. - Nem a gonosz a probléma - mondtam -, hanem az esztelenség, például ezek a hatalmas botorbicikliken száguldozó fiatalemberek. - So káig nézett, azután megszólalt: - Azt hiszem, nem egészen értem, mire gondolsz. - Nem akartam kigúnyolni, ezért csak könnyedén odavetve jegyeztem meg: - Nos, igen, vajon mi is a gonosz? - Természetesen adós maradt a válasszal, hiszen nem végzett teológiát, és pedig sietve hozzátettem: - De ne beszéljünk most errõl… Hogy vagy? - Ám szemlátomást elrontottam a kedvét, mert rápillantott az órájára, sokáig nézte, majd kijelentette: - Ahány emberrel csak találkozom, egyre magányosabb leszek tõlük. - Ez nem valami kedvesen hangzott, de úgy tettem, mintha mi sem történt volna. - Hát igen - feleltem -, ez már csak így van. - Rájöttem, hogy ha nem iparkodom elkö szönni tõle, még megelõz, de nem iparkodtam eléggé, úgyhogy a végén így is történt. - No de most már mennem kell, Thomas, föltettem fõni a krumplit.
- Értem, a krumplit - feleltem. Azzal
kezet nyújtottam és így szóltam:
- Nos, ha nem találkoznánk
többet… Lebegni hagytam a szavakat a leve-gõben: ez pontosan
egy olyan mondat volt, mely befejezetlenül a leghatáso-
sabb. - Hát igen - felelte, és
megszorította a kezem. - Isten veled, Felix.
- Isten veled, Thomas.
Sarkon fordultam és hazamentem. Nem sok zöldet láttam, de uram atyám, mennyi esemény fért abba a napba.