Az éterben
Ne feledkezzünk meg a most kezdõdõ
vagy akár folytatódó történetrõl
éppen abban a pillanatban, amikor Jonas ráébred, micsoda
koc-
kázatos vállalkozásba
fogott, és hogy ezek szerint az agyalágyult szabályok
szerint réges-régen vissza kellett volna fordulnia, már
akkor, amikor beértek a völgy mélyébe, és
útitársnõje egyre magasabbra emelte a tekintetét,
a hatalmas hegy csúcsa felé, ahelyett, hogy egyenesen elõrenézett
volna. Délnek tartottak, elvileg arra volt a nap, de csak egészen
kivételes alkalmakkor sejlett elõ a felhõtakaró
mögül, volt viszont bõven hókása a földön,
förgeteg a levegõben és mínusz sok-sok fok égen
és földön. A Jonas elõtt haladó lány
megfordult és vigyorogva kérdezte: - Na, hogy vagy? - Jonas
igyekezett visszamosolyogni, a verejték csermelyként szivárgott
végig a gerincoszlopán, már az elsõ ru gasz
kodások után megállapította, hogy továbbra
is mélységesen gyûlöli a síelést
és a sífelszerelést is, készüljön
bár üvegrostból, valamint, hogy õ kivételesen
csap nivaló formában van: amikor megálltak, rögtön
hörgött, fulladozott, a tü dejét alulméretezettnek
érezte, szíve szinte szétverte az egész testét.
Hed dersvann felé igyekeztek, ahogy a lány mondta - „ez az
úti cél illik a rossz idõhöz” - , és hadd
jelentsem ki egyúttal, hogy a következõket az összes
lehetséges fenntartással tûzöm tollam hegyére,
mivel ama kevés dolog egyikérõl lesz szó, melyben
mi norvégok tényleg nagyobb jártassággal dicsekedhetünk,
mint bármely más nép: a síelésrõl.
Jonasnak egyszer csak az a benyomása támadt, hogy a lány irányt változtatott. Nagyfeszültségû vezeték alá kerültek, épp egy meredek lejtõ szélén. Ebben a pillanatban felhasadt a felhõtakaró, és a délutáni napfény igazi norvég húsvéti hangulatot teremtett a tájban, ahogy a külföldi turisták idecsa logatásának nagykönyvében meg van írva. Pontosan velük szemben jókora csúcs emelkedett. Jonas elõtt a lány olyan merész száznyolcvan fokos fordulatot tett, amilyet Jonas még sohasem látott, még kisgyermek korában sem, majd odasiklott Jonas mellé:
- Hát ez juszt se fog ki rajtunk - hunyorgott a napszemüvege kerete fölött.
- Az? - mutatott Jonas a Store Stavsronutenre.
- Nem, az ott - emelte jóval magasabbra kezét a lány, Jonas háta mögé mutatva, ahol a felhõgomolyban a Gausta-csúcs rejtõzött. Kihívó bátorsággal, szinte sóváran szegezte tekintetét a Jonas megítélése szerint rémítõen meredek sziklafokra.
- De hát nem errõl volt szó - mondja Jonas -, mindenki úgy tudja, hogy a Heddersvannra megyünk. Meg idõnk sincs, hiszen már három óra van!
- Na és? - mondja a lány. - Puhány vagy? Felmegyünk a csúcsra, és kész. - Megváltoztatta az irányt visszavonhatatlanul, és már indul is felfelé, miközben újra összezárulnak a felhõk.
Tiszta Gausta’, gondolja Jonas, ahogyan gyermekkorában mondta, ha valami hülyeségre célzott, utalva a Gaustad elmegyógyintézetre. Elfordul, vizelnie kell. A hóban szétterülõ sárga folt látványától egyszeriben állatnak, kutyának érzi magát. ' is elindul, megy tovább a lány után, pedig tudja, hogy õrültség, máris nyilallik a felsõkarja meg a válla.
Nagyhét van, ilyenkor özönlenek
az emberek a hegyi menedékházakba. Jonas Wergeland néhány
napig elárvultan henyélt Rjukan környékén,
a Kvitåvatn turistaszállóban, majd korszakalkotó,
és mondhatni, dac szülte el ha tározásra jutott:
életének eddigi, idestova huszonnégy esztendeje során
elsõ ízben nekigyürkõzik a norvég hegyeknek.
És noha jellemzõ módon úgy in tézte,
hogy elkerülje a húsvéti tolongást, mégis
halvány reményt táplált, hogy magyarázatot
talál a norvég fajta majdhogynem állatias vonására,
erre a he-
veny nagyheti vándorlása,
e tömeges fejvesztett felmenekülésre a hegyekbe.
Ezenkívül egy másik és
talán izgalmasabb indok húzódott meg amö gött,
hogy éppen Rjukant választotta üdülõhelyül:
nem a káprázatos és monumentális vízi
erõmûvek, Vemork és Såheim miatt, mint a felületes
szemlélõ vélhetné - Jonas Wergeland kínos
tanácstalansággal szemlélte volna ezeket a már-már
értelmetlenül túlcicomázottnak tetszõ
építményeket, és ez irányú tájékozatlansága
mindaddig megmaradt, amíg sok évvel késõbb
el nem be szélgetett a zambiai Livingstone-ban egy afrikai mérnökkel.
Nem, a Gausta környékére az hozta Jonast, hogy kíváncsi
volt a Norvég Rádió és Televízió
fõ adótornyára, amely az itteni hegyek csúcsai
közül emelkedik ki; érdemesnek tartom ennek megemlítését,
mivel Jonas Wergelandnak a norvég tévében való
munkavállalása mindig úgy lett feltüntetve, mint
valamiféle hirtelen és vé let lenszerû sugallatnak,
isteni szikrának az eredménye, és így emlegette
õ maga is. Az építészeti fõiskolán
ugyanis a kezébe akadt Le Corbusier
Vers une architecture
címû könyve, amelyet (akkortájt már ritkaságszámba
menõ kivé tel ként) úgy falt, mint gyermekkorában
a
Káma-szútrá
t, és abból kiindulva,
amit Le Corbusier a modern ipari termékek - gépkocsik, repülõgépek,
utasszállító hajók - és az architektúra
kapcsolatáról írt, Jonas arra a következtetésre
jutott, hogy a tévétornyok árbocai is izgalmasan ösztönözhetnék
az építészetet. Jonas a tévéantennákat
úgyszólván az új, világiasult korszak
templomtornyainak tekintette, vagy egyfajta média-vallás
minaretjeinek. Ezért akarta itt, a Rjukan közelében
megragadni az alkalmat, hogy megnézze a Gausta-csúcson az
adó árbocrendszerét, csakhogy az egyelõre nem
volt hajlandó mutatkozni a gyá-
szos idõben - a felhõk sapkaként
borultak a hegycsúcsra -, így Jonasnak várnia kellett,
hogy lábára csatolhassa a sítalpait.
Amikor elõzõ este Sigrid A. belépett a turistaszálló kandallószobájába, a magas, határozott tekintetû és orrú, kék szemû, sugárzó jelenség láttán Jonast azonnal elfogta az a nagyon kivételes érzés, mintha egy láthatatlan kéz puha tollal cirógatná végig a hátgerincét, lassan múló, kellemes csiklandást keltve a lapockái között. Persze - ezt sem hallgathatjuk el - a lány is rögtön felfigyelt Jonasra, és habozás nélkül, szokott szemérmességét félretéve, egyenesen odament hozzá, és leült a szemben levõ székre.
Sigrid A. nem mindennapi foglalkozást ûzött: glaciológus volt. Igaz, or vostudományi egyetemen kezdte a tanulmányait, de amikor rájött, hogy is ten igazából a természet érdekli, fakultást változtatott. Bizonyára sokan is merik sziklamászóként - hiszen Sigrid A., mint a norvég médiumok által nagy felhajtással indított (és támogatott) expedíciók vezetõje, a földgolyó legistenhátamögöttibb tájain egyik drámai hõstettet a másik után vitte véghez, aztán lassacskán egyéb területeken is alkalmazták, többek között Norvégia úgyne vezett PR-nagykövete lett, nehezen körvonalazható, de jól jövedelmezõ dip lomáciai státusban. Természetesen mindig és mindenben elsõ akart lenni, de ezenfelül az a leküzdhetetlen vágy is élt benne, hogy olyasmit csináljon, amivel próbára teheti teste teljesítõképességét, csak úgy, teljesen öncélúan; és nemegyszer szinte megrémült, hogy mi mindent kibír a fizikuma. A kandalló szobában Jonasszal beszélgetve errõl persze egy szót sem szólt, csak megemlítette, hogy szívesen tesz hosszú sítúrákat holdfényben, és amikor Jonas megvallotta több mint kétes viszonyát a síeléshez, felismerte a lehetõséget, és másnapra kirándulásra hívta.
Egyszóval Jonas Wergeland, jobb meggyõzõdése ellenére - és eléggé vakmerõen, hogy ne mondjuk, felelõtlenül, hiszen senki sem tudott róla - útra kelt a Gausta-csúcs felé, életveszélyes idõben, egy olyan lány vezetésével, aki fizikailag háromszor annyit bír ki, mint õ.
