Jean Améry

Zsidónak lenni:  kényszer és lehetetlenség 

---

Gyakran, amikor beszélgetés közben partnerem mintegy beleránt a többes számba – vagyis valamely összefüggésben rám vonatkoztatva – a „mi, zsidók” kifejezéssel él, elfog egy nem éppen kínzó, mégis mélyen bennem gyökerezô szorongás. Sokáig próbáltam megtalálni e kínos fizikai rossz érzésnek a gyökerét, s nem ment éppen könnyen. Nekem, az egykori auschwitzi fogolynak igazán nem az alkalom hiányzott, hogy megtapasztaljam, mi is vagyok, mi vagyok kénytelen lenni. Egy ilyen helyzetben valószínûleg az dolgozik bennem, hogy még mindig nem akarom magam zsidóként elfogadni, ugyanúgy, mint évtizedekkel korábban, amikor térdzoknit és térdig érô bôrnadrágot hordtam, és aggodalmasan hajoltam a tükörhöz, azt vizslatva, igazán egy derék német ifjút mutat-e. Természetesen nem azt mutatott. A balga hit a származás álcázhatóságában azóta persze régen a múlté. Mára már világos számomra, hogy soha nem voltam német ifjú, s ma sem vagyok német ember. Mint minden maszk, melyet valaha is magamra öltöttem, ez is a lomtárban hever. Ha ma szorongás ébred bennem, mihelyt egy zsidó legitim magától értetôdéssel beleért közösségébe, nem azért történik, mert nem akarok zsidó lenni: csak azért, mert nem tudok. S mégis rákényszerülök. Engem ez a muszáj nem csupán legyûr, hanem kifejezetten magának követeli személyiségem egy részét. Kényszer és lehetetlenség zsidónak lenni, ez az, ami homályos szenvedésem tárgyát képezi. Errôl a kényszerrôl, errôl a lehetetlenségrôl, eme tehetetlenség nyomorúságáról kell itt beszélnem, s mindemellett csak bizonytalanul remélhetem, hogy a személyes, legyen az bármilyen példaszerû is, amazokat is meg képes érinteni, akik sem nem zsidók, sem zsidónak lenni nem kényszerültek.
A lehetetlenségrôl mindenekelôtt. Ha zsidónak lenni annyit jelent, mint más zsidókkal vallásos ismeretekben osztozni, zsidó kulturális és családi tradíciók részesének lenni, egy zsidó nemzeti ideált ápolni, akkor én teljesen kilátástalan helyzetben találom magam. Én nem hiszek Izrael istenében. Nagyon keveset tudok a zsidó kultúráról. Látom magamat – egy kisfiút – karácsony éjjel a behavazott falun átgázolva éjféli misére menni; s nem látok zsinagógát. Hallom anyámat, amint Jézust, Máriát és Józsefet hívja valami családi szerencsétlenség kapcsán; s nem hallok héberül kántáló férfiakat. Az apa képe – apámé, akit alig ismertem, merthogy ott maradt, ahova császára küldte, és ahol hazájának felemelkedését a legbiztosabban szolgálni hitte – nem egy szakállas zsidó bölcset ábrázol, hanem egy tiroli császári vadászt elsô világháborús uniformisban. Tizennyolc éves voltam, amikor elôször hallottam a jiddis nyelv létezésérôl, noha persze pontosan tudtam, hogy az én vallásilag és etnikailag többszörösen kevert családom a szomszédság szemében zsidónak számít, s otthon senkinek eszébe nem jutott volna, hogy ezt az amúgy is elleplezhetetlen tényt tagadni vagy palástolni akarja. Én úgy voltam zsidó, mint ahogy egyik osztálytársam egy csôdbe jutott vendéglôs fia: mikor magában volt, övéinek üzleti bukása úgyszólván semmit sem jelentett számára; ha köztünk volt, elbújt elôlünk, mint mi magunk is elôle, valami dühvel elegy zavarodottságba.
Amennyiben tehát zsidónak lenni egy kultúra birtoklását vagy vallási kötôdést jelent, akkor én soha nem voltam s nem is lehetek soha zsidó. Mondhatják persze, hogy egy kultúra megismerhetô, a vallási kötôdés kialakulhat, s hogy zsidónak lenni tehát szabad elhatározás kérdése. Ugyan ki akadályozhatna meg, hogy megtanuljak héberül, zsidó történelmet és történeteket olvassak, akár hit nélkül is részt vegyek a vallási, nemzeti zsidó rituáléban? Minden rendelkezésre álló zsidó kulturális ismeretet a Profétáktól Martin Buberig így megszerezve kivándorolhatnék Izraelbe, és nevezhetném magam Jóchánánnak. Szabadságomban áll magam zsidóként választani, és ez a választás az én teljesen személyes s egyben általános emberi kiváltságom. Errôl szoktak e tárgyban biztosítani.
Valóban módomban áll-e hát szabadon választani? Nem hiszem. Vajon felvértezi-e a Jóchánán név büszke viselôjét a haszidizmus alapos ismerete által szerzett új, maga alkotta identitás az ellen, hogy december 24-én aranyozott dióval díszített karácsonyfára gondoljon? A hébert folyékonyan beszélô, ôszinte izraeli hazafi ki tudná-e törölni magából a törzsökös tiroli dialektust erôltetô fehér harisnyás ifjút? Az identitásváltás, mely a modern irodalomnak oly izgalmas játéka, az én esetemben eleve kudarcra ítélt kihívásnak tûnik – függetlenül attól, hogy az ember számára a maga emberi totalitásában van-e kiút egy köztes megoldás formájában. Az ember kötôdhet újra egy elvesztett tradícióhoz. De nem teheti meg, hogy szabadon felfedez magának egy tradíciót, errôl van szó. Mivelhogy nem voltam zsidó, nem vagyok az, s mivelhogy nem vagyok az, nem is vagyok képes rá, hogy az legyek. Jóchánán a Karmel-hegyen alpesi völgyek és harangzúgás emlékével sújtva és hazaszólíttatva, még hiteltelenebb lenne, mint egykor a térdharisnyás kisfiú. Az önmegvalósítás dialektikája: az lenni, ami vagy. Számomra az a lehetôség, hogy az legyek, aminek lennem kell, illetve lenni akarok, nem létezik. Merthogy a valaminek lenni fogalmában a metafizikai lényeggel szemben, az élet korai szakaszában megszerzett egyszerû tapasztalatoknak van tagadhatatlan prioritásuk. Minden ember kénytelen az lenni, aki életének elsô, akár késôbb betemetôdött élményeiben volt. Senki sem válhat azzá, aminek emléknyomait önmagában hiába keresi.
Így hát nem lehetek zsidó. Magamra találhatok-e egyáltalán valaha is, mivel mégis zsidónak kell lennem, s ez a kell eltorlaszolja elôlem az utat, amin bármi más lehetnék, mint zsidó? Bele kell-e hát törôdnöm, hogy saját élmények nélkül, mint egy egyetemes absztrakció árnyéka, az „ember vagyok” üres formulájába menekülök? Türelem. Még nem tartunk itt. Mivel a kényszer jelen van – s mily parancsolón! –, feloldódik talán a lehetetlenség is. Mert hát az ember élni akar anélkül, hogy rejtôzködnie kellene, mint ahogy ezt az illegalitásban tettem, és anélkül, hogy eltûnjön egy absztrakcióban. Egy ember? Hogyne persze, ki ne lenne az. Csakhogy az ember úgy ember, hogy német, francia, keresztény, vagyis tartozik valamely definiálható szociális közösséghez. Nekem zsidónak kell lennem, akár hittel, akár anélkül, akár tradicionális módon, akár nem, akár Jean, Hans1 vagy Jóchánán. Hogy miért, errôl szeretnék beszélni.
A dolog nem ott kezdôdött, hogy az iskolatársak azt mondták a kisfiúnak: de ti tulajdonképpen zsidók vagytok. Nem is az egyetemi zsidóveréssel, ahol elôször – jóval Hitler hatalomra jutása elôtt – egy náciököl egy fogamat kiverte. Mi zsidók vagyunk, igen, s akkor mi van? – válaszoltam társaimnak. Ma az én fogam, holnap a tiéd, és menjetek az egésszel a fenébe, gondoltam magamban a támadás után, s büszkén hordtam foghíjamat, mint egy érdekes párbajsebesülést.
Csak akkor kezdôdött, midôn 1935-ben egy bécsi kávéházban ültem, s az újságban az odaát, Németországban éppen kibocsátott nürnbergi törvényeket tanulmányoztam. Csak át kellett futnom rajta, s rögtön bizonyos lehettem afelôl, hogy ez rám vonatkozik. A társadalom, legkézzelfoghatóbban a nemzetiszocialista német állam, mely azáltal, hogy a világ a német nép legitim képviselôjének ismerte el, abban a pillanatban minden formában, teljes egyértemûséggel zsidóvá tett, illetve a már meglévô, zsidó voltomról való, de korábban következmények nélküli tudásomnak új dimenziót adott.
Hogy mifélét? Nem olyasfélét, ami elsô pillantásra a maga teljességében átlátható. Azáltal, hogy a nürnbergi törvényeket elolvastam, nem lettem zsidóbb, mint egy fél órával korábban. Arcvonásaim nem váltak sémitábbá, asszociációs terem nem töltôdött fel hirtelen varázsütésre héber referenciákkal, a karácsonyfa nem változott át mágikus módon hétágú gyertyatartóvá. Amennyiben a társadalom által minket sújtó ítéletnek felfogható értelme volt, ez csak egyet jelenthetett, a jövôben a halál prédája vagyok. Nos, elôbb vagy utóbb a halálé vagyunk mindannyian. De a zsidó, akinek zsidó volta most a társadalom törvényi döntése értelmében meghatároztatott, már élete ama pillanatában el volt ígérve a halálnak, csak éppen az ígéret beváltásának napjáig bármely pillanatban visszavonható kegyelmi haladékot kapott. Nem hinném, hogy ma, amikor errôl a dologról gondolkodom, megengedhetetlen módon Auschwitzot és az Endlösungot vetíteném vissza az 1935-ös évre. Sôt meg vagyok gyôzôdve róla, hogy már ebben az évben, a törvény meghozatalának pillanatában kihallottam belôle a halálos fenyegetést, helyesebben a halálos ítéletet, s ehhez nem szükségeltetett különösebb történelmi érzékenység. Nem hallottam-e már korábban százszor Németország „újrafeltámadásával” kapcsolatos mindenre elszánt esküvéseket, hogy a zsidóknak pusztulniuk kell? „Juda verrecke!”2 – mindenesetre egy kissé másképp hangzik, mint a jóformán jámbor „l’aristocrat, à la lanterne!”3 Ez akkor is egy nép követelése volt, s nem forradalmi lárma, mely egy jelszóban – harci kiáltásban – csúcsosodott ki, ha az ember nem gondolta át, vagy egyáltalán nem tudta, hogy ez történelmileg a múlt számtalan pogromjához kapcsolódik. Ezekben a napokban láttam egy illusztris német újságban egy fotót egy Rajna menti város téli segélyakciójáról, melyen a lámpákból kirakott fenyôfa elôterében egy transzparens állt a következô szöveggel: „Senkinek nem kell fázni, senkinek nem kell éhezni, de a zsidóknak meg kell dögleni!” S csak három évvel késôbb, Ausztriának a Harmadik Birodalomba való bekebelezése napján hallottam a rádióban Goebbelset üvölteni, hogy csak nem csinálunk már problémát abból, hogy most Bécsben néhány zsidót kinyírtak.
Zsidónak lenni – számomra ettôl kezdve annyit jelentett, szabadságolt hullaként, megölendôként létezni, aki csak valami véletlen folytán nincs még ott, ahova igazán való, s ez az érzés különbözô változatokban, különféle intenzitási fokon mind a mai napig megmaradt. A halálos fenyegetésben, amit teljes világosságában elôször a nürnbergi törvények olvastán éreztem, benne van az is, amit általában „Entwürdigung”-nak, vagyis a zsidók nácik által való módszeres „emberi méltóságtól való megfosztásának” neveztek. Más szóval: a méltóságunktól való megfosztásban már ott rejtôzött a halálos fenyegetettség. Ennek példáit évszámra olvashattuk, naponta hallhattuk. Lusták, gonoszak, csúfak vagyunk, csak gaztettekre képesek; okosak csak akkor, ha másokat az orruknál fogva kell vezetni. Államalapításra képtelenek, de arra sem alkalmasak, hogy beilleszkedjünk a gazdanép társadalmába. Testünk szôrös, hájas, lábunk görbe. Puszta jelenlétünk bemocskolja a nyilvános fürdôket, sôt a kerti padokat is. Ocsmány ábrázatunk, melyet elálló fül és horgas orr éktelenít el, undort kelt polgártársainkban. Nem vagyunk szeretetre, s így az életre sem méltók. Egyetlen jogunk és egyetlen kötelességünk, hogy eltûnjünk a világból.
A zsidók emberi méltóságától való megfosztásáról – ami szilárd meggyôzôdésem szerint sok-sok évvel Auschwitz elôtt a halálos fenyegetettséggel volt azonos – Jean-Paul Sartre már 1946-ban a Vádirat az antiszemitizmus ellen4 címû értekezésében jó pár máig is érvényes megállapítást tett. Nem „zsidókérdés” volt, véli, hanem antiszemitizmus-kérdés. Az antiszemiták a zsidót olyan szituációba kényszerítették, melyben az önmagáról alkotott képre hagyta rányomódni az ellenségtôl átvett képet. Mindkét állítás kétségbevonhatatlan. Csakhogy Sartre a maga rövid fenomenológiai vázlatában nem tudta az antiszemitizmus mindent totálisan felôrlô presszióját leírni, ami a zsidókat idáig vitte, merthogy ô maga valószínûleg meg sem értette e nyomás ellenállhatatlan erejét. A zsidó – és itt Sartre minden értékítélet nélkül beszél a nem autentikus zsidó létrôl –, aki az „univerzális ember” mítoszának rabja lett, a zsidó sors elôl való menekültében aláveti magát az elnyomók hatalmának. Mentségéül hozható fel, hogy a Harmadik Birodalom éveinek ellenséges közegében állandó védekezésre kényszerült, és még ott is, ahol menedéket keresett, ellenséges falak emelkedtek. Nem volt hát kiút. Mert az nem úgy volt, hogy csak a párthû radikális nácik vették el tôlünk az emberi méltóságunkat s ezzel az élethez való jogunkat. Egész Németország, sôt az egész világ bólintott rá a vállalkozásra, akkor is, ha itt-ott bizonyos felületes sajnálkozás érezhetô volt.
Emlékezzünk csak. Amikor a második világháború után a kommunisták által elfoglalt területekrôl menekülthullám indult el Nyugatra, a világ szabadként számon tartott részén az államok versengve fogadták be és segítették ôket, noha az emigránsoknak csak elenyészô kisebbsége volt közvetlen életveszélyben hazájában. Mi azonban, noha rég nyilvánvaló volt, mi vár ránk a Német Birodalomban, senkinek nem kellettünk. Ez oda vezetett, hogy a zsidók autentikusan vagy sem, egy Isten és egy nemzeti feltámadás illúziójába temetkezve vagy asszimilálódva, önmagukban semmiféle ellenálló erôt nem találtak, midôn az ellenség a Streicher5-féle Stürmer karikatúráinak képét arcukba égette. S e gyengeségnek, jegyezzük meg, alig volt köze a németországi zsidóság még a nácizmus kitörése elôtt asszimilálódni vágyó s elszántan asszimilálódó rétegének klasszikus zsidó öngyûlöletéhez. Az öngyûlölô zsidó tudta, hogy képtelen az lenni, ami oly nagyon szeretne, azaz német, s ezért szégyellte magát. Nem németként pedig nem tudták önmagukat vállalni, csakhogy ezért senki nem kényszerítette ôket önmaguk megvetésére. Amikor ellenben a zsidóság körében éppen a legvilágosabb koponyák, akár autentikusak voltak zsidó létükben, akár nem, 1933 és 1945 között kapituláltak Stericher elôtt, ez teljesen másfajta, nem morális, hanem szociálfilozófiai megalapozottságú aktus volt – a lemondás aktusa. A világ, alkalmasint ezt kellett az embernek gondolnia, így és így lát minket, lustának, csúfnak, hasznavehetetlennek, gonosznak. Mi értelme volna e konszenzussal vitatkozni, s azt mondani, nem ilyenek vagyunk. Az, hogy a zsidóság átadta magát a Stürmer-féle zsidóképnek, nem volt más, mint a társadalmi realitás elfogadása, mely ellen egy másfajta önértékelésre való hivatkozás nevetségesnek vagy ôrültségnek tûnt volna fel.
Persze ezt megérteni igazán csak az tudja, aki benne élt ebben a világban. Gondolok itt az elutasítás mindenhol elôttünk tornyosuló falának társadalmi realitására, s eszembe jut auschwitz–monowitzi tartózkodásom. A lágerban, de még az úgynevezett szabad munkások között, a munkahelyeken is létezett egy szigorú etnikai hierarchia, mely a náciktól kezdve mindannyiunkat magába foglalt. Egy birodalmi német többnek számított, mint egy népi német. Egy flamand belga értékesebb volt, mint egy vallon. Egy ukrán a bekebelezett területrôl magasabb rangú volt lengyel honfitársánál. Egy kelet-európai munkásnak kisebb volt a tekintélye, mint egy olasznak. Mélyen, a létra legalsó fokán álltak a KZ-foglyok, s közöttük a rangsor legvégén a zsidók. Nem volt olyan elvetemült nem zsidó hivatásos bûnözô, aki ne állt volna magasan fölöttünk. A lengyelek, az igazi szabadságharcosok, akiket a szerencsétlen varsói felkelés után lágerbe vetettek, és a kis zsebtolvajok egyaránt megvetettek minket. Hasonlóképp a félanalfabéta fehérorosz munkások, s a franciák nemkülönben. Ma is élesen emlékszem egy szabad francia munkás és egy francia zsidó lágerfogoly beszélgetésére „Je suis franc¸ais”,6 mondta a fogoly. „Franc¸ais, toi? Mais tu est juif, mon ami”,7 felelte honfitársa tárgyszerûen, minden ellenségesség nélkül, mert hát a közöny és félelem elegyével ô is megtanulta Európa német urainak a leckéjét. Ismétlem: a világ elfogadta a németek által számunkra kijelölt helyet a láger szûk világában és a nagyvilágban odakint, s csak nagy ritkán, heroikus egyedi esetekben tiltakozott, amikor minket Bécsben vagy Berlinben, Amszterdamban, Párizsban vagy Brüsszelben éjszaka lakásunkból elhurcoltak.
Annak a folyamatnak, mely a zsidókat szisztematikusan megfosztotta emberi méltóságuktól, s amely a nürnbergi törvények nyilvánosságra hozatalával vette kezdetét, majd annak közvetlen következményeként Treblinkába vezetett, megfelel egy másik, a mi, illetve az én oldalamról nézve szimmetrikus folyamat: a küzdelem az emberi méltóság visszanyeréséért. Ez a folyamat bennem mind a mai napig nem zárult le. Erôfeszítéseimet, hogy tisztába jöjjek magammal, annak stádiumait és idôleges eredményeit szeretném itt bemutatni, kérve az olvasót, kísérjen el ezen az úton. Az út rövid, de nehezen járható, akadályokkal s buktatókkal teli. Mert hát végül is hogy is áll a helyzet az emberi méltósággal, amitôl 1935-ben fosztottak meg elôször, majd egész 1945-ig hivatalosan is meg volt vonva tôlem, s amit talán még a mai napig sem ítéltek vissza, ezért hát magamnak kell visszanyernem? Mi is az emberi méltóság tulajdonképpen?
A kérdést meg lehet közelíteni úgy is, ha megfordítjuk az emberi méltóságtól való megfosztottság s a halálos fenyegetettség fentebb megfogalmazott definícióját. Ha jól meggondolom, a méltóságmegvonás nem más, mint potenciális életmegvonás, így hát a méltóság nem más, mint az élethez való jog. Ha fenti állításom igaz, azazhogy a méltóságtól való megfosztás és annak jóváhagyása a társadalmi konszenzus aktusa volt, ítélet tehát, mellyel szemben semmiféle hivatkozás az „önszemléletre” nem lehetséges, úgy értelmetlen vitába szállni a társadalmi közösséggel, mely megvonta tôlünk az emberi méltóságot, mondván, hogy mi magunkban nagyon is jól „érezzük” azt – ha mindez így volna, akkor a méltóságunk visszaszerzéséért folytatott minden fáradozás felesleges lett volna, s lenne ma is. Az emberi méltóságtól való megfosztottság, azaz az élet a halál árnyékában elkerülhetetlen sors lenne. Csakhogy ez szerencsére nem egészen e szerint a logika szerint mûködik. Igaz, ami igaz: méltóságot, legyen az hivatali vagy egészen általános polgári méltóság, csak a társadalom kölcsönözhet az embernek, s a csupán az individuum belsô világában emelt igény („Ember vagyok, s ekként megvan a magam méltósága, tehettek és mondhattok bármit.”) üres gondolatjáték vagy vakság. És mégis, van mód rá, hogy az emberi méltóságától megfosztott, a halálos fenyegetettség közegében élô ember – és itt áttörjük az eddig elmondottak logikáját – meggyôzze méltóságáról a társadalmat, amennyiben vállalja sorsát, s egyben fellázad ellene.
Elsô lépésként feltétel nélkül el kell ismerni a társadalom ítéletét mint adott valóságot. Amikor 1935-ben a nürnbergi törvényeket olvastam, nemcsak az tudatosodott bennem, hogy a törvények rám is vonatkoznak, hanem hogy ez jogi formában összefoglalt kifejezése annak az ítéletnek, mely a német társadalomban korábban a „Verrecke” (Dögöljetek meg) jelszóban öltött testet. Ha akkor szellemileg megfutamodom, s beindul az önvédelem mechanizmusa, elvesztem önmagam rehabilitálásának lehetôségét. Mondhattam volna magamban: jó, jó, ez itt tehát a nemzetiszocialista állam akarata, a német pays légal, de hát ennek semmi köze a valódi Németországhoz, a pays réelhez, emez egyáltalán nem gondol arra, hogy engem kitaszítson. Vagy érvelhettem volna úgy, hogy ez csak Németország, egy véres ôrületbe belemerült ország, mely engem abszurd módon, az alsóbbrendû ember szó szerinti értelmezésével bélyegez meg, de hát szerencsémre ott a nagyvilág, melyben angolok, franciák, amerikaiak, oroszok élnek, akiken nem fog Németország eszelôs kollektív paranoiája. Vagy végsô soron, lemondva egy német pays réel s egyúttal a német tébollyal szemben immúnis világ illúziójáról, biztathattam volna magam azzal, hogy bármi, amit mondanak rólam, nem igaz. Az vagyok és úgy, ahogy én magamat belülrôl látom és értem; az vagyok, aki önmagam számára és önmagamban vagyok, semmi egyéb.
Nem állítom, hogy nem kísértettek meg olykor engem is hasonló gondolatok. Csak azt tanúsíthatom, hogy végül is megtanultam ellenállni az efféle kísértéseknek, s hogy már akkor szorító késztetést éreztem, hogy a világot, mely semmiképp sem akart egyöntetû felháborodással minden kapcsolatot megszakítani a Harmadik Birodalommal, a magam méltóságáról gyôzzem meg. Ha homályosan is, de megértettem, hogy bár az ítéletet mint olyat akceptálnom kell, a világot kényszeríthetem annak revideálására. Elfogadtam a világ ítéletét, azzal az elhatározással, hogy lázadva ellene, legyôzöm azt.
Lázadás, persze ez is csak egy hangzatos szó. Azt hihetni, hogy hôs voltam, vagy hamisan annak akarom magam beállítani. Semmi nem voltam kevésbé, mint hôs. Ha egy kis szürke POL rendszámú Volkswagen az utamat keresztezte, elôször Bécsben, aztán Brüsszelben, a félelemtôl elakadt a lélegzetem. Mikor a kápó elôhozatott, hogy ütlegeljen, nem álltam sziklaszilárdan, hanem összegörnyedtem. És mégis. Megpróbáltam a folyamatot méltóságom visszaszerzésére elindítani, s ez túl azon, hogy minimális esélyt adott a fizikai túlélésre, segített az iszonyat morális elviselésében is. Nem sokat tudok felmutatni ez irányú próbálkozásaimból, de mégis valamit. Vállaltam, hogy zsidó vagyok, noha bizonyos lehetôségeim lettek volna a kibúvásra. Csatlakoztam egy ellenállási mozgalomhoz, melynek igen csekély reális esélyei voltak. Végül újra megtanultam azt, amit én és a hozzám hasonlók gyakran elfeledtek, s amin gyakran több múlott, mint az erkölcsi ellenálló erôn: visszaütni.
Elôttem van Juszek rabelômunkásnak, egy lengyel profi bûnözônek a képe, rémületes ereje. Egy ízben Auschwitzban valami semmiség miatt pofon vágott – így bánt a kommandójába beosztott minden zsidóval. E pillanatban átható élességgel éreztem, hogy most tovább kell lépnem a társadalmi ítélet elleni fellebbezésem hosszú folyamatában. Nyílt lázadásként visszaütöttem: visszaszerzendô méltóságom egy állra mért ökölcsapásban öltött testet – annak pedig, hogy a végén én, a sokkal gyengébb fizikumú, rettenetesen összeverve alulmaradtam, már nem volt semmi jelentôsége. Minden ízemben sajogva, összetörve elégedett voltam magammal. Nem mintha a bátorságomra s a becsületemre lettem volna büszke, hanem arra, hogy tudtam: vannak élethelyzetek, amelyekben a testünk egész énünkkel és sorsunkkal azonos. A testem voltam, semmi más: éhezve, az ütlegelést elszenvedve, az ütlegelést viszonozva. Kiaszott, ótvarosságig koszos testem volt az én nyomorúságom. Testem, ha ütésre megfeszült, volt az én fizikai-metafizikai méltóságom. Egyes helyzetekben, amilyen az enyém is volt, a testi erôszak az egyetlen eszköz, hogy egy talajt vesztett személyiség magára találjon. Puszta ütésként léteztem, a magam számára és az ellenség számára egyaránt. Azáltal, hogy méltóságomat egy emberi arcon elhelyezett ökölcsapással társadalmilag kinyilvánítottam, elébe vágtam annak, amit késôbb Frantz Fanon Les damnés de la terre8 címû könyvében a megszállott országok népeinek viselkedésével kapcsolatos elméleti fejtegetések közt olvastam. Zsidónak lenni: a világ halálos ítéletének, tehát a világítéletnek elfogadása volt, mely elôl szégyen lett volna önmagunkba fordulva menekülni, de ugyanakkor fizikai lázadás is ellene. Emberré váltam, nem attól, hogy magamban absztrakt ember voltomra hivatkoztam, hanem hogy a társadalmi valóságot mint adottat zsidóként elfogadva, lázadtam ellene, s lázadásom kézzelfogható formában nyilvánult meg.
A méltóságom visszaszerzéséért folytatott küzdelem, mely akkor elkezdôdött, mint mondtam, ma is tart, s ez idô szerint sem elvesztettnek, sem megnyertnek nem mondható. A nemzetiszocialista birodalom összeomlása után volt egy röpke történelmi pillanat, amikor azt hihettem, minden gyökerestül, megváltozik. Rövid ideig abban az illúzióban ringathattam magam, hogy emberi méltóságomat – a saját, ha még oly szerény ellenállásom által, a varsói gettó hôsies lázadása által, de mindenekelôtt a megvetés által, amivel a világ azokat illette, akik méltóságomban meggyaláztak – teljes egészében visszanyertem. Úgy vélhettem, az emberi méltóságtól való megfosztás, amit megtapasztaltunk, történelmi tévedés, aberráció, a világ kollektív betegsége volt, amelybôl nyomban kigyógyult, mihelyt Reimsben német generálisok Eisenhower elôtt aláírták a fegyverletételt. De az események hamar észhez térítettek. Lengyelországban és Ukrajnában, épp amikor az elsô zsidó tömegsírokat feltárták, antiszemita zavargások támadtak. Franciaországban a mindenre fogékony kispolgárság megfertôzôdött a megszállok eszméitôl. Mikor a túlélôk és üldözöttek visszatértek, s régi lakásukat követelték, elôfordult, hogy egyszerû háziasszonyok az elégtétel és undor sajátos elegyével ezt mondták nekik: „Tiens, ils reviennent, on ne les a tout de meˆme pas tous tues.”9 Még az olyan országokban is, ahol azelôtt jóformán ismeretlen volt az antiszemitizmus, mint Hollandiában, a német propaganda relikviájaként hirtelen megjelent a „zsidókérdés”, noha alig volt már zsidó. Anglia lezárta palesztin mandátumterületét a lágerekbôl és börtönökbôl megmenekült, bevándorolni szándékozó zsidók elôl. Rövid idôn belül fel kellett ismernem, hogy kevés változott, továbbra is halálraítélt vagyok, csak az ítélet végrehajtását felfüggesztették, s ez akkor is így van, ha a hóhér most óvatosan visszahúzódik, vagy éppenséggel hangosan elhatárolódik a történtektôl.
Felfogtam a valóságot. De indíthatott-e ez engem arra, hogy – ahogy mondani szokás – vitába szálljak az antiszemitizmussal? Korántsem. Az antiszemitizmus és a zsidókérdés mint történelmileg-társadalmilag meghatározott szellemi jelenség nem rám tartozik: teljes egészében az antiszemiták ügye, az ô szégyenük vagy betegségük. Az antiszemitáknak kell vele megbirkózniuk, nem nekem. Mocskos kezükre játszanék, ha mérlegelni akarnám, a zsidóüldözésekben milyen jelentôségük van a vallási, gazdasági és egyéb tényezôknek. Ha efféle vizsgálódásokba bocsátkoznék, csak a történelmi objektivitásnak nevezett intellektuális öncsalás csapdájába esnék, amely objektivitás szemszögébôl a meggyilkoltak éppoly bûnösnek, ha nem bûnösebbnek látszanak, mint a gyilkosok. Rajtam sebet ejtettek: az a dolgom, hogy fertôtlenítsem és bekötözzem, ne pedig azon elmélkedjem, hogy aki ütött, miért emelte fel a husángot, s a feltárt okok tükrében végül fele-fele arányban megosszam a felelôsséget.
Nem az antiszemitákkal volt nekem dolgom, csak saját létezésemmel kellett tisztába jönnöm. Az is elég nehézséget támasztott. Bizonyos lehetôségek, melyek a háborús években feltárultak elôttem, már nem voltak adottak. 1945 és 1947 között aligha tûzhettem volna magamra sárga csillagot anélkül, hogy idétlennek vagy egzaltáltnak ne látsszam. Már nem vághattam ököllel az ellenség az arcába sem, mivel az már nem volt egykönnyen felismerhetô. Az emberi méltóság visszaszerzése éppoly sürgetô volt, mint az elmúlt háborús nemzetiszocialista években, továbbra is kényszerként és vágyként élt bennem, immár a csalóka béke légkörében, s ez sokkal nehezebb volt. Most már tisztábban fel kellett ismernem, mint azokban az idôkben, amikor a fizikai lázadásra mégiscsak volt lehetôségem, hogy kényszerrel s egyszersmind lehetetlenséggel állok szemben.
Ezen a ponton egy pillanatra meg kell állnom, s el kell határolódnom azoktól a zsidóktól, akik nem az én élményvilágom szemszögébôl beszélnek. Robert Misrahi, a francia filozófus írja a La condition réflexive de l’homme juif10címû könyvében: „A nácikatasztrófa a jövôben az abszolút és radikális referencia minden zsidó számára.” Ez nem vonható kétségbe, mégis meg vagyok róla gyôzôdve, hogy nem minden zsidó tudat fejlôdött ki ebben a vonatkozásban. Csak azok számára referencia az 1933–45 közötti idôszak, akik mögött az enyémhez hasonló sors áll. Hangsúlyozom, ezt nem büszkeséggel mondom. Elég nevetséges volna becsvágyón hivalkodni valamivel, amit az ember nem tett, csak elszenvedett. Inkább egy bizonyos szégyen, amivel szomorú elôjogomat érvényre juttatom, és értésre adom: bár minden zsidóra érvényes a katasztrófa mint egzisztenciális vonatkoztatási pont, de szellemileg teljesen meg- és átérteni a katasztrofális eseményt csak mi, az áldozatok tudjuk. Ezzel nem azt akarom kifejezni, mintha a többiek meg lennének gátolva abban, hogy a helyzetbe beleérezzenek. Alkalmasint elgondolkodhatnak egy sorsról, ami tegnap az övek lehetett volna, és holnap az övék is lehet. Szellemi fáradozásuk méltánylásunkkal találkozik, de nem minden szkepszis nélkül, s a velük folytatott beszélgetésnek hamar véget vetünk, így szólva: csak lassan, jó emberek, veszôdhettek, ahogy akartok, mert hát úgy beszéltek, mint a vakok a színekrôl.
A kitérôt ezennel be is fejezem. Újra egyedül vagyok, egypár baráttal, akik a sorstársaim voltak. Újra a háború utáni években találom magam, midôn már senki nem reagálhat erôszakkal valamire, ami nem engedi a lényegét világosan felismerni. Újra a kényszer és lehetetlenség elôtt találom magamat.
Ez a lehetetlenség kézenfekvô módon nem érvényes minden zsidóra. Vannak a zsidóság körében ez idô tájt is olyanok, legyenek akár kijevi munkások, akár brooklyni üzletemberek vagy parasztok a Negevben, akik számára zsidóságuk mindig pozitív tény volt, és az is maradt. Jiddisül vagy héberül beszélnek. Szombatot ünnepelnek. Talmudot magyaráznak, vagy fiatal katonaként kihúzott derékkal állnak a kék-fehér Dávid-csillagos lobogó alatt. Vallásosak vagy hazafiak, vagy akár csak személyes kegyelettel tekintenek pajeszos nagyapjuk képére, zsidók, egy közösség tagjai. Éppenséggel kitérhetnénk itt a szociológus Georges Friedmann által tárgyalt kérdésre, hogy a zsidóság e rétegének leszármazottai megmaradnak-e zsidóknak oly módon, ahogy apáik azok voltak, vagy nem köszönt-e be a zsidó nép történetének vége, a Közel-Keleten is, ahol a zsidókat az izraeliek váltják fel, és a diaszpórában is, ahol a totális beolvadási folyamat végül mégsem a nemzeti karakterüket elvesztô gazdanépekben való feloldódásban teljesedik ki, hanem egy nagyobb egységben, a technicizálódó-iparosodó világban.
Ezt a kérdést nem feszegetem. A zsidó népnek mint vallási-etnikai közösségnek fennmaradása vagy eltûnése az én kedélyemet a legkevésbé sem borzolja fel. Megfontolásaimban a zsidóknak, akik azért zsidók, mert egy tradíció köti ôket, alig van helyük. Csak a magam nevében beszélhetek – s emellett, ha óvatosan is, milliónyi kortársamról, akiknek zsidó létét egy elementáris esemény hívta elô, s ezt állniuk kellett isten nélkül, történelem nélkül, messianisztikus-nemzeti várakozás nélkül. Számukra, számomra zsidónak lenni a múlt tragédiája, melynek terhét magunkban hordozzuk. Auschwitzi sorszámom, melyet itt viselek a bal alkaromon, jóval könnyebben olvasható, mint a Talmud vagy Mózes öt könyve, s alaposabb fölvilágosítást ad. Ez erôsebben köt engem, mint a zsidó lét alapformája. Ha én magamnak és a világnak – beleértve a vallásos, illetve nemzeti érzelmû zsidókat, akik nem tekintenek maguk közül valónak – azt mondom, hogy zsidó vagyok, az auschwitzi sorszámmal fémjelezett valóságra és lehetôségekre gondolok.
A szabadulásom óta eltelt két évtizedben lassan-lassan eljutottam a felismerésig, hogy a lét nem a pozitív meghatározhatóságán múlik. Hogy zsidó az, akit a többiek annak tartanak, miként Sartre egykor megállapította, s amit késôbb Max Fisch Andorra címû mûvében drámaian ábrázolt. Ez az állítás nem szorul korrekcióra, de talán kiegészítésre igen. Akkor is zsidó vagyok, ha a többiek nem zsidóként határoznak meg, mint azzal a szegény fickóval az Andorrában történt, aki asztalos szeretett volna lenni, de csak kereskedô válhatott belôle. Zsidó vagyok pusztán attól a ténytôl, hogy a környezet hangsúlyozottan nem mint nem-zsidót határoz meg. Valaminek lenni annyi, mint valami másnak nem lenni. Mint nem nem-zsidó vagyok zsidó, kell zsidónak lennem, s kell akarnom annak lenni. El kell fogadnom ezt a tényt, mely mindennapi létezésemben megerôsítést nyer, amikor például a zöldségesboltban ostobaságokat fecsegnek a zsidókról, s ekképp színt vallva vitába bocsátkozom, vagy amikor a rádióban ismeretlen emberekhez szólok, avagy egy újságnak írok.
Zsidónak lenni nemcsak annyit jelent, hogy a tegnapban történt és a holnapban sem kizárható katasztrófát magamban hordom, hanem eme tudáson túl félelem is. Minden reggel, amikor felkelek, leolvashatom karomról auschwitzi számomat, mely létezésem legmélyebb gyökereit érinti, s nemegyszer még csak abban sem vagyok bizonyos, hogy nem ez-e az én egész létezésem. Mindamellett ez igen hasonlít ahhoz, amikor az elsô rendôri ökölcsapást elszenvedtem. Mindennap újra veszítek a világ iránti bizalmamból. A pozitív meghatározhatóság nélküli zsidónak, a katasztrófazsidónak, ahogy ôt bízvást nevezhetjük, be kell rendezkednie a világ iránti bizalom nélküli létezésre. A szomszédasszony barátságosan üdvözöl, „Bonjour, Monsieur”; én megemelem a kalapom, „Bonjour, Madame”. Csakhogy Madame-ot és Monsieur-t fényévnyi távolság választja el egymástól, mivel egy Madame tegnap félrefordította a tekintetét, amikor Monsieur-t elvezették, és egy Monsieur úgy szemlélte Madame-ot az induló vonat rácsos ablakából, mint egy ragyogó és hideg mennyország kôangyalát, mely mennyország a zsidók elôtt örökre zárva van. Olvasok egy hivatalos felhívást, melyben a lakosságot („la population”) felszólítják valamilyen viselkedésre: a szemeteskukákat idejében ki kell helyezni a járdára, vagy nemzeti ünnepeken a házakat fel kell lobogózni. A lakosság. (La population.) Micsoda egy földöntúli birodalom, melyben éppoly kevéssé ismerhetem ki magam, mint Kafka kastélyában, mert hát a lakosság tegnap félt engem elbujtatni, és sajnos igencsak kérdéses, hogy holnap több bátorsága lenne-e, ha az ajtaján kopogtatnék.
Húsz esztendô telt el a katasztrófa óta. Megbecsülésben gazdag évek a magunkfajta számára. Nobel-díjasok minden mennyiségben. Francia miniszterelnököket René Mayernek, Pierre Mendés-France-nak hívnak; egy amerikai ENSZ-delegált, név szerint Goldberg, az amerikai antikommunista patriotizmus legjelesebb képviselôje. Én nem hiszek ennek a békének. Emberjogi nyilatkozatok, demokratikus alkotmányok, szabad világ és szabad sajtó. Semmi nem ringathat bele újra a biztonságérzet álmába, melybôl 1935-ben felébredtem. Zsidóként ugyanúgy élek a világban, mint egy olyan betegséggel megvert beteg, amely súlyos panaszokat nem okoz ugyan, de bizonyosan halálos kimenetelû. Nem veleszületett betegség ez. Amikor énjét a hagymából Peer Gyntként kihámozni próbálja az ember, nem találja a bajt. Elsô iskolaév, elsô szerelem, elsô versek: ezeknek nincs köze hozzá. Most azonban elsôsorban beteg, s csak azután könyvelô, szabó vagy költô. Éppígy vagyok én is, az vagyok, ami nem vagyok, mert nem voltam az, mielôtt azzá nem lettem volna, mindenekelôtt: zsidó. A halált, mely elôl a beteg nem menekülhet, számomra a fenyegetettség jelenti. „Bonjour Madame”, „Bonjour Monsieur”, így üdvözlik egymást. De az asszony nem tudja és nem akarja magára venni a beteg szomszéd nyomorúságát, hogy annak halálában maga is szenvedjen. Így maradnak idegenek egymásnak.
A világba vetett bizalom nélkül, idegenül, egyedül állok mint zsidó a környezetemmel szemben, s csak annyit tehetek, hogy berendezkedem az idegenségben. Az idegenként való létet személyiségem lényegi összetevôjeként vállalnom kell, s makacsul ragaszkodom hozzá mint elidegeníthetetlen tulajdonomhoz. Még mindig és naponta újra az egyedüllétben találom magam. Az egykori gyilkosokat és a holnap potenciális agresszorait nem voltam képes morális szembesülésre kényszeríteni gaztetteikkel, mert ebben a világ a maga totalitásában nem segített. Így hát éppúgy egyedül vagyok, mint egykor a kínzás alatt. Akik köröttem vannak, nem ellenséges emberekként (Gegenmenschen) jelennek meg elôttem, mint egykori kínzóim. Ôk olyan emberek, akik fizikailag mellettem élnek, s akikre sem én nem vagyok hatással, sem a mellettem ólálkodó veszély. Kalapomat üdvözlésre emelve ellenséges érzés nélkül megyek el mellettük. Hozzájuk nem igazodhatom, csak pozitív módon nem meghatározható zsidóságomhoz, az én terhemhez és védelmemhez.
Azon a ponton, ahol közünk van egymáshoz a világgal, melynek a mind ez ideig vissza nem vont halálos ítéletét mint társadalmi realitást tekintem, mindig vitába ütközöm. Nem akarjátok hallani? Halljátok! Nem akarjátok tudni, hogy közönyötök engem és benneteket mihez visz minden órával közelebb? Én megmondom nektek. Nincs közötök ahhoz, ami történt, mert nem tudtatok róla, vagy túl fiatalok voltatok, esetleg meg sem születtetek? Látnotok kellett volna: ifjúságotok nem menlevél, és nem szakít el apáitoktól.
Újra fel kell tennem magamnak a kérdést, amit futólag a Ressentiments-analízisemben már érintettem. Nem vagyok-e talán pszichésen beteg, s nem valami gyógyíthatatlan sérülés okozta bajban szenvedek, csupán hisztériában? Költôi kérdés. A választ régen és teljes tömörséggel megadtam magamnak. Tudom, mi az, amitôl szorongok: ez nem neurózis, hanem pontos reflexió a valóságra. Nem hisztériás hallucináció volt, midôn a „Verrecke” (Rohadj meg) üvöltést hallottam, s mikor az utcán hallottam, amint az emberek úgy vélekednek: kell, hogy legyen valami gyanús a zsidók körül, különben aligha bánnának ilyen szigorúan velük. „Letartóztatják ôket, biztos elkövettek hát valamit”, vélte egy tisztességes szociáldemokrata érzelmû bécsi háziasszony. „Milyen szörnyû, amit itt a zsidókkal mûvelnek, mais enfin”,11 elmélkedett egy humánus és hazafias érzelmû férfiú Brüsszelben. Alkalmasint arra a következtetésre kell jutnom, hogy nem én vagyok vagy voltam megzavarodva, hanem a neurózis a történelmi eseményekben keresendô. A többiek az ôrültek, én pedig, az épeszû, tanácstalanul állok közöttük, mint aki egy pszichiátriai klinikán tett látogatáskor hirtelen szem elôl téveszti az ápolókat és orvosokat. És mégis, az ôrültek ítélete rajtam minden pillanatban teljes érvénnyel végrehajtható, s ebben a helyzetben a magam épelméjûsége abszolút irreleváns.
Reflexióim a végükhöz közelednek. Miután bemutattam, hogyan mozgok én a világban, ideje elmondanom, hogyan viszonyulok a hozzám hasonló származásúakhoz, a zsidókhoz. De hát valóban rokonságban állok velük? Egy fajkutató megállapításának, hogy külsô habitusom ilyen vagy olyan zsidó jegyekre utal, lehet jelentôsége, ha zsidókra vadászó tömegbe kerülök. Mit sem jelent azonban, ha magamban vagy zsidók között vagyok. Zsidós az orrom? Baj lehet belôle, ha a hecckampány beindul. De ettôl még nekem nem lesz közöm valakihez, akinek szintén sémita orra van. A zsidós külsô, ami vagy jellemzô rám, vagy sem – nem tudom megítélni –, nem az én dolgom, csak akkor válik azzá, ha mások hozzám való objektív viszonyában megjelenik. Ha úgy néznék ki, mint aki most lépett ki Johann von Leers Zsidók néznek rád címû könyvébôl, annak se lenne számomra szubjektív realitása, s jóllehet sorsközösséget alkotna köztem és zsidó embertársaim között, pozitív közösségélményt nem teremtene. Így nem marad más, csak a szellemi terület, pontosabban a tudatomban meglévô viszony a zsidókhoz, a zsidósághoz.
Azt, hogy ez nem létezô viszony, már elöljáróban említettem. Jóformán semmim nincs, amiben a többi zsidóval osztozom: sem a nyelv, sem a kulturális tradíció, sem a gyermekkori emlékek. Az ausztriai Voralbergben élt valaha egy mészáros, akirôl azt mesélték, folyékonyan beszélt héberül. Ô volt a dédapám. Soha nem láttam ôt, s idestova száz esztendeje, hogy meghalt. A zsidók és zsidóság iránti érdeklôdésem a katasztrófa elôtt olyan csekély volt, hogy egykori ismerôseimrôl a legnagyobb igyekezettel sem tudnám megmondani, ki volt zsidó, és ki nem. Valahányszor megkíséreltem a zsidó történelemben, a zsidó kultúrában felfedezni valamit, amit sajátomnak nevezhetek, vagy a zsidó folklórban találni valamit, amit emlékeimhez köthetek, hasztalan próbálkoztam. A közeg, amelyben éntudatom kialakulásának éveiben mozogtam, nem volt zsidó, ezen nem lehet visszamenôleg változtatni. Zsidó énem keresésének sikertelensége ugyanakkor nem gátol meg abban, hogy szolidáris legyek a világ minden fenyegetett zsidójával.
Olvasom az újságban, hogy Moszkvában lelepleztek és letartóztattak egy illegálisan dolgozó péket, aki kovásztalan kenyeret sütött pészahra. A zsidók rituális macesza mint élelmiszer kevésbé kelti fel ugyan érdeklôdésemet, mint a Knackbrot,12 mégis nyugtalansággal, sôt felháborodással tölt el a szovjet hatóságok eljárása. Egy amerikai countryklub, mint hallom, nem vesz fel tagjai közé zsidókat. Semmi áron nem szeretnék ehhez a nyilvánvalóan ostoba polgári egyesülethez tartozni, de azon zsidók ügyét, akik belépési jogot követelnek, magaménak érzem. Az, hogy valamelyik arab államférfi követeli Izrael letörlését a térképrôl, a húsomba vág, noha Izrael államban soha nem jártam, s a legkisebb hajlandóságot sem érzem arra, hogy ott éljek. A szolidaritás minden szabadságában, egyenjogúságában vagy akár fizikai létében fenyegetett zsidóval reakció az antiszemitizmusra, ami – Sartre szerint – nem vélemény, hanem hajlam és készség a genocídium bûnére, de nem csak az. Része személyiségemnek, és fegyver a méltóságom visszaszerzéséért folytatott küzdelemben.
A szolidaritás a fenyegetettségben, ez minden, ami engem zsidó kortársaimhoz, hívôkhöz és hitetlenekhez, nemzeti érzelmûekhez és asszimilálódni vágyókhoz köt. Ez számukra kevés vagy jóformán semmi. Számomra egész létem szempontjából valószínûleg többet jelent, mint Proust könyveinek megértése, vagy ragaszkodásom Schnitzler elbeszéléseihez, vagy a flamand táj iránti szeretetem. Proust és Schnitzler nélkül, az Északi-tenger partján a szélben hajladozó nyárfák nélkül szegényebb volnék ugyan, de még mindig ember lennék. A fenyegetettekhez tartozás érzése nélkül a valóság menekültje lennék, aki már mindent feladott.
Valóságot mondok, nyomatékosan, mert számomra végsô soron errôl van szó. Az antiszemitizmus, mely engem mint zsidót „megteremtett”, bizonyosan téboly, ez vitán felül áll. Téboly-e vagy sem, mindenesetre történelmi, társadalmi tény: mert én a valóságban voltam Auschwitzban, és nem Himmler képzeletében. Annak tagadása, hogy az antiszemitizmus még mindig valóság, teljes társadalmi és történelmi vakságot feltételez. Létezik Ausztriában és Németországban, ahol a náci háborús bûnösök semmilyen vagy nevetségesen alacsony börtönbüntetést kaptak, s többségük a büntetés alig harmadát ülte le. Valóság az antiszemitizmus Angliában és az USA-ban, ahol tolerálják ugyan a zsidókat, de nem keserednének el, ha megszabadulnának tôlük. Jelen van nemzeti cionizmusellenességként az arab államokban. Valóság a katolikus egyházon belül, melynek szellemi hatása az egész világra kiterjed, a zsinati tanácskozások úgynevezett zsidódekrétumainak13 bonyolultsága és homályossága egyes egyházi képviselôk tiszteletre méltó fellépése ellenére fájdalmasan szégyenletes volt.
Elképzelhetô lenne, bár tekintettel a körülményekre, nem lehet vele számolni, hogy a nácik halálgyáraiban a zsidóüldözések nagy történelmi drámájának utolsó jelenete játszódott. Hiszem, hogy az antiszemitizmus dramaturgiája továbbra is érvényes. A zsidók újbóli tömeges megsemmisítését mint lehetôséget nem lehet kizárni. Mi történne, ha a Nyugatról és Keletrôl fegyverszállítmányokkal egyaránt támogatott arab országok egy háborúban totális gyôzelmet aratnának a parányi Izrael felett? Mit jelentene egy olyan Amerika, nemcsak a feketék, hanem a zsidók számára is, mely a militárfasizmus rabja lenne? Miféle sorsuk lenne a zsidóknak Franciaországban, Európa azon országában, ahol jelenleg a legnagyobb számban élnek, ha az évtized elején nem De Gaulle gyôzött volna, hanem az OAS?
Némi idegenkedéssel olvasom egy nagyon fiatal holland zsidó tanulmányában a zsidók következô definícióját: „Egy zsidót úgy lehet leírni, mint olyan embert, akiben több félelem, bizalmatlanság, megbántottság van, mint azon embertársaiban, akiket soha nem üldöztek.” A látszólag helyes fogalom-meghatározás hamissá válik egy elengedhetetlen kiegészítés elsikkasztásával, mely így szól: „mivel jó oka van rá, hogy mindig újabb katasztrófára várjon”. A múltbeli kataklizma tudata és a félelem egy újabbtól, ez az, ami mindent meghatároz. Én, aki mindkét terhet magamban hordom – és duplán terhelve a lehetséges bekövetkezôtôl, mert amazt csak a véletlen folytán úsztam meg –, nem „traumatizálva” vagyok, hanem szellemileg és fizikailag teljesen adekvát módon viszonyulok a valósághoz. Az én katasztrófazsidó tudatom nem ideológia. Az osztálytudathoz hasonlít, ahogy Marx a XIX. század proletariátusának mibenlétét próbálta felfedni. Korom történelmi realitásának megélése és átlátása létem lényege, s mivel mélyebben tapasztaltam meg, mint kortársaim többsége, jobban is tudom megvilágítani. Ez nem érdem és nem okosság, csak véletlen.
Mindent könnyebb lenne elviselni, ha kötôdésem a többi zsidóhoz nem merülne ki a tiltakozó szolidaritásban, ha a kényszerûség nem ütközne minduntalan lehetetlenségbe. Én már csak tudom. Túlságosan is jól. Egy zsidó barátom mellett ültem Arnold Schönberg Egy varsói menekült címû mûvének elôadásán: mikor harsonaszótól kísérve a kórus a Sma Izraelt kezdte énekelni, kísérôm falfehér lett, és verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Az én szívem nem dobogott gyorsabban, de szegényebbnek éreztem magam, mint társam, akit a zsidó imádság megrendített. A zsidó létet, gondoltam magamban utóbb, nem tudom osztani a meghatottságban, csak a félelemben és a dühben, mikor a félelem, méltóságom visszaszerzendô, dühvé alakul. „Halljad Izrael!”, ehhez nincs közöm. Csak a „Halljad világ!” kiáltás kívánkozik ki dühvel belôlem. Így akarja ezt a hatjegyû szám az alkaromon. Így követeli meg létezésem alapérzése, a katasztrófaérzés.
Gyakran kérdezem magamtól, lehet-e emberi életet élni düh és harag közt kifeszítve. Meglehet hogy az olvasó szemében, aki e töprengéseket végigkövette, a szerzô szörnyetegnek tûnik, ha nem is bosszúvágya, de elkeseredettsége miatt. Az igazságnak egy szikrája talán felelhetô ebben a megítélésben, de épp csak egy halovány szikrája. Aki hozzám hasonló módon s az engem sújtó feltételek között próbál meg zsidó lenni, s aki azt reméli, hogy katasztrófa által meghatározott zsidóságának, azaz az úgynevezett zsidókérdés realitásának tudatában egzisztenciájának mibenlétét önmagában rendezni tudja, az nélkülöz minden igazlelkûséget. Ez a nagyvonalú gesztus nem kivitelezhetô. Ezzel nem azt állítom, hogy félelem és düh arra kárhoztat, hogy az ember kevésbé becsületes legyen, mint etikailag magasan szárnyaló kortársai. Lehetnek és vannak is barátai ama nép tagjai között, akik ôt örök hánykolódásra késztették félelem és harag között. Olvashat könyveket, hallgathat zenét, mint a sértetlenek, nem kevesebb átéléssel, mint a többiek. Ha morális kérdésekrôl van szó, valószínûleg nagyobb érzékenységet fog tanúsítani, mint embertársai. Egy fotóra, mely brutális dél-afrikai rendôröket vagy amerikai seriffeket mutat, amint kutyáikat fekete bôrû polgárjogi harcosokra uszítják, bizonyára érzékenyebben reagál. Nekem nehezebb volt embernek maradnom, ezért kevésbé váltam embertelenné.
Semmi más nem különböztet meg engem végül is azoktól az emberektôl, akik közt napjaimat töltöm, mint egy hullámzó, hol erôsebb, hol gyengébb nyugtalanság, mely szociális, nem pedig metafizikai természetû. Nem a Lét, a Nemlét vagy az Istenhiány nyomaszt engem, hanem a társadalom: mert az, és csak az okozza egzisztenciális egyensúlyzavaromat, ami ellen szellemi kötéltánccal védekezem. A társadalom, és csak a társadalom vette el a világba vetett bizalmamat. A metafizikai szorongás emelkedett szellemek elegáns gondja. Maradjon is az övék, akik mindig tudták, kicsodák-micsodák ôk, és miért azok, s megmaradhatnak annak, amik. Eme gondot át kell engednem nekik – és nem azért, mert hozzájuk képest lelkileg szegénynek érzem magam.
Szakadatlan fáradozásom során, melyet azon alapkörülmények felderítése érdekében folytatok, amiben a zsidó lét kényszere és lehetetlensége összeütközik, azt kellett tapasztalnom, hogy végsô soron azok a követelmények és kihívások, amikkel meg kellett küzdenünk, alapvetôen fizikai és szociális természetûek. Azt, hogy engem ez a tapasztalat alkalmatlanná tett-e a mélyértelmû és magasan szárnyaló gondolkodásra, nem tudom. Azt azonban remélem, hogy felfegyverzett a valóság megismerésére.
 

Jegyzetek

 1 Jean Améry erdeteti neve: Hanns Maier
 2 Zsidók, dögöljetek meg!
 3 Lámpavasra az arisztokratákkal!
 4 Betrachtungen zur Judenfrage (Reflexiók az antiszemitizmusról)
 5 Julius Streicher: a hírhedett Stürmer címû karikatúralap fôszerkesztôje. A Stürmerben megjelent, zsidókat ábrázoló karikatúrákat vette át és terjesztette a nemzetiszocialista sajtó.
 6 „Én is francia vagyok.”
 7 „Te is? Én francia vagyok, de te zsidó vagy, barátom.”
 8 A föld elkárhozottjai.
 9 „No nézd csak! Jönnek vissza, hát mégsem ölték meg mindet.”
10 A zsidó ember létfeltételei.
11 végtére
12 durva ôrleménybôl készült szárított kenyér
13 A második zsinati tanácskozás idegen vallásokról szóló dekrétumának a zsidóságra vonatkozó passzusáról van szó.