KÖTÉLTÁNC
Ezer évvel ezelôtt nagy
volt a rémület Európa-szerte. Az emberek eszkatologikus
remények és félelmek közepette éltek.
De aztán a második évezred hajnalán végül
is semmi sem történt. Az emberek zavarba jöttek, vagy
megkönnyebbültek. Óvatosan, szorongva léptek be
a második évezred kapuján. De aztán lassan-lassan
elfogadták az egyeseknek jó, másoknak rossz hírt,
azt, hogy talán újabb ezer évet kell várniuk
a világ végére.
S íme, most itt állunk,
ha nem is a világ, de legalábbis a második évezred
végén. Ezúttal az emberek nyugodtan üldögélnek,
tesznek-vesznek, nincsenek túlzottan meghatva a dologtól,
legtöbbjük nemigen kémleli az eget, furcsa jelek után
kutatva. Pánikról szó sincs. Bár reménykedésrôl
se nagyon.
Válságban?
Az emberiség történetének
egyik legsikeresebb és leggyilkosabb évszázadot hagyjuk
nemsokára magunk mögött. Soha még emberi civilizáció
nem fejlôdött ennyit ilyen rövid idô alatt, másfelôl
viszont kevés olyan évszázad volt történelmünkben,
amely versenyezhetne a miénkkel kegyetlenségben, népirtásokban,
emberi szenvedésben. Az elkövetkezô évtizedekben
derül majd ki, hogy civilizációnk melyik oldala gyôz
majd. Az emberi vagy az embertelen? Az isteni vagy a sátáni?
Ezek persze nagy szavak, és
túlontúl fellengzôsnek hatnak a visszafogottság,
az óvatos eufemizmusok kijelentések posztmodern korában.
Egyetlen mentségem az, hogy a problémáink is meglehetôsen
nagyok. Lehetséges, hogy az európai civilizáció
egyre inkább válságba kerül.
Civilizációnk legjobb
és legérzékenyebb elméi közül jó
néhányan már több mint egy évszázada
megsejtették, hogy válság közeledik, Kierkegaard-tól
és Baudelaire-tôl Schopenhaueren és Nietzschén,
Ezra Poundon és T.S. Elioton át Adornóig és
Foucault-ig, illetve Jaspersig és Heideggerig. Az 1940-50-es években
a második világháborúban aratott gyôzelem
és az európai újjáépítés
sikere megerôsítette a civilizációnk értékeibe
vetett hitet, óriási lendületet adott az embereknek,
nem hagyott idôt és teret a válsághangulat kibontakozására.
Mégis figyelemreméltó tény, hogy a mély
válságot ábrázoló erôteljes, megdöbbentô
víziók egy része közvetlenül a háború
után született, a 40-es évek végén és
az 50-es években. Elég, ha Camus
Közöny
ére
Beckett
Godot-
jára,
A játszma vége
címû
darabjára, vagy az abszurd mûvekre gondolunk. Ezeket a víziókat
a valós világ sokkhullámai kísérték
illetve követték. A koreai válság, a szovjet
birodalom feltartóztathatatlan terjedése, a vietnami háború,
a nukleáris fenyegetés, a Római Klub drámai
figyelmeztetései, az olajválság, az Észak-Dél
szakadék mélyülése, és végül,
de nem utolsósorban a minden képzeletet felülmúló
nyomor és emberi szenvedés, amelyet a tévé
képernyôje mindannyiunkhoz közel hozott.
Kortársaink közül
egyre többen érzik úgy, hogy válság közeledik,
sôt talán már itt is van, s egyre nô bennük
a szorongás. Hadd idézzek ezzel kapcsolatban valakit, akire
igazán nem jellemzô az európai dekadencia, a
fin
de siècle
hangulat, vagy a német
Weltschmerz
és
Kulturpessimismus
. A washingtoni Georgetown egyetemen 1990 végén
tartott elôadásában Zbiegniew Brzezinski „gyötrô
filozófiai szorongásról" beszélt:
„A demokrácia gyôzött.
A szabad piaci rendszer gyôzött. De vajon e hatalmas ideológiai
gyôzelem után miben hiszünk ma? Mi az, ami iránt
a demokratikus Nyugat embere ma igazán elkötelezi magát?
... A hedonista relativizmus? ... Azt hiszem, hogy ez az üresség,
ez a potenciális, ha ugyan nem tényleges üresség,
igen veszélyes..."
Az Atlanti-óceán másik
partján is kongatják a vészharangokat. A
Le Monde
-ban
nemrég megjelent cikkében Edgar Morin például
„damoklészi korunk halálos veszélyeirôl" beszél,
valamint „kétfajta barbárság" szövetségérôl:
a „ történelmi korok mélységébôl
felbukkant régi," és a „rideg, személytelen, mechanikus
és kvantifikáló új barbarizmus" szövetségérôl.
„Bolygónk végveszélyben van", állapítja
meg végül.
A Nyugat spirituális válságban
volna? Komolyan gondolják? Egyes kortársaink puszta romantikus
Schwärmerei
nek tartják az efféle szövegeket,
mások a „tömeghisztéria" egyik kísérôjelenségének.
