Várkonyi György

Böröcz András kiállítása elé

---

Néha megpróbálom elképzelni a sokat tapasztalt vámtiszt arcát, miután kinyittatta Böröcz András bôröndjét… Néha megpróbálom megérteni, miért csinál ez az ember – Böröcz – hordozható, olykor hangszer módjára szétszedhetô és tokba helyezhetô szobrokat. Vajon csupán azért, mert úgy él, ahogyan? Azért, mert ez az életforma, ez a muvészi egzisztencia némiképp emlékeztet egy vándorkereskedôére? Az is foglalkoztat, mivégre ez az elôbbi meggondolásból fölöttébb célszerutlen és nem is csak ironikus vonzalom az emlékmu súlyosan kompromittált mufaja iránt. A kérdés most már megkerülhetetlen. Böröcz, a pálya elején álló papírmasé Zászlóvivô (a katonai bornírtság emlékmuve), az Akasztottak (a XX. században már globális méretekben devalválódott emberélet emlékmuve), a Partvis-változatok (a zsidó mártírium, a Soá emlékmuve), a brooklyni kenyér-fej akciót dokumentáló “könyv” (Popjeluszko pap áldozatának emlékmuve), az Atlaszok (az emberi erôfeszítés és egy muvészettörténeti motívum emlékmuve), a Bányász-pieta, a Kerékvetôk sorozathoz készült, egymásra lövöldözô emlékmuveket ábrázoló rajz, a Várfok Galériában kiállított miniatur Szent Sebestyén után a mi történelmileg megszentelt és aktuálpolitikailag konzumált Tizenkét pontunk “nótájára” megszerkesztette a hordozható “hazafias” emlékmuvek sorozatát. Új mufaj született, akkor is, ha kevés utánajárással fellelhetôk régi, de meglepôen passzentos analógiái. Egyáltalán nem közömbös, hogy hol: a magasmuvészet és tömegkultúra, képzô-, ipar- és népmuvészet határterületein elhelyezkedô XVIII– XIX. századi provinciális kolostori munkák, magánájtatosságra szolgáló devóciós tárgyak környékén. Hogy mik is ezek? Többek közt kollázstechnikával készült, háromdimenziós dobozok, ún. “szent színházak”, úti oltárok s egy 1744-es erdélyi adat szerint “üveg tékába való fris kisded kép, apácza munka”.* Böröcznél persze nem a katakombaszentek testszöveteibôl vagy pápai áldással megszentelt viaszból áll össze a mutárgy. Zseblámpaégôbôl és kopott spiccvasból, radírgumiból válik itt ereklye. Az átminôsülés nem a hit, hanem a felismert kontextus függvénye. Különös módon a másik kínálkozó párhuzam is a szakrális, funerális muvészet tájékáról való. A kiállításon nem, de a katalógusban láthatók Böröcznek azok a munkái, melyekben a tömbszeruen összeragasztott ceruzák szabályos, sokszög alapú hasábokat alkotnak. E tömörnek ható térmértani testekbôl egy meghatározott pontra gyakorolt könnyed nyomással elôhívható, majd újból eltüntethetô a bennük lakozó zárvány, a kétszeresen is ceruzába zárt emberi alak. Nem kell nagy asszociációs mutatvány ahhoz, hogy ezekben a tárgyakban is felismerjük az emlékmu egy speciális formáját, a síremléket. A Kárpát-medence archaikus (azaz XVIII–XIX. századi) zsidótemetôiben ugyanis a sírkövek héber felirata e szavakkal kezdôdik: “Itt van elrejtve…”, s ezután jön a név. Én mindkét elôképben látni vélem a hordozhatóság mozzanatát. A zsidó sírköveknek legfontosabb – a koraiaknak egyedüli – díszítô motívuma az írás. Az írás, amit meg lehetett ôrizni még akkor is, amikor a nyelv már elveszett. Az írás, ami nem kevesebbet jelentett ennek a népnek, mint “hordozható hazát”. El tudják képzelni Böröcz Andrást, amint Brooklyn lengyel negyedében ül a muhelyében, és az Ecserin talált “Nem, nem, soha!” és “Talpra magyar!” feliratú ceruzákból (melyek ugyancsak a devóciós kegytárgyipar kultúrantropológiai sémájába illeszthetôk) zsebben hordozható politikai emlékmuveket készít? Miközben azt, hogy “Talpra, magyar!” vagy azt, hogy “Tizenkét pont”, lábjegyzet nélkül le sem lehet angolra fordítani. Ezt csak úgy lehet felfogni, ha belátjuk, hogy jelen esetben a nyelv lett az a hordozható haza, “hol értik e hexametert is”. Mindebbôl következik, hogy Böröcz újabb munkáiban a plasztikai intenció csak másodlagosan muködik. Ez – korlátozott érvénnyel – még a szobrokra is áll, de semmiképpen sem jelenti azt, hogy a forma szerepe eljelentéktelenedik. A “kultúrmontázsokat” létrehozó additív, hozzárendelô gesztus kedvéért Böröcz lemond az egyetlen formába zártság eredendô tragikumáról, ami elsô ceruzaszobrainak még legfôbb jellemzôje volt. Olyasfajta muvészetet muvel, amiben semmi sem véletlen, mindig minden jelent valamit, de mi, a másik oldalon állók mégsem érezzük a kimódoltság, kifundáltság figyelmeztetô verejtékillatát. A Böröczben dolgozó elementáris jelentéskényszer nem telepszik rá a formára, nem köti gúzsba, nem csorbítja autonómiáját. Épp ellenkezôleg, a forma (a sokszor talált forma, pl. a kerékvetô) diktál, abból bontakozik ki az az öngerjesztô asszociációs háló, ami e muvészetnek legfontosabb sajátja. Azt adja ugyanis vissza, ami a század folyamán végképp kiveszni látszott a mutárgyból: a totalitás eszményét és az arra való készséget. A mualkotásnak ezt a Böröcz-féle státusát, a létrehozásában megnyilvánuló személyes stílust csak fogalmi ellentétpárokkal tudjuk leírni. Olyanokkal, mint: spirituális–materiális; intellektuális–triviális; kultikus–profán; emelkedett–köznapi; hôsi–groteszk; muzealizált–eleven; zárt–nyitott. A felsorolás finomítható és bôvíthetô. E keresztbe-hosszába muködô táblázatnak specifikuma, hogy nem eltérô osztályba tartozó muvek elkülönítésére (mint Wölfflin Grundbegrifféjében), hanem egy összetéveszthetetlen modor fogalmi megragadására szolgál.

És végezetül a bravúr. Ez engem tulajdonképpen hidegen hagy, eltekintve a Mojzer Miklós által a “türelem akrobatikájának” nevezett vonásától, ami a devóciós tárgy, az emlék készítésével összefüggô áldozat ügye. Ha a mukereskedelem szempontjait mellôzzük, a bravúr önmagában nem vonzerô – vegyük csak példának okáért az északi gótika katedrálisépítészetét. Talán ezért szeretjük mindketten Böröczcel a muvészkedés provinciális, periferikus, esendô formáit, “bénaságait”. Az ô tehetségének legkülönösebb vonása, ahogy a csetlô-botló bénaságot és a hideglelôs professzionalizmust elegyíti. És ez a gyúelegy azután robban. Hölgyeim és Uraim! Egy “kirobbanó tehetség”: Böröcz András. A könyvek és installációk elkészítésében munkatársai: Robbin Silverberg, Kukorelly Endre és Rosta József.
 

* Idézi Szilárdfy Zoltán a Devóció és dekoráció címu tanulmánykötetben (Eger, 1987) az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárból (Bukarest, 1975).