Olyan meredek volt a hegyoldal, hogy dülöngélve tudott csak menni. Egyre nõtt köztük a távolság. A lány megállt és megfordult. - Na mi lesz, jössz már? - kiáltotta kissé dühösen. Jonas tovább törte magát, nem azért, hogy megmutassa, legény a gáton, hanem inkább mert kutyának érezte magát, akinek engedelmeskednie kell a parancsnak. Fájt a karja, a hó meg mintha még fehérebb, vakító fehér lett volna a szürke, borús idõben. Jonas utálta ezt a „meg is fagyok, meg is fõlök” állapotot, hogy a fél teste, a gerinctájéka verej tékben fürdik, miközben a hófúvás és a szél azzal fenyegeti, hogy elöl jéggé dermed. A lány állt és várt, Jonasnak folyt az orra, dühös volt. - Sajnálom, nem bírom tovább - mondta, erõt véve szégyenkezésén. - Dehogyisnem! - felelte a lány igencsak erõszakosan, szinte meg ve tõen. - Gyere csak! - És botjával noszogatólag megbökdöste a fenekét.
A fennsíkon pokoli szél támadt rájuk északnyugatról, a jégkristályok ap ró horgokként tépték a bõrüket, Jonas képtelen volt felfogni, miért nem fordulnak vissza, egyáltalán, miért tapossák itt a havat a természeti erõkkel gyür kõzve, ahelyett hogy a Kvitåvatn menedékházban egy csésze forró kakaó mellett üldögélve scrabble-lel vagy hasonló bamba játékkal ütnék el az idõt; csak hogy Sigrid A.-nak végig kellett csinálnia, amit kitûzött maga elé, egész teste olyan becsvágytól duzzadt, amelyhez foghatót Jonas sohasem tapasztalt.
Jonas mellére szegezett állal megy. Fehér - fehér, fehér, fehér - minden, a táj körvonalai feloldódnak a hó kavargásában. Már fáj, annyira fázik, fõleg lépés közben, amilyen amatõr, úgy öltözött, mintha egy kis kiruccanásra ké szül ne a Lillomarkára. Szenvedek, mint egy kutya , jut eszébe újra meg újra, igyekszik összeszedni magát, jobb bot, bal léc, gondolja, bal bot, jobb léc, látja, hogy a lány megfordul, nem azért, hogy visszanézzen rá, úgy tetszik, amúgy is tudja, hol van õ, hanem a láthatatlan nap felé fordul olyan arccal, mintha a cél nem a Gausta csúcsa volna, hanem valami sokkal nagyobb, sokkal magasabb. Jonas fél.
Aztán ahogy közeledtek a csúcshoz, egyre erõsebben tombolt a szél, vagy talán itt egyébként is rosszabb volt az idõ. Ostorcsapások özönében halad tak, egyforma fehér volt minden, a föld és az ég, Jonas mintegy második sebességbe kapcsolta a testét; a gép magától mûködött, jobb bot és bal léc, bal bot és jobb léc, a gondolatok teljes összevisszaságban kavarogtak fejében, le nézett a hóförgeteg teremtette csodálatos alakzatokra, olyan érzése támadt, hogy ismeretlen bolygón jár, vagy mintha hirtelen leleplezte volna Norvégia legmélyebb titkát, azt, hogy Norvégia valójában egy másik bolygó, jaj istenem, miért is nem fordulnak vissza, ez a lány tisztára õrült. Jonas oldalt pillant, hát, szelavi, gondol ja, adózva a banalitásnak és az akasztófahumornak; nyomaidat egy hideg és barátságtalan bolygón hagytad, ahol hamarosan eltörli õket a vihar.
A hóförgeteg el- és beborít mindent, Jonas rémképeket lát. Csak nem szakadék ez itt, hogy olyan iszonyúan meredek a csúcs mindkét oldala, fõleg a nyugati? Jobb léc, bal léc, jobb léc, bal léc, már nem érzi a karját, az arca csu pán merev, hideg, érzéketlen maszk. Sigrid A. körülnéz, teljesen nyugodtnak látszik, mintha valamiféle terv szerint menne minden vagy mintha beépített iránytû vezérelné automatikusan. Jonas felfigyel a lány markáns profiljára, igazi hõsi arcél, numizmatikai csemege volna, gondolja, ahogy a lány arcára megint kiül az a kifejezés, mintha élvezné ezt a szenvedést, ezt az öngyötrést, ezt az állatias kínlódást. Megáll egy magas hótorlasznál, és visszakiált Jo nasnak: - Megérkeztünk! Gratulálok, fiú! Itt a turistaház!
Jonas el sem tudja hinni, hogy megmenekültek, szinte hisztérikus neve tésben tör ki a lány szavaira. Hótorlasz. Hódomb. Sigrid A. int neki, hogy kerüljön arrébb, menjenek a hóbucka keleti oldalára, ahonnan már Jonas is megpillant néhány durva követ a hóförgetegben. Ha nem rémlik fel egy ablak szeglete, kõrakásnak vélte volna. Pedig hát valóban ez volt a Gausta-csúcsi menedékház, szürke, a hegybõl kirobbantott sziklákból épült, de most teljesen belepte a hó. - Zászlót kéne kitûznünk - mondta Sigrid A.; arcáról sugárzott, hogy imádja az efféle megpróbáltatásokat, és szinte sajnálja, hogy célba értek.
Miután félrelapátoltak egy hókupacot a gunyoros Egyszerû kiszolgálás feliratú bejárat elõl, felfedezték, hogy a súlyos, kék fémajtó nincs bezárva. - Tudtad? - kérdezte Jonas.
Sigrid A. nem felel. Csak az a boldog mosoly.
Újabb meglepetés. Bent a kis helyiségben langyos a levegõ, sõt egészen melegnek érzõdik a jeges szél után. Villanykapcsoló is van. - Nemrég csi nálták - mondja a lány. - Ha már a katonaság épített itt a hegyen valamit. Fû tõcsöveket is tettek a betonba, érzed, ugye?
A belsõ helyiségbe nyíló ajtó zárva volt. Jonas így is majd’ kibújt a bõ ré bõl örömében, hálásan nézett körül a faburkolatú helyiségben, melynek keleti falán felül keskeny, vízszintes ablakot vágtak. Egy padon néhány régi háló zsák és takaró hevert. - Néha alszanak is itt - mondta Sigrid A., miközben ki cso magolta kis batyuját, melybõl mindenféle praktikus holmi került elõ, így nemsokára ott üldögéltek a padon, elõttük egy-egy csésze tea, s amikor meg feleztek egy tábla csokoládét meg egy narancsot, Jonas Wergeland életében elõször, mintegy kárpótlásként a sok gyötrelemért, részese lehetett a húsvét jellegzetesen norvég megünneplésének.
Odakint már szürkülni kezdett, és Sigrid A. a takarókból és hálózsákokból ágyat vackolt a meleg padlón. - Oké, hát elmúlattuk az idõt - mondta, olyan pillantást küldve Jonas felé, mely egyszerre parancsolt és kért.
Levetkõztek. A lány felháborodott,
amikor kiderült, hogy milyen köny-
nyen öltözött fel Jonas
az útra, még gyapjúalsó sem volt rajta, de
mérgelõdése részvétbe csapott át
a férfi összetöpörödött, tengerészlátcsõként
önmagába húzódott pénisze láttán;
takarókba bugyolálta Jonast, közben cirógatta,
dédelgette, a takaró alá bújva leheletével
melengette az elremetült hímtagot, aztán a szájába
vette, hosszan, olyan sokáig, hogy végül egészen
használhatóvá vált; ekkor Jonasra telepedve
a hüvelyébe vezette, és Jonas érezte, hogy valami
izzó, nagyszerû, heves forróság lassan egyetlen
pontba sûrûsödik, és össze fagyott teste mintegy
felolvad az ebbõl az egyetlen pontból kiáramló
me leg ségtõl. Mozdulatlanul feküdtek, pontosabban a
lány félig ülve helyezkedett el Jonason, fölébe
hajolva, mellei hozzáértek Jonas bõréhez, két
másik meleg pontként, melegség-háromszöget
képezve, és ahogy hüvelyének izmaival masszírozta,
a bõrhöz tapadó bõr olyan lágy és
csodálatos melegével, olyan elbûvölõ és
Jonas testében elomló, édes melegséggel ajándékozta
meg, amitõl Jonasnak az a képzete támadt, hogy csakis
ez, ennek a melegnek a koncent rációja tartja egyben õt.
És ha valakiben élnének is kételyek, csitítsa
el õket, mert bizony valóban itt és most, ez alkalommal
értette meg Jonas Wergeland, hogy mit is keresett a nõkben:
melegséget. Aztán, ahogy Sigrid A. lágyan, lassan
mozogni kezdett rajta, Jonas akaratlanul is arra gondolt, hogy ez a kéj
teremtõ dörgölõzés két vékony
fapálcika összedörzsölésére emlékeztet,
ami kor tüzet csiholnak, és halványan felmerült
az emlékezetében az is, hogy az árják egykor,
ha tüzet akartak éleszteni, pontosan így csinálták,
vagyis hogy egy pálcikát egy másik fapálcikába
vágott mélyedésbe illesztettek és dör
zsölték, lingam és jóni mintegy, hát persze,
de ez a világfelforgatóan csodás melegség Sigrid
A. hüvelyében valamiképp Jonasban azt a hitet kelti,
hogy itt nem holmi hétköznapi, olvasztgató melegrõl
van szó, hanem tûztámasztó melegrõl,
kreatív, életkeltõ lángról, amelynek
fellobbanása
látóvá
teszi õt,
ké pessé és méltóvá a valódi
megismerésre, s amely bensõje új világait megvilá
gítva tágítja ki a személyiségét.
Szeretkezésük elején a lány lassú volt, puhatolódzó, és pillantásával oly merengõn méregette, mintha nagy tetteket tervezne, vagy mintha maga Jonas volna valami nagy tett, valami súlyos, elvégzendõ feladat. Odakint besötéte dett, süvít a szél a ház falai körül, jégkristályok csapódnak az ablaknak, Jonas átmelegedve fekszik, a lány meg egyre nagyobb hévvel szerelmeskedik vele, egész testével dolgozik, céltudatosan, fáradhatatlanul lovagol rajta, mintha Jonas afféle feltérképezendõ vadon, megmászandó csúcs volna, szereti egész éjszakán át, akárhányszor fogy is ki Jonas hite, hogy lehetséges-e még a folytatás, legalábbis az õ részérõl, a lány felpiszkálja, ösztökéli, olyan kíméletlenül, ahogyan felcipelte ide a hegycsúcsra, olyan hevesen és jólesõen teszi magáévá, hogy Jonas már úgy érzi, egész testében izzik, és ebben a kimerítõ szeretetgyürkõzésben Sigrid A.-val Jonas nem csupán arról szerez új tapasztalatot, hogy mennyi mindent elvisel a teste, hogy sokkal tovább bírja erõvel, mint hitte volna, és hogy mirigyeinek váladéka még akkor sem apad el, ami kor jajgatva panaszkodik tartalékai kiürülésérõl, hanem arról is, hogy ennek az elcsigázó és kéjben tobzódó éjszakának a során elõször támad fel benne a becsvágy, s arra a felismerésre jut, hogy itt az ideje rendszerbe szervezni a tapasztalatait, nagy célokat tûzni önmaga elé, ha tetszik: választani egy hegy csú csot. És ennek a testében izzó hatalmas tûznek, ennek a fejében gyúló termékeny fénynek, meg annak a tudatnak, hogy a Gausta csúcsán, szinte az ablak alatt áll a nagy adótorony, mindennek köszönhetõen olyan érzése tá mad, hogy szerelmeskedésük szétsugárzik az éterben, hogy szeretkezésük ké pét otthonok ezreibe sugározzák.
Reggel eszményi idõ köszöntötte
õket. Minden, az egész világ minde-
nestül kápráztatón
világoskék és fehér színben - szikrázó
fehérben - pompázott, és lélegzetelállító
csönd töltötte be. A tévétorony árboca
száz méterre állt, és jogszobor gyanánt
hunyorgott, mint Carl Nesjar egész éven át mûködõ
szökõkútjai. Jonasnak szilárd meggyõzõdése
volt, hogy Le Corbusier elégedett volna a látvánnyal,
és akárcsak Jonast, õt is lenyûgözné
a heroikus terv: tévéhálózat révén
összekapcsolni az óriási kiterjedésû, vad,
gyéren lakott területet. Igazi hõsi eposz, gondolta
Jonas. És szép is, gondolta még, legalább olyan
szép, mint a természet.
Állítólag Dél-Norvégia egyhatoda látható a hegycsúcsról, és most tényleg így is tûnt; és Jonas csak bámészkodott a saját tengelye körül forogva, szeme-szája elállt a csodálkozástól, és rádöbbent - és ezt minden további nél kül az éjszaka eseményeinek számlájára írta -, hogy hirtelen becsülni kezdi a természetet, valamiféle szeretet támad benne ezek iránt a végtelen tágasságok és hegyek iránt. Sõt még a hó, bizony, még a hó iránt is. Lehajolt, belemarkolt a hóba, közben önkéntelenül lehunyta szemét a nagy fényességtõl, és ahogy ott guggolt a Gausta-csúcson, egy maroknyi hóval a kezében, megértette, miért vándorolnak oly sokan húsvétkor a hegyek közé: a fény, a szikrázó fény miatt. És ettõl fogva mindörökre népe legvonzóbb tulajdonságának tekintette a vágyat a fény után, ezt a vágyat, amely szinte törvényszerûen kapcsolódott a húsvéthoz, mintegy lecsapódott ebben a vallási ünnepben, és ezentúl erre alapozta a távképsugárzás lehetõségeivel kapcsolatos derûlátó nézeteit, hiszen a televízió is egyfajta fény, távolba sugárzó fény.
A visszaút egyfajta antiklimax volt. Noha cikcakkban ereszkedtek le a lejtõn, olyan gyorsan siklottak lefelé, hogy a napszemüveg alatt is könnyek szöktek Jonas szemébe; lábizmai sajogtak, megszámlálhatatlanszor elcsúszott, felbukott. Sigrid A. jóval elõtte járt, elegáns, színpadias síbajnoki mozdulatokkal, mintha díszbemutatón venne részt, csak a filckalap, a gyapjúnadrág és a szvetter hiányzott róla.
Amikor aztán a Longefonn lábánál végre utolérte, a lány a mentõalakulat tagjaival beszélgetett, akik éppen a keresésükre akartak indulni.
A rejtelem
És ne feledd, ígérd
meg, hogy mindennek a kellõs közepén sem fele-
ded, mit mûvelt Jonas Wergeland a
norvég tájjal a Knut Hamsunról szóló
tévémûsorban, amely persze remek alkalmat kínált
neki természeti képek vetítésére, még
ha sokakat meghökkentett is az a mód, ahogyan csinálta.
Jonas soha egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy mi volt Knut
Hamsun éle tének kulcstörténete, az a történet,
amely a legsajátosabb módon vetett mindent megvilágító
fényt az életére: a találkozása Adolf
Hitlerrel. Hiszen ha Hamsun nem világhírû író,
személyesen sohasem találkozhatott volna Hit lerrel. És
akkor sem, ha nem rokonszenvezik a nácizmussal. A Hitlerrel való
találkozás olyan szélsõséges helyzet
volt, amely a maga teljességében megmutatta a legnyugtalanítóbb
norvég írásmûvész, Hamsun minden szélsõ
sé gességét.
Tehát Jonas Wergeland az író
utolsó, a képzeletet talán a leginkább fel-
csigázó külföldi
útjára irányítja a figyelmet, amikor Hamsun
úgyszólván a sötétség szívébe
tett utazást. Az író akkor nyolcvanhárom éves,
ez már ön magában is le nyûgözõ, és
éppen részt vett a német propagandaminisztérium
szervezte bécsi újságíró-kongresszuson.
Ekkor meghívást kap Hitlertõl, és egyszer csak
Berghofban, a Führer híres obersalzbergi (Berchtesgaden melletti,
ausztriai) fõhadiszállásán találja magát.
Szombat van, 1943. június 26-a, 14.00 óra. A két férfi,
a „dichter” és a diktátor üdvözli egymást:
Jonas Wer geland lassított fel vételen mutatja be kézfogásukat,
többször is elismétli a kö zelképet a két
kéz összetapadásáról, mintegy kiemelve
az esemény kétségbe- és visszavonhatatlanságát,
azét az eseményét, amely oly sok norvégot ütött
szíven, rázott meg lelke legmélyéig.
Egyébként Jonas csalt egy kicsit. A berghofi szalonban nyolcan voltak, Jonas azonban csak három személyt szerepeltetett a felvételen, a két fõszerep lõn kívül Holmbo osztályvezetõt, a tolmácsot; és hogy ne kelljen rekonstruálnia a korántsem akármilyen helyiséget a festményekkel, gobelinekkel, tölgy fa gerendákkal és súlyos bútorokkal, a három férfit teáscsészéjük társaságában odaültette közvetlenül a völgyre nézõ, tíz méter széles panorámaablak elé, és a valójában az Untersbergre, Berchtesgadenre és a távolban felsejlõ Salzburgra nyíló kilátást Jonas Wergeland hosszan, álomszerûen felidézett norvég táj ké pekkel helyettesítette, ugyanis a kamera Hamsun és Hitler beszélgetése köz ben mintegy kiszaladt az ablakon, és a nordlandi természetrõl mutatott képeket, a Kjerring-szigeten elképesztõ épségben megõrzött egykori keres ke dõtelepülésrõl, Krakmotindenrõl - annak a hegynek a lábánál, ahol Hamsun Az anyaföld áldásá t írta -, lenyûgözõ díszleteket vonultatott fel Lo foten sziklafaláról meg Hamarøyrõl, fõleg Hamarøyskaftettrõl, amely úgy feszült a leve gõben, mint egy elrongyolódott, szemérmetlen ágyékkötõ, éppoly dacosan, mint maga Hamsun, és a képek éles vágásait felolvasás kísérte a Pán termé szet leírásaiból, s noha Jonas is tisztában volt mindennek a közhelyszerû sé gével, mégsem bírta fékezni magát, hiába, túl nagy volt a kísértés. Ez egyetlen alkalommal a Nagyratörõ gondolatok sorozaton belül tudatosan igyekezett a közönség kegyeibe férkõzni. És nem is vallott kudarcot, egyszerûen nem vallhatott kudarcot Nordland leírhatatlan tájaival és Hamsun varázsos szavaival a Pán ból. Különösen külföldön hatottak ezek a betétek, a nézõknek a lélegzete is elállt, a mûsor sikeréhez nem férhetett kétség - sõt tulajdonképpen a so rozat folytatását is ez az adás biztosította. A természeti képeket épp az men tette meg a konvencionalitástól, hogy „a lehetetlent” mutatták, hogy az auszt riai Berchtesgaden egyik erkélyérõl voltak láthatók, mintha Jonas egy végletes táj és egy végletes helyzet közötti kapcsolatra akart volna utalni. Vagy talán a paradoxon, az ellentétesség felmutatása volt a siker titka.
Hogy felerõsítse ezt a paradox vonást, Jonas egy szót sem közölt abból a különös beszélgetésbõl, amelynek során Hamsun ahelyett, hogy a költõi mesterségrõl csevegett volna, provokálóan a norvég hajózást és általában véve Norvégia politikai jövõjét hozta szóba, meghökkentõ támadást intézett Ter boven ellen, eltávolításának lehetõségét pedzegette, miközben Hitler állan dóan mellébeszélt és kitérõ válaszokat adott. A mûsorban csak két különbözõ fekvésû hang zümmögése hallatszott, Hamsun emelt tónusa, hiszen már majd nem teljesen süket volt, és Hitler monológkísérletei, úgyhogy az ember mindennek ellenére világos képet kapott a konfliktusról: egy vénember, aki unos-untalan félbeszakítja a másikat, és kétségbeesetten, erõsen felindulva hajtogat valamit, meg egy diktátor, akinek ellentmondanak, sõt még csak szó hoz sem jut, és ettõl egyre idegesebb lesz, csak úgy fortyog a dühtõl; páratlan jelenet, érdemes elidõzni mellette. A jelen levõ dr. Dietrich szerint, aki tizen két évig volt Hitler sajtótitkára, csupán egyetlen ember merészelt ellentmonda ni Hitlernek, a világ legnagyobb hatalmú emberének: Knut Hamsun norvég író.
Jonas nem a beszélgetést adta a kép alá, hanem különféle íróknak Hamsunról tett nyilatkozataiból állította össze a kísérõszöveget. Miközben a norvég írót és a világ akkortájt leggyûlöltebb emberét, a németek vezérét le hetett látni a képernyõn, színészek olvasták a kép alá Selma Lagerlöf, Jo hannes V. Jensen, Makszim Gorkij, Borisz Paszternak, H. G. Wells, Rebecca West, André Gide, Ernest Hemingway, Henry Miller, Isaac B. Singer, Stefan Zweig, Hermann Hesse és Thomas Mann szavait Knut Hamsunról; egymást felülmúló hódolattal beszélnek róla, már-már a kínosságig menõen, a norvégok számára szinte érthetetlen, hogy egyik honfitársuk hogy a csudába jelent hetett ilyen sokat a világ nagy írói számára, és hogyan kaphatott helyet a hu szadik század irodalmi alakjai között.
Igazából megbotránkoztató
a Hamsun-mûsorban éppen ennek a paradox felépítésnek
a következménye volt: ugyanis Jonas Wergeland felvillantotta
emberi mivoltunk egy másik, szokatlanabb magyarázati modelljét.
Mert ahogy az öreg író (Normann Vaage alakításában)
ott ült sötét, csíkos öltö nyében,
gomblyukában a norvég nemzetiszocialista párt jelvényével,
botjára támaszkodva, Jonas olyan metamorfózist vitt
végbe vele, ami sok szempontból a Hamsun könyveiben
fellelhetõ hasonló változások mintáját
követi. A nézõk gyermekkoruk laterna magicájára
vagy a kaleidoszkóp csavargatására gondolhattak, mivel
a kép részletei a következõ kockán is
ugyanazok maradtak, noha valami mégis megváltozott. A trükkfelvételeknek
és a tévéstúdió ügyes díszlettervezõinek
köszönhetõen (ez utóbbiak a
Nagyratörõ
gondolatok
sorozat talán legfontosabb munkatársai voltak),
Normann Vaage öltözéke és sminkje nem csupán
Hamsun számtalan foglalkozására és szerepére
- bolti eladó, színész, csavargó, útépítõ
munkás, szerencsejátékos, villamoskalauz, földmûves
- játszott rá illúziót keltõen, hanem
Hamsun könyveinek alakjaira is. Tehát amikor Hamsun ott ült
a nordlandi panoráma elõtt, és Hitlerrel be szélgetett,
a nézõk láthatták, amint elveszti énjét,
és hol az
Éhség
egyes szám, elsõ
személyû elbeszélõje lesz, nagyjából
ahogyan Per Oscarsson elõadásában láttuk, hol
Glahn hadnagy, vagy Johannes, a molnár fia, Benoni, Tobias Hol mengraa
a
Tóbiás király városá
ból,
Isak Sellanrå, August, Abel Brodersen az
A kör bezárul
ból,
bõ, hosszú, barna felöltõben és félrecsúszott
nyakkendõvel, de legelsõsorban Johan Nilsen Nagel a
Rejtelmek
bõl,
sárga öltönyében és a he-
ge dû tokkal, Hamsun legmisztikusabb,
legbizarrabb regényalakja. És Jonas ugyan ilyen lassú
metamorfózisnak vetette alá Hitlert is, a duplasoros szürke
zakós Führertõl a púpos emberkéig, Minuttenig,
úgyhogy végül az a gyanú támadt a nézõben,
hogy valami téren és idõn kívüli találkozó
zajlik a rajongó és démonja között.
Jonas ugyanis ezt a Hitlerrel való találkozást Hamsun írásmûvészetének lényegével mutatta be: a kétértelmûséggel, a zsonglõrködéssel az igazságnak bizonyuló hazugságokkal és a hazugságnak bizonyuló igazságokkal. És ezért a mûsor egyszersmind Hamsun legnagyobb érdemét is felvillantotta: az em beri tudat összetettségérõl való látomást. Mert hogyan is lehetséges rendü letlenül kitartani, harcolni valamiért, amirõl biztosan tudható, hogy elveszett ügy, hogyan lehet olyan iszonyatosságot elkövetni, hogy megszorítjuk a Sátán kezét? Jonas egymásra vetítette Knut Hamsunt és a regényalakjait, akik (egy-kettõ kivételével) nem állnak össze egésszé, akikre nem alkalmazhatók olyan fogalmak, mint „önazonosság” vagy „szilárd jellem”; sõt éppenséggel szavakba önthetetlen a milyenségük, képesek az egyik pillanatban lángba borítani a világot, a következõben meg önmagukba húzódva meditálni egy szirttetõn. Sok ilyen Hamsun-alak van: egyszerre sokfélék.
Hamsun megmutatta, milyen zsákutcába tévedünk, ha meg akarjuk érteni embertársainkat, és megmutatta az élet összefüggéseit. Hamsun tanulmányozása során Jonas felismerte, milyen kártékony görcsösen ragaszkodni a pszichológusok által hangoztatott állásponthoz, rátukmálni az emberre egyetlenegy személyazonosságot, egyetlenegy ént, szubsztanciát, belsõ ma got, ama hit megóvásaképpen, hogy mindenképp létezik folyamatosság az életben, van vörös fonál, mintha az ember eltévedne a labirintusban e nélkül a vigasz nélkül. Ez az álláspont lehetetlenné teszi annak feltételezését, hogy igenis létezik meghasonlottság az életben, az élet eltûri a töréseket, nem min dig függ össze feltétlenül, legalábbis nem úgy, ahogy az ember hiszi. És ez volt a helyzet Hamsunnal is. Az emberek merev képzetekbe ragadva vagy náciszimpatizánsnak, vagy nagy írónak tartották. Pedig Hamsun egyszerre volt mindkettõ, sõt sokkal több volt, megfogalmazhatatlanul és megragadhatatlanul több, és ezt, ezt a nagy, megdöbbentõ talányt nem bírták megemészteni a honfitársai. Adolf Hitlernél, Norvégia legnagyobb ellenségénél Hamsun Norvégia ügyeirõl kezd beszélni, igyekszik valamit tenni Norvégiáért, a nor végokért. Az erkölcstelenség tombolása közepette valami erkölcsöset akar vég hezvinni, jó és rossz összekeveredik, eggyé válik. Ha olyasvalakit akarunk megközelíteni, mint Hamsun, túl kell lépnünk a hagyományos látásmódon, a nyelvi közérthetõségen. Ha valaki azt állítja, hogy szédülés nélkül tud Ham sunra gondolni, csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy semmit sem értett meg Hamsunból. Paradox - egyszersmind vigasztaló -, hogy egy író, a szavak mun kása testesít meg egy olyan rejtelmet, amely nem önthetõ szavakba.