A kultúrantropológusok szerint a változás fausti
civilizációnk fontos alkotórésze, s a „válság"
az egyik állapotból a másikba való átmenet
természetes velejárója. Mások azzal érvelnek,
hogy a válság nem a történelmi folyamat visszatérô
epizódja, hanem az emberi lét állandó, fontos
eleme.
A történészek
ezzel szemben rámutatnak arra, hogy civilizációnk
történetében több olyan idôszak is volt,
melyeket a mély kulturális és szellemi válság
korszakainak tekinthetünk. Például az i.e. 4-3. századi
Görögországban, amikor és ahol a klasszikus városállamok
és kultúrájuk összeomlása nyomán
mély válság alakult ki. Ilyen volt a római
civilizáció felbomlása a. 4. és 5. században:
ilyen a középkori világkép széthullása
a 15.- 16. században; ilyen az ipari forradalom kibontakozását
és a francia forradalmat követô nagy érzelmi-szellemi
válság (és megújulás) a romantika korában;
ilyen volt a századvég dekadenciája; ilyen volt klasszikus
kapitalizmus válsága és a totalitárius ideológiák
elsô nagy támadása az 1930-as években.
A mi korunk, a 20-21. század
fordulója talán a soron következô. Ami azt illeti,
meglepô volna, ha civilizációnk alapvetô struktúráinak
és intézményeinek gyökeres átalakulását
– mely ma példátlanul rohamosan és könyörtelenül
megy végbe – ne kísérné kulturális és
szellemi válság. Válság, amely csak akkor szûnik
majd meg, amikor kiforrtak már azok az új szemléletmódok,
magatartásformák, paradigmák, amelyek segítségével
már kezelni tudják az új problémákat,
és ki tudják aknázni az új lehetôségeket.
Egyetértek azokkal, akik
szerint semmi ok a pánikra. Az európai civilizáció
már eddig is számtalan társadalmi és kulturális
válságból került ki megerôsödve történelme
során, és semmi okunk kételkedni abban, hogy a jelenlegit
is megoldja majd. Másrészrôl viszont, ahogy nemrég
épp Clinton elnök mondta, „nem közönséges
korban élünk", és mindenképpen ostobaság
lenne, ha nem hallgatnánk azoknak a figyelmeztetésére,
akik úgy érzik és gondolják, hogy civilizációnk
válságba került.
Ebben a tanulmányban arra
szándékozom rámutatni, hogy a 20. században
az emberi szabadság és jólét terén történt
fontos és pozitív fejlemények ellenére, illetve
ezekkel párhuzamosan, civilizációnk néhány
központi értéke és tartópillére
alapjaiban megrendült. A kérdés az, hogy vajon vissza
lehet-e állítani, újból meg lehet-e erôsíteni,
vagy új struktúráknak, új értékeknek
kell felváltani ôket. S ha az utóbbi válasz
az igaz, vajon a nyugati civilizáció folytonossága
megmarad-e vagy sem.
Civilizációnk történetének
fontos válaszútjára érkeztünk...
Az ember a világegyetemben
Kétezer éven át
civilizációnk alapvetô hittétele volt az, hogy
az Ember a világegyetem középpontja, sôt célja
és értelme.
Talán több százezer
évbe is beletelt, mire ez a meggyôzôdés kialakult.
Mi ennek a folyamatnak csak a legutóbbi négy-ötezer
évét ismerjük viszonylag jól. S a mítoszok
tükrében az ember még fejlôdésének
ebben a kései szakaszában is új jövevényként,
kitaszított, magára hagyatott lényként jelenik
meg, aki kétségbeesetten küzd a számtalan veszélyt
rejtô ismeretlen világ idegen hatalmaival. A késôbbi,
sokistenhitû kultúrákban az ember helyzete már
jobb, bár még mindig nem egyértelmû. A klasszikus
görögök például még nem érezhették
úgy, hogy ôk alkotják a világegyetem középpontját,
értelmét és célját. Isteneik felelôtlen,
szeszélyes, bosszúálló, önzô, kiszámíthatatlan
lények voltak. Egyszer védelmére keltek az embernek,
máskor pusztulására törtek, és általában
közönyösen szemlélték az emberiség
örömeit és szenvedéseit. Az ember még mindig
törékeny jószág volt, aki nem érezheti
biztonságban magát ebben a világban.
További századok,
valamint a mítoszok és a vallások alapvetô megváltozása
kellett ahhoz, hogy a világegyetem középpontjába
kerülhessünk. Végül a nagy monoteista vallások,
a judaizmus, a kereszténység és az iszlám meghozta
az embernek a hitet és a bizonyosságot, hogy ô a világ
közepe. De legalábbis Isten szeretetének és odafigyelésének
a középpontja, Isten pedig maga az univerzum valódi
középpontja. Ez a hit két évezreden át
az európai kultúra meghatározó alkotóeleme
maradt. Bár a tudósok, és néha a filozófusok
is megkérdôjelezték, ez a hiedelem az emberek szívében
és lelkében mégis túlélte a ptolemaioszi
kozmogónia összeomlását, Galilei, Kopernikusz
és Kepler forradalmát. Sôt, túlélte a
18. századi szkepticizmust és a 19. századi materializmust,
darwinizmust és marxizmust is.
Lenyûgözô végigpásztázni
az emberiség küzdelmét, ahogy évszázadokon
át igyekezett fenntartani ezt a hitet. A mítoszokat és
a vallásokat, a néphitet és a mindennapi gyakorlatot
átszövik az olyan szimbólumok és rítusok,
amelyek erôsítik az ember hitét abban, hogy ô
és világa a világegyetem középpontja.
Az Édenkertet és Jeruzsálemet, Babilont és
Mekkát a világ közepének tartották. Az
„élet fája" az Édenkert közepén állott,
és a bûnbeesés után átalakult Krisztus
keresztjévé, amely a közhit szerint ugyanazon a helyen,
a világegyetem központjában állt. A középkori
katedrálisokat a Mennyei Jeruzsálem földi hasonmásainak
tartották. A templomtornyok csúcsai pedig az univerzum szimbolikus
középpontja felé mutattak. A perzsa és az arab
kertek vagy a navaho kunyhók az univerzum leképezései
voltak, lakóik úgy érezték, hogy harmóniában
élnek a világgal, melynek ôk alkotják a középpontját.
S még a végtelenségig lehetne sorolni a példákat.
Mindeme szimbólumok, rítusok
és technikák ellenére az utóbbi 50-100 évben
egyre inkább megrendült az a hit, hogy az ember és világa
a világegyetem középpontja. S ez nem is annyira a természettudományok
és a modern nevelés, mint inkább a 20. század
szörnyû eseményeinek és vívmányainak
a következménye. Manapság egyre többen hajlanak
arra, hogy elfogadják a nyomasztó felfedezést és
ítéletet: az ember nem középpontja és
célja a világegyetemnek, a világegyetem nem igazán
otthona az embernek. Küzdenie kell a túlélésért
egy veszélyekkel teli világban, amely, ha nem is ellenséges,
de mindenesetre vak, és közönyös az ô vágyai
és szenvedései iránt. S ez megrázó:
új félelmek és hajdani, archaikus, rég elfeledett
félelmek kavarodnak fel.
Az emberek persze igyekeznek védeni
magukat e sivár perspektívával szemben. Ebben segíti
és szolgálja ôket egy új társadalom és
egy új jövedelmezô ipar: a fogyasztói társadalom
és a szórakoztató ipar. Mindkettô napi huszonnégy
órán át árasztja az emberközpontú
univerzum illúzióját. Gondoljunk például
a misztikus és szent kék fényt sugárzó
tévé-képernyôkre. Nem olyanok-e, mint valaha
az oltárok és a szentségtartók voltak, a világ
középpontjai, hordozói és sugárzói
mindannak, ami fontos és szent? Azáltal, hogy odahozzák
nekünk a szobába az egész világot – a királyokat
és az elnököket, a filmsztárokat és a csillagok
háborúját – nem hitetik-e el velünk, hogy a világ
központjában vagyunk akkor is, ha a periférián
élünk, a legtávolabbi ország isten háta
mögötti falucskájában? Vagy gondoljunk a csillogó,
átriumos bevásárlóközpontokra: pálmafáikkal,
vízeséseikkel és üvegkupoláikkal nem valóságos
univerzumok-e, zárt, teljes, biztonságos világok,
melyek a szépség és az extázis szédítô,
mennyei kórusainak metafizikai csillogásával töltik
el az embert? És az áttetszô üvegcsarnokban méltóságteljesen
egyre magasabbra emelkedô aranyozott üvegliftek talán
nem a Mennybemenetel, az isteni, a transzcendens szférába
való fölemelkedés nagyszerû élményét
idézik? A látogató akarva-akaratlanul egy boldog világegyetem
középpontjában érzi magát.
E könnyen elérhetô,
fontos illúziókon kívül két választási
lehetôségünk van. Megpróbálhatjuk újjáéleszteni
magunkban a hitet és a meggyôzôdést, hogy e világ
borzalmainak és saját jelentéktelenségünknek
dacára valahogy mégis mi vagyunk az univerzum értelme
és célja. Vagy el kell fogadnunk, hogy elvesztettük
az emberközpontú világ biztonságát, amelyben
amúgy is csak röpke kétezer évig éltünk.
S akkor egy bizonytalan világban kell megtalálnunk a helyünket
és a lelki békénket. A kérdés az, hogy
hogyan teremtsünk magunknak szabadságot, értelmet és
méltóságot egy idegen és üres világban.
Ez már egy más civilizáció
lenne, a nyugati civilizáció új korszaka. Egy merôben
új világ, mely közelebb áll Szophoklész
vagy Shakespeare, Kierkegaard vagy Heidegger látásmódjához,
mint Arisztotelész vagy Botticelli, Kant vagy az UNESCO elképzeléseihez.
Morális univerzum
A világot kormányozó
erkölcsi elvbe vetett hit és remény a nyugati civilizáció
egy másik nélkülözhetetlen eleme volt. Az évszázadok
során óriási erôfeszítések árán
sikerült fenntartani ezt a hitet, meggyôzni önmagunkat
és másokat arról, hogy – egy metafizikai, isteni vagy
más hatalom által – a világban végül is
az igazság gyôzedelmeskedik; hogy ez egy igazságos
világ, amelyben láthatatlan erkölcsi rend uralkodik:
a jók elnyerik jutalmukat, a bûnösök méltó
büntetésüket; s amelyben még a gonosznak is helye,
sôt végsô soron pozitív szerepe van. E meggyôzôdés
nélkül nehezebb lett volna életben maradni a sok szenvedés,
halál és igazságtalanság közepette.
Mindannyian jól ismerjük
az Isten igazságosságáról szóló
értekezések, e türelmes és elkeseredett kísérletek
hosszú sorát, Szent Ágostontól Szent Anzelmen
és Aquinói Tamáson át Leibnizig. Jól
ismerjük a kísérletek érvényességével
szemben támasztott kételyeket is – Szent Ágostontól
Szent Anzelmen át Camus-ig. Az eredendô bûn tana vagy
mítosza által az ember még azt is elfogadta, hogy
ô a felelôs a gonosz jelenlétéért a világban.
Felmentette Istent a felelôsség alól, cserébe
viszont biztonságot és szabadságot élvezett
a tökéletesen jó és mindenható Isten által
teremtett világban.
Századunk egyik legmegrázóbb
felfedezése volt az, hogy nem morális, hanem abszurd világban
élünk. Egy elfogadhatatlan világban, amely ellen épp
a legjobbak, mint Kafka és Sartre, Camus és Beckett, Barth
és Tillich lázadni kényszerültek... A kérdés
az, hogyan éljünk egy olyan világban, amelyet lehet,
hogy nem egy végsô, egyetemes erkölcsi elv kormányoz,
amelyben lehet, hogy az erkölcs többé nem eredeztethetô
egy isteni lénybôl vagy transzcendens eszmébôl.
A probléma az, hogy bár elvesztettük azt a boldog bizonyosságot,
hogy egy erkölcsi princípium által vezérelt univerzumban
élünk, ezután is meg kell találnunk a módját,
hogy méltósággal és erkölcsi integritással
viseljük sorsunkat. S ha ez sikerül, ha képesek leszünk
kialakítani egy új erkölcsi paradigmát, civilizációnk
már egy más civilizáció lesz.
Racionális univerzum
Az a meggyôzôdés,
hogy a világ a ráció elvére épül,
s következésképpen az emberi értelem képes
felfedezni, megérteni és uralma alá vonni, a görögök
és a középkori skolasztikus filozófia óta
az európai civilizáció központi gondolata. A
felvilágosodás újabb lendületet adott ennek az
eszmének, és megerôsítette a hitet abban, hogy
a történelem folyamán az értelem legyôzi
majd az irracionalitás, a babona és az elôítélet
sötét erôit.
E hit és meggyôzôdés
a kezdetektôl fogva jelen volt az európai civilizációban,
bár sokan és sokféleképpen támadták.
A 19. század a tudományos gondolkodás elôretörésének
százada volt, de ugyanakkor maga a tudomány is aláásta
az univerzális racionalitásba vetett hitet. Hogy csak két
példát említsek: Marx például, minden
racionalitása ellenére kétségbe vonta a felvilágosodás
elvont ész fogalmának egyetemességét, bár
ô maga a helyére léptette a történeti racionalitást,
amely egy új világ fölépítésére
volt hivatva. Freud , feltárva a tudattalan irracionális
világát, lerombolta azt az illúziót, hogy a
világ a maga teljességében racionális, vagyis,
hogy az emberi ráció törvényei szerint mûködik.
Ô azonban még fontos szerepet szánt az analitikus értelemnek,
mely segít, hogy legyôzzük ezeket az irracionális
erôket, és bár boldogtalan, de az értelem által
kormányzott életet éljünk. A következô
lépést Nietzsche tette meg, aki történelmileg
kettôjük között helyezkedik el, s aki az értelmet,
a megismerést és az igazságot a hatalom akarásával
helyettesítette.
De az igazi sokk azonban a 20. században
következett be: a „pusztítás és erôszak
orgiájával" (Jan Patocka), a totalitarizmus és a fundamentalizmus
ôrületével, atavisztikus ösztönök és
indulatok feltámadásával, mely egész kontinenseket
árasztott el vérrel és szenvedéssel. Hogy Carl
Jungot idézzem: „Tökéletesen tudatában vagyok
annak, hogy a világ racionális rendjébe vetett hitem
– a béke és a harmónia uralmának ezeréves
álma – mára igencsak megfakult... Ha [a modern ember] betekint
saját elméjének titkos rejtekébe, olyan káoszt
és sötétséget talál, melyrôl mindenki
inkább szívesen elfeledkezne."
Ezek az események és
felfedezések számtalan gondolkodót indítottak
arra, hogy felülvizsgálja az értelemnek a modern európai
történelemben és egyáltalán az emberi
életben betöltött szerepérôl szóló
hagyományos nézeteket. A „modern kor zsákutcájáról"
beszélnek (Walsh), amikor „irracionális erôk törnek
a felszínre" (Jaspers) – „az értelem halála" következik
be, „az értelem felszámolja önmagát", „az értelem
értelmetlenséggé fajul" (Horkheimer), a „modernitás"
kultúrája veszélyesen kisiklott, és egyoldalú
vagy egydimenziós, tisztán „utilitárius", „töredékes",
„instrumentális" vagy „technikai" civilizációvá
torzult, amely elpusztította a társadalmi kommunikáció
hálózatait (Habermas), „szétzilálta az életet"
(Masaryk), eltorzította és elszegényítette
emberi lényünket (Jaspers, Tillich, Marcuse, Fromm stb.).
A kérdés most az,
hogyan alakítsunk ki valamiféle új racionalitást,
mely nem csap át önnön ellentétébe, irracionalizmusba
vagy totalitárius hiper-racionalizmusba fordulni; amely ellenáll
a hatalmi dominanciának; amely nem torzítja és csonkítja,
hanem fejleszti a személyiséget. Amely kikerüli a túlzott
leegyszerûsítés és a relativizmus csapdáját,
és képes megbirkózni a posztmodern világ szinte
végtelen változatosságával és pluralitásával.
Hogyan fejlesszünk ki egy ilyen új racionalitást, amelyik
biztonságosan elirányítana bennünket egy olyan
világban, melyet az emberi értelem törvényein
túl talán számtalan más törvény
és elv is kormányoz, melyet az emberi elme nem ismer, s talán
soha nem is fog megismerni. És végül: hogyan készítsük
fel magunkat arra, hogy mostantól fogva egy bizonytalan világban
kell élnünk, amelyet több mint kétezer éven
át legalábbis viszonylag biztonságosnak hittünk?
Autentikus lét
Minden nagy kultúra és
civilizáció elsôdleges feladatának tekintette,
hogy az igazi, „autentikus" létnek valamiféle modelljét
mutassa föl. A kérdés, hogy van-e egyáltalán
„autentikus lét", s ha igen, mik a meghatározó jegyei.
E kérdés Európában (és másutt
is) minden korban foglalkoztatta a legjobb elméket: prófétákat,
filozófusokat, költôket; Szókratészt és
Szent Ágostont, Spinozát, Kantot és Nietzschét,
Szophoklészt, Shakespeare-t és Dosztojevszkijt, és
másokat. Sokféleképpen határozták meg
az autentikus létezést, de mindannyiukban közös,
hogy egész életükben az autenticitást keresték.
Sokukat gyötörte az autenticitás
hiánya vagy elvesztése, köztük Szókratészt
és Szent Ágostont, Luthert és Pascalt, Kierkegaard-t
és Nietzschét. A 20. század legjelentôsebb gondolkodói
közül sokan szembesültek és küzdöttek az
autenticitás elvesztésének élményével.
Heidegger egyik központi gondolata, hogy a Lét kivonult az
életbôl és elrejtôzött; az emberek az amnézia,
az „egzisztenciális feledés" vagy a „létfeledés"
állapotában élnek. Jaspers a „szubsztancia elvesztésérôl"
és az isteneknek a világból való kivonulásáról
(
Entgötterung der Welt
) ír. Az „autentikus lét"
és elérésének nehézsége áll
Sartre filozófiájának a központjában.
Camus a „transzcendencia" pusztulásáról ír;
Ricoeur pedig arról, hogy a modern társadalmakból
eltûnt a „szent" dimenziója. Kolakowski a mítoszok
és a tabuk elvesztésérôl értekezik, „melyek
nélkül az emberiség nem maradhat fenn". Habermas az
„életvilág" pusztulásán bánkódik,
mely az autentikus emberi lét egyetlen tartománya volt. Jan
Patocka „lélekkel való törôdés" (
Sorge
für die Seele)
, Foucault az énünkkel való törôdés
(
souci de soi
) hanyatlásáról ír, mely
Szókratész óta az autentikus emberi élet, az
„igazi élet" legfôbb forrása volt. És így
tovább.
Új dekadencia? Divatos, intellektuális
spleen
? Néhány túlérzékeny lélek
problémája? Feltehetôleg nem csupán errôl
van szó. Az „igazi" élet, az új, valódi, megváltott
élet – a boldogság (a német
Glückseligkeit
vagy a francia
bonheur
értelmében – megvalósítása,
amely intenzív és autentikus, mindig is az emberiség
egyik alapvetô törekvése volt. Az évszázadok
és évezredek során a mítoszok és a vallások,
a mûvészetek és a mindennapi technikák különféle
utakat és recepteket javasoltak az autentikus lét elérésére.
Mai civilizációnkban, ahol még a különbözô
kutyaeledel-márkákat is akképpen reklámozzák,
hogy ez a márka „kihozza az igazi kutyát a kutyájából",
a hiteles, az igazi élet fontosságába vetett hit egyszerre
tetôzik és vesztette el igazi jelentôségét.
De vajon az autentikus lét
hiánya fölötti merengés nem csupán hiábavaló
és veszélyes intellektuális divathóbort? Nincs-e
igazuk a pragmatikus szemléletûeknek, akik szerint ahelyett,
hogy efféle kérdéseken boronganánk, inkább
korunk nagy kérdéseivel és feladataival kellene foglalkoznunk:
hogyan fejlesszük a gazdaságot anélkül, hogy tönkretennénk
a természetet, hogyan szilárdítsuk meg a nemzetközi
együttmûködés és béke alapjait, hogyan
csökkentsük a szegénységet, számoljuk fel
a járványokat, fedezzük fel világunkat.
Véleményem szerint
nem kell választanunk e két lehetséges magatartás
között. Shakespeare és Donne tragikus látásmódja
történelmünknek ugyanolyan fontos részét
képezi, mint az Erzsébet királynô, Drake vagy
Francis Bacon nevével fémjelezhetô cselekvési,
kutatási és uralkodási vágy. Akkor, illetve
néhány évtizeddel késôbb a puritán
prédikátorok és a barokk látnokok a hiteles
emberi lét újabb formáit fedezték föl
és kínálták kortársaiknak. A kérdés
ma az, hogy az elkövetkezô évtizedekben hol és
hogyan bukkannak majd föl a hiteles emberi lét új lehetôségei
és eszméi.
Az Ember mítosza
Manapság nagy zavar uralkodik
akörül, hogy valójában mi az Ember szerepe, fontossága,
értéke a világban. A 20. századot az emberi
személyiség kiteljesedésének koraként
szokás ünnepelni. De vajon ez a gyôzelem és kiteljesedés
tény-e vagy puszta illúzió? Bármi legyen is,
mindenesetre uralkodó nézet, mély meggyôzôdés
és ideológia, mely döntô hatással van az
emberek gondolkodására, viselkedésére és
életstratégiáira, erôteljesen alakította
20. századi nyugati civilizációnkat, és lenyûgözô
vívmányok forrása volt.
Furcsa módon, kiváló
gondolkodók egész sora állítja, hogy az igazság
ennek épp az ellenkezôje. Szerintük az Ember gyôzelme
csupán az érme egyik oldala, vagy puszta illúzió,
mert a modern individualizáció folyamatában az Ember
„elvesztette önmagát". Az ember mítosza egyébként
már a 20. század közepe elôtt is megingott. Freud
az ént „három hatalmasság gyenge rabszolgájának"
ábrázolta. Bergyajev „a személyiség elvesztésérôl"
ír, Goffman szerint az én megsemmisült, és csupán
egy kérészéletû, a szituációból
fakadó valóság marad, mely az emberek közti kommunikációs
rítusokban jelenik meg. T.S. Eliot szerint „az eredendô bûn
gondolatának eltûnésével, az intenzív
morális küzdelem eszméjének eltûnésével,
... az emberi lények ... egyre kevésbé valóságosakká
válnak." Horkheimer „az én megcsonkításáról"
beszél. Walsh „az Ember lerombolásának" folyamatáról
ír.
A dolog iróniája,
hogy a 20. században a modern Embert nemcsak ezek a problémák
gyötrik, hanem még egy új, nyomasztó felelôsség
is terheli. Arra kényszerül, hogy elfogadja: ô a jelentés
és az értelem végsô letéteményese
egy olyan világban, amely – „Isten halála" óta, és
miután a történelem sem váltotta be világmegváltó
szerepét – elveszítette a cél és a jelentés
hagyományos forrásait. Ez radikálisan új helyzet.
Hiszen az „élet értelme" – bármi is az – mindig a
mindennapi élet és a valóság fölött
állt. Ma azonban immanensé vált. Az embernek önmagában
kell megtalálnia önmaga és az élet értelmét.
S ez nehéz, sôt talán lehetetlen és abszurd
feladat. Hogyan is találhatna meg önmagában valami olyat,
ami túlmutat saját mindennapi létén, anélkül
hogy Istenhez, az Ideák világához, a Társadalomhoz
vagy a Történelemhez fordulna? Charles Taylor így fogalmazza
meg ezt a dilemmát:
„ Az önmegvalósításról
alkotott képünk elôfeltételezi, hogy vannak énen
túli fontos dolgok; hogy vannak olyan javak és célok,
melyeknek az elômozdítása fontos lehet számunkra,
s amelyek megadhatják azt a jelentôséget, melyre teljes
élethez szükségünk van. A tökéletes,
következetes szubjektivizmus az üresség felé tart:
semmi sem számíthat beteljesülésnek egy olyan
világban, melyben gyakorlatilag semmi más nem fontos, csak
az önmegvalósítás."
David Walsh gondolatmenete is hasonló:
„...lassan kezdjük megérteni – Nietzschével és
Dosztojevszkijjel együtt –, hogy az ember képtelen egy autonóm
erkölcsiséget a saját akaratának érvényesítésére
alapozni." „Csak olyasvalaki állíthatja azt, hogy az emberek
maguk alkotják saját létük szabályait,
akinek fogalma sincs civilizációnk történetérôl."
Az emberi személyiség
új szerepe, úgy látszik, egy másik fontos tapasztalattal
is ellentétben áll. Hogyan lehetne az Ember minden jelentés
és érték forrása egy olyan korban, amikor az
a hit, hogy az ember lényegében jó és erkölcsös
lény, alaposan megingott. A felvilágosodás és
a felvilágosodás eszméire épült modern
európai civilizáció egyik legalapvetôbb meggyôzôdése
az volt, hogy az ember alapjában véve racionális és
morális lény. Igaz, hogy a felvilágosodás legjobb
elméi közül néhányan, Rousseau, Voltaire,
Kant – és követôik – tisztában voltak az emberben
lakozó sötétebb erôkkel is. De a mérleg
nyelve a 19. század derekáig inkább a pozitív
oldal felé billent. Az elsô valódi csapásokat
Kierkegaard és Schopenhauer, Darwin, Nietzsche és Freud eszméi
jelentették. Az erózió a 20. században vált
erôteljessé, amikor a két világháború
atrocitásai, Auschwitz és a Gulag borzalmai, Bosznia és
Ruanda szörnyûségei ismét bebizonyították,
hogy az emberi civilizáció racionális felszíne
alatt szörnyetegek tanyáznak. Hogyan építsük
reményeinket az emberre mint a jelentés és érték
végsô forrására, ha ilyen fenyegetô árnyakkal
van teli a lelke?
Ezeket a kétségeket
és félelmeket a mai nyugati civilizációban
sokan osztják. Figyelemreméltó, bár persze
korántsem bizonyító erejû jelenség az
olyan könyvek, filmek és televíziós sorozatok
elképesztô népszerûsége és burjánzása,
melyekben emberi lények hirtelen szörnyekké változnak.
Vagy az olyanoké, amelyekben valami szörnyûséges
bújik elô belôlük: farkasember, idegen bolygóról
jött szörnyeteg vagy maga a Sátán. A Dr. Jekyll
és Mr. Hyde típusú tudathasadásos történetek
népszerûsége is az emberben lakozó ismeretlen,
pusztító erôk iránti vonzódásra
s a tôlük való rettegésre utal.
A haladás mítosza
A történelembe és
a haladásba vetett hit évszázadokon át a modern
európai civilizáció egyik sarkköve volt. Más
földrészeken, más civilizációkban élô
emberek szemében ez volt az európai civilizáció
egyik legszembeszökôbb vonása, s még ma is egyik
fontos mozgatóereje világunknak.
A haladással s még
inkább annak üdvös voltával kapcsolatos elsô
kételyek már a 18. században felmerültek – még
az eszme hangadó képviselôinek, például
Kantnak és Voltaire-nek az írásaiban is. Rousseau
éles támadása haladás és civilizáció
ellen – mely furcsa módon késôbb a haladás és
a forradalom legszélsôségesebb elméleteihez
vezetett el – szintén jól ismert. Ugyanez a kettôsség
a romantikában is jelen volt, (amely azonban itt sokkal inkább
az érzelmekre és a nép és nemzet eszméjére
épült, mintsem a rációra és az egyénre),
másrészt viszont erôs nosztalgiát érzett
a múlt iránt, és félt a modernitás durva
elôretörésétôl.
A haladás eszméjével
kapcsolatos kételyek és bíráló vélemények
a 19. század során megsokasodtak. Kierkegaard, aki élesen
támadta Hegel evolúcióba vetett hitét és
optimizmusát; Schopenhauer a maga általános pesszimizmusával;
Nietzsche, aki az európai civilizáció állítólagos
haladását szánalmas dekadenciának bélyegezte;
vagy mondjuk Max Weber, aki az iparosodás és a bürokratizálódás
veszélyeire már korai írásaiban is figyelmeztetett...
A 20. században az áramlat
még inkább a haladás eszméje és mítosza
ellen fordult. Spengler, Toynbee, Sorokin és mások a ciklikus
visszatérés elméleteit állították
szembe a haladás híveinek lineáris fejlôdéselméleteivel.
Eliade a „Történelem terroráról" és az
„örök visszatérés" mítoszainak a fontosságáról
írt. Heidegger és Camus, Freud, Marcuse vagy Reik a modern
európai történelmet sokkal inkább a sötét,
veszélyes hanyatlás korszakaként, mint haladásként
ábrázolták. Niebuhr és Ricoeur tiltakozott
a történelem haladásként és önbeteljesítô,
önmegváltó folyamatként való túlzottan
optimista értelmezése ellen. Hayek és Popper élesen
bírálta a 19. és 20. századi historicizmust,
amely megfosztja az embert szabadságától, és
bírálta a tökéletes társadalomról
szóló utópiákat, melyek a 20. században
totalitárius államokhoz és eszeveszett pusztításhoz
vezettek. Carl Jung, a maga jóval érzelmesebb módján,
egy 1928-ban írott esszében arra figyelmeztetett, hogy „a
modern ember ma már kezdi látni, hogy minden lépés,
melyet az anyagi 'haladás' irányába teszünk,
biztosan növeli esélyeinket, hogy egy még hatalmasabb
katasztrófába torkolljunk". David Walsh pedig azt kérdi:
„Vajon szükségszerû
kapcsolat áll-e fenn az egyetemes emberi haladás ígérete
és az állandó emberi kudarc valósága
között; a szép új világ víziója,
és a vízió elképesztô emberi ára
között; az emberi hatalom nagyfokú növekedése
és a hatalommal való visszaélés legalább
ilyen nagy mértéke között? ... Elveszítettük
a hitünket a nagy újkori kísérletben s e kísérlet
prométheuszi mítoszaiban." „Hogyan eredményezhet az
egyetemes emberi jólét keresése ennyi emberi szenvedést?"
Kolakowski még messzebb megy,
amikor a naiv historicizmus és utópizmus elleni tiltakozásában
a történelmet Phalaris bikájához hasonlítja.
A mítosz szerint Phalaris türannosz ellenfeleit elevenen megsüttette
egy rézbikában, amelybôl a haldokló áldozat
sikolyai csodálatos dallamként szûrôdtek ki.
Még ha ezeket az apokaliptikus
víziókat nem fogadjuk is el, azt a következtetést
mindenképpen levonhatjuk, hogy miután két évszázadon
át a történelem megadta az európai embernek a
„horizontális transzcendenciába" való menekülés
lehetôségét, manapság a „megváltó
történelemben" való hit is egyre inkább múlóban
van.
Igaz, hogy az európai civilizáció
évszázadokon át jól megélt a haladásba
vetett „modern" hit nélkül. De ma, miután ez több
évszázadon át alapvetô és elidegeníthetetlen
hittétel volt, elvesztése súlyosan megzavarja az egész
rendszert. Lehetséges, hogy az elkövetkezô évtizedekben
meg kell majd tanulnunk egy olyan világban élni, amelyben
a fejlôdés 19-20. századi hitét és gondolatát
már valami mással kell helyettesítenünk.
A kötéltáncosok
Itt most meg kell állnom.
Szándékom nem az volt, hogy hanyatlás és pusztulás
eszkatologikus vízióját fessem meg, csupán
az, hogy alátámasszam azt a hipotézist, hogy a nyugati
civilizáció néhány alapvetô eszméje
és értéke alapjaiban megrendült. Nem lehet kizárni
egy eszmei-szellemi-spirituális válság kibontakozásának
lehetôségét.
Másrészrôl viszont
hangsúlyozni szeretném, hogy az európai történelem
már számos mély válságon ment keresztül,
s ez így lesz a jövôben is. Az európai társadalmak
már jó néhány társadalmi és szellemi
válságokat éltek már túl, és
semmi okunk kételkedni erejükben és eltökéltségükben,
hogy a továbbiakat is túlélik majd. Történelmünk
válságait általában a megújulás
és az újjáteremtés idôszakai követték.
A kérdés az, hogy
vajon fel vagyunk-e készülve a mi Reneszánszunkra vagy
Reformációnkra; hogy vannak-e eszméink, és
van-e tisztán látásunk, bátorságunk
ahhoz, hogy megbirkózzunk korunk problémáival. Emlékezzünk
vissza, hogy az 1930-as években a problémák megoldására
való képtelenség nyitott utat a félelmetes
pusztításba torkolló álmegoldásoknak,
melyeket a fasizmus és a bolsevizmus totalitárius ideológiái
kínáltak.
Be kell vallanunk magunknak azt,
hogy nem föltétlen rendelkezünk elegendô s megfelelô
eszközökkel a megújuláshoz. Liberalizmus és
konzervativizmus, szociáldemokrácia és utilitárius
társadalomfilozófia, egzisztencializmus vagy perszonalizmus,
neokantianizmus vagy posztmodernizmus: mind-mind fontos szerepet játszhatnak
civilizációnk megújításában,
újradefiniálásában. De új gondolatokra,
új eszmékre is nagy szükség van.
Ám ez csak akkor sikerülhet,
ha új eszközeink, új eszméink, új megérzéseink
is lesznek.
Másrészrôl azonban
fontos tanulságokkal is szolgált ez az évszázad.
Elôször is szerénységet és alázatot
tanultunk, vagy kellett volna tanulnunk. Talán azt is megértettük,
hogy még a
high-tech
babilóniai tornyai is összeomolhatnak.
Föl kell készülnünk arra, hogy miután egy-két
évszázadon át a viszonylagos biztonság illúziójában
éltünk, kialakuló új civilizációnkban
a bizonytalanság és a bizonytalanság élményének
elviselése fontos szerepet játszik majd. S ez nem föltétlen
baj. Hogy a nemrég elhunyt Karl Poppert idézzem: „Valóban
szükségünk van reményre; remény nélkül
cselekedni, élni meghaladja erônket. De többre nincs
szükségünk, és nem is szabad, hogy többet
kapjunk. Bizonyosságra nincs szükségünk."
Egyetlen dolgot nem engedhetünk
meg magunknak: azt a felelôtlenséget, hogy nem veszünk
tudomást a lehetséges válság tüneteirôl.
Velünk született hajlamunk van arra, hogy ne vegyünk észre
olyan dolgokat, amelyek megzavarják békénket és
nyugalmunkat. Ez az alvajárás manapság nem más,
mint veszélyes nemtörôdömség és elfogadhatatlan
luxus. A kelet-európai társadalmakat már elborította
a mély gazdasági, társadalmi és szellemi válság.
Nyugati szomszédaink még talpon vannak, sôt a kötéltáncos
virtuóz közönyösségével – és
rejtett szorongásával – táncolnak fenn a magasban.
Mindannyian reméljük, hogy átkelnek a szakadékon,
mielôtt lezuhannának. Ám egyre inkább úgy
látszik, hogy a kötél másik végén
sem a biztonság vár rájuk.
Azok a rajzfilmek jutnak az eszembe,
amelyekben Donald kacsa vagy Tom, a macska kiszáguld az ablakon
túlfut egy szakadék szélén, majd egy darabig
tovább szalad a levegôben, míg végül hirtelen
észreveszi, hogy nincs talaj a lába alatt: és lezuhan.
Ideje, hogy mi is észbe kapjunk. Lehet, hogy már a mi lábunk
alatt sincs kötél...
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu