A koszos alak csillogó, vértolulásos arcán patakokban folyt a füsttôl és koromtól fekete veríték, miközben szorgosan tett-vett a korábbi német laktanya találatot kapott padlásszobájában, cifrán káromkodott, és heves fújással igyekezett felszítani a lankadó tüzet. A bauertól odacipelt vaskályhának hiányzott a csöve, és minden fújás után kékesfehér füstöt eregetett, mely elöntötte a helyiséget, mint valami suru folyadék.
A szoba romos ajtajában feltunt egy magas, finom úr, karján vörös-fehér szalaggal. Belépve a füstbe levegô után kapkodott és köhögött.
– Na tunés innen, ember! – szólt tréfásan. – Egy-kettô azzal a tuzzel! Felgyújtja nekem az egész laktanyát! Hallotta, hogy tilos titokban fôzni, nem? Hát akkor? Lengyel ember nem viselkedik így! Go on! – kiáltotta kissé türelmetlenül angolul.
A koszos alak felkelt a tuztôl, ingujjával megtörölte az arcát, bizalmatlanul sandított a finom úrra, aztán nyugodtan kapargatva a platniról az odaégett krumplit, így felelt:
– Adjál többet enni, seggfej, akkor majd nem fôzök. Azt hiszed, annyira ízlik? – Na, kóstold csak meg! – és az orra alá dugta a büdösen gôzölgô lepényt. – Látod? Ha te nem csórnál, én se fôznék, ne félj. Kanállal zabálod a vajunkat, tôlem meg sajnálod a lepényt?
– Nézze, ne sértegessen, jó? – mondta a karszalagos. – Hiszen itt csípi az ember szemét a füst! Nem lenne jobb a friss levegôn?
– Aki felzabálja a fejadagokat és húst hord a zsidó nôknek, annak a friss levegô is ízlik. Nekem itt is jó. Akinek csípi a szemét a füst – alászolgája, elmehet.
A karszalagos durván megragadta a koszost a kabátja hajtókájánál fogva, felrántotta a kályha mellôl, és összeszorított fogai között sziszegte:
– Majd meglátjuk, nem lesz-e jobb máshol!
Ekkor a küszöbön felbukkant egy másik karszalagos, egy köpcös, alacsony homlokú, szögletes állkapcsú fickó, és habozás nélkül belépett a füstbe.
– Megvagy, gané – dúdolta.
Rövidesen mindhárman kiléptek a füstbôl. A folyosófordulóban eltuntek, otthagyva a még égô tüzet és a félig sült lepényt. A lépcsôn együtt mentek le, ám a földszinten elvált az útjuk. A magasabb karszalagos balra indult a folyosón, miután elôzôleg odaszólt a társának:
– Kolléga úr, legyen szíves elkísérni ezt az alakot a kapuhoz, és megmondani a master-sergeant nek, hogy meg akarta verni a hatóságot, én addig elugrom kolbászért meg kenyérért. Azt hiszem, van külföldi levélblanketta, majd jó lenne organizálni párat.
A köpcös olyan erôsen ráncolta a homlokát, hogy az valósággal elveszett a rövidre nyírt haja alatt:
– Megógyuk, kolléga. Ne izguljon. Te meg, apafej, ne próbálj nekem ellógni, mert összetöröm a csontodat.
Megrántotta a koszos kicsavart kezét. A koszos rondán káromkodott. Átkeltek a betonozott placcon, és eljutottak a kapuhoz. A kapu melletti épületben volt a bunker. A bunker elôtti kis téren egy feszesen álló amerikai katona épp felvonta az amerikai zászlót. Néhány katona üdvözlésképp elhajította a baseball-labdát meg a gumikesztyut, és ünnepélyesen tisztelgett. Mielôtt a köpcös és foglya eltunt volna az épületben, már folytatták is a félbehagyott meccset.
A master-sergeant az “Independence Day” alkalmából kiengedte a bunkerból az összes foglyot: a koszos volt az amnesztia utáni elsô rab. Egy magánzárkába vitték, és otthagyták egy hétre. A koszos a kôpadlóra guggolt, és kikukucskált az udvarra nyíló ablak szuk nyílásán. Estére járt. A fák kéklettek, a levegôt köd ülte meg. A fák alatt szerelmespárok sétáltak. A szakácsok voltak, akik a konyháról lopott ennivalóért vették a lányokat. A koszos felállt, a zsebébôl ceruzát vett elô, megtörölte a gatyájában, aztán nyelvével kitömve az arcát, szép lassan felírta a rücskös falra nyomtatott betukkel:
“Kétszer a bunkerban:
1944 9. 21. – 1944 9. 25. – a német KL Dachauban a munka szabotálása, krumplis lepény sütése miatt.
1945 7. 4. – a KL Dachau volt heftlingjei számára fenntartott amerikai gyujtôtáborban, a rendszabályok megszegése, krumplis lepény sütése miatt.”
Egy széles mozdulattal aláírta, majd az ablakpárkányra könyökölt, és irigyen nézte az udvart, ahol a lányok meg a szakácsok sétáltak.
Rövid nyitány után a bársonyfüggöny ismét felemelkedett. A reflektorok aranyló fénye elárasztotta a komor furnérfalakkal körülvett börtönudvar kövezetét. Az éles, színpadi fény eltakarta a pincelejárót, ahonnét emberi lábak tompa dobogása szurôdött ki, amit ügyesen felerôsített a zenekar. A fekete frakkos karmester oldalt állt a lentrôl halálsápadt fénnyel bevilágított színpadnak. Az arca sárga volt, félig nyitott szája és beesett szeme pedig vértelen, szinte száraz. Keze ide-oda lengett és poétikusan remegett a zene ütemére, akár az ág a heves szélben. A férfinak öltözött énekesnô a börtönfal sarkába húzódott. A mellette álló ôr térdig érô lebernyeget viselt, kopaszra volt maszkírozva, a kezében pedig egy valódi vas kulcscsomót tartott.
Hátradôltem a fotelban, és a szövetborítású karfára könyököltem. Az orrcimpám ösztönösen remegett. Haj édeskés szaga keveredett az émelyítô testszaggal, a púder és a levendula illatával. Az arcom körül meleg nôi leheletet éreztem.
– Milyen szép – suttogtam, elámulva a nézôtéren, a zenekarban és a színpadon játszó finom árnyak és fények véletlenszeru kontrasztján.
– O ja, das ist wunderschön – suttogott vissza készségesen a nô. Felém fordult, és együttérzôen rám mosolygott. Csillogó gyöngyfoga volt. Az egyik szemével fátyolosan nézett – emiatt úgy tunt, mintha örökös szégyenkezés lenne a tekintetében. Feléje hunyorítottam, és kicsit összeráncoltam a szemöldökömet.
– Bist du vielleicht böse? – kérdezte suttogva, és hirtelen nyugtalan lett. Pislogott, és az ujja hegyével megsimogatta a kezem. A lábunknál emberfejek, nôk, katonák, hivatalnokok hajoltak ki a félhomályból. A fekete függönyös páholyokban ott világított a tisztek szürke arca, hamuszínu szemgödre.
– Aber wo? Warum soll ich denn? – húztam elô a zsebembôl egy tábla csokoládét, és odaadtam a nônek, hogy harapjon belôle. Letört egy darabot, a maradékot visszacsúsztattam a zsebembe. A sztaniol szárazon zörgött az ujjaim között, mint az újságpapír.
A karmester leeresztette a karját, a zene elhalkult, csaknem elnémult. A föld alatti dobogás erôsödött, s a pince faláról visszhangozva szétáradt az egész színházban. Iszonyú kimerültség, félelem és vágy érzôdött benne. A zene görcsösen feljajdult, s egyszerre elhallgatott. Ekkor a nedves pincenyílásból testek nyüzsgô gombolyaga tekergôzött elô, s ragacsos plazmaként kimászott az udvar közepére, a napvilágra. A szinte egyetlen láncra vert, egyetlen rothadt rongyba bugyolált gombolyag – úgy tunt – egyetlen ijesztôen üres tekintettel meredt a napra, s az ég felé nyújtotta tucatnyi csupasz, rémisztôen fehér karját. Hirtelen síri hangon azt suttogta: “Sonne!” , és a felharsanó zenére hatalmas sóhajként tört fel belôle: “Napfény! Napfény!” . A nézôkön látható remegés futott végig, én is remegni kezdtem. Pár pillanat múlva a zene elhalkult, s a statiszták kissé teátrális mámorban megmerevedtek az udvar közepén. Ekkor végre elôlépett az énekesnô, elénekelte az áriáját, amikor pedig befejezte, a fal mellett nyugtalanul megmozdult a kulcsos ôr. A halomnyi test összegömbölyödött, mint az eltaposott bogár, s az ôr baritonjától kísérve visszamászott a pincébe, eltunt a föld alatt.
A nô tágra nyílt szemmel bámulta a jelenetet. Elôrehajolt, ujját a fotel karfájába süllyesztette. Elkapta figyelô tekintetemet, és tanácstalanul elmosolyodott.
– Bist du vielleicht böse? – suttogta félénken. Sóhajtott, a melle kissé megemelkedett. A kidomborodó dekoltázs látni engedte középen a mély, fehér árkot.
– Aber wo! Warum soll ich denn? – feleltem, miközben tekintetem lefele siklott a testhezálló ruhán.
A függöny lassan leereszkedett, a tisztek, katonák, szövetséges hivatalnokok, jó társaságból való urak, diákok és lányok viharos tapssal jutalmazták Fideliót, a rabokat meg az ôrt. A karmester mélyen meghajolt, hosszú haját félresöpörte a homlokából. A függöny megint felment. A nô rápillantott bô ujjú, zöld SS-zakómra, amit távozáskor kaptam a lágerban, amikor leadtam a csíkost, a csaláninget meg a gatyát. Mozgatta a száját, de nem hallottam, mit mond. Most hangosabban kérdezte: – Bist du böse?
–
Nee, warum soll ich denn?
–
feleltem mosolyogva. Kezem a csípôjére raktam,
az ágyékára csúsztattam, s olyan erôvel
vájtam belé az ujjam, hogy a nô egész teste
megfeszült, nyakát a fotel támlájához
nyomta, s görcsbe rándult ajka közt megcsillant a gyöngyfoga,
melyet összeszorított a fájdalom.
A tanár kihajolt a pullman ablakán. A vonat kattogott a váltókon, majd áttért a másik vágányra, a fát, gépeket és szenet szállító tehervagonok közé. A szemafor elôtt fékezni kezdett és dudált.
– Érkezünk – szólt a tanár.
– Ja – feleltem.
– Kéne menni a gyerekekhez – mondta a tanár. A lábát lelógatta az ágyról, megtörölte a szemét, és kinyújtózott. – A határ óta így fekszik. Nem unja?
– Nem unom – feleltem.
– A gyerekeket biztos itt hagyjuk a ponton. Hadd várják a szüleiket – mondta a tanár. – Üresen megyünk tovább. Vége a veszôdésnek.
– Egész kellemes volt a repatriálás – kászálódtam le az ágyról.
– Mondhatni – mondta a tanár.
Kilépett a kupéból, és becsapta az ajtót. A vonat lassított. Megint áttért egy másik vágányra, fütyült, és megállt a szemafor elôtt. A szomszéd vágányon emberekkel, marhákkal meg mindenféle holmival telezsúfolt tehervagonok álltak, oldalukon fonnyadt lombdísszel. A nyitott ajtókban tehenek nyújtogatták sovány pofájukat, a vagon belsejében kehes lovak ácsorogtak. A vagonokban vaskályha füstölt. A fazekak körül bô szoknyás asszonyok sürögtek-forogtak. Az ajtó elôtt néhány férfi mosakodott, szájukba vettek egy kis vizet, és azzal locsolták a kezüket. A tyúkok egykedvuen sertepertéltek a vonatkerekek között, és a trágyában turkáltak. Egy mezítlábas lány egy köteg szénát vitt a teheneknek. Hosszú copfja a vállát verdeste. Az állatok vagonjai felôl emberszagot is hozott a szél.
A tanár belépett a kupéba. Kinézett az ablakon, és a vállamra tette a kezét.
– És most? – kérdeztem.
– Letelepedünk – mondta a tanár.
– Ja – feleltem.
A tanár füttyentett egyet a fogain keresztül, és felmászott az ágyra. Kényelmesen elhelyezkedett, és jól betakarózott a pokróccal.
– Ott voltam közöttük – sóhajtott. – Hej, istenem, istenem.
– Ja – feleltem.
A vonat sípolt, és elindult. A kerekek kattogtak a váltókon. A vonat elhaladt a tartályvagonok, pôrekocsik és üres vagonok mellett, és a fôvágányon befutott az állomásra.
A peron a városka utcája fölött magaslott, és tömve volt emberekkel. A lépcsôn batyus utazók ültek. Ruhájuk gyurött, arcuk elcsigázott. A sorompó mellett vasutaszenekar állt fekete egyenruhában. A karmester intett a pálcájával, a zenekar elkezdte játszani a himnuszt.
– Hej, istenem – mondta a tanár anélkül, hogy visszafordult volna a faltól.
Iskoláslányok jöttek a vonathoz, és szegfucsokrot nyújtottak át az ablakon. Fehér ruhás, sapkás urak mentek végig a vagonok mellett, és fajanszbögrékben forró kakaót meg friss vajas zsömlét osztogattak. A pullmannal szállított tüdôbajos gyerekek ott tolongtak az ablakban, a zenekarra nevettek, és tapsoltak.
– Na ja – mondtam, és
elléptem az ablaktól. Elheveredtem az ágyon, kezem
a fejem alá raktam, és bámulni kezdtem a plafont.
A szobának, ahol lakom, mindkét ablaka kiégett. Az egyiken egész jó a rács, bár egy kicsit rozsdás. A másik párkányán egy meggypárlattal teli demizson áll, mellette gyurött kézimunka.
A bútorok közül, amiket közvetlenül a város felszabadulása után raktak a korhadt padlóra, a legértékesebb darab a szekrény, mivel a felsô polcon a következô dolgokat ôrzöm: egy amerikai szardíniakonzervet, két pléhdoboz piskótát, valamint egy tiszti esôköpenyt, amit nyolc doboz Camel cigarettáért vásároltam valami D. P. Campben. A középsô polcon egy Continental írógép, ez kerek harminc dolláromba került. Legtöbbet valószínuleg a szálloda elôtti spekuláns keresett rajta, amiért bizalmasan kezelte a varsói honfitársat. Az alsó polcon négy pár zokni meg egy fél kiló paradicsom, szatyorban.
A plafonon pókok másznak.
A jó állapotban lévô díványt, amit elôrelátó családom cipelt ide, nem szenvedhetem, mert – akárcsak a tábori priccs – ez is hemzseg a bolhától és poloskától. Esténként, ha esôtlen éjszaka ígérkezik, fogom a párnát meg a két bolyhos kanadás pokrócot, és lemegyek aludni a parkba, mely tele szerelmespárokkal és részeg rendôrökkel, akik géppisztollyal lövöldöznek a Holdra.
Nappal viszont egy meggyilkolt német lakásából szerzett kerek mahagóni asztalnál ülök, és a hôségtôl fulladozva írok, egészen sötétedésig. Közben megállás nélkül vakaródzom, a testem ég, mintha tüzes vassal sütögetnék.
Az izzó vaskályha mellett egy fekete ruhás lány sürög-forog és énekel. Kicsi, rózsaszínu arca elvész mesterkélten feltuzött haja foglalatában.
A lány a szoba másik sarkában lévô ágyon alszik. Mindennap ebédet fôz nekem, s miután lerakta az asztalra a kenyeret, a paradicsomot, a levest meg a krumplit, kioson az ajtón egy teli tányér levessel, s lefut vele a lépcsôn egy munkanélküli fiúhoz, aki nem talál elég elônyös állást.
Merthogy a lány vele
él, nem velem.
A domboldalban egy szuk kis utca ballagott, s széles ívben megkerülve a templomot, kiért a fôtérre, ahol egy vándorcirkusz verte fel négyoszlopos sátrát. A sátor tetejére szerelt cirkuszi megafonból szerelmes dal könnyu dallama szállt, ritmusára szédítôen forgott a színes ringlispíl, lengtek a hinták. A lármás, tarka tömeg a bódék közt kavargott, ahol mindenféle egzotikus állatokat mutogattak a ketrecben: tevét, lámát és sakált, a vihogó kislányok pedig türelmetlenül nyüzsögtek a verklis körül, akinek papagája a szerencse és balsors céduláit húzta ki csôrével egy ládikóból. A lányok arcát körüllengte az enyhe szél, hullámoztak a színes napernyôk, melyek beárnyékolták a virágstandokat meg a kártyaasztalokat. A teret háromfelôl kiégett házak romjai szegélyezték.
A negyedik oldalon, a templom szigorú falához simulva állt a plébánia. Érett málnaszínu, emeletes házacska volt, kékeslila tetejét kevéske moha fedte. Az elsô emelet magasságában leheletfinom, mondhatni mór stílusú erkély futott végig. A plébánia ablakait zöld redôny védte a napfénytôl, mely elöntötte a háztetôt meg a falakat, áttuzött a tornác elôtti szomorúfuz lombján, fényben fürösztötte a plébánia melletti virágzó kertet meg a frissen ácsolt kerítést.
Az érett málna- és ribizlibokrok közt fiatal, pirospozsgás pap sétált a kerti ösvényen, állig begombolt reverendában. Egy bôrkötésu könyvet tartott közvetlenül a szeme elé, és enyhén mozgatva a száját figyelmesen olvasott, ügyet sem vetve a vásári bódék közt zsibongó, nevetô tömegre, sem a lelkes tapsra és kiáltozásra, amivel a téren állók a cirkuszt reklámozó fekete trikós kötéltáncos produkcióját jutalmazták, sem a megafon rekedtes dalára. Csak néha emelte fel fáradt tekintetét a könyvbôl, ilyenkor összefonta hasán sima, arany árnyalatú kezét, feszesen kiegyenesedett, s pirospozsgás, kissé pufók arcát, melyen jóságos mosoly bujkált, az elsô emeleti leheletfinom, mondhatni mór stílusú erkély felé fordította.
A zöld redônyös
emeleti ablakok elôtt, a finom, mór erkély könnyedén
odavetett teteje alatt, kifeszítve a vastag fehér kötelet,
ott lógtak félkörívben az áttetszô
és légies, tarkabarka – világoszöld, kárminpiros,
égszínkék és fekete – nôi fehérnemuk:
kombinék, fuzôk, pizsamák és harisnyák;
s mintha valaki játékból felvette volna ôket,
szelíden himbálóztak a kötélen, melyet
meg-meglengetett az enyhe szél.
Kíváncsian hajoltam ki a híd korlátján, erôsen markolva a hideg vasat, hogy ne nyomja a mellemet, s egy pillanatra behunytam a szemem. A levegôben még érzôdött a nyári esô szaga, de már hullámzani kezdett a napfényben, a felforrósodott járdáról pedig leheletmeleg pára szállt fel, és végigsimított a lábam bôrén. A folyó felôl élénk, bükkfaillatú szellôk fújtak, hol hevesebben, hol gyengébben, szinte úgy csillogtak, mint a megtörô hullám, néha átsiklott köztük, mint fény a vizen, a rothadó levelek borszaga. Igaz, közben ijedten összehúztam az orrom, mert az utcán teherautók dübörögtek végig az aszfalton, émelyítô kipufogógázt eregetve, ami elkeveredett a nedves por szagával, átitatódott a csatorna mocsárbuzével, és teljesen elnyomta a folyami szél fuvallatait.
A kiégett ház, a kissé megbarnult vörös téglák, melyek valósággal rohadtak felül, rajtuk a vakolat sömöre meg a kékeslila ázásfoltok; az utolsó deszkáig kiégett ház üres belsejében – a vékony, pipaszár kémények; a szükségtelen ajtókra és ablakokra nyíló értelmetlen lukak a falban – az egészet befutó falánk repkény, mely beleette magát a falakba, és ott kúszott a párkányokon; a házat az utcától elválasztó rozsdás, szétszaggatott drótkerítés; a ház mellett az asztmás, sápatag nyárfa, esôtôl ezüstösen, lövedéktôl hasítottan – mindez a híd árkádjai felôl kicsinek és törékenynek látszott, jelentéktelennek, mint valami gyerekjáték.
A falak mögött jókora rét terült el, suru, selymes pázsitja fakón fénylett, akár a régi kárpit a zöld kanapén, mely egykor a kiégett házban állt; a fuben szivárványszínu üvegszilánkok csillogtak. Itt-ott friss téglatörmelék vöröslött, a növényzet még nem teljesen tudta benôni az újabb omladékot. Ezt félkörben megkerülte a házak közé vágott, görbe lámpavasakkal szegélyezett utca, ahol nem járt senki, a támfal oldalában pedig fantasztikusan habzó, dús lombú fák nôttek, súlyosan elterpeszkedve a földben; a fu ragadozó módjára kúszott fel a házfalon, szemet szúrt rikító zöldje; a bokrokkal takart fák közt fonnyadt falevél színure festett harckocsik álltak, vadászrepülôk fehérlettek. A támfal tövében, a sárgás homokon különféle kaliberu tüzérségi fegyverek voltak közszemlére téve. A híd macskakövein téglával és mésszel rakott paraszttaligák zörögtek, a ház fölött, a mezô, a támfal meg a taligák fölött pedig liliom- és rózsaszínu hasú gomolyfelhôk úsztak egymás után, virágoztak és hervadoztak, mint a korai virágok.
Hitetlenkedve idéztem fel magamban a látványt a híd árkádjairól, öntudatlanul is arra számítva, hogy amikor kinyitom a szemem, az omladékon burjánzó fu, a míniummal bevont vasrács, a harckocsik, repülôk és közszemlére tett különféle kaliberu lövegek, a taligák, az apatikus lovak, a kocsisok, a tégla és mész – mind-mind szertefoszlanak a levegôben, és ismét a helyükre kerülnek a törékeny, suru bokrok, betölti ôket a levélsusogás és madárcsicsergés, az elszáradt fák kizöldülnek, a kiégett ház benépesül, s a megvetemedett, folyton akadozó ajtót kihajtja, és kilép a nem létezô folyosóról a sötétkék kabátos lány, s égre emeli sápadt, figyelmes tekintetét. Mindig a sövény melletti ösvényeken járt, ügyesen surrant a bokrok közt, mint a fürge vad; esténként, amikor az ég szikrázó és síkos volt, akár a jég, holdfény szállt a lányra, vagy nyárfák imbolygó árnyéka fonta körül, hol fojtó ibolyaillat kísérte, hol a tavaszi föld savanyú pinceszaga, a lába alatt száraz avar zörgött vagy egy jégdarabka csilingelt üveghangon; ô kilépett a sarkon, mialatt mi ott kuporogtunk a hídpillér tövében a faragott kövön, és mohón szürcsölve a túl forró löttyöt, ettük a krumplilevest vagy a borscsot, vagy a vacsorára kapott híg kását; hány ösvényen, utcán, hány szívben volt ott ez a lány, hányszor éreztem hideg, szederjes ajkát, testének közeli melegét; hányszor bámultam a szürkületben napbarnított arcát, mely fájdalmasan elmerült a test ritmusában; kamaszszerelem és nôi féltékenység; melegség és konokság; elválások és visszatérések; gyerekesség és érettség; utcák, járdák, házkapuk, járókelôk, az ég képei, az árnyakkal susogó parkok, melyeket betöltött a lány karjának fehérsége; a perkálszínu népünnepélyek, esô, napfény, fák és levegô – mind-mind a lány képével voltak tele, mely zárt szemhéjam alatt maradandóbbnak bizonyult a bokrok közt megbújó terepszínu harckocsiknál, fehér repülôknél és különféle kaliberu ütegeknél, melyeket kiraktak a sárgás homokba, hadd bámulják az emberek.
Kinyitottam a hajdani képtôl káprázó szememet, és lassú léptekkel letámolyogtam a viadukt vizelet- és sárszagú kôlépcsôjén a járdára. Néztem a félmeztelen munkásokat a mellékutcában, akik téglát válogattak a romok közül, és egy facsatornán leengedték, néztem az elgyötört lovakat a téglásszekerek elôtt, végigjártattam tekintetemet a füves mezôn, az elszáradt fákon, a támfalon, és rajta a nyárfán – a tájon, amelyhez kötôdtem valaha –, végül erôsen összeráncoltam a szemöldökömet, és energikus léptekkel elindultam a belváros felé. Elhaladván a kiégett ház mellett, melyen ott burjánzott a repkény, szél kelt a mezôrôl, és határozottan úgy éreztem, hogy a ház alapjaiból, a romokkal betemetett pincébôl egy rothadó test édeskés illata úszik elô.
De tévedtem, mert amint
véletlenül megtudtam, a lányt egy másik utcában,
egy másik házban temették maguk alá a romok,
a rokonai pedig a halála után fél évvel exhumálták,
és
lege artis
eltemették egy olcsó kültelki
temetôben.
Alacsony, kicsit túltáplált fickó volt. Vékony, éneklô, szinte nôi hangon beszélt, amikor pedig elmosolyodott, sima és kerek csecsemôarcán apró verejtékcseppek jelentek meg. Átsuhant a folyosón, puha kezével a dolgozószobája ajtajára mutatott, majd szüntelen hajlongás közben, élénk arcjátékkal kísérve megkért, szíveskedjek bemenni, és várni egy kicsit. Alig helyezkedtem el a bôrfotelban, s jártam néhányszor fel-alá szandálommal a bolyhos szônyegen, alig néztem körül, nem akasztottak-e ki újabb képet a két ablak közé, az egyetlen helyre, ahol még nem lógott faliszônyeg, az illetô máris besurrant a szobába, diszkréten behajtotta az ajtót, és nagy rutinnal, amire, amint azt rosszmájúan gondoltam, nyilván kitartó gyakorlással tett szert, leült a mahagóni íróasztal mögé, az igazgatói fotelba.
– Nem, nem, nem, nem! – kiáltotta egy idô után kifogástalan, bár túl modoros dikcióval. Felvettem a térdemrôl a táskát, felálltam, egész testemmel kiegyenesedtem, mereven meghajoltam, s mindvégig a mennyezetet bámulva lábujjhegyen kisétáltam a dolgozószobából.
– Örülök, hogy a nehézségek ellenére emelt fôvel halad a jövô felé! – szólt mosolyogva, majd közvetlenül mögöttem kiúszott a szobából, ügyesen átsuhant a folyosón, és eltunt szemközt, a fenyôfa írasztalokkal, székekkel és némán koncentráló hivatalnokokkal teli teremben.
Ellenszenvesnek kellett hogy érezzem – gondoltam, miközben ösztönösen a lépcsô vaskorlátját simogattam. Mégis, olyan kedvesnek látszik. Biztos azért, gondoltam egyre lejjebb ereszkedve, mert az alacsony emberek szokásától eltérôen nem hordja fenn az orrát, nem próbál a sarka megemelésével kitunni a nála magasabbak közül.
Csak miután lesétáltam
két emeletet a kôlépcsôn, eszméltem rá
hirtelen, hogy hiszen jóval alacsonyabb vagyok, mint ô.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu