DARVASI LÁSZLÓ

Szerezni egy nõt

Nem dicsekvésképpen mondom, de a mi földünk olyan, hogy gyakorta találunk rajta emberi maradványokat, hullákat vagy éppen csak gondatlanul elhagyott testrészeket. És valamiképpen kialakult az a jó szokásunk is, hogy mindenki számon tartja a maga halottját. Szánalmas, gyarló életünk ára ez talán, csak hogy belenézzünk egy tetem arcába, akire a laktanya mellett, a homokbányánál vagy a veteményesünkben bukkantunk, és többé már nem feledjük a halál vicsorgását. Magam is találtam már hullát, nem is egyet, ám a legtöbbre Siposka Sípos lelt, a bolondunk, aki Palicsra is átjárt fürödni, pedig nem volt útlevele sem. Siposka Sípos egyszer fölfedezett egy tömegsírt is, de ezt nem tekintettük érvényesnek. A tömegsír nem illett bele a mi szolid és túlzásoktól mentes versengésünkbe. Azért ennyire nem voltunk éhesek. És különben is. Siposka Sípos úgynevezett tömegsírjáról, mely húsz-huszonöt ember csontjait rejtette egy kukoricás alatt, köztük gyerekekét meg lovakét is, késõbb kiderült, hogy Milenka Carica õsei temetkeztek oda.
Azon a kora tavaszon Milenka Carica emberei betévedtek a földjeinkre, összevéreztek és leokádtak néhány gyalogösvényt, megsirattak néhány fûzfát, kubikgödröt, végül pedig megérezték Baba Franciska hónaljszagát, aki a legszebb nõ volt a környéken, és volt egy aranyfoga is. Baba Franciska volt az én szerelmem, rá vágytam, vele álmodtam, az õ árnyékát fényesítettem, az õ lábnyomát számolgattam elalvás elõtt, az õ illatát lélegeztem, de õ csak nevetett rajtam. Sírtam, amikor megtudtam, hogy Milenka Carica emberei összenyálazták Baba Franciska szívét. A lányra Siposka Sípos talált. A berevaci homokbánya mellett kaparták el. Siposka Sípos, aki gyakran sétált arrafelé, azt mesélte, hogy egyszerre elvakította valami fényesség. Mintha tükörrel világítottak volna a szemébe. Elõször azt hitte, látomása van. Hunyorogva óvakodott a fényforrás felé, és közben azért imádkozott, nehogy Istenbõl találjon egy darabot. Így lelt Baba Franciska nyáltól fénylõ bokájára, mely kilógott a földbõl, s a körmök szikráztak a lábujjain. Siposka Sípos kikaparta Baba Franciska hulláját, aztán, ahogy illik, keservesen megsiratta a lányt, majd pedig kitörte az aranyfogát. Miután végzett, leballagott a kocsmába, fizetett boldog-boldogtalannak, és azt üvöltözte, ünnep van, jubileum van, mert az idén megtalálta a tizedik halottat.
Az embereknek jószerivel meglepõdni se volt idejük. A második kör pálinka után berontott a kocsmába Baba Franciska. Kócos volt, a ruhája megszaggatva, szép alabástrom nyaka csupa por, az arca sár és homok.
Egyszóval igencsak gyalázatosan nézett ki, habár melyik nõ lenne az, akin nyomtalanul múlna el néhány napi tetszhalottság, ráadásul a hideg föld alatt, amikor a húsunkat kikezdik a férgek és a rágcsálók. Mindezek tetejébe a lány aranyfoga is hiányzott. Valójában nem a vágyakozás teszi tönkre az embert. Hanem a megszokásokhoz való esztelen ragaszkodás, amikor el se tudjuk képzelni, hogy másként is lehetne az, ami van. Baba Franciska sikoltozva követelte Siposka Sípostól az aranyfogát, s közben fölborította a szerencsegépet, levert a pultról néhány söröskorsót és pálinkáspoharat. Olyan szépen csinálta, hogy senki sem bánta az indulatát. Ám Siposka Sípos hajthatatlan volt. Úgy érvelt, hogy Baba Franciska szívét addig nyalogatták és harapdálták Milenka Carica lázas, ragacsos homlokú emberei, míg az meg nem állt, vagyis ha fölhagyott a dobogással, akkor Baba Franciska sem élhetett már, márpedig van egy olyan, mindünk által tiszteletben tartott egyezség, miszerint a halottak értéktárgyai, ruhadarabjai a megtalálót illetik, mintegy jutalom gyanánt, ha tehát Baba Franciska nem volt életben, õ, Siposka Sípos jogosan törte ki a lány aranyfogát. Arról õ igazán nem tehet, hogy Baba Franciska késõbb vette a fáradságot, és feltámadt. Gondolta volna meg hamarabb a Baba Franciska. Mérlegelt volna, például. Hiszen mindenki elõtt nyilvánvaló, hogy a föltámadása után mennyire kiszolgáltatott az ember, gyakran meggyalázott és a húsáig kifosztott állapotban tér vissza a semmibõl, amit halálnak is nevezünk, no és egyáltalán, mutatott ki Siposka Sípos a kocsma elõtt porladozó kõfeszületre, gondoljon csak Baba Franciska arra az illetõre, akit Jézus Krisztusnak neveztek egykor, s néhány követõje ma sem hívja másként, azzal is mi történt a föltámadása után. Siposka Sípos például úgy ítéli meg, hogy ha a Jézus Krisztus a keresztre való fölszögezéséig, úgymond, többé-kevésbé ura volt a helyzetnek és bírt némi befolyással a dolgok alakulását illetõen, ez a föltámadása után már egyáltalán nem állítható, úgy tehát ha Jézus Krisztus halott marad, békében és boldogságban nyugodhatott volna a semmiben, amit halálnak is neveznek, a föltámadással azonban alaposan rontott a helyzetén, majdhogynem ellehetetlenítette magát, hiszen azóta, és ezt aranyfog nélkül is beláthatja Baba Franciska, folyamatosan szembesülnie kell azzal, hogy egyáltalán nem ura a helyzetnek, hogy nincs túl nagy, mondhatni alapvetõ befolyása a dolgok alakulását illetõen, ezért aztán, beszélt egyre halkabban Siposka Sípos, tisztelettel megkéri Baba Franciskát, hogy ne sikoltozzon õneki, és ne hisztériázzon, és ne követelõzzön, és fõként ne verjen le több feles poharat, az aranyfogat õ nem fogja visszaadni.
Mire Baba Franciska halkan, némiképp megrendülten azt kérdezte, akkor se adná vissza, ha Siposka Sípos pipacsot dughatna a combjai közé, ha kinyalhatná a napfelkeltét a mellei alól, ha halpikkelyeket ragaszthatna végig a gerincére, mire a fiú nevetett, s a fejét rázta, úgy látszik, nem csak Jézus Krisztus, de Baba Franciska se bír túl nagy befolyással a dolgokra a föltámadása után.
Azzal fölrikoltott, és kitáncolt a kocsmából.
Álltam a söntésre könyökölve, és ámultam félrebillent fejjel. Szívszorító, lírai jelenet volt. Csönd lett, mint az esztendõ elsõ hófútta napján, amikor magányos farkas bámul be az udvarunkba. A nevem Wolf. Baba Franciska tekintete tétován körbejárt a kárörvendõ vendégek gyûrött, ostoba arcán. A szép ugyan kiszolgáltatottabb, mint a rút, de a kiszolgáltatottságban is szép marad. Baba Franciska odaszédelgett hozzám, és a karomba kapaszkodott a fogaival. Földszaga volt és féregszaga volt. A hajából, mint az idõ, pergett a homok. Szép volt. Úgy szerettem, mint soha még.
Segítsen, drága Wolf!
Segítek, Baba Franciska, mert szerelmes vagyok beléd!
Úgy nézett, mint egy gazdátlan, szomorú állat. Angyal volt, semmi kétség. S talán ezért angyal lettem én is, ha ránéztem, ha csak rá gondoltam, ha megérintettem. A nagy szerelmekben az a csodálatos, hogy a szenvedély lassanként ahhoz hasonlatossá gyûr, hajlít és alakít bennünket, aki a vágyunk tárgya. Nem azért szeretem, mert olyan akarok lenni, hanem mert arra vágyom, hogy kiegészítsen.
Maga szerint is hiábavaló volt föltámadnom, Wolf?
Éppen ellenkezõleg gondolom. Én a szerelem híve vagyok, Baba Franciska, s mert nem hiszek a föltámadásban, úgy vélem, meg sem halhatott igazán.
Pedig én tényleg föltámadtam, szólt sértõdötten Baba Franciska, és lehajtotta a pálinkámat.
Tudtam, hogy nem lesz könnyû Siposka Sípossal dûlõre jutni. Ami rögeszmét egyszer a bolondok a fejük kertjében elpalántáznak és gondoznak, szinte lehetetlen kitépni onnan. Ráadásul Baba Franciska aranyfoga tényleg szépen fénylett, s meg lehetett szólítani ukránul, cigányul, szlovákul és magyarul is. Siposka Sípos szökdécselve járta a vidéket, vígan dalolt, mutogatta a zsákmányát, s néha játékból egy kipeckelt pofájú birka szájába illesztette, s az állatot így hajtotta végig a falun. A kocsma kõkeresztje elõtt megálltak, ahol Siposka Sípos órákig röhögött a mutatványon. Tudtam, hogy hízelkedéssel és ígérgetéssel semmire sem megyek, mert bár Siposka Sípos valóban bolond volt, azért ravaszabb volt nálam. S erõsebb is volt, nagyobb is volt, egyszóval úgy tetszett, kevés az esélyem. Csak az adott némi reményt, hogy a természetemnél fogva kegyetlenebb és rosszabb voltam Siposka Síposnál. Ha nõni akar a fû, nõjön. Különben a fû is szerelmes típus, akárcsak egy halott. De míg a halottak a föld alá kerülnek, addig a fûszálak az ég lelógó hasában parázsló lukakat és hasadékokat tömik el. A fákról nem is beszélve. A tarkómat égette Baba Franciska vádló, könyörgõ, szemrehányó tekintete. Angyal voltam, mert szerelmes voltam. Láttam, hogy nõ a fû, hogy recsegve, ropogva forog maga körül az ég. És bombáztak is. Milenka Carica emberei véres szájjal énekeltek.
Aztán egy éjszaka eszembe jutott, mit kell tenni.
Hallgattam a bombázók moraját, szokás szerint. Még aznap éjjel összekapargattam a megtakarított pénzemet, fölfeszítettem a kocsma raktárát, italt, cigarettát és kekszet vettem magamhoz, a feszület elõtt pedig grimaszt vágtam.
Hova megy, Wolf?, kiáltott utánam barátom, a szél Baba Franciska elfúló, reszketeg hangján.
Dubrovnikba, szerelmem, fordultam vissza.
Nem hiszek magának, Wolf!
Jöjj, ha nem hiszed, szélbarátom!
Így történt, hogy a hosszú és fáradságos úton végig velem járt a szél. Beszélgettünk és dúdoltunk, feleseltünk egymással, néha dicsekvésbe fúlt a nap, néha együtt aludtunk. De csak azért érkeztünk meg Dubrovnikba, mert szerelmes voltam. Lázasan jártam a várost. Raguza üdvözölt. Az öregember a Prijeko utca egyik kõpadján ült. Nézett engem. Hosszú, sárga ujjaival dohányt sodort. Gondoltam, majd csak kiböki, mi furdalja az oldalát.
Te is lövetted a várost, emberke?
Értettem a kérdés lényegét.
Nem lövettem, csak sokat meséltem róla, mondtam neki. Bárhol és bármikor szóba hoztam. Tudja, öreg, az ember, akarja, nem akarja, végül olyanná változik, mint a történetei. Szerelem vagy árulás, néha egyre megy. Talán ez is egy betegség. Meséltem, öreg, arról, hogyan lövik és bombázzák, árasztják el kartácstûzzel Raguzát. Hogy megsebzik a kikötõ kékjét. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy nekem is lõporszagú a bõröm.
Az öreg szívta a cigarettáját, s néha bekapott egy szõlõszemet az ölében tartott tálkából. De nem volt foga, ezért az ínyével roppantotta össze õket.
A nevem Ivan Dubrovnik, mondta.
Wolf vagyok, bólintottam.
Kegyetlen embernek látszol.
Az vagyok, öreg, kegyetlen és ostoba. Szerelmes vagyok.
Az öreg most megfogott egy szõlõszemet, s maga mögé gurította. Kisvártatva fiatal lány hozta a tenyerében a gyümölcsöt. Ingatta a fejét, nyáladzott. A szoknyáját combtõig föltûrve hordta. Odalépett hozzám, s a számba adta a szõlõszemet, csak hogy megtudjam az életét. Soha nem éreztem ilyen édességet. Megtudtam tehát, hogy a lány Dubrovnik bombázása idején õrült meg. Éva Dubrovnik volt a neve, és a bombázás óta nem öregszik, csak a nyálát csorgatja, és álmában beszél a tenger fölött megsebzett kékhez. Éva Dubrovnik nem az ágyúdörgésbe, a becsapódó lövedékek robbanásaiba és a kõfalak fájdalmas recsegéseibe, és nem is a törmelék szorgos hullásába õrült bele, hanem abba, hogy az apja teraszának udvarán álló kicsi faasztalon remegtek az ásványvizes poharak, amíg tartott a háború, azok a bombázások közti baljós szünetekben is remegtek. Éva Dubrovnik eszelõsen bámulta õket, s végül egy véres, hajnali sikoltással kiszakadt az épelméjûek, bölcsek, okosok képtelen világából.
Kézen fogtam a lányt, az enyém volt.
Fizettem érte pénzzel és mesékkel Ivan Dubrovniknak.
Utaztunk aztán, mert sietni kellett. Ha a Nap felé néztem, jajgatást hallottam. Bolond volt Éva Dubrovnik, valóban. Útközben mégis megálltunk a jakulevói föltárásnál. Milenka Carica emberei figyeltek bennünket, de nem érdekelt. Ki tudja, hanyadik szakasza, menete zajlott a föltárásnak, melyet egy féllábú, csonka kezû angol irányított akkoriban. Nem volt könnyû dolga. Ha az ásatás keleti oldalán kimerülni látszott a föld, ha úgy vélhették a munkások, hogy a rétegek már nem tudnak újabb emberi sorsokról dalokat és verseket elzokogni, akkor a föltárás nyugati medencéjénél omlott le a fal, hogy az omlás mögül újabb barlang vagy hasadék torka ásítson rá az emberekre, s tudassa, rejt még csontokat, körmöket és hajcsomókat a mély. Álltam a jakulevói föltárásnál, bámultam a mesterségesen emelt dombokat, porkupacokat, és valahogy az volt az érzésem, hogy a munkálatoknak soha nem lesz vége. Abba sem lehet hagyni, és vége sem lesz.
Légy erõs, Wolf, hirtelen ez a gondolatom támadt.
Éva Dubrovniknak most is csorgott a nyála, ahogy szótlanul remegve nézett. Ám a nyál színe a csillogó ezüstrõl egyre sötétebbre váltott, igen, tudtam már, vér színezte át Éva Dubrovnik nyálát, s ez pedig nem jelentett mást, mint hogy tisztul az elméje, hogy oszlik a tudatát belengõ jótékony sötét. Márpedig ha Éva Dubrovnik kijózanodik, fuccs a tervemnek. Egészen közel hajoltam az arcához.
Mi lenne, ha egyszerre mind föltámadna?, kérdeztem halkan. Láttam a lány szembogarán az arcomat tükrözõdni. Mi lenne, ha egyszerre mind itt állna, nevetne vagy bosszankodna, itt állna taknyosan, itt állna elõttünk orrot piszkálva, éhesen és boldogtalanul?
Siposka Síposnak hívják, suttogtam. Egy nap holtan találta a mezõn a családját. Siposka Síposnak hívják, és a boldogság mellett döntött.
Éva Dubrovnik a fejét rázta hitetlenkedve.
Ült a halottak fölött Siposka Sípos, és azt mondta, azt híresztelte, hogy a vidék legboldogabb embere lesz ezután.
Úgy nevetett Éva Dubrovnik, mint a vízesés, kacagott, rázkódott a válla, és újra fényesen csorgott a nyála. Néhány nap múlva hazaértünk. Piszok a körmünk alatt, kóc a hajunkban. A lány engedelmesen követett, soha nem mondta, hogy éhes, nem panaszkodott, hogy szomjas vagy hogy zavarja barátom, a szél, mely folyton a nyomunkban járt, és a jakulevói föltárásról lihegett újabb és újabb fejezeteket a fülébe. Éjszaka értük el a falu határát.
Wolf vagyok, suttogtam a határjelzõ lábánál, visszajött Wolf, sziszegtem a rossz szagú sötétnek, mire a kutyák fölhagytak a vonyítással. A lányt a fészerembe rejtettem, száját kendõvel kötöttem be, ne világítson a nyála. Már futottam is a szerelmem házához. Vérszag volt, halálszag volt. Baba Franciska ablaka sötéten, nyitva tátongott.
Nem vagy angyal már, drága Baba Franciska?
Elhagyott maga is, Wolf, zihálta bentrõl a szerelmem. Szeretlek, és csak téged foglak szeretni, nyüszítettem az ablaka alatt. De nem adtam föl a reményt. Reggel az volt az elsõ dolgom, hogy mákot szórtam a számba. Siposka Sípos a kocsma elõtt ült, és az aranyfoggal játszott.
Mit akarsz, Wolf?, pislogott rám gyanakodva.
És én, a Wolf nevû emberke, aki kegyetlenebb és rosszabb voltam, mint õ, mesélni kezdtem neki. Minden szavam Éva Dubrovnikról szólt, ám óvakodtam kimondani a lány édes, nyáltól fénylõ nevét. Siposka Sípos egyre merevebben nézett, a homlokán szétázott a gyûlölet penésze. Meséltem a dubrovniki poharak csengését és remegését, meséltem a bombák sivítását, meséltem a szõlõszemek halk, halálos gurulását az évszázados köveken, elmeséltem a lány pattanásos vállát, aszott melleit, szárazon izzó, néma szemérmét, és elmeséltem neki a kést, amellyel Jakulevó után csókolózott. Hallgatott Siposka Sípos, mint a halottak, akik nem támadnak már soha föl. És ez nekem elég volt. Tudtam, jó úton taposom a szart. Siposka Sípos, legyen bár bolond, õrült, legyen az utolsó agysejtjéig háborodott, a kezemben van. Hatalmam van fölötte. Csak a szerelmem állapota aggasztott. Már az éji repülõzúgás sem érdekelte, nem kémlelte az eget, a sötétben úszó felhõk lelógó, mocskos hasát. Baba Franciska beteg volt, mint az elfelejtett méz. Lefogyott és hullott a haja, a bõre megsárgult, és éjszakánként a berevaci homokbánya mészfehér férgeirõl dúdolt, akikkel még Milenka Carica emberei ismerkedtették össze. Ültem mellette, és sírtam.
A nevem Wolf, suttogtam.
Visszahozom az aranyfogadat, Baba Franciska.
Néhány nap múlva Siposka Sípos hosszan könyörgött, adjam oda neki Éva Dubrovnikot. Nem adtam. Átléptem a bolond árnyékán, vissza se néztem. Utánam szaladt, a karomat rángatta, megütött. Üvöltve követelte Éva Dubrovnikot. Meséltem tovább. Hagytam, hogy verjen, hagytam, hogy kínozzon, hagytam, hogy a számba átkozzon. Aztán elcsöndesedett, mint barátom, a szél, aki szeret a naplementében gyönyörködni, s ilyenkor abbahagyja az életét. Ült Siposka Sípos elõttem, nézett engem. Végül az arcomba vágta az aranyfogat. Vittem a lányhoz, a fészeremhez. Odaadtam neki Éva Dubrovnikot. Két bolond talált egymásra elõttem, simogatták és csókolgatták egymást, meg nem mondja senki, aki nem ismeri õket, hogy õrültek. Még aznap visszavittem Baba Franciskának az aranyfogat. A szerelmem haldoklott. Ajkaira galambfiók pihéjét helyeztem, s figyeltem, hogyan emelkedik el az ajkaktól. Végül sokáig nem mozdult a pihécske. Aztán az utolsó sóhajtás, melynek volt dallama, íve, története, értelme, egyszóval az utolsó sóhaj, melynek volt még kiterjedése, egészen föl, az ujjaim közé emelte a pihét. Fölemeltem a fejem, s nem tudom, miért, de Milenka Carica jutott az eszembe.
Másnap reggel a faluban, mint a méreg, szétszivárgott a hír. Siposka Sípos nem õrült többé. Kijózanodott. Vagy inkább megvilágosodott. Benõtt a feje lágya. Végül is mindegy. Még akkor is, ha megjátszotta az egész õrültséget. Magam is láttam, mint táncolt végig Éva Dubrovnikkal a falu fõutcáján, kart karba öltve. Fecskét fogott a lánynak, birkát áldozott neki. Nem sokkal aztán, hogy Baba Franciska sírját megástam, s a berevaci homokbánya mészfehér férgeinek hírnökeit eltapostam, jött az újabb hír, hogy Siposka Sípos megint halottat talált. A halott az a lány volt, akivel Siposka Sípos a napjait töltötte. Úgy mondták az emberek, Éva Dubrovnik a neve. Kérdeztem a kocsmában, mibõl gondolják, hogy Siposka Sípos nem bolond többé. Azt mondták, keservesen zokog a halott lány fölött, és könyörög neki, hogy ebbe a világba ne támadjon föl.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu



C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/