Legenda a Szegély Szolgálója, Szent Janina Sz. napjára
Ezen a néven emlegették: a Gomblyukak szent asszonya, mert egész életében gomblyukakat szegett. Negyven éven át.
És nem volt a Telepen senki, aki ne érintette volna Janina gomblyukait, mert csinált életében egy- vagy kétmilliót! Mindenki olyan kabátban járt, amelynek Janina szegte körül a gomblyukait, mindenki ott matatott legalább napjában kétszer!
Ezek voltak Janina gyermekei, ugyanolyan észrevétlenek maradtak, mint ő maga. A gomb alatt rejtőzött titkolt létezésük, mert ebben a párosban mindig a gomb kerekedett felül, rátelepedett a gomblyukra, ott domborított ékesen. Nem gondolt hát senki a Janina által körbeszegett kapcsos szájacskákra, amelyek kiköpik vagy lenyelik a gombot, attól függően, hogy fölveszed a kabátot Jerikó falaihoz készülődve, vagy a gyerekek veszik le rólad otthon késő éjszaka.
Mindenkinek volt, de csak egyedül Janina Sz. hatolt le a létezés legbelső lényegéig (leszámítva persze Schopenhauert), természetesen a gomblyukon át!
Így esett a dolog: leperegtek Janina napjai a gyárban, betaníttatott hát a brigádvezető egy új asszonyt a gomblyukak szegésére. Az új meg, mint afféle újonc: fogta a kabátokat, bazi nagy lyukakat vágott rajtuk, már készült is körbeszegni, amikor hirtelen fölsikoltott! Összefutottak az emberek, csak lestek, ott meg rettenetes a káosz, foszladozik az anyag! A szegélyt cincálják, marják, szaggatják, fejtik szét a lyukak – végül fölfalták a kabátokat, nem maradt belőlük semmi, a brigádvezető pedig megvonta Janina prémiumát. És ki is rúgta. Nyugdíj előtt.  
Megy haza Janina a Telepen át, föl a lakásába, a tizedikre – ott van rögtön az Armageddon-pálya mögött ?, és gondolkodik. Ha annyi bölcsesség van a világon, akkor miért nem tudja senki, hogy első a SZEGÉLY! Aztán jöhet a SEMMI!
Fontosabb a semminél a szegély, amely átöleli, körülveszi és bezárja azt. A jól körülszegett semmi ÁTJÁRÓ lesz, nem pedig halál! A lét ártalmatlan hasadéka, nem pedig feneketlen szakadék! Ez a mesteri szegés ad nekünk erőt ahhoz, hogy simán, érintetlenül jussunk át a túloldalra, mint a gomb!
És így lett Janina a Szegély Szolgálója.
Aki rettegve érintette meg a halált, aki már ujjai alatt érezte a fekete űrt, az hívatta Janinát. Ellenőrizte, rendben van-e a szegély, ahol pedig már foszladozott, ott szép szertartásosan összeszálazta a szálakat: süteményt sütött, vendégeket hívott zenés-táncos mulatságra, mindegyik hozott ajándékot, és megkérte, adja át az üdvözletét valakinek a túloldalon... Pompás szertartásokat talált ki, akkora felhajtást csinált, hogy együtt ünnepelt az egész telep. Az embereknek leesett az álluk. Aztán selyemből vagy hímzőfonálból készült kordonnal, más esetben meg spárgával vette körül a semmit (attól függően, hogy milyen kuncsaftja volt Janinának), így végül mindenki olyan simán csusszant be a halál hasadékába, mint a gomb.
Mondanom sem kell, hogy Janina magának is körbeszegett egy ilyen lyukat, és olyan ügyesen jutott át a túloldalra, hogy ámulatba ejtette vele az embert!
? Azt találtam ki annak idején – mondta az Úr Janinának, hogy az ember lesz a gomb, amellyel összegombolom a két világot, azt a fölsőt és az alsót, az anyagot és a szellemet, mint a kabát két szélét! De már látom, hogy alig tudja fenntartani a két birodalmat a szerencsétlen. Csak te ébresztettél rá arra, Janina, hogy nem találtam ki neki Jó Átjárót, vagyis gomblyukat! Ülj le ide a lábam elé, hozattam neked varrógépet, szegd körbe a nemlétet, hogy ne féljenek tőle az emberek!
Ott ül most Janina a mennyekben, lyukakat készít, az Úr meg fejcsóválva nézi a kezét – és sajnálja, hogy Neki nincs szüksége ilyenre!  

Legenda Szent Digitál napjára
Csak Számbuziként emlegették a Telepen, és kiröhögték, mert nem csinált semmit, csak számolt éjjel-nappal.
Eleinte normálisan élt, mint minden fiatal a Telepen: reggel, ébredés után rögtön ki is verte a farkát, aztán vizet ivott, evett egy falat kenyeret, bekapcsolta a rádiót, üldögélt... És mivel nem volt jobb dolga, megint megtekerte a kurblit.
Aztán megéhezett, megsütötte margarinban a tegnapról maradt krumplit, bekapcsolta a tévét, és ha jól nézett ki a bemondónő, akkor már gyantázta is a vonót (de egyszer – kimondani is szégyen – a parlamenti tudósításra is fölállt neki, így ha akarta, ha nem...).
És így telt az élete.
Aztán eljött egy nap, amikor nem volt kedve sem enni, sem pedig... tudjuk, mit művelni. Csak ült, bámulta a padlót.
És hirtelen mintha megpillantott volna egy aprócska fénypontot a padlón. Lehajolt, hunyorgott a fénytől, mintha ki akarna figyelni valamit azon a kis lyukon keresztül, aztán megremegett, és mozdulatlanná dermedt a hirtelen megvilágosodás vakító fényétől: meglátta ugyanis a Számbuzi azt, amit nem lehet megpillantani.
A SEMMIT látta. Megmutatkozott előtte egy villanás erejéig a semmi. A semmi, vagyis az élete.
Ideges lett a Számbuzi, amiért így a szemébe vágott a zéró, mérgében már valami szűrő után akart kapkodni, szokásához híven, amikor egyszer csak dübörögni kezdett a fejében egy gondolat. Csodálkozott is a Számbuzi: honnan támadt nekem gondolatom?
Hát igazság szerint ez nem is volt gondolat, Metatrón angyal hangja szólalt meg. 
? Ember, a Semmi úgy tapad a végtelenhez, mint a sült krumpli a serpenyőhöz! – mondta az angyal.
? És akkor mégis mi van? – motyogta a Számbuzi.
? Hát az, hogy nem lehet levakarni a végtelenről az életed semmiségét. Gondolj bele, ember! – szólt, majd elhallgatott a hang. Egyszer s mindenkorra.
Így ült a Számbuzi, és a padlóban lévő végtelen kis zérót bámulta. Új életet akart kezdeni, teljesen másképp élni ? mint tudjuk, mindenki ezt akarja.
Csak nem tudja, hogyan csinálja.
Ezért hogy jól indítson, azt mondta ? EGY.
Mint tudjuk, a zéró után ez az első szám.
És ettől rögtön megváltozott valami – mintha egy új dolog kezdete lenne. Na és persze több, mint a nulla.
És az az egység, amely Új Élet születését vetítette előre, minden sokaságon kívül volt, egy szál magában, oszthatatlanul és kisebbíthetetlenül!
? Nézzétek – álmélkodott a Számbuzi ?, milyen aprócska, mégis belekezd a világ teremtésébe!
Megjött a bátorsága a Számbuzinak, és kinyögte: KETTŐ.
Érezte, hogy leválik valami második az egységről, és nyilván két lábon áll, másodmagában. Igaz, beleborzongott a rémületbe, de örvendezett is! Már polírozta is volna a gyertyát, de azt nézi, hogy ennek a KETTŐNEK egyáltalán nincs közepe! Igen, van valami az elején és a végén, középen meg – semmi.
Erre kimondta – HÁROM.
A HÁROM valami olyan felfoghatatlan dolog visszhangjának tűnt, hogy megtántorodott tőle: volt Eleje, Közepe meg Vége, ez pedig tényleg a legtökéletesebb teljesség! Elhallgatott a Számbuzi, és szinte már nem is mondott volna semmit (az idegtől megint kedve támadt a szokásosra, de az abszolút létezővel szembesülve nem merte, rá se rántott), és így végződött volna digitális élete, de az utolsó pillanatban még azt kiáltotta: NÉGY!
És rögtön visszanyerte az egyensúlyát!
Mert a NÉGY maga volt a négy elem, az időt szabályozó négy évszak, a négy szél, a Paradicsom négy folyója és a négy égtáj egyensúlya. El is mosolyodott a Számbuzi ettől a teljes világtól, amely négy lábra támaszkodott, mint az asztal. Nevetett, amíg csak ki nem mondta az ÖTÖT.
És ekkor a menyegző kellős közepén találta magát, ahol a KETTŐ, mint két mell, egybekelt a férfias HÁROMMAL, de ÖTNÉL valahogy elment a kedve az önfertőzéstől (meglágyul tőle az agya, és szőr nő az ujjai között!).
Aztán már ment minden magától.
Számokat mormolt nappal, számokat mormolt álmában, egymás után, és már nem akart más életet, csak ezt a digitálisat, mert minden szám más világot tárt fel előtte, s benne kifürkészhetetlen mélységet, és a Számbuzi tudta, hogy ennek a világnak sehol sincs vége!     
És mikor elérkezett a 746352910946372892084521900346-os számhoz, az fölvette, mint egy tutaj, és átment vele a túlsó partra. Ott számolt tovább a Számbuzi a Legfelsőbb Lény lábai előtt, élte a soha véget nem érő (digitális) életét, mindörökké.
Ámen.

Legenda a dunsztosüvegekhez beszélő Szent Angéla napjára
Kis híján a levegőbe repült a Telepünk!
Durrant, dörrent, majd’ szétpukkant és – zumm! Darabokban szállnánk a világmindenség jégpályáin, mintha korcsolyáznánk.
S mindez Angéla miatt.
Nálunk a Telepen valahogy mindig úgy alakul, hogy bűnös emberek születnek, bűnösök élnek, és csak az idő kaparja le róluk a rosszat, az esztergál szentet belőlük. Ilyen volt Egon és az Enyveskezű Heniek, a Nyomdász Józek és Janina, aki csak nyugdíjas korában lett a Szegély Szolgálója. Csak Angéla esete volt más: ő szentnek született!
Kis idővel a születése után már nem akart senkinek problémát okozni, különösen nem a szüleinek, ezért éjjel-nappal a sarokban üldögélt, meg se rezzent. Még éhesen se fakadt sírva a drága gyermek, nem akarta zavarni a szüleit, akik szerettek berúgni, dalolni, mulatni – napokon át.
Olyan illemtudó volt, hogy a fal mellett osont, nem szúrta a szemét senkinek, mindig csak „lesz szíves, uram”, „lesz szíves, asszonyom” – bele is rúghattál, ember, pofán vághattad, ő meg csak néz! Azt mondta Heniek, hogy az ő áttetsző szeméhez furakodnak az Ég angyalai, hogy megnézzék a Telepet, mint a meztelen nőket a panoptikumban! Tudjuk jól: a mi sörtől tönkrevágott zavaros szemgolyóinkkal nem lehet látni semmit!
A Telepen persze mindenki meg akarta érinteni, meg akarta tapogatni az ilyen szentséget, ezért állandóan kék foltokkal és horzsolásokkal járkált Angéla – de így sem vesztett semmit a szentségéből! Annyi volt benne, hogy amikor a fiúk megerőszakolták az Armageddon-pálya mögött, a körzeti megbízott nem is vitte bíróság elé az ügyet, nem akarta égetni. 
Végül valaki megfojtotta.
És ez minden. 
Teljesen el is felejtettük volna, ha nincs a kukásautó, amely minden hétfőn reggel négykor megérkezik, és fölpakolják rá a szemetet.
De egyszer kiesett valami a kukából, a földre zuhant, nagy robajjal széttört, valósággal beleremegett a Telep! Fölriadnak az emberek, rohannak ki a házból, kérdezi az egyik a másikat, mi folyik itt, a Telepet meg ágyúzzák, mintha mindannyiunkat darabokra akarnának szaggatni! Rengenek a házak, nagy panellapok szállnak az égből, amikor pedig lezuhan valamelyik, mintha egy óriás vágná oda a talpát! „Bumm!” „Bamm!” „Zutty!” – a Pusztulás Angyala járja a Telepet, minden lépésével embereket zúz szét, fákat dönt ki. Tremolóban hullik ránk az omladék, mintha valaki dobszóval kísérne minket az utolsó utunkra!
Csak Jontek, a kathar rohangált boldogan a romok között, és azt kiabálta: „Alleluja! Alleluja!” Mert, úgymond, végre eltűnik a sátán műve, mennyei lelkünk pedig, amelyet betonba börtönzött Ökörbőg mérnök, szabadon visszatér a Plerómába!
Biztos is! Simán eljutottunk volna Jontek Pleróma-blamájába, de szerencsére kivonult a hadsereg egyik utász alakulata. Rohantak is rögtön a szeméttárolóhoz bombát keresni. Keresnek, lesnek, de nem lelnek semmit! Csak tele van minden uborkás-, céklás- és tormásüvegekkel. Mindegyik szép tisztára mosva, a tetejét meg olyan erősen szorították rá, hogy egyáltalán nem tudták lecsavarni róla. Mindegyiket gondosan felcímkézték, a papíron dátum, és mintha valamilyen címet írtak volna rá ceruzával; nézzük például ezt: „december 24., vasalózsinórral vertek, mert eltörtem egy kistányért”.
Vagy: „Május 1-én az öreg Kraska beledugja a kezét a bugyimba.”
A legnagyobb, ötliteres uborkásüvegre meg azt firkálták: „Azt mondta a körzeti megbízott, hogy én tehetek róla.”
Autóra pakolták az utászok a dunsztosüvegeket, szirénázó konvoj vitte a lőtérre, ott nyugodtan fölrobbanthatják őket anélkül, hogy bárkinek is baja esne. Csak egy ismerős őrmester mondta, hogy száz kilométeres kráter keletkezett a lőtéren ezektől a robbanásoktól, a katona pedig, aki a legközelebb állt, tele lett Angéla haragjának repeszeivel, három napig feküdt eszméletlenül a kórházban, és elvesztette az eszét.
Az ifjú Ökörbőg építette újjá a Telepet.
Pszichológust is küldtek, hogy segítsen nekünk gyorsan elfelejteni az egészet. Azt mondta a pszichológus, hogy szabadítsuk ki magunkból a haragunkat, de nem kerülhet dunsztosüvegbe. Mert ha rázárjuk a tetejét, jól beleszívódik a harag az üvegbe, száz év múlva is ott áll frissen és érintetlenül, aztán meg elpusztítja az ártatlan unokákat. És még valami, Isten ments, nehogy gödröket ássunk, mint a telepi gengszter, Midas fodrásza, hogy oda rejtsük a dühünket, mert a fodrásztól erednek a már betiltott gyalogsági taposóaknák! Ekkor Paker sarokba szorította a pszichológust, mondván, hogy akkor mégis mit kezdjünk a haraggal, amiből van bőven a Telepen? „Léggömbök!” – felelte a pszichológus. „A léggömbök biztonságosak, és gyorsan fölszállnak, eltűnnek. Föl kell fújni a léggömböket, aztán rögtön el kell engedni őket. Az egész haragunk kiég és semmivé válik a sztratoszférában!”
És még konténereket is állítottak föl a Telepen az üres üvegeknek. Amikor félévente kiürítik, az emberek lemennek az óvóhelyre.
Biztos, ami biztos.

Legenda Nyugdíjas Szent Egon napjára
Egon remete volt, az emberektől távol, vagyis egy panelház kilencedik emeletén, a szemétledobó mellett élt. Csak a fáraóhangyák voltak a társai. Hűségesen követték Egont, mindig ott voltak a sarkában, ő pedig nyájasan szólongatta őket.
Fiatalkorában bűnös lélek volt Egon, mint mindenki. De ahogy korosodott, egyre szentebb lett, tudjuk jól, milyen az öregember: nincs kivel innia, a lopás is egyre bajosabb, a gyerekeit se verheti, mert már a maguk urai, a másét meg nem meri bántani.
Mit tehetett volna?
Csak a szentség maradt neki.
Meg a tévé.
Egon ki se kapcsolta, csak nézte, a hangyák meg a vállára telepedtek, és vele együtt nézték.
Egon szerette a sorozatokat: ha valami jót látott, sírt (a hangyákkal együtt), a rossz emberektől meg nem tudott éjszaka aludni (barátai, a hangyák is mintha nyugtalanok lettek volna).
Amikor Egon húsvétkor elment gyónni, és, mint mondták, nem voltak saját bűnei, a legaljasabb gazember, A plébánia című sorozatban szereplő gengszter, Tracz bűneit gyónta meg (hogy szakadna rá...), mert most látta a tévében – és megkapta a feloldozást! Örült is Egon, hogy így legalább még egy lelkecske elnyeri az üdvösséget a jóvoltából! Aztán arra gondolt Egon, hogy az egész sorozatot üdvözíthetné ezzel a módszerrel! Nem várt hát a húsvétra, csak ment megint gyónni, s mivel túl sokat faggatta a pap, olyanhoz ment, aki nem hallott olyan jól, és ott érdemelte ki a kegyelmet az embereinek. Így vállalta Egon magára a sorozatok minden vétkét, aztán megtisztította a bűntől az egész Első és Második Csatornát, a Polsatot és a TVN-t, meg ami még volt a csomagban.
A hírműsoroknak is kijárta a bűnbocsánatot. Nehezen ment, nagyon nehezen, és egyik pap sem akart vezeklést kimérni rá, de végül ez is sikerült neki.
Aztán meghalt Egon, a gyászoló hangyák megették, csak a fehér csontocskák maradtak belőle, a lelke meg a Paradicsomba került, bővelkedő kegyelemmel vették körül mindazért, amit a földön tett.
? Ilyen szentünk még nem volt! – mondta Szent Péter, aki a mennyország portásfülkéjében ül, és persze tévét néz, mert Egonnak köszönhetően sok szappanopera és film került be a Paradicsomba, még olyanok is, amelyek csak felnőtteknek valók. Elégedetten nézte Egon a mennyei tévét, aztán közelebb és még közelebb húzódik hozzá, mert valami nem stimmel, valamit hiányol, valami nem úgy van, ahogy kellene!
? Jaj! – nyögött föl Szent Egon. – A reklámok! Elfelejtettem, hogy reklámok is kellenek! Most kinek lesz gondja a szerencsétlenekre, ki járja ki nekik a kegyelmet?
? Ördögbe a reklámokkal! – mordult rá Szent Péter.
És mentek a pokolba a reklámok.

                    PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA