Hannah Arendt

Eichmann Jeruzsálemben

---

“Beth Hamishpath” – Az Igazság Háza: e szavaknál, melyeket a bírósági szolga erôteljes hangon kiált a terembe, fölugrunk üléseinkrôl, hisz ezek jelentik a három bíró érkezését, kik hajadonfôtt, fekete talárban egy oldalajtón át lépnek a tárgyalóterembe, a ferdén emelkedô, magasított pódium legfelsô szintjén elfoglalják helyüket, és megnyitják a tárgyalást. Hosszú asztalukat, melyet nemsokára számtalan könyv és több mint 1500 dokumentum borít el, a bírósági gépírók veszik közre. A tolmácsokra, akik helye közvetlenül a bírói pulpitus alatt van, akkor lesz majd szükség, amikor a vádlott vagy a védelem és a bíróság közvetlenül kíván egymással értekezni. Egyébként a vádlott és védôje, csakúgy mint majdnem az összes jelenlévô, fejhallgatón keresztül követi a héber nyelven folytatott tárgyalást, amely kiváló francia, használható angol és egy gyakran furcsa, majdnem érthetetlen német halandzsa szinkronfordítást kínál. (Minél inkább belegondolunk, hogy a per technikai részleteit milyen aprólékos gondossággal szervezték meg, annál érthetetlenebbé válik, hogy éppen Izraelben lett volna lehetetlen a sok Németországból származó polgár között egy megfelelô fordítót találni ahhoz az egyetlen nyelvhez, melyet a vádlott és védôje ért. A német zsidókkal szembeni régi elôítélet, amely korábban Izraelben igen széles körben elterjedt, már rég a múlté, így magyarázatként egyedül a még régebbi, de még mindig hatásos “P-vitamin” marad, amint az izraeliek a kormány- és tisztviselôkörökben elterjedt protekciót és nepotizmust körülírják.) A pódium harmadik szintjén, a bírák és a fordítók alatt látjuk a vádlott üvegkalitkáját és a tanúk emelvényét; egymással pontosan szemben vannak, úgy, hogy a vádlott és a tanúk a publikumnak profiljukat mutatják. Legalul, a közönségnek háttal ül a fôállamügyész, ügyészek és egyéb jogi tanácsadók nagy stábjával, mellette a védô, akinek az elsô hetekben egy asszisztens segédkezett.

A bírák magatartása egyetlen pillanatra sem válik teátrálissá. Érkezésük és távozásuk, mely az éppen adott ülés kezdetét és végét jelzi, nem mesterkélt, a tárgyalások során a figyelmük éppoly tárgyilagos, mint amilyen intenzív, megrázkódtatásuk, mellyel a hallatlan szenvedésekrôl szóló beszámolókat hallgatják, érezhetô, de sohasem túljátszott; amikor elvesztik türelmüket, mert az ügyész a tanúvallomásokat és az iratok bemutatását a parttalanságig elhúzza, spontaneitásuk üdítôen hat. Udvariasságuk a védelemmel szemben talán egy kicsit túlhangsúlyozott, mintha mindig szem elôtt tartanák, hogy “dr. Servatiusnak itt, idegen környezetben egyedül kell megvívnia fáradságos harcát”, magatartásuk a vádlottal szemben mindig korrekt és emberséges. E három férfi emberi nívója rögtön nyilvánvalóvá válik, a teremben mindenki tudomásul is veszi; nem meglepô, hogy egyikük sem enged a kísértésnek, hogy színházat játsszon, úgy tegyen, mintha rá lenne utalva a héber fordításra, hisz mindhárman Németországban születtek, és ott jártak iskolába. Moshe Landau, a bíróság elnöke alig várja meg válaszaival, hogy a tolmács kész legyen, gyakran beavatkozik a fordításba, kiigazítja és kijavítja a szöveget, láthatóan hálásan, hogy rövid lélegzethez jut az itt tárgyalt szörnyuséges dolgok folyamában. Több hónappal késôbb, amikor a vádlottat keresztkérdéseknek vetik alá, a többi bíró is követi majd Moshe Landau példáját, és Eichmannt németül szólítják meg – egy újabb bizonyíték, ha egyáltalán szükség van még bizonyítékokra, milyen figyelemre méltón függetlenek az Izraelben uralkodó közhangulattól és az igazán érthetô elôítéletektôl.

Egy dolog az elejétôl kezdve világos volt: ebben a perben Landau bíró üti meg a hangot, és mindent megtesz annak megakadályozására, hogy a tárgyalások a vádló befolyása alatt, aki szívesen tolja magát elôtérbe, kirakatper jelleget öltsenek vagy történetírásba csapjanak át. Ha ez nem mindig sikerül neki, részben azon múlik, hogy a tárgyalások egy színpadon, nézôközönség elôtt zajlanak, így a bírósági szolga hatalmas kiáltása, mely az ülést bevezeti, úgy hat, mint amikor a színházban felgördül a függöny. Az újonnan felépített Beth Ha’am, a “Nép Háza” auditóriuma (melyet most magas kerítés övez, körös-körül súlyosan felfegyverzett rendôrség ôriz, az elôudvarban felállított barakkokban minden látogatót megmotoznak, fegyverek után kutatva) eredetileg színháznak épült, a tudósítók és a nézôk a nézôtéren és a karzaton ülnek, elôttük az elôszín és a színpad, a színészek megjelenésére szolgáló oldalajtókkal. Egy ilyen tárgyalóterem bizonyára nem rossz keret ahhoz a kirakatperhez, melyet Izrael miniszterelnöke, David Ben Gurion képzelt el, amikor elhatározta: Eichmannt Argentínából el kell rabolni, hogy a Jeruzsálemi Kerületi Bíróság elé állítsák, itt vonva felelôsségre a “zsidókérdés végsô megoldásában” betöltött szerepe miatt. És Ben Gurion, akit joggal neveznek az “állam építômesterének”, mindvégig a tárgyalás láthatatlan rendezôje marad. Egyetlen ülésen sem vesz részt – a tárgyalóteremben a fôállamügyész, Gideon Hausner hangján beszél, aki az állam képviselôjeként mindent megtesz, hogy engedelmesen szolgálja urát; ha ez – szerencsére – nem mindig sikerül neki, annak köszönhetô, hogy a perben egy olyan ember elnököl, aki számára az igazságosság éppoly kötelezô érvényu, mint amennyire kötelezô az ügyész számára urának hangja. Az igazságosság megköveteli, hogy a gyanúsítottat vádolják, védjék, végül ítélkezzenek felette, viszont azokat a látszólag magasabb rendu kérdéseket, melyek a közvéleményt foglalkoztatják, félre kell tenni. (Ilyen kérdések: “Hogyan volt mindez lehetséges?” és “Mik voltak az okok”, ilyen kérdések: “Miért pont a zsidók?” és “Miért pont a németek?”, “Milyen szerepe volt a többi nemzetnek?”, “Milyen mértékben felelôsek a szövetségesek?”, “Hogyan vehették rá a zsidókat saját vezetôik az önmaguk megsemmisítésében való aktív közremuködésre?” és “Miért hagyták magukat mint a birkák a mészárszékre vezetni?”) Hisz a közvéleményhez – vetette egyszer oda élesen Landau bíró a fôállamügyésznek – “végtére is nincs semmi közünk”. Az igazságosság szempontjából a tárgyalóteremben csakis Adolf Eichmann a fontos, Karl Adolf Eichmann fia, a saját védelmére épített üvegkalitkában ülô, középmagas, sovány, ötvenes éveinek közepén járó ember a hátrafésült hajával, rosszul ülô fogsorával és rövidlátó szemével, aki az egész per folyamán merev nyakkal csakis a bírói emelvényt nézi, arcát egyetlen alkalommal sem fordítja a közönség felé, s kétségbeesetten próbálja tartását megôrizni – általában sikerül is neki, az ideges rángás ellenére, amely még jóval a per kezdete elôtt eltorzította az arcát. Az ô tetteirôl van szó, nem a zsidó nép szenvedéseirôl; ôt perelték be, nem a német népet vagy az emberiséget, még csak nem is az antiszemitizmust vagy a fajgyulöletet.

Most azonban kiderül, hogy az igazságosság – a Ben Gurion módján gondolkodó emberek számára tán egy “absztrakció” – szigorúbb úr, mint a miniszterelnök, minden hatalmával együtt. Hogy e hatalom játékszabályai mennyire rugalmasak, mennyire elnézô a szolgálóival szemben, azt Hausner úr igen hamar és nagyobb gátlások nélkül demonstrálja: e játékszabályok megengedik, hogy az ügyész a per ideje alatt sajtókonferenciákat tartson és TV-interjúkat adjon (a Glickmann-Corporation által támogatott amerikai programban állandóan mutatják a szokásos reklámokat, esetünkben ingatlanhirdetéseket), sôt a szabályok késôbb még a sajtó képviselôi elôtti “spontán” dühkitöréseket is engedélyezik – torkig van azzal, hogy Eichmann-nak keresztkérdéseket tegyen fel, hisz minden kérdésére hazugságokkal válaszol; a szabályok megengedik, hogy gyakran forduljon a közönséghez, melynek tulajdonképpen háttal kellene állnia, jóváhagynak minden olyan pózt, melyekbôl rendkívüli hiúságára következtethetünk. Aki az igazságosságot szolgálja, annak semmi ilyesmit nem szabad tennie. Az igazságosság szolgálata ugyanis megköveteli a rendkívüli visszafogottságot, a nyilvánossághoz fuzôdô minden kapcsolat megszakítását, s bár a gyászt még megengedi, a haragot már nem, szigorú mértékletességre int minden csábítással szemben, hogy az ember a fényszórók, kamerák és mikrofonok által rivaldafénybe állítsa magát.

De a bírák bármilyen lelkiismeretesen próbálták is a rivaldafényt elkerülni – mégiscsak ott fönn, egy színpadon ültek, szemben a közönséggel, pontosan úgy, mint a színházban. A közönség az egész világot volt hivatott képviselni, és az elsô hetekben valóban legnagyobbrészt napilapok, folyóiratok és magazinok tudósítóiból állt, akik mind a négy égtáj felôl érkeztek Jeruzsálembe. Egy színjátékot akartak bemutatni nekik, pontosan olyan szenzációsat, mint amilyenek a nürnbergi perek voltak, csak most “a zsidóság tragédiája, annak minden részlete” került színre. Hiszen “amikor mi Eichmannt nem zsidók ellen elkövetett bunökkel is vádoljuk”, akkor nem azért, mert azokat elkövette, hanem “mert nem teszünk különbséget a népek között”. Valóban figyelemre méltó mondat egy államügyész nyitóbeszédében, s amint késôbb kiderült, igen jellemzô is a vádra. Ugyanis a vád számára e per elsôsorban a zsidók szenvedéseirôl szólt, s csak másodlagosan foglalkoztak Eichmann tetteivel. Hausnert követve eme különbség lényegtelennek tunt, hiszen “csak egy olyan ember volt, aki szinte kizárólag a zsidókkal foglalkozott, akinek feladata a zsidók kiirtása volt, s akinek a szerepe ebben a gyalázatos rezsimben erre korlátozódott. Ez az ember Adolf Eichmann.” Nem volt-e logikus a törvényszéknek a zsidó szenvedések (természetesen senki által nem vitatott) tényeit bemutatni, és utána olyan bizonyítékokat keresni, amelyek Eichmannt eme eseményekkel valamilyen módon kapcsolatba hozzák? A nürnbergi perekben, melyek során a vádlottakat “különbözô nemzetek tagjai ellen elkövetett bunökkel vádolták”, vajon nem abból az egyetlen okból hagyták figyelmen kívül a zsidó tragédiát, mert Eichmann nem volt jelen?

Valóban hitte-e Hausner, hogy a Nürnbergi Törvényszék nagyobb súlyt helyez a zsidóság sorsára, ha Eichmann is a vádlottak padján ült volna? Aligha. Mint Izraelben szinte mindenki, ô is úgy gondolta, hogy a zsidóknak csak egy zsidó törvényszék szolgáltathat igazságot, és a zsidók feladata, hogy ellenségeik felett ítélkezzenek. Innen ered az a majdnem egyöntetuen ellenséges reakció, melyet Izraelben egy nemzetközi bíróság puszta emlegetése is kiváltott, amely Eichmannt nem a “zsidó nép ellen elkövetett” bunökért, hanem a zsidó népen elkövetett emberiségellenes bunökért fogta volna perbe. Innen ered az a különösen csengô dicsekvés, hogy egy bíróság “nem tesz különbséget a népek között”, ami azonban Izraelben, ahol a zsidó polgárok státusát a rabbinisztikus törvények szabályozzák, egy zsidó nem házasodhat nem zsidóval, tehát a népek megkülönböztetése jogilag rögzített, nem keltett különösebb megdöbbenést. (A külföldön kötött házasságokat elismerik ugyan, de az ilyen vegyes házasságból származó gyerekeket házasságon kívülinek tekintik, ellenben a zsidó szülôktôl származó, házasságon kívül született gyermek legitimnek számít; mindemellett egy nem zsidó anya gyermeke törvényesen nem házasodhat, nem is lehet törvényesen eltemetni. 1953 óta a családjogi ügyek feletti ítélkezés jelentôs részét immár világi bíróságok hatáskörébe utalták át. Azóta a nôknek lehet tulajdonuk, örökölhetnek, és a férfiakkal jogilag általában egyenlôkké váltak. Ettôl azonban még nem lett jobb a helyzet: éppen a reformok igazolják, hogy nem a jámborság figyelembevétele vagy a fanatikusan vallásos kisebbség hatalma akadályozta meg Izrael kormányát abban, hogy a házasság és a válás kérdéseit illetôen is a világi jogalkotás illetékességét ismerjék el a rabbinisztikus törvénykezéssel szemben. Úgy tunik, az izraeli polgárok – függetlenül attól, hogy vallásosak-e vagy sem – egyetértenek a nem zsidókkal kötött házasságot tiltó törvény megtartásával. Elsôsorban emiatt értenek egyet azzal is – e tényt egyébként magas rangú izraeli köztisztviselôk a tárgyalótermen kívül kertelés nélkül elismerték –, hogy nincs igazán szükségük írásba foglalt alkotmányra, hiszen akkor az ilyen jellegu törvényeket szóról szóra le kellene írniuk. “A polgári házasságkötés elleni legfôbb érv az, hogy megosztaná Izrael Házát és az [Egyesült Államokban élô] zsidókat elválasztaná a diaszpórában élôktôl” – írta nemrégiben Philip Gillon a Jewish Frontier címu cionista folyóiratban.) Akárhogyan is, az a gondtalanság, amellyel a vádló a hírhedt 1935-ös nürnbergi törvényeket – amelyek a zsidók és a németek közötti házasságkötést és nemi kapcsolatot megtiltották – megbélyegezte, némiképp lélegzetelállítóan hatott. A jobban informált tudósítók tisztában voltak az ügy iróniájával, de krónikájukban mégsem említették. A pillanat nyilvánvalóan nem volt alkalmas arra, hogy a zsidókat figyelmeztessék saját országuk törvényeinek és jogrendszerének hibáira.

Amennyiben a pert az egész világnak szánták, és a színjáték célja a zsidó szenvedések szörnyuséges panorámájának bemutatása lett volna, akkor a valóság nem felelt meg eme elvárásoknak és szándékoknak. A legtöbb újságíró nem bírta két hétnél tovább, ezután a közönség drasztikusan megváltozott, s vele változott az eredeti szándék is. Immár a lakosság bizonyos rétegeinek érdeklôdését kívánták felkelteni, elsôsorban a fiatal generációkét, amelyek az ügyet nem ismerhették, vagy az orientális zsidókét, akik az egészrôl alig tudtak valamit. A pernek kellett volna bemutatnia, hogy mit jelent nem zsidók között élni, meg kellett volna gyôznie ôket arról, hogy egy zsidó csakis Izraelben élhet biztonságban és tisztességben. (E véleményrôl a tudósítók egy brosúrából értesülhettek, amelyik az izraeli jogrendszert mutatta be. Ebben idézi a szerzô, Doris Lankin a Legfelsôbb Bíróságnak két apa ügyében meghozott ítéletét, akik “gyermekeiket elrabolták és Izraelbe vitték”. A döntés értelmében a gyermekeket vissza kellett adni anyjuknak, mivel külföldön is érvényes a gyermekük nevelése iránti jogi igényük. A szerzô – a feltétlen legalitás iránt érzett ugyanazon büszkeséggel, amellyel Hausner úr is késznek mutatkozott olyan esetekben is gyilkosságért vádat emelni, amikor az áldozatok nem zsidók voltak – így folytatta: a bíróság ekképp döntött, “holott a gyermekek visszahelyezése az anyai gondnokság és gondozás alá azt jelentette, hogy kiszolgáltatták ôket a diaszpóra ellenséges elemeivel vívandó egyenlôtlen küzdelemnek”.) Csakhogy a közönség soraiban nem voltak orientális zsidók, fiatalok is alig, a publikum – megkülönböztetve ôket a zsidóktól – nem is izraeliekbôl állt. A gyakran csak félig telt teremben a “túlélôk” ültek, öreg, jobb esetben idôsödô emberek, európai emigránsok, mint jómagam, akik régóta kívülrôl tudták, amit tudniuk kellett, semmi szükségük nem volt a kioktatásra, és egészen bizonyosan nem ebbôl a perbôl vonták le következtetéseiket. Amint egyik tanú követte a másikat, amint a döbbenet döbbenetre halmozódott, ott ültek és hallgatták a beszámolókat, amelyek elviselhetetlenek lettek volna, ha a szemébe kellett volna nézniük annak az embernek, aki mindezt elôtárta. Minél kimerítôbben adták elô “a zsidó nép ezen generációjának szerencsétlenségét”, minél nagyszerubb volt Hausner úr retorikája, annál haloványabbá és kísértetiesebbé vált az üvegkalitkában ülô figura. Még a felemelt mutatóujj: “Ott ül ô, a szörnyeteg, aki mindezért felelôs!”, sem volt képes a kísértetet életre kelteni.

Éppen a szörnyuségek súlya okozta, hogy a per színjáték jellege összeomlott. A perek és a színjátékok közös vonása, hogy a tettessel kezdôdnek és végzôdnek, nem pedig az áldozattal. A kirakatperek esetében sokkal fontosabb, mint egy közönséges pernél, hogy pontosan körvonalazzák, mi történt, és azt hogyan hajtották végre. A per középpontjában csak az a személy állhat, aki cselekedett – ebbôl a szempontból hasonlít a dráma hôsére –, és ha szenved, azért kell szenvednie, amit elkövetett, nem pedig azért, mert cselekedeteivel másoknak szenvedést okozott. Mindenkinél jobban tudta ezt a törvényszék elnöke, akinek a szemében a per szörnyuségek véres káoszává kezdett fajulni – “olyan hajó, amelyik kormányos nélkül sodródik ide-oda a parthoz verôdô hullámokon”. Próbálkozásai, hogy a kormányt ismét magához ragadja, gyakran kudarcot vallottak, ami részben a védelem hibája volt, hiszen szinte sohasem tiltakozott, amikor a tanúk olyan dolgokról beszéltek, melyeknek semmi, illetve alig valami közük volt Eichmannhoz – az ilyen irreleváns vallomásokat azonban csak akkor utasíthatja vissza az elnöklô bíró, ha a védelem tiltakozik. A dokumentumok bemutatásakor dr. Servatius kissé aktívabb lett, és amikor a vád Hans Franknak, Lengyelország Nürnbergben kivégzett egykori fôkormányzójának a naplóját hozta fel terhelô bizonyítékként, az ügyvéd ritka tiltakozásainak leghatásosabbikával reagált: “Csak egy kérdésem van: az Adolf Eichmann név, a vádlott neve elôfordul-e egyszer is e 29 [valójában 38] kötetben? […] Az Adolf Eichmann név a 29 kötet egyikében sem fordul elô egyszer sem […] Köszönöm, nincs több kérdésem.”

Így tehát a perbôl mégsem lett színjáték, de a Ben Gurion elôzetes szándékainak megfelelô demonstráció mégis megvalósult; a bíróság annak a “leckének” lett a platformja, melyet a zsidóknak és nem zsidóknak, araboknak és izraelieknek, röviden az egész világnak szántak. Ugyanabból a példából a közönség különbözô kategóriáinak más-más következtetéseket kellett volna levonniuk, melyeket Ben Gurion a per kezdete elôtt megjelent cikksorozatában, amikor is Eichmann elrablását a világ elôtt igazolnia kellett, már megjelentetett. A nem zsidó világnak szóló lecke így hangzott: “Meg szeretnénk mutatni a világnak, hogyan gyilkoltak meg a nácik embermilliókat, mert zsidók voltak, egymillió csecsemôt, mert zsidó csecsemôk voltak.” Vagy amint az ország legnagyobb pártjának, a Ben Gurion által vezetett Mapainak a lapjában, a Davarban lehetett olvasni: “A világ nyilvánosságának tudnia kell, hogy náci-Németország nem pusztán hatmillió európai zsidó lemészárlásáért felelôs.” Végül ismét Ben Gurion saját szavaival: “Azt kívánjuk, hogy a világ nemzetei [mindezt] megtudják […] és szégyelljék magukat.” A diaszpórában élô zsidóknak arra kellett volna emlékezniük, hogy a zsidóság “minden szellemi teljesítményével, erkölcsi követelményeivel és messianisztikus céljaival már négyezer éve” áll szemben az “ellenséges világgal”, és a diaszpórában a zsidó nép szétesése azzal végzôdött, hogy birkaként mentek a halálba; csakis a zsidó állam létrejötte tette lehetôvé számukra a védekezést és a harcot – a függetlenségi háborúban, a Szuez-kalandban, az Izrael békétlen határai mentén szinte naponta folyó csatározásokban. Egyrészt ily módon kívánták demonstrálni a nem Izraelben élô zsidók számára az izraeli hôsiesség és a zsidó tehetetlenség közötti különbséget, másrészt azonban az izraelieknek is szántak némi tanulnivalót: “A nagy katasztrófa után felnövekvô izraeli generációkat” az a veszedelem fenyegeti, hogy elveszítik a zsidó néphez, ezáltal a saját történelmükhöz fuzôdô kapcsolatukat. “Fontos, hogy ifjúságunk emlékezzék mindarra, ami a zsidó néppel történt. Azt szeretnénk, hogy ismerjék történelmünk legtragikusabb tényeit.” Ben Gurion végül a per megrendezésének motivációi között említette, hogy ily módon sikerül majd “más nácikat is elôhurcolni a rejtekhelyükrôl, és rámutatni például egyes arab vezetôk és a nácik kompromittáló kapcsolataira”.

Ha az említettek lettek volna az egyedüli okai, hogy Eichmannt Argentínából elrabolják és a Jeruzsálemi Kerületi Bíróság elé állítsák, akkor a per jogosságát aligha lehetett volna igazolni. A tanulságok, melyeket a perbôl kellett volna levonni, részben fölöslegesek, részben pedig egyenesen félrevezetôk voltak. Hitler elérte, hogy az antiszemitizmus mindenütt szalonképtelen legyen, talán nem egyszer s mindenkorra, de a jelenre nézve bizonyosan. Persze nem azért, mintha a zsidók hirtelen mindenütt népszeruvé váltak volna, hanem – Ben Gurion saját szavait idézve – mert a legtöbb ember “számára világossá vált, hogy az antiszemitizmus végállomása manapság a gázkamra és a szappangyár”. Ugyanilyen fölösleges volt a diaszpórában élô zsidók számára kiosztott lecke, akiknek aligha volt szükségük a nép egyharmadának vesztét okozó nagy katasztrófára, hogy az ôket körülvevô világ ellenségességérôl meggyôzôdjenek. Az antiszemitizmus örök jelenidejuségébe és örökkévalóságába vetett hit nem pusztán a cionista mozgalom leghatékonyabb ideológiai alkotóeleme immár a Dreyfus-ügy óta, hanem ez a meggyôzôdés volt a tulajdonképpeni oka annak az egyébként nehezen felfogható készségességnek is, amellyel a német zsidóság a nácik hatalomra jutása után teljes egészében “a tények talajára állva”, a náci hatóságokkal tárgyalásokba kezdett. (Természetesen ezeket a tárgyalásokat a rezsim kezdeti stádiumában éles szakadék választotta el a zsidó tanácsok késôbbi együttmuködésétôl. Ekkor még politikai és nem morális döntésrôl volt szó. A tények talajára álltak, nem akarták a “konkrét segítô munkát” “absztrakt”, ahogy fogalmazták, “üres” hadüzenetekkel veszélyeztetni. Hogy eme “reálpolitika” mégis milyen veszélyeket rejtett magában, csak a háború kitörése után derült ki, amikor a zsidó szervezetek funkcionáriusai és a náci bürokrácia közötti, évekre visszamenô kapcsolat tényének betudhatóan az a bizonyos szakadék könnyedén áthidalhatóvá vált, immár a valódi kisegítô munka érdekében.) Pontosan ebbôl a meggyôzôdésbôl fakadt az a politikailag oly veszélyes helyzet, hogy képtelenek voltak különbséget tenni barát és ellenség között; és bizony nem a német zsidók voltak az egyedüliek, akik alábecsülték ellenségeiket, mert úgy képzelték, hogy a zsidókérdésben minden nem zsidó egyformán érez és gondolkodik. Amennyiben Ben Gurion ezt a fajta “zsidó tudatot” kívánta erôsíteni, nagyon melléfogott; hiszen az izraeli állami öntudat egyik legfontosabb elôfeltételének éppen annak kellene lennie, hogy ez a mentalitás megváltozzék. Az izraeli állam megalapítása a zsidókból egy népet teremtett a többi nép között, nemzetet a többi nemzet között, államot a többi állam között, amelynek per definitionem plurálisnak kell lennie, amelyik a világnak évezredes és a vallásban sajnálatos módon mély gyökereket eresztett zsidó felosztását zsidókra és nem zsidókra többé nem turi.

Mi illusztrálhatta volna jobban az izraeli hôsiesség és a zsidó tehetetlenség között fennálló ellentmondást a szörnyuséges tényeknél – amint ezrek és ezrek, végül pedig emberek milliói pontosan megjelentek a transzportok gyülekezôhelyén, ahonnan a halálba küldték ôket, amint lépésrôl lépésre közeledtek kivégzôhelyük felé, ott megásták saját sírjukat, levetették és gondosan összehajtották a ruháikat, engedelmesen egymás mellé feküdtek, hogy lelôhessék ôket? E pontnál az államügyész is leragadt, minden tanúnak feltette ugyanazokat a kérdéseket: “Miért nem álltatok ellen?”, “Miért szálltatok fel a vonatra?”, “Tehát ott áll tizenötezer ember néhány száz fônyi ôrszemélyzettel szemben, miért nem támadtátok meg ôket? Miért nem lázadtatok fel, miért nem vetettétek rájuk magatokat?” Mindez nagyon szépen és logikusan hangzott, mégis alapvetôen hamis volt. Hiszen egyetlen nem zsidó csoport, egyetlen más nép sem viselkedett hasonló körülmények között másképpen. Az egykori buchenwaldi fogoly, David Rousset francia író írta le tizenhat évvel ezelôtt, még az események közvetlen hatása alatt azt a folyamatot, amelyik mindegyik koncentrációs táborban hasonlóképpen zajlott: “Az SS diadala megköveteli, hogy a megkínzott áldozat tiltakozás nélkül engedje magát az akasztófához vezetni, lemondjon az ellenállásról, és önmagát annyira feladja, hogy elveszítse az identitását. Mindez nem ok nélkül való. Nem csak úgy, egyszeru szadizmusból követelik meg az SS-legények ezt a fajta alávetést. Pontosan tudják, hogy egy olyan rendszer, amely áldozatát megtöri, mielôtt a vérpadra küldi […] minden másnál összehasonlíthatatlanul alkalmasabb egy egész nép rabszolgasorba döntésére, rabszolgaságban tartására. Semmi sem szörnyubb az emberi lények eme felvonulásánál, akik bábokként mennek a halálba.” (Le Jours de notre Mort”, 1947.) A bíróság egyetlen megkérdezett tanútól sem kapott választ az ügyész ostoba és szörnyu kérdéseire, melyeket egyébként saját maga is könnyen megválaszolhatott volna. Például ha felidézi annak a 425 fiatal holland zsidónak a sorsát, akiket 1941 februárjában tartóztattak le Amszterdam régi zsidónegyedében, a zsidó ellenállási csoport és a német biztonsági rendôrség között vívott harc után. Elôbb Buchenwaldba szállították, majd átvitték ôket az ausztriai Mauthausen koncentrációs táborába, ahol szó szerint halálra kínozták mindannyiukat. Hónapokon keresztül haltak meg ezer halállal, mindegyiküknek minden oka meglett volna arra, hogy irigyeljék Auschwitzba került testvéreiket, de még a rigaiakat vagy minszkieket is. Van rosszabb a halálnál, és az SS állandóan gondoskodott arról, hogy áldozataik e tényt soha ne felejtsék el. Az igazságot és a zsidók számára releváns tényeket sok egyéb szempont mellett ezért is torzították el azáltal, hogy a bíróság elôadása oly makacsul, kizárólag a zsidó nép szenvedéseivel foglalkozott. Hiszen a varsói gettólázadás nagyságát és azon kevesek hôsiességét, akik harcolva mentek a halálba, éppen az adja meg, hogy visszautasították azt a viszonylag könnyu halált – a kivégzôosztag elôtt vagy a gázkamrában –, amit a nácik ajánlottak nekik. Mindazon tanúk, akik Jeruzsálemben a felkelésrôl és lázadásról azt vallották, hogy “a felkelés a katasztrófa történetében […] kicsi helyet foglal el”, ismételten igazolták: csak az egészen fiatalok voltak képesek “úgy dönteni, hogy ne egyszeruen csordaként menjenek a vágóhídra”.

Egy másik szempontból azonban igazolódtak Ben Gurion elvárásai: a per valóban hozzájárult más nácik és bunözôk kézre kerítésének sikeréhez – még ha nem az arab országokban is, melyek teljesen nyíltan százaknak nyújtottak menedéket, ahol tehát senkinek nem kellett “bujkálnia”. A fômufti és a nácik között a háború idején fennálló kapcsolat sem volt titok; elôbbi az utóbbiak segítségében reménykedett az “Endlösung” közel-keleti variánsának megvalósításában. A damaszkuszi és bejrúti, a kairói és jordániai újságok nem is titkolták Eichmann iránti rokonszenvüket, illetve sajnálkozásukat, hogy “munkáját nem sikerült befejeznie”; a per kezdetének napján egy kairói rádióadás még ostorozta is a németeket, szemükre vetette, hogy “az utolsó háborúban egyetlen német repülô sem támadott meg és nem is bombázott egyetlen zsidó települést sem”. Az arab nacionalistáknak a nemzetiszocializmus iránt érzett szimpátiája közismert, ôk maguk sem titkolják, sem Ben Gurionra, sem egy perre nem volt szükség, hogy ôket és cinkosaikat “felkutassák”; mindenki tudja, hol találhatók. A per inkább azt bizonyította, hogy az Eichmann és a korábbi jeruzsálemi mufti, Haj Amin el Husseini kapcsolatairól szóló legendák minden alapot nélkülöznek. (Ténylegesen egy hivatalos fogadáson mutatták be a muftinak, más osztályok vezetôivel együtt.) A mufti szoros kapcsolatban állt a Külügyminisztériummal és Himmlerrel, de ez sem volt újdonság.

Amennyire Ben Gurion megjegyzései “a nácik és egyes arab vezetôk között fennálló kapcsolatokról” a lényeget nem érintették, annyira meglepô volt, hogy a felkutatandó nácik kapcsán a mai Németországot egyáltalán meg sem említette. Természetesen megnyugtató volt hallani, hogy Izrael “Adenauert nem teszi felelôssé Hitlerért”, valamint “egy tisztességes német számunkra egy tisztességes ember, még akkor is, ha ahhoz a nemzethez tartozik, amelyik húsz évvel ezelôtt zsidók millióit gyilkolta meg”. (Tisztességes arabokról nem esett szó.) A Német Szövetségi Köztársaság eddig ugyan még nem ismerte el diplomáciailag Izrael államot – valószínuleg attól a félelemtôl vezérelve, hogy az arab országok akkor elismernék Ulbricht NDK-ját –, de az elmúlt tíz évben hétszázharminchét-millió dollár jóvátételt fizetett Izraelnek. E fizetési kötelezettség hamarosan lejár, és Izrael éppen az Eichmann-per idején tárgyalt Nyugat-Németországgal egy hosszú távú kölcsönrôl. A két ország, és különösen Ben Gurion és Adenauer személyes kapcsolata tehát meglehetôsen jó volt, így amikor a per utóhatásaként az izraeli parlament, a kneszet néhány képviselôje megpróbált bizonyos akadályokat gördíteni a Nyugat-Németországgal folytatott kulturális cserekapcsolatok útjába, az minden bizonnyal ellentétes volt Ben Gurion szándékával, aki e fejleményt nem is látta elôre. Megjegyzésre méltó, hogy azt sem látta elôre – vagy legalábbis nem tartotta említésre érdemesnek –, hogy Eichmann letartóztatása váltja majd ki Németországban az elsô komolyabb kísérleteket legalább azoknak a személyeknek a bíróság elé állítására, akik a gyilkosságokban ténylegesen részt vettek. Az Erwin Schüle fôállamügyész vezette, meglehetôsen késôn, 1958-ban létrehozott Náci Bunöket Kutató Központnak igen komoly nehézséget okozott az összegyujtött bizonyítékokkal a német tartományokban büntetôeljárásokat kezdeményezni: Eichmann elfogatása elôtt nyilvánvalóan “komolyan megfontolandó érvek” szóltak az ellen, “hogy az elévülés határát súroló, már majdnem elfeledett bunök” kivizsgálását az ítélethozatalig végigvigyék – “a Németország határain túl még ma is meglévô hajlandóság a nácik gonosztetteinek levezetésére a német nemzetkarakterbôl és ezáltal minden német egyformán felelôssé nyilvánítására” “új lendületet” kapna, és “a bunök túlságosan nagyvonalú beismerése” képes lenne “a népek bunöket összekeverô hajlama okán elhomályosítani a bonyolult történelmi összefüggéseket”, vagy megfordítva: “a tettesek behatárolt körének elítélése” “mindenki más” számára megkönnyítené, hogy “a felelôsségben való részesedés alól magát immár teljes mértékben, magasabb szempontokból” felmentettnek érezhesse (Erwin Wilken egyházi fôtanácsos, Rheinische Merkur, 1963. VI. 7.). Az ilyen jellegu megfontolásokról a nyilvánosság csak akkor értesült, amikor egy 500 perbôl álló hullám már beindult. Noha a jeruzsálemi perben alig kerültek napvilágra újabb bizonyítékok, már Eichmann szenzációs letartóztatásának puszta híre arra indította a német bíróságokat, hogy a ludwigsburgi Központ anyagait felhasználják, és megpróbálják a Németországban a múlt oly módon történô feldolgozásával szemben igen széles körben elterjedt ellenállást leküzdeni, hogy legalább “a köztünk élô gyilkosokat” felelôsségre vonják. A rendôrség régi, jól bevált módszerével láttak munkához: jutalmat tuztek ki az ismert bunözôk megtalálói számára.

Az eredmény bámulatos volt. Hét hónappal Eichmann Jeruzsálembe érkezése után – és négy hónappal a per kezdete elôtt – letartóztatták Richard Baert, az auschwitzi parancsnok, Rudolf Höss utódát. Ezt követôen gyors egymásutánban megtalálták az úgynevezett Eichmann-kommandó többi tagját is: Franz Novakot, aki Ausztriában élt nyomdászként; dr. Otto Hunschét, aki Nyugat-Németországban ügyvédként dolgozott; Hermann Krumey-t, akibôl drogista lett; Gustav Richtert, az egykori romániai “zsidóügyi tanácsadót”, illetve Willi Zöpföt, aki a fenti állást töltötte be Amszterdamban. Bár az ôket terhelô bizonyítékok Németországban korábban már újságokban és könyvekben is nyilvánosságra kerültek, mégsem tartotta egyikük sem fontosnak, hogy álnéven éljen. A háború vége óta elôször teltek meg a német újságok a náci bunözôk ellen indított perekrôl szóló tudósításokkal, helyesebben kizárólag tömeggyilkosok elleni perekrôl volt szó, ugyanis 1960 májusa, Eichmann fogságba ejtésének hónapja óta az összes többi bun elévült, immár nem tartozik az igazságszolgáltatás hatáskörébe, és 1965-tôl a gyilkosság is elévül majd. A bíróságok régi keletu idegenkedése a náci bunök üldözésétôl, illetve a lakosság ellenállása az ilyen jellegu perekkel szemben, amit a német tanúk krónikus emlékezetkiesése igazol, azóta fôképp az igen gyakran elôforduló, fantasztikusan enyhe elsôfokú ítéletekben nyilvánul meg. (Az SS Einsatzgruppék egyik vezéralakja, dr. Otto Bradfisch, 15 000 zsidó meggyilkolásában való, bizonyított részvételért és Lódz polgármestereként további 22 000 zsidó meggyilkolásánál nyújtott segítségért 13 évi börtönbüntetés kapott. Eichmann jogtanácsosát, dr. Otto Hunschét eredetileg 1962 júliusában a frankfurti esküdtszék mintegy 600 zsidó meggyilkolásánál nyújtott segítségért becsületvesztés nélkül ötévi börtönbüntetésre ítélte, majd rögtön szabadlábra is helyezte. Igaz, magyar zsidók meggyilkolása miatt jelenleg ismét bíróság elôtt áll az Eichmann-kommandó egy másik tagjával, Hermann Krumey-jal együtt. Egy bizonyos Josef Lechthalert két orosz városka zsidó lakosságának likvidálásáért három év és hat hónapi börtönbüntetésre ítéltek. A ludwigsburgi Központ fennállása óta eltelt öt évben [a Spiegel szerint] a Szövetségi Köztársaság esküdtszékei 120 elítélt ügyében – a vád minden esetben gyilkosság vagy gyilkosságban való bunrészesség volt – hoztak ítéletet: hét esetben ötévi börtönbüntetést, 59 esetben három és öt év közötti börtönbüntetést, 25 esetben öt és tíz év közötti börtönbüntetést, kilenc esetben tíz és tizenöt év közötti börtönbüntetést és húsz esetben életfogytiglani börtönbüntetést szabtak ki.) Csak most tartóztatták le a náci idôszak néhány prominens alakját, jóllehet legtöbbjüket a német hatóságok már évekkel korábban felmentették a náci vád alól. Közöttük volt Karl Wolf SS-tábornok, Himmler személyes törzsének egykori fônöke, aki – a Nürnbergi Törvényszéken 1946-ban bemutatott dokumentum szerint – “különös örömmel” fogadta a hírt, miszerint “immár tizennégy napja naponta egy vonat, mindegyik a kiválasztott nép 5000 tagjával” indul Varsóból Treblinkába, egy keleti megsemmisítô táborba. Most végre ôt is bíróság elé állították a Szovjetunióban elkövetett tömeggyilkosságokban való bunrészessége miatt. Letartóztatták Wilhelm Koppét is, aki elôször a chelmnói elgázosítások beindítását szervezte meg, majd Lengyelországban Friedrich-Wilhelm Krüger utóda lett. Koppe, az SS egyik legprominensebb vezetôje, akinek feladata Lengyelország “judenrein”-ná tétele volt, a háború utáni Németországban egy csokoládégyár igazgatójaként dolgozott.

Néha-néha olyan ítéletekrôl is hallani lehet, amelyek keményebbek, sôt nagy ritkán elérik a kiszabható büntetés felsô határát. Csakhogy ez sem mindig megnyugtató. Itt van például az egykori magas rangú SS-vezér, Erich von dem Bach-Zelewski tábornok esete, akit 1961-ben a “Röhm-lázadás” kapcsán történt gyilkosságokban való részvétele miatt 3 és fél évre ítéltek. 1962-ben ismételten bíróság elé állították Nürnbergben, mert 1933-ban meggyilkolt hat német kommunistát, ezért életfogytiglani fegyházbüntetést kapott. A két ítélet egyike sem említi, hogy Bach-Zelewski a keleti fronton a partizánok elleni harc irányítója volt, és részt vett a minszki, valamint a szintén fehéroroszországi mogiljovi zsidók tömeges lemészárlásában. Vajon a német jogszolgáltatás – olyan indoklással, hogy a háborús bunök nem bunügyi jellegu cselekedetek – “népek közötti megkülönböztetést” tett volna? Avagy a Bach-Zelewski elleni, legalábbis a háború utáni német bíróságoktól olyannyira szokatlanul kemény ítéletnek az lehet az oka, hogy azon kevesek közé tartozott, akik a zsidók tömeges meggyilkolása után valódi idegösszeomlást kaptak, ezután megpróbálta ôket megvédeni az Einsatzgruppéktól, illetve Nürnbergben a vád tanújaként vallott? E kategóriában ô volt az egyetlen, aki 1952-ben nyilvánosan tömeggyilkossággal vádolta önmagát, emiatt azonban soha egyetlen bíróság sem emelt vádat ellene.

Az utóbbi évben azonban a dolgok kétségtelenül megváltoztak. Ha az ügyészség fellebbezett, a Szövetségi Törvényszék az alsóbb fokú bíróságok érthetetlenül enyhe ítéleteit többször is megsemmisítette, és elôfordult, hogy a helyi bíróságok is a maximálisan kiszabható életfogytiglani fegyházbüntetésrôl hoztak ítéletet. Újabban a közéletben is hallhatók olyan hangok, amelyek elmondják, hogy a korábbi bírósági gyakorlat “okot ad az aggodalomra a Szövetségi Köztársaság oly sokat dicsôített jogállamiságáért” (amint dr. Hermann Veit mondta a baden-württembergi parlamentben). Eme aggodalom valóban teljesen jogos. Ugyanakkor az Adenauer-kormány – valószínuleg a jeruzsálemi per hatására – kényszerítve érezte magát több mint 140 bíró és államügyész elbocsátására, illetve számos olyan magas rangú, sôt igen magas beosztású rendôrtisztviselô eltávolítására, akiknek a múltja a Szövetségi Köztársaságban megszokottnál nagyobb mértékben volt kompromittáló. Közismert, hogy közöttük volt Wolfgang Immerwahr Fränkel is, a szövetségi legfôbb ügyész, mert egyik keresztnevét figyelmen kívül hagyva* teljes mértékben valótlan adatokkal szolgált a náci rezsim idején betöltött szerepét illetôen. Persze amennyiben a becslés, amely szerint a Szövetségi Köztársaság 11 500 bírája közül 5000 a Hitler-rezsim idején is a bíróságokon tevékenykedett, helytálló, akkor mindez nem több, mint csöpp a tengerben. 1962 novemberében, röviddel az igazságszolgáltatás megtisztogatását követôen, illetve hat hónappal azután, hogy Eichmann neve lekerült az újságok címoldaláról, Flensburgban, majdnem üres tárgyalóteremben kezdôdött meg a régóta várt per Martin Fellenz ellen. Az egykori magas rangú SS- és rendôrségi vezetôt, aki Adenauer Németországában az FDP prominens tagja lett, néhány héttel Eichmann elfogatása után, 1960 júniusában tartóztatták le. A vád 40 000 lengyelországi zsidó meggyilkolásában való bunrészesség, illetve néhány gyilkosságban való közvetlen közremuködés volt. Több mint hatheti, kimerítô tanúmeghallgatás után az ügyész a legmagasabb büntetés, az életfogytiglani fegyház kiszabását kérte. Az esküdtszék Fellenzet négy évre ítélte, amelybe beszámítottak két és fél, vizsgálati fogságban eltöltött évet. Az eset a vád súlyossága miatt igen nagy feltunést keltett, a szövetségi bíróság esetleg újra is fogja tárgyalni. Ahol azonban a meggyilkoltak száma csak százas, nem pedig ezres nagyságrendu, ott épp az ilyen esküdtbíróságok ítéletei végzôdnek gyakran felmentéssel – például a 322. Rendôrhadosztály egykori tisztjei ellen folytatott perben, akiket ugyancsak tömeggyilkosságban való bunrészességgel vádoltak.

Mindezek ellenére kétségtelen, hogy az Eichmann-per következményeit sehol másutt nem lehet annyira érzékelni, mint Németországban. A német nép saját múltjához kapcsolódó magatartása, melyen a németkérdés összes szakértôje immár több mint tizenöt éve töri a fejét, aligha nyilvánulhatott volna meg egyértelmubben; a németeknek így ugyanolyan jó volt, mint másképpen lett volna. Bár nem igazán zavarta ôket, hogy országukban számos gyilkos szabadlábon tartózkodhatott, hiszen ezek felsô parancs hiányában további gyilkosságokat aligha követnek majd el, mivel azonban a világ közvéleménye, illetve “a külföld” mindenképpen ragaszkodott az ilyen emberek megbüntetéséhez, késznek mutatkoztak az efféle igények kielégítésére is, legalábbis egy bizonyos mértékig.

Adenauer szövetségi kancellár “visszahatásokat” jósolt, és kifejtette aggodalmát, hogy a per – amint ez meg is történt – “a Hitler-rezsim egész iszonyatát újra felkavarja”, és az egész világon új németellenes hullámot kelt életre. A tíz hónap alatt, amíg Izrael a perre készült, Németország felvértezte magát a “külföld” elôre látható reakcióival szemben, és korábban soha nem tapasztalt buzgalommal látott hozzá az országban élô náci bunözôk felkutatásához, a büntetôeljárás megindításához. De a német hatóságok vagy a közvélemény meghatározó szereplôi egyetlen alkalommal sem igényelték Eichmann kiadatását, ami egyébként természetes lett volna, hiszen minden szuverén állam féltékenyen ôrködik saját jogai felett, amibe beletartozik a saját bunözôi feletti ítélkezés joga is. (Az Adenauer-kormány hivatalos indoklása, mely szerint mindez azért nem lenne lehetséges, mert Izrael és Németország között nem köttetett kiadatási egyezmény, nem állja meg a helyét; ez ugyanis pusztán annyit jelent, hogy Izraelt nem tudták volna a kiadatásra kényszeríteni. A hesseni fôállamügyész, Fritz Bauer kérvényezte a bonni szövetségi kormánynál a kiadatási kérelmi eljárás beindítását, de Bauernak az ügyben kifejtett álláspontja egy német zsidó véleménye volt, amit a német közvélemény nem osztott. Kérvényét nem csak Bonnban utasították vissza, hanem általában is alig vettek róla tudomást, és senki nem támogatta. A kiadatás elleni másik érvet olyan megfigyelôktôl lehetett hallani, akiket a nyugatnémet kormány küldött Jeruzsálembe: Németországban eltörölték a halálbüntetést, ezért nincs olyan helyzetben, hogy olyan ítéletet hozzon, amit Eichmann megérdemel. Tekintetbe véve azt az enyheséget, amit a német bíróságok a náci idôszak tömeggyilkosaival szemben újra és újra tanúsítottak, az embernek meglehetôsen nehezére esik komolyan venni ezt a fajta érvelést. G. J. Jansen minden bizonnyal közelebb járt az igazsághoz, amikor (1961. augusztus 11-én) a következôket írta a Rheinische Merkurban: “A Szövetségi Köztársaságban a »törvénytelenség« elkövetése »tudatának hiányában« a felmentéssel kellene számolni – legalábbis a hasonlóan jelentôs ügyek eddigi gyakorlata alapján.”)

Csakhogy az ügynek van egy másik, súlyosabb és politikailag nyomasztóbb oldala is. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy a gyilkosokat és egyéb bunözôket jól menô csokoládégyári, illetve illatszerüzleti búvóhelyükön leplezik-e le, vagy pedig jelentôs, a széles nyilvánosság számára is látható tiszteletre méltó hivatali állásokban találnak-e számos olyan embert, akik Hitler idején virágzó karriert futottak be. Hogy a szövetségi kormány és a tartományi adminisztrációk, a rendôrség, a minisztériumok, a diplomáciai szolgálatok és az egyetemek, röviden az egész német közélet tele volt egykor magas pozíciót betöltô nácikkal, azt az Eichmann-per kezdetén tudta mindenki. Ezt azzal az indokkal lehetett elnézni, hogy valószínuleg egyáltalán nem lehetett volna német kormányt és német közigazgatást felállítani, ha az Adenauer-kormány a kompromittáló náci múlt kérdését nem kezeli meglehetôs nagyvonalúsággal. Hiszen természetesen éppen az ellenkezôje igaz annak, amit a szövetségi kancellár 1961 tavaszán bizonygatott; szerinte a német lakosság viszonylag kis százaléka volt náci, és “a legtöbb ember, ha bármely zsidó polgártársának segíteni tudott, azt örömmel és szívesen megtette”. De legalább egy német újság akadt, a Frankfurter Rundschau, amelyik a kézenfekvô kérdést, hogy az a sok ember, aki példának okáért a szövetségi legfôbb ügyész múltját ismerte, miért is hallgatott, a még kézenfekvôbb válasszal felelte meg: “Mert saját magukat is vétkesnek érezték.” Amint már említettem, mindez közismert volt; de az összefonódások ijesztô mértéke és az a tény, hogy a közélet terhes múlttal bíró tagjai között tömeggyilkosok is találhatók, csak a legutóbbi években folyó perek fényében került napvilágra. A háború utáni Németországot sújtó szerencsétlenség mértékérôl csak azóta alkothatunk képet, amióta az olyan embereket, mint dr. Georg Heuser, a rheinland/pfalzi tartományi bunügyi rendôrség fônöke, cinkosként vagy legalábbis a tömeggyilkosságok intim ismerôjeként lepleztek le; amióta komoly gyanú merült fel olyan vezetô hivatalnokokkal szemben, mint Theodor Saevecke bunügyi tanácsos, bonni “hazaárulási” referens, vagy olyan magas kormányzati pozíciók birtokosaival szemben, mint például Hans Krüger egykori szövetségi kitelepítésügyi miniszter, vagy Karl Friedrich Vialon, a bonni fejlesztésügyi minisztérium államtitkára.

Mint már említettem, mindezt a per idején még nem lehetett tudni. De a per folyamán, amely Ben Gurion javaslatára a formális jogi szempontokat mellôzve az események teljességét volt hivatott elôtérbe állítani, természetesen fel kellett volna tárni minden német hivatal és hatóság részvételét az “Endlösung”-ban – vagyis az állami minisztériumok teljes hivatali apparátusának, a Wehrmachtnak és a vezérkarnak, az igazságszolgáltatásnak, az iparnak és a gazdaságnak a cinkosságát. Azonban annak ellenére, hogy a vád és maga Hausner is megtette ezt – nem riadva vissza attól, hogy az egymást követô tanúkat olyan dolgokról faggassa, amelyek szörnyuek és igazak voltak ugyan, de a vádlott cselekedeteihez vajmi kevés közük volt –, azt mégis gondosan kerülte, hogy a német közéletben szinte mindenütt tapasztalható összefonódásokat, a párt tagságán jóval túlmutató olyan üzleteket és cselekedeteket, amelyek többé-kevésbé kapcsolatban álltak a zsidók kiirtásával, egyáltalán megemlítse. A per kezdete elôtt pletykaszeruen hallani lehetett, hogy Eichmann “a Szövetségi Köztársaság több száz prominens személyiségét” cinkosként nevezte meg, de e pletykák nem voltak igazak. Hausner úr a nyitóbeszédében említette Eichmann “cinkosait e buncselekményben, akik sem gengszterek, sem pedig alvilági figurák nem voltak”, és megígérte, hogy “találkozni fogunk velük – orvosokkal és ügyvédekkel, tudósokkal, bankárokkal és gazdasági vezetôkkel – azon grémiumok kapcsán, amelyek elhatározták a zsidók kiirtását”. Eme ígéretét nem tartotta be: abban a formában, ahogyan megtette, nem is tarthatta be. Hiszen soha nem létezett egy “döntô grémium”, és a “taláros, akadémiai címeket viselô méltóságok” soha nem is hoztak határozatot a zsidók kiirtásáról, hanem azért gyultek egybe, hogy megtervezzék azokat a lépéseket, amelyek Hitler parancsának végrehajtásához szükségesek. Csak egyetlen ilyen eset került szóba a bíróságon, dr. Hans Globke esete, aki jó huszonöt évvel ezelôtt a Nürnbergi Törvényekhez fuzött gyalázatos kommentár egyik szerzôje volt, majd valamivel késôbb az a ragyogó ötlete támadt, hogy minden német zsidó okmányaiba írják be az Israel, illetve Sarah keresztneveket. De Globke nevét – s nem többet, mint a nevét – nem az ügyészség, hanem a védelem említette a jeruzsálemi bíróságon folyó tárgyalások alatt, s az is csak annak reményében, hogy az Adenauer-kormányt sikerül “rábeszélnie” az Eichmann kiadatását célzó eljárás megindítására. Mindenesetre a korábbi belügyi miniszteri tanácsos és Adenauer szövetségi kancelláriájának államtitkára elônyt élvezhetett volna az egykori jeruzsálemi muftival szemben, ha a bíróság tudomásul veszi a zsidóság szenvedésének történetét a náci rezsim alatt.

A vád számára e történet állt a per középpontjában. “E történelmi perben nem egy személy ül a vádlottak padján, még csak nem is a náci rezsim, hanem a történelmet végigkísérô antiszemitizmus.” A hangot Ben Gurion adta meg, és Hausner fôállamügyész huen követte, amikor nyitóbeszédében (ami három teljes ülésen át tartott) az egyiptomi fáraóval és Hamannal kezdte – “kiirtani, megfojtani és meggyilkolni minden zsidót, fiatalt és öreget, gyerekeket és asszonyokat, mind egy nap alatt” –, majd Ezékiel idézésével folytatta: “Én azonban eléd mentem, s láttalak véredben feküdni, és szóltam hozzád, amint saját véredben feküdtél: élned kell!” Hausner úr megmagyarázta, miként kell e szavakat érteni: olyan “imperatívuszként, melyet e nép a történelem színpadán való elsô megjelenésekor kapott”. Eme interpretációk – történeti ferdítéseiktôl és olcsó retorikájuktól most teljes mértékben eltekintve – egyáltalán nem igyekeztek Eichmannt a tárgyalások középpontjába állítani, mert tulajdonképpen egyenesen következett belôlük, hogy ô nem volt több egy valamilyen titokzatos, elôre meghatározott esemény “ártatlan” végrehajtójánál, illetve az örök zsidógyulölet történelmileg szükségszeru eszközénél, amelynek elô kellett készítenie a “vérrel szennyezet utat”, amelyet “e népnek végig kellett járnia”, hogy rendeltetésének eleget tegyen.

Amikor néhány üléssel késôbb Salo W. Baron, a Columbia Egyetem zsidó történelemmel foglalkozó professzora a kelet-európai zsidóság újkori történelmérôl szóló szakértôi elôadását tartotta, Eichmann védôje, dr. Servatius nem tudott ellenállni a kísértésnek, és feltette az ebben az összefüggésben esedékes kérdéseket. “Miért e sok szerencsétlenség, miért az üldözések? […] Nem gondolja, hogy e nép sorsa mögött irracionális okok állnak? […] Amelyek az értelmet meghaladják?” Majd folytatta: “Nincs-e vajon a történelemben egy olyan szellem, amelyik szükségszeruen, emberi közremuködés nélkül halad elôre”? Vajon amit Hausner úr tesz, az alapvetôen nem egyezik-e meg “a történeti jogi iskola tanításaival”, “hogy mindaz, amit a politikai vezérek cselekednek, igen gyakran egyáltalán nem egyezik meg azzal, ami szándékukban áll? […] Szeretném ezt a megtörténtek példájával megvilágítani: A cél a megsemmisítés volt, az eredmény éppen az ellenkezôje, megszületett egy virágzó állam.” A védô érvelése igen veszélyesen megközelítette a Cion bölcseirôl szóló legújabb antiszemita variációt, amit néhány héttel korábban az egyiptomi nemzetgyulésben fejtett ki teljes komolysággal Husszein Zulfikar Sabri külügyminiszter-helyettes: Hitler ártatlan a zsidók tömeges lemészárlásában, hiszen ôk “kényszerítették ôt bunök elkövetésére, hogy ezáltal végül is elérhessék céljukat – Izrael állam létrehozását”. Csakhogy dr. Servatius – a vádló történetfilozófiájával összhangban – a “történelmet” arra a helyre helyezte, amelyet általában a Cion bölcseinek tartanak fenn.

De mindezen locsogás ellenére – Ben Gurion szándékai és az államügyész fáradozásai ellenére – a vádlottak padján még mindig egy személy ült, egy hús-vér ember; és ha Ben Gurion számára “mindegy volt, milyen ítélet születik Eichmann felett”, a jeruzsálemi bíróság feladata tagadhatatlanul az maradt, hogy ilyen értelemben hozzon ítéletet.

* Immerwahr: immer wahr jelentése: “mindig igaz”. (A fordító megjegyzése)

A könyv 1999-ben jelenik meg az Osiris Kiadónál.