Egyazon évben ment el Nyinától anyja és férje, nem maradt kinek főzni, kiért élni. Most mint Éva a kiűzetés után, úgy nézett vissza sóváran a múltba, és mindazt, amit ott, a múltban talált, immár gyönyörűnek látta, s minden sértés és megalázás kifehéredett a teljes feloldódásig. Addig ügyeskedett, míg arról a hadakozással teli útról is sikerült megfeledkeznie, amelyen ott rostokolt házasságának mind a tizenegy éve alatt a két általa hőn szeretett személy kölcsönös gyűlölködésének kereszttüzében.
 Az idők múltával, mára mindez már úgy rémlett fel, mint összetett jellemek drámája, nem pedig mint közönséges szégyenteljes kötözködések, kölcsönösen illetlen szurkálódások, idegőrlő veszekedések, amik forrpontig hevülnek, s nem mint harsány botrányok, amelyek minden alkalommal kitörtek, valahányszor Nyinának sikerült őket fehér asztal mellé ültetnie, és őrült remények közt békíteni, ami összebékíthetetlen. Soha, soha nem élt Nyina az Édenben, talán csak fiatal lány korában, amikor még a konzervatóriumban tanult, nem ismerte Szergejt, és nem esett meg vele az első szerencsétlenség. De mostanra mind meghaltak, az élet mintha visszakanyarodott volna a múltba, amit mintha a boldogság filmszínházi fényei ragyognának be, s mohón falná fel a sivár jelent és a bárminemű boldogságtól eredendően megfosztott jövőt.
 Minden gondolatával és érzésével most kizárólag a holtakhoz kötődött, akik minden falról nézték őt. Anya hárfával, anya sapkában, anya kismajommal a karján. Szerjozsa – kisfiú falovacskával, Szerjozsa – kisfú átttetsző fürtöcskével, Szerjozsa – matróz kajakos vállakkal, az utolsó előtti Szerjozsa – nyakába süppedt arccal, tagbaszakadtan, vésztjóslóan, s az utolsó – sovány arc, nyomott halánték, szemében kétség és bizalmatlanság. Vagy egy éppen beérett gondolat, ami soha nem került kimondásra. És Mzija nagymama, aki Nyina születése előtt halt meg, öreges és komor arccal, kerek kislányos sapkában a meleg takaró alatt, mára elfeledett dalok hírneves előadója…
 Majd két év eltelt, hogy anya meghalt, tizenegy hónap Szerjozsa halála óta, ám könnyebb cseppet sem lett, csak rosszabb. Kínozták az álmok. Nem rémálmok, hanem valamilyen barna háttéren előtünedező szürke, sápadt, fakó képek, olyan foszladozók, hogy álomnak is csak jóindulattal mondhatni őket. Nyina csak noszogatta magát ebben a  gyenge álomban – ébredj, ébredj – de az árnyak bágyadt pókhálója  nem engedte el, s mikor Nyina végül kiverekedte magát onnan, a világos nappalra, leírhatatlan rosszkedvet hozott át magával, olyan rosszindulatút, mint a fogfájás.
 Nyina gyorskukta módjára főzte-főzögette magában ezeket az éjjeli élményeket, s végül, amikor már végképp kimerült tőlük, elpanaszolta őket a barátnőinek. Kettő volt neki: az idősebbik Szuzanna Boriszovna, nagy műveltségű, misztikus adottsággal rendelkező, még az antropozófus társaságba is bejáratos dáma, a fiatalabbik pedig Tomocska, egy egyszerűbb, ijedős és olyannyira istenfélő teremtés, hogy barátkozásuk évei alatt Nyina iszonyattal telítődött ettől az annyit követelő, de cserébe az égvilágon semmit nem juttató istentől.  Ráadásul még az a kevéske is, ami Tomocskának születésétől jutott – némi sápadt kecsesség –, elvétetett tőle: anyja leforrázta gyerekkorában, s a jobb orcája erősen megszenvedte ezt az égést.
Mindkét barátnője sokat segített Nyinának a nehéz időkben, egymást viszont nem kedvelték, féltékenykedtek. Az alázatos Tomocska Szuzannáról beszélve állatias gonoszsággal telt meg – élénkebb érzésekhez nem volt meg a temperamentuma, rózsaszín pír lepte be ilyenkor, és ezt suttogta sípolva: „Még kimutatja  a foga fehérjét, megemlegeted a szavaimat, egyenesen a zsigereimben érzem az ördögi ügyleteit…”
Szuzanna Boriszovna Tomocskához enyhe lenézéssel viszonyult időről időre könnyedén megeresztve egy-egy futamot Tomocska bárdolatlanságáról, vad nyelvi eltévelyedéseiről és primitívségéről. Szó ami szó, Nyina boldogult ura egyiküket sem állhatta  – háta mögött Tomát csak gyengeelméjűnek hívta,  Szuzanna Boriszovnát meg nem is emlegette, csak így: „Madame Gricacujeva”.
A primitív Tomocska, amint tudomást szerzett Nyinától éjszakai  szenvedéseiről, kijelentette, hogy erősen imádkozni fog érte, neki pedig, Nyinának feltétlenül meg kell térnie, minthogy mindezek a megpróbáltatások kizárólag azért küldetnek rá, hogy forduljon isten felé.
Szuzanna Boriszovna, aki bizonyos értelemben orvos volt – lévén egy kozmetológiai szalon tulajdonosa –, nyugtatót és altatót írt fel Nyinának, a nehéz álmokat pedig drága halottai asztráltestének nem teljeskörű feloszlásával magyarázta, halál utáni útjuk kedvezőtlen körülményeivel, azt javasolva Nyinának, hogy lépjen az öntökéletesítés útjára, és ebből a célból ott hagyott neki egy ritka unalmas könyvet a szellemi hierarchiákról és azok szellemi síkon való tükröződéséről.
Vagy a gyógyszerek segítettek, vagy Tomocska imái, de eleinte jobban is aludt, a szürkésbarna árnyak többé nem tünedeztek elő, viszont, akármilyen furcsa, valami embertelen szaggal kezdett el álmodni. Fel is ébredt a kibírhatatlan bűztől, ami iszonyatot váltott ki földöntúli erejével. Olyan érzése támadt, hogy valaki van a házban: árny, kísértet, rossz szellem… És ez a bűz, ez a semmihez sem hasonlítható. Minden valószínűség szerint azon vegyszerek közül való, amiktől az emberek megőrülnek.
Néhány nap múlva az álombeli bűz mintha materializálódott volna. Egyszer munkából hazaérve Nyina szúrós macskaszagot érzett, visszataszítóan büdöset, de nem olyant, ami túlmegy a mindennapi realitáson. Hosszú és érzékeny orrával Nyina rögvest megtalálta a bűz epicentrumát: Szerjozsa házipapucsa volt az, amely mindez idő alatt ott hevert az ajtó mellett a kalocsniban.  Nyina kimosta a papucsot jó alaposan, mosóporral, ám valószínűleg néhány különösen ragadós molekula benne maradhatott, úgyhogy dezodorral is be kellett még  spréznie a lakást. De  a macskaszag a levendulán és a jázminon is áttört. Felhívta ekkor Szuzanna Boriszovnát, és panaszkodni kezdett neki. Az hallgatta, hallgatta, aztán váratlanul azt mondta:
– Tudja, Nyinocska, magának feltétlenül abba kell hagynia a dohányzást.
–  Na de minek? – csodálkozott el Nyina.
–  Maga misztikus támadás célpontja, Nyina. A dohányzás pedig eltompítja a misztikus érzékenységet – világosította fel Szuzanna Boriszovna. – A maga lakásában kedvezőtlen…
Kedvezőtlen…– ez a legkevesebb, amit erről a lakásról mondani lehetett. Átkozott hely, háromszor elátkozott hely – kezdettől nem szívelte. Szerjozsára mindjárt anya halála után rájött, hogy egyesítsék kis lakályos otthonukat a Begovaján és anya egyszobás lakását, s cseréljék el erre a palotára, s Nyinának nem sikerült lebeszélnie róla. A férfi sem a felső emeletet, sem a mennyezet beázását nem volt hajlandó tudomásul venni. Abban az évben olyan jól mentek az ügyei, hogy köpött erre a lyukas tetőre, és és készen állt saját feje fölött a tetőt átrakni. Ilyen ember volt.
Fél év alatt mindent pontosan végre is hajtott úgy, ahogyan azt elképzelte: ledöntötte a
falakat, megemelte a lakás felében a padlót úgy harminc centire, hogy a kis konyhát és az egyik szobát ebédlővé alakítsa, aminek következtében egész lakhelyük két hallá vált, huzatossá, hideggé, a belső ajtót pedig egy nagy modern fürdőszobába nyitotta, ami Nyina egyedüli kedves helyisége lett a lakásban. Most kisasztalt állított ide, és reggelente itt kávézott a fürdő és a wc között…
Ez az átkozott lakás felemésztette Szerjozsa erejét, kizsigerelte egészen. Nyina különösen
a kandallót gyűlölte. Technikai részével a férfi nem boldogult: a füstelvezetés nem kályhás, hanem egy matfiz. kandidátus műve volt –,  a füst azonnal elborította az egész lakást, s aztán hosszasan terjengett maró csomókban. Szergej a kandallót nem is tudta átrakni, mert a felújítás vége felé már kezdődtek a mintavételek, beindult a diagnózisok, konzultációk és kórházak időszaka…
Mindössze fél évet volt beteg a gyors lefolyású rákkal és már meg is halt, szakmai
kételyek közt hagyva doktorait: szétrágták az áttétek, az elsődleges forrást viszont csak nem találták meg. De ennek Nyina számára már nem volt jelentősége. Teljesen egyedül maradt, fizikai alkatából adódóan viszont nem bírta elviselni az egyedüllétet, s egyszer csak az eszét vesztett légy állapotában találta magát, amelynek letépték a szárnyait: forgott, egyhelyben keringett, a világ pedig imbolygott a lába alatt, vagy éppen kibillent oldalra… S most ez a rossz káprázat…
A Szuzanna Boriszovna által megjósolt misztikus támadás a lehető legalantasabb fomában
jelentkezett a következő napok egyikén. Munkából megérkezvén Nyina a pamlag legeslegközepén, a kötött bézs ágytakarón a lehető legkétségtelenebb anyagi jegyekkel bíró, visszataszító rakást észlelt. A bűz olyan magasra hágott a lakásban, hogy mintha a levegő is átvette volna azt a bizonyos barnásszürkés árnyalatát az emberi levertségnek, amely álomlátásából már ismerős volt előtte. Nyina fejét kezére hajtva leengedte szomorú kaukázusi haját és sírva fakadt. Csak kis ideig sírt, minthogy megérkezett barátnője, Tomocska. Tomocska sápítozott, rohangászott, feltakarította a halmot, és elmagyarázta annak eredetét:
–  Ne hagyd a szellőzőt nyitva, valami hazátlan kandúr járkál hozzád.
–  Miféle kandúr?
– Miféle, miféle… nagy, nagyon nagy kandúr tojt ide neked –, tisztázta magabiztosan a
helyzetet Tomocska.
Tudta, mit beszél – egész életében macskarajongó volt.
Nyina kimosta az ágytakarót, felmosta a padlót, ettől könnyebbé vált a levegővétel, de a szag azért teljesen mégsem tűnt el, s inkább átmentek éjszakára Tomocskához. A szellőzőt távozásuk előtt szorosan bezárták.
Következő nap, amikor Nyina megjött  a munkából, ugyanazon  a helyen meredezett
rakás, egyenesen a paplanon. A szellőző, ahogy hagyták, zárva.
Nyilvánvalóan misztika. Szuzanna Boriszovnának igaza volt. Csukott szellőzőnyíláson
semmilyen kandúr nem mászik be.
Megint hozzáfogott a mosáshoz és súroláshoz, kinyomkodta a flakon dezodort, s remegve
az ideggörcstől, befeküdt a megbecstelenített ágyba. A szagot úgy-ahogy elviselte,  most valamiféle homályos, ismeretlen eredetű hangok zavarták az elalvásban…
„Pontosan így őrülnek meg” – motoszkált a fejében.
Reggel, munkába indulva Nyina jó erősen bezárta a szellőzőablakot és az erkélyajtót.
Mégsem volt mersze  hazatérni, elugrott Tomocskához s kilenckor kettesben állítottak be. Nyina kinyitotta a bejárati ajtó bonyolult lakatát és belépett. Nyomában Tomocska. Ő várta már őket, mintha eldöntötte volna: ideje van a megismerkedésnek. Ült a karosszékben, hatalmasan, magabízóan, pufók pofájával az ajtó felé fordulva. Nyina halkan felsikoltott. Tomocska meg mintha még lelkesedett is volna:
– Azt a kandúrját!
–  Mit csináljunk? – suttogta Nyina.
–  Hogyhogy mit? Megetetjük, természetesen.
    –  Elment az eszed? Soha innen el nem kotródik úgy! Na, megint iderondított. – Új rakás hevert az előszoba közepén.
Jellem volt, kétséget kizáróan. És pontos a szemmértéke. Hibátlanul eltalálta a középpontot minden esetben.
– Először enni kell neki adni, azután meglátjuk –, döntötte el Tomocska.
Nem volt bozontos, ellenkezőleg, teljesen simaszőrű és mintha részegen dülöngélt volna
valahol, begyűjtött ugyanis pár sérülést. Most mozdulatlanul ült, könnyedén leeresztve fejét, kitartó vadállati nézéssel meredt rájuk, s mindebből úgy lehetett megítélni, hogy nem volt bűntudata.
– Micsoda pimasz  alak –, háborgott Nyina, de azért kiszedte a hűtőből régi leveskéjét,
amit sokéves szokásához híven mindig megfőzött, beledobott két húsgombócot, és a tűzhelyre pottyantotta.
Aztán Tomocska az ajtó mellé tette a forró levessel teli tálkát, egyenesen a sámlira,
hívogatni kezdte: „cicc… ciccc…”. Az állat ismerte az emberi  nyelvet. Nehézkesen felugrott a karosszékről, és lassan a tálhoz araszolt. Arca szuggesztív volt. Ha ember, elmondható lett volna róla, hogy úgy lépked, mint egy öreg súlyemelő vagy régi harcos, összeroskadva az izmok, a sportfáradtság és a dicsőség súlya alatt. A tál előtt megállt, szaglászott, helyet foglalt mellette, és egyik fülét fejéhez nyomva  –  a másik, a rongyos, cafatokban lógott, mint a lapulevél –, habzsolni kezdett. Tomocska kérlelő hangon intette:
– Jóllaksz, cicus, jóllaksz és elmész. Menj el, itt nincs keresnivalód. Jóllaksz és aztán
elmész haza, kérlek szépen.
Az állat felpillantott Tomocska felé fordítva széles mellét, s kifejezetten tudatos tekintettel
nézett rá, aztán újra bevette magát a tálba. Miután mindent felfalt, a tálat is tisztára nyalta. Ekkor Tomocska kinyitotta előtte a bejárati ajtót s így szólt keményen:
–  Most pedig indulás.
Az állat mindent kiválóan felfogott, becsapósan el is indult az ajtó felé, aztán éles
fordulatot vett a kalocsni körül, s villámgyors félkört téve a lakásban besurrant a könyvszekrény alá.
– Nem akar elmenni – mondta bánatosan Nyina. – Hiába is etettük.
– Ciccc-ciccc – ciccegetett Toma szenvedélyesen, ám a kandúr nem reagált.
Nyina kihozta a fürdőből a súrolóseprűt, és dühösen bedugta a szekrény alá. A macska
erre kirepült onnan, kétszer-háromszor megpenderült a lakásban, aztán eltűnt a kis dívány alatt, amit háttal állítottak a konyhai emelvénynek. Nyina a dívány alatt kotorászott. Aztán eltolta. A kandúr nem volt ott. Eltűnt. A barátnők összenéztek.
Hallgatagon álldogáltak, az imént átéltek hatása alatt. Aztán Tomocska lehajolt, és
hitetlenkedve végighúzta ujját a faburkolaton. Kicsit meg is nyomta. A deszka elmozdult. A sima padló alatt egy búvólyuk volt, ami a konyha alatt keletkezett.
– Nocsak, hol lakik ő nálad –, örült meg az egyszerű Tomocska –, te meg azt mondod
misztika…
– Micsoda borzalom… most aztán ki nem füstöljük onnan…
– Haladéktalanul be kell törni a deszkát – ugrott fel Toma ostoba határozottsággal.
– Mit képzelsz – szedte össze magát Nyina –, és ha ott nyögi ki a lelkét? El tudod
képzelni, mi lesz abból? Döglött kandúr a házban…
Ó, ha Szerjozsa élne, semmi ilyesmi nem fordulna elő… Ilyen baromságok…
– Macskagyökér-cseppeket kell venni és punktum! Kicsalogatjuk vele és akkor ütjük
agyon – kiáltott fel Toma. – Csak mihamarabb.
Vettek is sokat belőle, teletöltötték az egész csészealjat és elrejtőztek. Tomocska a
macskalélek avatott értőjének bizonyult, minthogy az állat öt perc múlva kibújt a
meglazult lécek alól, egyenesen odafutott az edénykéhez és egy ültő helyében kinyalintotta a tartalmát. Aztán kacsázva, mint matróz a fedélzeten, vonult volna vissza az edénytől a maga vackába. Toporgott, láthatólag elvesztette az irányérzetét, zavartan megfordult, és elindult a díványhoz, amin a barátnők rejtőztek. Nyinában kigyúltak a humor szikrái:
– Mindjárt cigit kér…
Toma nevetve rendelkezett:
– Elég volt. Megfogjuk és kivisszük. És haladéktalanul beszögezzük a nyílást.
Megint elciccogta a maga „ciccc”-ét, kinyújtotta kezét a kandúr felé, aki azonban oldalra
vetődött. Nyina megragadta, az állat kicsavarodott a kezéből, és nehézkesen letottyant a padlóra. Részegnek részeg volt, de a karjába nem kívánkozott. Minden jel azt mutatta, a kandúr a nyíláshoz akart átvágni. Nyina ekkor Alekszandr Matroszovként az ajtómélyedésbe vetette magát, s megragadta az elmozdult deszkát kéklő ujjaival.
– Toma, a dobozt, a fürdőből! – kiáltotta, de mintha a kandúr megértette volna, mire
készül, úgy döntött, az erkély felé menekül. Minden perccel részegebb lett. – Az ajtót! Bezárni az erkély ajtaját! Még lezuhan onnan!
Toma eltorlaszolta a kandúr menekülőútját, becsapta orra előtt az erkélyajtót, s akkor
ketten nem minden nehézség nélkül begyömöszölték egy gyümölcscentrifugás kartondobozba. Ő erre mély hangon valami sértőt üvöltött, még az is lehet, hogy anyázott… Kivonszolták a dobozt az udvarra a szemétkonténer mellé és kinyitották a tetejét. Az állat tovább üvöltött azon a sivalkodó hangon, de nem mászott ki belőle. A nők erre hazasiettek beszegezni a nyílást. S kis ünnepséget is csaptak maguknak az ellenségtől való megszabadulás jegyében – jó grúz borral. De, mint később kiderült, korán mulattak.
Ennek a  ki-bejáró kandúrnak az ereje abban volt, hogy könnyedén változott alávaló
szörnyetegből, aki még olyasmit is megenged magának, amit még a leggyengeelméjűbb kiscica sem a házban, testetlen kísértetté, amely akadálytalanul surrant Nyina álma és mindennapi élete között, ott és itt is bűzt, rettegést és a macskaság különleges jellegét hagyva maga után, amely mintha elszakadt volna tőle, s átragadt volna a tárgyakra, s Nyinába is behatolt a levegőn és testének felszínén át oly mélyen, hogy samponok flakonjait és szappanok tömegét használta el, hogy eltávolítsa magából ezt a mindent átható iszonyatot. ?aga az állat földi valójában többet n?m jelent meg, hanem mostantól minden éjjel álmodott vele, különféle, váltogatott alakban, de Nyina képes lett meglátni a sötét gomolyfelhőben, amely kibújt a sarokból, a térképen, ami kétségtelenül összefüggött vele, és még abban az úriemberben is, akit Nyina kiszúrt a tömegben, mint ahogy egy korábbi időszakban a titkosügynököt szokták.
Szuzanna Boriszovna, miután tudomást szerzett minderről a sok bonyodalomról,
Németországba tartott valami kollokviumra vagy szimpoziumra, és megígérte Nyinának, hogy feltétlenül megvitatja a szituációt egész Európa legkompetensebb specialistájával.
Egyik éjjel a macska megintcsak testben jelentkezett. Az, hogy mi módon férkőzött be a
lakásba, soha nem derült ki. A búvónyílás beszögezve, az erkélyajtó és a szellőzők zárva, a kandalló gyanún felül áll, minthogy egyenes füstje közvetlenül a tetőre lett kivezetve, és egyetlen kandúr sem lett volna képes, hacsak nem rovar, megbirkózni a három méteres és még néhány centis abszolút függőleges állású csővel. Annál is kevésbé, minthogy eleve a kandalló torkolatához húzták a kályhaellenzőt. Nyilvánvaló, ahhoz, hogy megtalálják azt a rejtett bejáratot, amit a kandúr használt, fel kellett volna deríteni ezt az egész öreg házat. A kandúr felmászott a magasra függesztett polcra, megdöntötte, és ily módon lelökte a keskenyfalú fekete kerámiát, a grúz kéziművesipar csodáját, amit Nyina még egyetemista korában szerzett be. Megküzdve a világvége-iszonnyal, amit még álmában élt át, a zörgő leomlás tompán fekete csörömpölésének közepette Nyina felkattintotta a lámpát, és látta, hogy a padló teli cserepekkel, a macska pedig, nem tudván elillanni az egyedül általa ismert módon, bevette magát a sarokba, és onnan lesett ki láncrakötött kutya módjára. Olyan átfolyása volt ez rémálmának, hogy nem fogta fel rögtön, hol is van – már egy új álomban vagy még saját házában…
Nyina összeszedegette a cserepeket s fejét el sem fordítva gyengéden mormolta:
– Na te barom… honnan jönnek az ilyen banditák.. minek jössz te hozzám, mi kell neked, na mondd már…
Aztán kirántott a hűtőből egy félcsirkét, s kihajította a lépcsőházi bejárathoz:
– Menj, zabálj, de úgy, hogy többé meg ne lássalak!
Az ételt az állat természetesen nem követelte ki. De nem is volt ellenére. Lustán indult a
csirke után. Nyina becsukta mögötte az ajtót. Pontosan tudta, hogy ilyen egyszerűen persze nem hagyja ott őt az állat.
Négy nap múlva jelentkezett újra. Ült a karosszékben, mintha mi sem történt volna,
mintha a saját helye lenne az, és ott feküdt a kimosott, az erkélylevegőn kiszellőztetett bézstakaró közepén az ő meggyőző jele, az övé, a kandúré, s uralmáé efölött a szoba és maga Nyina fölött is.
Ezekben a napokban tért vissza Németországból Szuzanna Boriszovna, s elhívta Nyinát
vendégségbe. Valahogy olyan kiegyensúlyozott, jóságos volt ez alkalommal, a jó illatok s gazdagság lengték be a házát, égtek a gyertyák.
Vacsorára száraz vackot adott, Nyina szégyellt volna embert ilyen asztalhoz hívni.
Mindazonáltal Szuzanna Boriszovna úgy viselte magát, mint egy özvegy királynő: palástszerű lila ruhában, fején turbánszerűen körülcsavart bíbor sál, a sminkje meg sötét és oly torz, hogy sehogyan sem lehetett volna kacérkodással gyanúsítani. Kék salátát ettek vöröskáposztából, aztán bordó teát ittak hecsedliből, mindezt ugyanabból a színskálából.  Aztán Szuzanna Boriszovna olyasmit magyarázott el Nyinának, amire senki más nem is gondolt volna. Hangsúlyozta, hogy ez nemcsak ő személyes véleménye, hanem kitüntetett látomása a tanítójának is. Úgy alakult, hogy az ember előtt különféle feladatok tornyosulnak, amelyeket meg kell oldania, és a magasabbrendű erők, mint az angyalok és társaik, s egyidejűleg itteni tanítói is segítenek ezeknek a feladatoknak a megoldásában. Ám ha az ember ellenkezik, akkor ezek a feladatok átváltoznak valami iszonyattá, mondjuk betegséggé, vagy például kandúrrá. S így Nyina kandúrja sem más, mint fizikai síkon materializádott kifejeződése a szellemi diszkomfortnak, de még az is lehet, hogy nem is Nyinának az ügye ez, hanem eredete azoknak a rokonoknak a viszonyában keresendő, akik már eltávoztak...
– Ez nagyon komoly, Nyina, óriási erőfeszítéseket igényel, én is kész vagyok segíteni
ebben a lehetőségeimhez képest, s megismertetni magát az előrehaladott tudatú emberekkel – fejezte be Szuzanna Boriszovna.
Ettől a beszélgetéstől és ettől az egész lilaságtól Nyina még rosszabbul érezte magát, s
már azon is gondolkozott, ne menjen-e el tényleg Tomocskával a templomba, mégiscsak pravoszláv ember ő, akit kisded korában egy a Szent Nyináról elnevezett
ősrégi tbiliszi templomban kereszteltek meg, s még keresztszülei is vannak…
Megint nem aludt éjszaka, a tabletták sem segítettek.
Másnapra Mirkasz, Nyina főnöke, a megboldogult Szerjozsa barátja bekérette magához az
irodába. Magához vette az irodára Szerjozsa halála után, jó pénzt fizetett neki, bár amikor odavette, fogalma sem volt róla, milyen pontos, akkurátus Nyina mindenfajta munkában, az ügyintézésben pedig egyenesen cár és isten.
Hivatta – Nyina pedig elkezdett nyugtalankodni, csak nem fogott mellé valamiben. Az
előző héten jó bonyolult szerződést kötöttek, s könnyen összekeverhetett egy s mást. Ám amikor belépett hozzá, a férfi nyomban meghökkentette:
– Figyelj ide, Nyina, nem vagy te beteg? Hát, ha tudnád, milyen a képed mostanában…
Korábban tegeződtek, de most Nyina grammatikailag meghatározatlan mondatokat
igyekezett összeállítani, hogy ne kelljen reagálnia újféle, hivatalos viszonyukra. Túl régóta ismerték egymást, minthogy most egyenesen áttérjen  a magázásra.
– Semmi az egész. Álmatlanság csak.
A férfi meós tekintettel nézett végig rajta: nem az ő ízlése, de vitán kívül áll, hogy nagyon
stílusos. Vékony, korán megjelent ősz szálakkal, mindig feketében… Persze a hosszú áll, a beesett orcák, a karikás szemek – de hát mégis, mégicsak van benne valami..
– Szeretőt kellene szerezned – tanácsolta komoran.
– Ez szolgálati rendelkezés vagy baráti ajánlat? – tekintetét lesütötte, az áll felfelé húz.
 Hülye, a kis rátarti.
– Az álmatlanság is egy betegség.  Lehet, hogy ki kéne magad pihenni? Tuniszba menni,
a Kanári-szigetekre, ahol a lányok nyaralni szoktak. A cég fizeti… Vegyél ki egy hetet, tíz napot. Nem lehet rád nézni. – Idegesen, idegenkedve beszélt, Nyina pedig ezalatt egyre magasabbra szegte az állát.
Aztán a férfi lehajolt, összeráncolta a homlokát, és normális emberi hangon rákérdezett:
– Nahát, mi az? Történt valami?... gondjaid vannak?
Ekkor a büszke Nyina eltakarta a szemét:
– Jaj, Tolecska, el sem hiszed… Egy kandúr kínoz halálra.
Töredékesen és zavarosan végigmondta neki a történetet. Ahogy a férfi hallgatta a sztorit,
együttérzése láthatólag elillant, s az elbeszélés vége felé szokásos főnöki hanghordozásával szakította meg a panaszáradatot:
– Szóval így állunk. Ahogy csak megjelenik, rögtön hívj a személyhívómon. Elbánok
vele.
Mirkaszról olyan hírek terjedtek, hogy ő aztán mindent és mindenkit leszerel.
Lehet, hogy ez a szóbeszéd a kandúrhoz is eljutott, mert pár napig nem került szemük elé,
bár szemmel tartotta Nyina lakását. Egyik nap munkába menet Nyina valahogy nem zárta be a szekrény zárját, és a gazember, természetesen, visszaélt a hibával, és berondított a szekrénybe. Szegény Nyinának el kellett az egész – nem is olyan kis – ruhatárát vonszolnia a mosodába, de utána is átütött mindenen a macskaszag, és ez borzasztó volt.
De mégis eljött a nap, amikor a kandúr, mintha mi sem történt volna, várta a
karosszékben. Azonnal hívta Mirkaszt. Mirkasz pontosan húsz perc múlva érkezett, s ez idő alatt a mélységesen levert Nyina végig a wc-ülőkén gubbasztott.
Egy szót sem szólva Mirkasz megindult a karosszék felé. De ezek a hímek egyenlő
ellenfélnek bizonyultak: Mirkasz elkapta a grabancát, amaz beleakaszkodott  a kezébe. Altesti bömbölés hallatszott, nem lehetett tudni, melyikükből törhetett ki.
– Ó, egek! – jajdult fel Nyina meglátván az összecsíkozott kart.
– Az erkélyt! – nyögött fel Mirkasz, és Nyina hátrafelé futva kinyitotta nekik az
erkélyajtót.
„És akkor mi van? – épp csak végigfutott Nyina agyán, értetlenül fogadva Mirkasz szándékát. – Úgyis visszajön.”
A véresen küzdő Mirkasz grabancánál tartotta a kandúrt, aki őt mind a négy lábával rúgta. Nyina iszonyodva nyomult a szekrényhez – nem bírta a vért. Csendes és veszedelmes átkokat sziszegve Mirkasz nekirugaszkodott, és kihajította a kandúrt az erkélyen. Nyina pontosan elkapta azt a pillanatot, amikor amaz a dobás után kicsit fölrepült, kiegyenesítve menet közben első mancsait és felszegve fejét, majd mintha megmerevedne a kozmonauta pózában a a világűrben – , és eltűnik a szem elől. S azonnal felhangzott lentről egy hang, olyan, mint amikor kiloccsantanak egy lavór vizet. Az udvar sötétjében semmi nem látszott.
Míg a traumatizált Nyina lemosogatta Mirkasz hasított sebeit, az csak ingatta a fejét:
– Ez a rohadt vadállat… Az ilyeneket ki kéne lőni…
Olyan képe volt ekkor, mint aki éppen agyonütött egy öregasszonyt fejszével.
Nyina egész éjjel úgy aludt, mint akit fejbevertek. Hosszú idő óta most aludta ki magát
először. A házból való kilépés előtt hirtelen megint rátört az iszony: mi van, ha a döglött kandúr ott hever majd egyenesen az erkélye alatt, amikor elmegy mellette?... Bár a kandúrokról köztudott, hogy képesek repülés közben megtartani az egyensúlyukat, köröznek közben farkukkal, akár egy propellerrel, s négy lábra huppannak, földet érve…
A ház mellett azonban semmilyen döglött macska nem volt, meg egyáltalán senki sem. Nyina kifordult a Csisztij utcából, ahol lakott, a Zuboszkij tér felé…
A kandúr pedig, időlegesen vagy mindörökre, eltűnt. Nyina kedve meg egyre nyomottabb lett. Mirkasz minden valószínűség szerint tényleg végzett vele, és a kandúr nagy gazfickó volt, de a halálát azért Nyina nem kívánta.  Csak annyit, hogy eltűnjön. De most, amikor ez után az egész lidérc után úgy tűnt, bekövetkezik a megnyugvás, Nyina munkából jövet mintha kicsit azt várta volna: bárcsak ott ülne ez a veszekedett állat a karosszékében…
 Közeledett Szerjozsa halálának első évfordulója. Úgy harminc embert kellett fogadnia, s nem tessék-lássék, hanem megadva a módját. Mirkasz is emlékezett az évfordulóra. Egész héten sötéten járkált, mint az ördög, a keze remegett, nyomták belé az antibiotikumokat, mégis, amikor elment Nyina asztala mellett, letett elé egy borítékot:
– Étterembe hívsz bennünket vagy otthon rendezed meg?
Nyina büszkesége mély sebet kapott – Szerjozsa életében nem alázták volna meg így… De felocsúdott ostoba büszkesége sérelméből, s elsimította felülmúlhatatlan haját az
arcából:
– Köszönöm, Tolja.
És vett még malachúst, angolnát, meg fél kiló kaviárt…
Korán reggel Tomocska elindult a templomba emlékmisét rendelni. Nyina nem járt
templomba – Szerjozsa ki nem állhatta ezt a dolgot. Nyina a temetőbe ment. Virágot vitt. Már állt a síremlék, Nyina még kora tavasszal mindent elrendezett: nagy fekete-szürke kő, durva és egyszerű…
Estére minden úgy sikerült, hogy jobban nem is lehetett volna: – az asztalok gazdagok és
szépek, ahogy Szerjozsa szerette. Mind eljöttek, akiket Nyina látni kívánt: Szerjozsa barátai,  unokatestvére a családjával, meg az egyedülálló sógornő, akit Nyina ki nem állhatott, de még Mirkasz is öreg feleségével, a kényeztetést nélkülöző Vikával, és hát egyáltalán nem azokkal az új szerzeményekkel, akik az utóbbi időben feltünedeztek mellette, és ennek Nyina örült. Még az ügyvéd, Mihail Abramovics is eljött, aki Szerjozsát a régi időkben védte, amikor komoly kellemetlenségei adódtak. Az ügyvéd attól fogva vált nagyon ismertté, állandóan szerepelt a tévében, az évfordulót pedig lám, nem felejtette el… Mindannyian szépeket mondtak Szerjozsáról, még valamelyest igazakat is: jellemerejéről, bátorságáról és férfiasságáról, tehetségéről. Igaz, Valentyina nővére erősen ravaszkodott, hogy szóba hozza, Nyina nem szült neki gyerekeket. Nyina még a szemöldökét se vonta meg erre – életének ezt a részét ő már régesrég elsiratta. S neki is megbocsátotta, hogy elhagyta őt, a hülyét, aki eszét vesztve imádta… Anya soha nem bocsátotta meg neki. Meg hát minek is erre visszaemlékezni, harminckilenc évesen...
A vendégek későn oszoltak szét, magukkal víve gyomrukban Nyina páratlan fogásait, s
maguk mögött hagyva a romjaiig letarolt ünnepi asztalt és a drága cigaretták illatát. Nyina hazaküldte Tomocskát, aki becsípett, mint egy iskoláslány, s mindegyre ügyeskedett, hogy valami különöset mondjon Istenről, amitől mindenki feszengeni kezdett. Egyedül maradva Nyina mindent nyugodtan, szépen leszedegetett, nem volt neki sietős; a maga megszokott módján beszélgetett is magában Szerjozsával… Ám ő, megint csak a megszokott módon, ahogy életükben is, semmit nem válaszolt.
Négy körül feküdt be a tiszta, hideg ágyba, a kockás kékeszöld ágyneműbe, amelyet
Berlinben vett, ahova három évvel azelőtt utaztak utolsó közös útjukra. S bár most nem vett be semmilyen tablettát, azon nyomban, ahogy átmelegedett, elaludt és mélyen aludt tovább, szemgolyóival sétálva* a sötét szemhéjak alatt, reggelre pedig, amikor kezdtek feléledni és az első széltől halkan zizegni a nagy hárs levelei, amelyek az erkély korlátaihoz értek, álmot látott, a legmeglepőbbet egész életében.
Állt a nyaralószerű, hatalmas ház emeletén, amely még nem volt egészen kész: látszottak
az alsó szint helyiségei, gerendák, lépcsők, s mindez néhány rétegben tűnt elő, nem egészen pontosan tudni, hogyan is, s hirtelen éneklést hallott. Egy női hang énekelt egy régi grúz dalt. A nagymama, sejdült fel Nyinában, és azon nyomban meglátta őt. Ült a kis sámlin, amiről lelógott a párna barna rojtja. A fekete sapka a homlokára tolva, a fekete szövet meg világos arcába hullt. Énekelt, de szája csukva volt, ajka mozdulatlan, és Nyina megint megsejtette, hogy ez másfajta ének, nem hangképző szervekből jön, hanem más szervvel képzik, amelynek a torokhoz nincs köze. Ám ami nélkül semmilyen ének nem képzelhető el. És ahogy megérezte, melyik hasi idegfonatból ered az éneklés, meghallotta, hogy az ének két hangra oszlik: egy alacsony, nagymamás altra és egy másodikra, egy szopránra, az ő elveszített szopránjára, az ő visszahozhatatlan boldogságára, de még jobban, tisztábban és selymesebben, mint amilyen volt neki, amikor még a konzervatóriumban tanult. S a visszatért és megújult hang valamilyen más természetet viselt, mert magához vonzotta, mint a mágnes a vasat, s a fényes, befejezetlen ház hirtelen megtelt emberekkel, akik közt senki nem volt ismeretlen, bár Nyina nem ismerte névről mindegyiküket. Ők voltak azok a szürkésbarna árnyak, de ennek a sohasemhallott éneklésnek a hangjaitól kifényesedtek és előtűntek, mint a fotópapíron, és közöttük, íme, először meg tudta különböztetni anyját, aztán Szerjozsát is.
Nyina akkor ért le hozzájuk a lépcsőn, amikor a tömegben ők ketten felismerték egymást
és összeölelkeztek, mintha egyik várta volna a másikát a peronon, és a vonat végre befutott volna. Anya, aki sovány volt és még nagyon fiatal, s Szerjozsa széles ölelésében majd elveszett, amint megpillantotta őt, felnevetett és odakiáltott: „Nyiniko!”
De anya hangja nem különült el, ez is része volt ennek a grúz dalnak, bár a dal már nem is
volt grúz, és a szavai teljes érthetőségük ellenére más nyelven szóltak.
Szerjozsa átfogta Nyina vállát, bőrének, hajának illata égette a nőt, aki látta, amint a férfi
orrlyukai is megremegtek, s lehajtotta fejét a hajára.
Valaki könnyedén térden rúgta, s lepillantva meglátta a hatalmas macskát, aki lábaihoz
dörgölőzött, simogatást várva. Ez ő volt, az átkozott kandúr, aki annyi bosszúságot okozott neki. Szergej lehajolt, és megsimogatta összehorzsolt hátát. Anya a rokoni kedvesség mozdulatával igazította meg Szerjozsán a kabát begyűrődött szegélyét… De ez még mindig nem volt elég: valahonnan oldalról, kézenfogva szembe jött vele két barátnője – Tomocska és Szuzanna Boriszovna. S nekik is olyan gyönyörű volt az arcuk, hogy Nyina, miközben nevetett, megértette: korábban mindketten borzalmasan ostobák voltak, de ez elmúlt…

                             V. GILBERT EDIT FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

ULICKAJA Ljudmilla
Médea és gyermekei
Magvető, 2003

Kukockij esetei
Európa, 2003

Életművésznők
Magvető, 2004

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu