Jehuda Halévi, a kasztíliai, költô volt; minden élmény, érzés, gondolat verssé vált benne. Verssel nyugtázta elsô ôsz hajszála megjelenését is. Jehuda Halévi olyan hiú férfi volt, hogy nem átallotta közölni velünk: “Az elsô fehér hajszálat kitéptem”. E gyôzelmi jelentés után a vers második sora már baljós sejtelemrôl árulkodik: “De szívem sötét búval lett tele”. Hogy miért? Mert már tudta, hogy az elsô ôsz hajszállal vívott párharcában csak átmeneti idôre arathatott diadalt: “Gyôztem, míg egymaga volt az ellenségem” – állapította meg önironikusan, de “Mi lesz, ha utána jô a serege?” 1
Efféle négysorosok természetesen csak olyan tájain teremnek a világnak, ahol az ilyesfajta költészet luxusa megengedhetô, gyakorlása elfogadott (az egykor volt arab, japán és kínai, kifinomult kultúrákban például). Utólag “aranykor”-nak, a spanyol–zsidó–arab együttélés aranykorának nevezik történészek és más tudósok azt a talán másfél évszázadot, amíg az Ibériai-félszigeten királyok és királynék nem akarták irányítani a haladást.
Jehuda Halévi háborítatlanul követhetett el – már az általunk megismert, szigorúbb rezsimek szemszögébôl nézve – akár hazaárulást is, amikor így írt: “A szívem ott van Keleten – én messzi Nyugaton!”2 (Képzeljünk el egy ilyen verskezdetet, mondjuk Gomulka uralkodása alatt, 1968 Lengyelországában!3) A Kelet Jehuda Halévi tájékozódási rádiusa szerint a bibliai ôsök földje volt, az ô szavával: “Cion”, míg ô maga az európai szárazföld nyugati peremén kényszerült élni. Minden bizonnyal voltak más muvelt kortársai is, akik megvetették az elpuhító nyugati nyugalmat,4 s a Közel-Kelet felé tekingettek. Csakhamar elkövetkezett azonban a Nagy Kiuzetés, s attól kezdve nyilván megfordult velük a vers: a szívük ott maradt Nyugaton – és ôk a messzi Kelet felé vezetô vándorutakon találták magukat.
Vándorlásukban több mint negyven évig az európai szárazföld közönypusztáin át a legnagyobb meglepetés az askenázi zsidók részérôl érhette ôket. A turbános-bugyogós “arab pereputty” felbukkanásakor a német városokban rég honos hitsorsosok rümpften die Nase (magyarul: fintorogtak). Nem engedték be ôket a templomaikba!5 Megtiltották a házasodást saját gyermekeik és a jövevények között!6 Szinte látom a büszke kölni zsidó kereskedôt, akinek ôsei még a rómaiakkal érkeztek az utóbb általuk alapított Colonia földjére,7 amint a mellényzsebébe mélyeszti a hüvelykujját kétfelôl, és szétálló többi ujjával a derekán, akár egy felfuvalkodott kiskakas, magából kikelve kukorékolja:
– Hogy én egy ilyen hidalgóhoz adjam a lányomat?! Így nem akarhat büntetni engem az Örökkévaló! Nem és nem!
Dehogynem. Még a történelem által rég összeolvasztott, jóvátehetetlenül megfogyatkozott mai zsidóságban is megfigyelhetô szefárdok és askenázik egymást keresô vonzalma. A szôkéké és a fekete hajúaké. Ibolyakék vagy szürkéskék vagy zöldeskék szemek ábrándos villanása dióbarna szempárok felé. Fehér bôrueket láthatatlan kötelék von barnább bôruek körébe, sötétebb testek világosabbak közelébe vágyódnak. Sima szálú “szög” hajúak elalélnak a gyönyöruségtôl csigákba hulló haj láttán. Pedig hány nemzedéken át keresztezôdtek már (ha helyénvaló itt ez a kifejezés), ám hol ez, hol amaz az örökség bizonyul életképesebbnek, a gyerekek, az unokák, a dédunokák hol a spanyol, hol a német jellegzetességeket viszik tovább, s kezdôdik megint minden elölrôl.
“Antagonizmus a népen belül”? A kibékíthetô ellentmondás? Izrael földje irányából is hallani újra meg újra szefárd–askenázi villongásokról. Ahogy például a jiddis idiómát megvetik, elvetik azok, akik a magukét, a ladinót sem becsülik sokra. Szomorú tény, hogy a lágerekben rabtartóik nyelvét – és egymást – mégiscsak értették valamelyest azok, akik azt a régi középfelnémet tájnyelvet beszélték, míg például az olasz és görög deportáltak Auschwitzban nemcsak azért hullottak, mint a legyek, mert a lengyel síkságon a Balti-tenger felôl átiramló, jeges szél a végeérhetetlen hajnali és esti létszámellenôrzéskor az Appelplatzon jobban legyengítette ôket, melegebb éghajlat alól elhurcoltakat, mint a többi didergôt, hanem abba is belehaltak, hogy nem tudtak kommunikálni, nem tudták megértetni magukat fogolytársaikkal sem, nemhogy ôreikkel.8
Nemrégiben megküldött nekem
valaki a tengerentúlról egy zsidó freudista-feminista
tanulmányt, melyrôl feltételezte, hogy érdekelni
fog,9 a sorok közül azonban egészen más bánat
hangjai áradtak felém, elnyomva szinte az örök
nôi panaszt egyenjogúságunk el nem ismerése
miatt.10 Olyasvalakinek a halk sírását-sóhajtását
hallottam ki a szerzô által idézett egyik jiddis szövegbôl,
akinek a szíve itt maradt – mondjuk így: Nyugaton, azaz Európában
–, míg ô maga a Közel-Keleten kénytelen élni,
a bibliai ôsök földjén, mert így hozta a
sors, kétezer éves gyökereket kegyetlenül elmetszô
történelem. A verset 1990-ben írta Irena Klepfisz, címe:
Di rayze aheym. Fordítom: Utazás haza. És így
szól:
Zi flit Repül
vi a foygl mint a madár
vi a mes mint a kísértet
iber di berg hegyeken át
ibern yam tengeren át
Tsurik Vissza
tsurik vissza
In der fremd Idegenben
iz ir heym van az ô otthona
Do Itt
ot do de itt
muz zi lebn kell neki élni
Ihre zikhroynes Emlékei
ihre zikhroynes emlékei
Emlékeivel szemben védtelen az ember. “Ám uzd ki az emlékeket vasvillával – mondhatnám, kissé elváltoztatva a horatiusi sort –, vissza fognak térni újra meg újra”, s minél nagyobb hévvel próbáltad elnyomni ôket, annál nagyobb erôvel fognak feltörni megint, a legváratlanabb idôben, a legalkalmatlanabb helyeken. Emlékeit senki sem választhatja meg, még ha új hazát és új identitást választott is. A nosztalgia, az elvágyódás, a honvágy irányíthatatlan, s az életkor elôrehaladtával, az öregedés folyamatában mind nyomasztóbban telepszik ránk. Egyszer csak betolakszik – mondjuk portörlés közben – a tel-avivi háziaszony gondolatai közé egy emlék, egy jóízu kis traccsolás emléke egy talán rég elporladt szomszédasszonnyal egy nem különösebben hívogató gangon valamely közép(kelet)nyugat-európai bérházban; minél köznapibb az emlék, annál veszélyesebb. Itt nem használ nevelés, bölcsesség: hogy amit nem lehet elérni, azt nem szabad kívánni… “A szívem ott van Keleten…” “A szívem ott van Nyugaton…” “Repül mint a madár mint a kísértet hegyeken át tengeren át…” “Dahin, dahin!” 11 “Curikk, curikk!”
Minderrôl hivatalosan nem esik szó – s meglehet, azért írtam ezt az egész hosszú fejtegetést, hogy ezt szóba hozzam. Rokonaink, barátaink és Izraelbôl hazalátogató ismerôseink – vagyis kortársaink, “holocaust-túlélôk”, ahogy azt oly diplomatikus-kíméletesen szokás mondani újabban – kivétel nélkül mind panaszkodnak a gyerekeikre, unokáikra, mert azok hallani sem akarnak az ô emlékeikrôl. Az egykor volt otthonokról, a nagy és még nagyobb kiuzetések, végsô megoldások színtereirôl, a szülôk és/vagy nagyszülôk szörnyu élményeirôl. Az idôs nemzedék magára marad az emlékeivel.
– Szégyellnek minket! – mondta már nem is keseregve, hanem belenyugvó vállrándítással egy korombeli nô.
– ‘k elôre akarnak nézni, nem hátra! – tette hozzá még nagylelkubb, még megértôbb gesztussal a férje.
Beszélgetésünk folyamán kiderült, hogy ez az asszony is ír. Naplójegyzeteket, ott, Izraelben, magyar nyelven. Meglehet, ilyesmiket (de ezt már csak én képzelem): “Egyedül neked vallhatom meg, kedves naplóm, hogy ma megint az újlaki téglagyárban kóvályogtam álmomban. Esett az esô. Folyton esett az esô…” Az unokái, ha akarnák, se tudnák már elolvasni, tette hozzá. Kértem, küldje el nekem, engem érdekelne. Mindjárt láttam a szemén, hogy nem fogja. Restelli, de már elfelejtette a helyesírási szabályokat – felelte elhárítólag. A férje pedig megismételte:
– Nézzünk inkább a jövôbe!
A jövôbe?… Látom. Innen
oda és onnan ide áramolnak örökké… Keletrôl
Nyugatra és Nyugatról Keletre. Talán remélhetô,
hogy akadálytalanul fogják járni a világot,
a müncheni Olympiageländén sem várnak rájuk
túszejtôk, a Ferihegyi gyorsforgalmi úton sem akar
rájuk lôni senki… Talán.
1. Patai József fordítását csak két névelô betoldásával “igazítottam át”. Kiuzetés 1492–1992. Múlt és Jövô, Bp., 1992. 3. 30. o.
2. Kardos László fordítása, uo. 31. o.
3. Wîadysîaw Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt fôtitkára az izraeli–arab fegyveres konfliktus idején rendezett nagygyulésen felszólította azokat a lengyel zsidókat, akik Izraellel szolidárisak, hogy hagyják el az országot. Ekkor távozott Lengyelországból a maradék maradéka.
4. Az idézett vers folytatása – most a jobb érthetôség kedvéért Patai József fordításában – így hangzik: “…Nyugaton / Hol gyötrelem a gyönyör / És kín a nyugalom…” Uo. a belsô borítón.
5. A mai napig eltér bizonyos vonatkozásokban az istentisztelet rítusa az eruópai nagyvárosokban külön megépített spanyol, illetve portugál zsinagógákban a német irányt követô zsidó templomi rendtôl.
6. “Történelmi viszonzásul” (?) a XVII. században Németalföldre bevándorolt portugál zsidók közössége megtiltotta a hitközség tagjainak a német zsidókkal való házasságkötést. Sugár Lili: A portugál zsidók exodusa, uo. 48. o.
7. Köln példáját azért említem, mert az egykori római Colonia az a város, amelynek magisztrátusához intézett parancsaiban Constantinus császár 321-ben és 326-ban a helybéli zsidókra vonatkozó rendszabályokat is közölt. (Eredetiek a Vatikáni Könyvtárban.) – Hogy a spanyol zsidókkal ellentétben a németföldiek már öltönyt viseltek volna, mellénnyel, az természetesen csak vicc volt részemrôl. A korabeli ábrázolásokon mindenféle lepleket látni rajtuk. Nachum T. Gidal: Die Juden in Deutschland von der Römerzeit bis zur Weimarer Republik. (A zsidók Németországban a római kortól a weimari demokráciáig) Bertelsmann Lexikon, Verlag GmbH. Gütersloh, 1988.
8 “Mi, olaszok megrázó hirtelenséggel ütköztünk a nyelvi sorompóba. […] Azok a foglyok, akik nem tudtak németül, így kevés kivételtôl eltekintve minden olasz, többnyire már az érkezés utáni elsô tíz-tizenöt nap alatt meghaltak: látszólag az éhség, a hideg, a kimerültség vagy valamilyen betegség végzett velük, a figyelmesebb szemlélô azonban tudja, hogy a tájékozatlanság. Ha képesek lettek volna szót érteni a régebbi rabokkal, jobban tudtak volna tájékozódni; hamarabb jöttek volna rá, hogyan lehet ruhát, cipôt szerezni, lopva élelemhez jutni, kitérni a legnehezebb munkák és az SS-katonákkal való, gyakran halálos kimenetelu találkozások elôl, túlélni az elkerülhetetlenül rájuk törô betegségeket. Nem állítom, hogy életben maradtak volna, mindenesetre tovább éltek volna, és több esélyük lett volna rá, hogy kievickéljenek hátrányos helyzetükbôl.” Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek. Európa, Bp., 1990, Betlen János fordítása, 112–116. o., ill. az egész Szót érteni-fejezet.
9. Lefordítom az alcímét, ez közelebb visz a megértéshez: “Az izraeliek és a holocaust-túlélôk kapcsolatában a szenvedés stigmája mindinkább nôies vonásnak tekintôdik.” További adalékok az elmélethez: Ronit Lentin: Toward a Theory of the Feminisation of Stigma in the Relations Between Israelis and Holocaust Survivors, Women’s Studies International Forum 19. évf. 1–2. szám, 87–97. o.
10. Miként a fenti tanulmány irodalomjegyzékébôl kiderül, ilyen muvek is készültek és jelentek meg már: Barbara Swirski and Marilyn Safir: Calling the Equality Bluff: Women in Israel. (Néven nevezve az egyenlôség blöffjét: a nôk helyzete Izraelben), Pergamon Press, New York, 1991.
11. Az elvágyódás klasszikus
versében, Johann Wolfgang von Goethe Mignon dalában a Délre,
Itáliába kívánkozás ismétlôdô
szavai, jelentésük: “Oda! Oda!”
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu