Kôbányai János

Messiás-siettetô az ezredvégen

A személyes találkozást követôen munkakapcsolatunk észrevétlenül csúszott át barátságba, amelyben soha nem kellett éreznem a nyilvánvaló rangkülönbség elválasztó hatását – csak a tehetség és teljesítmény rangját ismerem el magam felett, de azt nagyon is! –, hanem csak azt, ami összeköt, amibôl melegség, szeretet árad, s amibôl tanulni lehet. Férje, Fehér Ferenc a Múlt és Jövô felkérésére írta utolsó jelentôs tanulmányát a cigány holocaustról (A megvetéstôl a gyûlöletig. MésJ, ’94. 2. sz.), és kijelentette: hazatérésük egyik értelme és feladata lesz, hogy a lapot írásaikkal és kapcsolataikkal támogassák. Ágnes folytatta ezt a missziót egyedül is. Legtöbbször nem egy részlettel vagy valamelyik idegen nyelvû írása fordítási jogának átadásával, hanem a Múlt és Jövô felkérésére egy-egy adott témáról írt tanulmánnyal vagy cikkel – lett légyen szó történelmi témájú könyvrôl vagy színházi elôadásról, vagy a lap szervezte ankétról. Minden szerkesztônek kívánom azt a pontosságot, amivel az ígért munkát elkészítette. (A színvonaluk egyértelmû, egyenletes, Heller Ágnes-i szellemi töltéssel.) A pontosság, ami a megbeszélt telefonhívásokat, randevúkat is kivétel nélkül jellemzi – ez az ô „mindennapi életben” megmutatkozó folyamatos nagysága. Nem kell a szomszédba mennem egy kis öntudatért vagy nagyképûségért, de Heller Ágnes lojalitását a zsidó kulturális folyóirathoz (majd a könyvkiadóhoz) egy közösséghez, egy kultúrához való ragaszkodás manifesztumának kell tekintenem, hogy ezt a többszörös fojtás és elfojtás alatt lévô, egyszer írmagjáig elpusztított s alapjaiban megrendült szellemi létezésformát fölemelje. Ebben egyaránt nyújt biztató segítséget az általa képviselt színvonal s az ügyet legitimáló állhatatos jelenléte. Ez a szolidaritás akkor mutatkozott meg a legfelemelôbben, amikor a Múlt és Jövôt és engem (vagy engem és a Múlt és Jövôt) a rasszizmus vérvádja és a nyomán a felhujhujozó médiahajsza bekerített. (És–Beszélô–Szombat–Magyar Fórum.) S mint az a vérvádak esetében lenni szokott: az „erôsek” oldalára álló cinkos közöny elzárt minden kiutat. Ebben az (Ágnes életében is ciklikus rendszerességgel bekövetkezô) telefon-elnémulós, az utca másik oldalára átmenôs idôszakban kezdôdtek meg az interjúregény magnófelvételei, amelyek mélységükkel és magasságukkal, okosságukkal és ôszinteségükkel kiragadtak a szellemnek arra a védett szigetére, amely Ágnest sokkal nehezebb történelmi korszakokon és margóvonalakon is átsegítette.
Mint minden halandó – ki bevallja, ki nem –, a puszta legitimáción kívül is vágyom elismerésre, szeretetre, s talán e többszörös marginalitásom miatt erôsebben is, mint mások. De azért a világgal szemben érzett keserûségemben sem vagyok olyan elvakult, hogy ne érezném át, ne tudnám patikamérleg-pontosan (író vagyok!), ha külföldi útjairól hazatérve telefonon fölhív – „Sziasztok, megjöttem, mi újság?” – vagy azután érdeklôdik, lement-e a lázam: ez mennyivel többet ér, mint egy irodalmi díj vagy elismerô kritika. S, hogy csak ez a kiválasztottság, csak ez a bensô közelség számít. Amikor ôt kérdeztem, a saját eredetemrôl is kérdeztem, hiszen mint ama „félrecsúszott nyakkendôben” a gondolatai, s ami ezzel egy: az életútja-fejlôdése, személyisége belém, a hatvannyolcas magyar nemzedékbe is beépítôdött. Amikor enyém lett a zsákmány (minden interjú, minden fotó [Susan Sontag]: az) az 1600 oldalnyi nyers szöveg (amelyet még egy-két újabb kazettányi felvétellel igyekeztünk, ha nem is tökéletessé, de véglegessé kerekíteni, és elvarrni a roppant szereplôgárdát felvonultató anyag szálait), felsóhajthattam: ezegyszer sikerült. Annyi, de annyi ôsömmel nem találkozhattam, pedig találkozhattam volna, annyival nem beszéltem (beleértve a saját szüleimet), pedig a jövô(m) csak ilyen interakciókból válhat folyamatossá. Heller Ágnes, megértve a véletlen mint médium hívását, segítô partner és maga is médium volt ebben a kollektív regényírásban, amely az ô kommentáló mélysége és nyitottsága folytán több lett, mint az ô egyébként tényeiben és szakadatlan újraindulásaiban is páratlanul különös „narratívája”. A második világháború utáni magyar értelmiség meghatározó komponense: a zsidó vagy zsidó származású értelmiség regénye lett, de az ô (és második férje, barátja és alkotótársa, Fehér Ferenc) egyszerre magasabb és szélesebb nézôpontja, kapcsolatrendszere révén, hitem szerint: az egész magyar értelmiség regénye is.
És az egész magyar zsidóság regényévé.
Ezt az aspektust azért is szükségesnek tartom kiemelni – ezt egyedül itt, ebben a formában tehetem meg, hiszen az azóta a önálló útjára indult könyv befogadása már tôlem független –, mert úgy tûnik, ez az írója és médiuma által fô motívumnak és regényszervezô erônek tartott tény nem fog bekerülni az interpretációba. Nem véletlenül. (Hogy miért nem? – a legalább 150 éves hagyományra visszatekintô asszimilációs problémát itt nincs hely kifejteni. Ennek szenteltem Hagyományszakadás után címû kötetemet, amelyet az interjúregény miatt hagytam félbe – ez azzal az elônnyel járt, hogy az Ágnes mellett megismert szellemben írhatom át és folytathatom, ami biztosan a javára szolgál.) A kérdezés–elmondás–írás egyik fô hajtómotorjának ugyanis éppen azt tartottam, hogy ebbôl a nagyívû narratívából kidomborodjék a zsidóságból (de modelljén keresztül minden azonosságból) kibontható kreativitás felszabadító hatású példája. Mindazok számára, akikre az energiák röptetô szárnyalása vonatkozhat – mindenek elôtt egy, már a holocaust növekvô árnyékában is felmerült zsidó szellemi elit, amely azóta sem szervezôdött meg –, valamint a teljes magyar szellemi univerzum számára, amely azt a saját hasznára és békéjére fordíthat(n)(j)á a zsidókkal és kultúrájukkal folytatott interakciók milliárdjában. Heller Ágnes életpályája a legmagasabb színvonalon példázza ezt a magyar világban betöltött különös szerepet vagy annak lehetôségét. Történeti, szociológiai és szellemi aspektusból egyaránt.
A zsidóság, amely a magyar szellemi életben részt vesz, a legjobb indulattal is 150 évre tekinthet vissza – nem több, mint öt vagy hat emberöltôre. Kiforrottságában azonban ez is alig több, mint 100 év, amikor a megmagyarosodottak második generációjának tudósi raját a századforduló körül írók követik, majd a századelôn radikális szociológusok, esztéták, folyóirat-szerkesztôk és – Lukács György személyében és körében – filozófusok. Ágnes családjában ez a hagyomány: belátható lánc. Az 1929-ben született kislány 1848 tradícióját – a mozzanatot, amikortól a magyarországi zsidók magyar zsidókká válnak nyelvben, kultúrában és lélekben – még élô személytôl: a dédnagymamájától vette át, akit Petôfi Sándor Pipiskének szólított Balatonfüreden, aki bujkáló honvédeknek tette félre az uzsonnáját, s akitôl Ágnes annyi magyar népdalt tanult, hogy ez a repertoár fölényesen kiállta a versenyt a NÉKOSZ-os kortársakéval. A családnak ez a dunántúli, „paraszt” ága ahhoz a kontinuus középkori zsidósághoz tartozott (alig 250 család), amely nem pusztult ki vagy távozott a török hódoltság 150 éve alatt, hanem a nyugat-magyarországi hercegi (fôképp Esterházy) birtokokon húzták meg magukat. A nevezetes kehilá sévából (a hét burgenlandi zsidó közösségbôl) ereszkedtek le, és lakták be a Dunántúlt – fôképp Vas és Veszprém megyét. Löw Lipót homíláiban ezen a vidéken született meg a magyarsághoz vonzódó asszimilációnak nemcsak a gondolata, de a nyelv mélyebb és erôsebb talapzatot építô rétegeiben (amelyet ô maga is csak néhány éve sajátított el) megtörtént a gyors és szerelmes egybeélés a magyarsággal, s ezzel párhuzamban – és itt, a születés pillanatában érhetô tetten ama rosszul végzôdött frigy alapvetô ellentmondása – azzal a modernitással, amely nem a magyar, hanem inkább a német, a francia vagy a monarchiai folyamatokhoz kötôdött: „Úgy szól az Örökkévaló: Ne emlékezzetek meg az elôbbiekrôl, és a régiekre ne figyelmezzetek. Mert íme újat teremtek, most fejlôdik ki, s azt nem értenétek? Hiszen utakat készítek a pusztában, folyókat a kietlenségben. Ezen szavakkal rajzolta Jesájá próféta Izrael újjászületését. […] És ezen prófétai szózatot alkalmazom én édes hazánk újjászületésére. […] Úgy hangzik hozzánk Jesájás szava, ne szóljatok többé a magyarok hajdani dicsôségérül, ne magasztaljátok régi gyôzelmeit, mert újat és nagyobbat teremtett az Isten a magyar nemzet által. […] vérontás nélkül lépett a magyar nép az alkotmányos szabadság régi édenébe, mihez példa nincsen a nemzetek történetlapjaiban. […] e haza, amely a mívelt világ legszélsô határán fekszik, s eddig félcivilizált gyarmatnak tekintetett, rövid és békés forradalom által Európának legnagyobb alkotmányos királyságává lett. Valóban, atyám fiai, újat és nagyot alkotott az Isten a magyar hazában, s ennek szemléletére csudálva kérdezzük Jesájással: ki hallott valaha olyasmit, ki látott ehhez hasonlót? Vajon egy napon alkottatik-e egy ország, egyszerre születtetik egy nép? Mert így szülte Cion gyermekeit, így szülte Magyarország szabad fiait. […] Mert ha nem titkolhatjuk is, hogy polgártalanságunkat most még fájdalmasabban érezzük, mint azelôtt: mégis abban találunk vigasztalást, hogy éppen ezen polgártalanság csaknem egyetlenegy emléke a régi rendszernek, melynek megbukása után sokáig nem tarthatja fent magát. […] Üdvözlitek, izraeliták, hálás örömmel üdvözlitek az új kor szellemét. Mert ha igaz is, hogy jogilag még nem értünk el általa semmit, tagadhatatlan, hogy erkölcsileg elértünk. Az új kor szelleme ugyanis: fölbuzdít, hogy átalakulásunkat lelkesedéssel szorgalmazzuk.
Feljogosít minket, hogy polgárosodásunk mellett alaposan szólhassunk.
Lecsillapít minket, hogy az isten iránt határtalan bizalommal viseltessünk….” (Újat teremtett az Isten. A pápai zsinagóga felavató beszéde, 1846)
A saját középkorából s bizonyos szempontból ókorából kilépô zsidóságnak ez a „törzsökös” része a nemzeti liberalizmushoz asszimilálódott, s nem fordítva, mint azt Heller Ágnes a mai viszonyokkal kapcsolatban nemegyszer polemikusan kifejtette. A patrióta és liberális középnemességhez hasonult – amely a fénykorában is csak vékony rétegében korszerû –, majd egy emberöltô múlva dzsentrivé hanyatló kultúrájához és ethoszához. Ez az eredendô oka annak, hogy a magyar zsidóság nem adott Mendelssohnhoz, Heinéhez, Börnéhez hasonló világirodalmi szintû szellemeket a mai napig. (Ez a gondolat is Ágnesé – forrása az a videoszalag, amit a Múlt és Jövô német számának Goethe intézetbeli bemutatása alkalmával mondott 1997 ôszén a német és a magyar zsidóság jellegét és produkcióját összehasonlítva. Ha másnak jut eszébe, több monográfiára valót kutat és ír a témáról, amit ennek ellenére nem ártana megtenni – hiszen az intuitív szellem arra való, hogy szikrái megtermékenyítsék a szellemi élet más szegmenseit is.) A családnak ez az ága is megkezdte a gravitálódást a fôváros és a magasabb néposztályok felé, de lassabban és más talajban gyökerezve, mint a család másik, Heller Ágnes pályájának konkrétabb mintát nyújtó ága, amely az egykor a világ progresszív szellemi központjának számító bécsi polgársághoz asszimilálódott. „Grószi”, azaz Zsófia nagymama az elsô nô, aki beiratkozott és kitûnôen elvégezte a Bécsi Egyetemet. (Az ô apja még a zsidóság belsô köreiben volt tanító.) Meller Zsófia az a ritka nô (nô!), aki önálló értelmiségi foglalkozást választva nevelte fel egyedül a gyerekeit. Németül mûvelôdött – még a háború alatt is súlyt fektet arra, hogy meghozassa Thomas Mann legújabb regényét –, azonban magyarul tanított, adott át mûveltséganyagot, értékrendszert a Monarchia különbözô városaiban. (Ez a „jeltelen”, de eredményeiben annál valóságosabban élô vagy már beépült közvetítôi szerep is a történelmi szociológia és a szellemtörténet kutatóira, feltáróira vár.) Heller Ágnes mögött tehát az „ôshippi” (H. Á. meghatározása) másod- vagy már harmadgenerációs értelmiségi, de magas szintû és sokféle (mûvészi, gondolkodói) képességeit formába nem öntô, s csak polgári foglalkozása, a jogászság ellen lázadó – marginális – apa nem tipikus párválasztása révén a sokféle elembôl összeszövött magyar zsidóság két meghatározó szociokulturális rétege állt. A magyar (‘48-as) nemzeti hagyományba és egy konkrét tájába (ahová Heller Ágnest is meghatározó gyermekkori kötôdések fûzik) ágyazott vidéki (dunántúli) és a német-osztrák polgársághoz és mûveltséghez asszimilálódott monarchiai. Egyik ága-hagyománya sem volt manifeszt vallásos, viszont a zsidóságból menekülô sem. Az egy nemzet kultúrájához és sorsához vagy a világ szellemi univerzumához asszimilálódás nem azonos az eredet tagadásával. „Az, hogy zsidó vagyok, olyan természetes volt, minthogy Heller Áginak hívnak és, hogy lány vagyok” – vallotta. Vagy egy másik helyen: „Én az életemet és a véremet Magyarországba építettem be, de az is világos volt számomra, hogy az én ôseim nem Árpáddal jöttek be ide, hanem Ábrahámtól származom, az ókori Palesztina vidékérôl.” Heller Ágnes tehát a zsidóságnak a modernitással konfrontált s abban szublimált olyan értékeit vehette át, amelyek a szekularizálódás során levetették a vallás kereteit, hogy azok – „nembeli” lecsupaszítottságukban éljenek és hassanak. Fikció sem hegyezhetne ki élesebb és láttatóbb csomópontokat e szellemi azonosságot kifejlesztô fejlôdésben: a zsidó vallástanár (Kandel Samu) szelíd magyarázata igazítja el, hogy nem baj, ha nem hisz a vallásban, és nem követi az elôírásait, ha él benne a (fele)barátaihoz fûzôdô szeretet, és az értük történô cselekedet igénye – tehát az erkölcsi értékek követése –, mert igaziból azok fûzik ôt a zsidóság lényegi tradícióiba, valamint az ateista apa (Heller Pál) magatartása, aki a zsidóság legôsibb törvényeit és példaadását töltötte be azzal a (önmaga- és népe) választásával, amikor sem a maga, sem a lánya életének veszélyeztetése nem bírhatta rá, hogy elhagyja a zsidóságot. (A zsidó vallásban az élet megmentésének parancsa minden más vallási törvénnyel szemben elsôséget élvez, kivéve három esetet: még az élet védelme érdekében sem szabad az istent káromolni, a zsidó vallást megtagadni, és ölni.) (Heller Ágnes nemcsak az interjúregényben, de például az Általános etika elôszavában is hangsúlyozta, hogy ez a példa határozta meg döntôen személyisége, sorsa és ebbôl adódóan: életmûve alakulását.) A holocaust elszenvedése és tapasztalata, a Zsidó Gimnáziumban, majd a cionista mozgalomban eltöltött évek csak folklorisztikus kísérôjelenségek ebben a processzusban – hiszen már mûködésbe léptek a személyiségében azok a civilizatorikus azonosságmeghatározók, amelyek kijelölték a zsidóság szerepét és helyiértékét az európai azonosságban. Nevezetesen: elterjeszteni, univerzálissá tenni a zsidóság kihordta etikai értékeket, és afféle „rendszergazdaként” föntmaradni és ápolni ezeket az etikai know how-kat – mint egyistenhit, tízparancsolat, „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”… stb. – valamint minden nemzedék igényeihez úgy adaptálni azokat, hogy az alapeszmék ne sérüljenek aktualizálódás során. Valamint: az egyetlen ókori népként fennmaradás csodájával, a zsidóként létezéssel ôrizni e civilizáció eredetének emlékét, s ezáltal minden korra hatályos érvényét. A kommunista–„emberarcú” szocialista-marxista–újbaloldali életszakaszok is szervesen idetartoznak, sôt ritka ôszinteséggel dokumentálódnak és válnak egy nemzedék – kinek tragédiával, meghasonlással vagy (mint Ágnes esetében) gyôzelemmel végzôdô – krónikájává. Hiszen ama majd happy enddel végzôdô „nagy narratíva” fejlôdésregénye mögött mi más munkálna, mint a Messiást vajúdó korok szenvedéseit igazoló, a Messiás eljövetelét (jó)cselekedetekkel siettetô zsidó gondolat. Ez a másik nagy, az etikai normákat kiérlelô és szinte genetikailag a szellembe bekódolt zsidó eszmerendszer és hagyomány európai civilizációnk másik nagy hajtómotorja. A forradalmaké. Ezeket nem a történelemkönyvekben jegyzik különbözô (s ezzel saját korlátolt partikularitásukra is utaló) ország neveket, évszámokat felsorakoztató jelzôk kíséretében, hanem az emberi viszonyok és értékek jeltelen változás-milliárdjaiban, amelyek folyamatosan dolgoznak az emberré válás máig sem befejezett kezdetei óta. (Ez a küzdelem nem manifesztálódik látványosan, noha annál aligha lehet valami látványosabb, hogy az emberi civilizáció gyilkos és öngyilkos ösztönei és társadalmi berendezkedései ellenére még nem pusztult el.) E forradalom az életmódban azaz a „mindennapi életben” zajlik. Terepe a kisközösség, a „minden ember fenség, északfok, titok, idegenség” – „egy szál ember” által belátható viszonyrendszer, s ezen keresztül az egész világ univerzitása. Eszközrendszere a másodlagos ösztönné homogenizálódó és genetizálódó etikai normák és követésük. Ugyanis nem nehéz arra a „pragmatikus” következtetésre jutni: ha minden emberfia elsajátítja és cselekvéseiben érvényesíti a tízparancsolat normáit és azok gazdag vonatkozásrendszerét, és ennek következtében pozitív irányban megváltoztatja az életét és vele a társadalomnak azt a parányi szeletét, amelyért az ô cselekedetei felelôsek, akkor minden földindulás és csodás misztérium nélkül eljöttnek minôsíthetô a Messiás és az összes vele kapcsolatos prófécia. Ugyanis a Jesájá próféta megjövendölte bárány és az oroszlán ekkor legelhet kockázatmentesen együtt, mert nem kell attól tartani, hogy az egyik létfeltétele a másik elpusztítása. Az aktív siettetés pedig a változó, mindig más arcukat mutató dolgokban, „ügyekben” megmutatkozó erkölcsi tennivalók, „a szándéktól a következményekig” tartó folyamatok elemzésében és cselekedetre váltásában nyilvánul meg.
A Heller Ágnes által befutott pálya olyan értelmiségi hagyományt is követ a zsidóságon belül, amely szintén lényegi meghatározója a zsidó másságnak. Ez pedig a hatalomhoz való viszony. A zsidó társadalomfejlôdés egyik specifikus jegye abban áll, hogy ellentétben a környezô világgal – legplasztikusabban az elsô zsidó király, Saul megválasztása történetében rajzolódik ki – a fô erkölcsi karizma hordozója nem az államot megtestesítô absztrakt hatalomhoz és az ideológiailag azt támogató teokráciához kapcsolódik, hanem a velük szemben kritikai attitûdöt kinyilvánító, a társadalom alsóbb osztályaiból származó, s azok érdekeit az egyetemes igazsággá szélesítô prófétáké. Ôk és Istentôl származtatott eszméik vívják a „permanens forradalmat” az emberi nem „nembelivé” tételéért az ember és társadalmaik elidegenedésével szemben. (Ez a prófétai szerep és karizma, és az erkölcsi királyság hagyományából univerzalizálódott a Jesua ben Joszéf rabbi mozgalma is több civilizációs áttételen keresztül kereszténységgé.)
Ágnes példája és pályája is ebben az igazságkeresô prófétai hagyományhoz hû programban telt, akár közösségéé, a Budapesti Iskoláé. Ezért állapíthatta meg, hogy azok, akik igazán közel állottak és ma is állnak hozzá Magyarországon – a „falak között, ahová az életét beépítette” –, mind zsidók. Nem zsidó származásúak – ahogy ezt sokan (egyébként zsidószármazásúak) oly felszínesen, noha e felszínességben oly leleplezôen félreértelmezik, hanem zsidók. A közelállás, az összetartozás kohéziója a zsidó hagyomány lényegére utal: a Messiás korába vetett hitre – a „Nagy Narratíva” egyszer bekövetkezô happy endjére – amelyet istennek tetszô siettetni. Amely – filozófusokról lévén szó – egyetemes erkölcsi normák kimunkálásában és továbbadásában nyilvánult meg, illetve a hatalom erkölcsi alapon történô engesztelhetetlen bírálatában. A pálya, az igazság keresésének és közelítéseinek folyamata sokféle fázist, nívót, vakvágányt, zsákutcát, csúcsot és völgyet bejárhatott, de mindvégig autentikus, mert soha nem tért el az oka nélküli absztrakt igazságkeresés és a hatalomtól való távolállás tradícióitól: azaz a Messiás keresésétôl, valamint a megváltás olyasfajta sürgetésétôl, amely az emberben lakó eredendô jó energiát igyekszik fölszabadítani és mozgósítani a messiási kor betöltése érdekében.
Errôl szólt Heller Ágnes pálya-narratívája, amely egy nagy narratíva diskurzus-folyamatában folytatta a messiás keresô-követelô s ezáltal kicsit azt meg is teremtô hagyományt. Egészen a posztmodernnek is titulált fordulatig, amikor ez a narratíva és diskurzusa elnémult, s megrendült a hit a Messiás eljövetelében, s ezzel a siettetésébe fektetett cselekvés értelmében is.
Tanítványi türelmetlenséggel (hûséggel) a Messiás-keresô kontinuitás visszaállításának kérdéseit, válaszait, célkitûzéseit és reményét (regényét) – tehát a lehetetlent – kérdem, kívánom, követelem tôle. Beteljesítéséhez pedig bishundertzwanzigot, azaz 120, alkotóerôben és jókedélyben bôvelkedô évet kívánok.

* Múlt és Jövô Kiadó 1998, Második kiadás 1999, Radfahrender Affe, Philo Verlag 1999.