KERESZTESI JÓZSEF

KÖLTÉSZET A REMÉNYEN TÚL

Keresztury Tibor Petri-monográfiájának fõ nyomvonalát a költõ életmûvében valóban kulcskérdésként felvetõdõ személyiség-személyesség problémájának, illetve a lírai eszköztár és a szemléleti változások együttes (idõnként párhuzamos, idõnként egymással termékeny ellentétbe kerülõ) mozgásának vizsgálata adja. Ugyanakkor nem lehet azt állítani, hogy a könyv ambíciója csupán e fõ szempontok érvényesítésére korlátozódna: a szerzõ komplex Petri-portré megrajzolását tûzi ki maga elé, s ennek irányát a kötet tagolódása jól láthatóan jelzi. A különbözõ költõi korszakokat idõrendben nyomon követõ fejezeteket más, egy-egy átfogó szempontot érvényre juttató részek vesznek közre. A költõi szereppel és személyiséggel, a szemléleti és fomanyelvi változásokkal, illetve a Petri indulását meghatározó társadalmi és irodalmi közeggel foglalkozó három fejezet megelõzi a pálya diakronikus (és e fenti szempontokat nem nélkülözõ) tárgyalását, míg az ezt követõ tanulmány a szerelmi tematikát mint Petri György költészetének kitüntetett értelmezési pontját tárgyalja. A kétely alátámasztása - A pályakezdõ Petri és a körülmények címû, rendkívül izgalmas és tanulságos fejezet mindemellett a hatvanas évekbeli magyar líra irodalompolitikai hátterének áttekintésével a költõi pálya történetén túli általánosabb érdeklõdésre is számot tarthat.
E frissen ható és a különbözõ értelmezési szempontokat egymás mellett mûködni engedõ szerkesztésmódból következõen a vizsgálat iránya sajátos, szimpatikus "körüljáró" jelleget ölt, ami akár szórakoztató lapozgatásra is csábíthatja a szigorúbb szakmai megfontolásokat szerencsés módon nélkülözõ, a Petri György költészete iránt pusztán kedvtelésbõl érdeklõdõ olvasót. Jelen recenzió is valami hasonlóra vállalkozik: szisztematikus áttekintés helyett néhány centrális problémát kiemelve és továbbgondolva, valamint a szerzõnek a Sár -korszak kapcsán levont következtetéseivel vitába szállva igyekszem megközelíteni ezt a - elõrebocsátva a konklúziót - komoly felkészültséggel megírt, gazdagon dokumentált, tartalmas és invenciózus kötetet.

A rövid, kiválóan összefogott bevezetõ Petri lírai beszédmódjának a magyar költészetben egyedülálló jellegére, s ennélfogva kiemelkedõ jelentõségére mutat rá: "Petri György lírája az õszinteségnek újfajta értelmet ad - annak lényegét a legmélyebb érzések, gondolatok kimondása helyett az ideológiai megrendülés, a létszemléleti változások poétikai következményeinek vállalásában, levonásában mutatva föl. (...) Az õszinteség - ha úgy tetszik: tartás - kritériuma Petrinél másfelõl a folyamatos szembesítés gesztusában ragadható meg. (...) ...ez a mentalitás a problémák el fedése helyett minden téren azok fel fedésére, az õt érintõ alapkérdések kiélezésére, gyökeres átgondolására törekszik" (11-12).
Az egyik legfõbb ilyen alapkérdés a költõi szerep kérdése. A monográfia nyitó fejezete (Szerep és személyiség: kritika és "nosztalgia" Petri versfelfogásában) tárgyalja a költõi pálya rendkívül átgondolt, tudatos, a hagyományos lírai köznyelvet radikálisan felülíró indulását, s ezután ebbõl a sajátos attitûdbõl következõ, a kultikus versfelfogást elutasító költõi alapállásból kiindulva száll vitába Fodor Géza Petri-monográfiájának "romantikus Petri"-koncepciójával (Petri György költészete , Szépirodalmi, Bp., 1991). Keresztury ellentmondásra lel a "nem programként, hanem problémaként" kezelt, nem adott, hanem feladott költõi személyiség valóban meggyõzõ érvekkel alátámasztható felfogása, illetve a Fodor Géza által tételezett, az életvilág és az értékvilág kibékíthetetlen ellentétére épülõ romantikus költõi beállítottság között: "a világkép szentimentális-romantikus alapstruktúrája csak a kultikus versfelfogás személyiségképével volna Petri esetében meggyõzõen alátámasztható. (...) Mert e kétpólusú szerkezet egyik oldala , a nyomasztó, deprimált külvilág (...) adottnak mondható ugyan, de a szembeszegülõ értéktételezés - nem kevésbé markáns formában, de - legfeljebb az állandó ráutalás mozzanatában lesz tetten érhetõ. Aki itt a versben beszél, az ítélkezés erkölcsi többletét és pozicionális magabiztosságát teljes mértékben nélkülözi - a felülemelkedés fölénye helyett a figyelmes jelenlét az, amit demonstrál (...), ily módon semmilyen értelemben nem reprezentatív" (22).
A fönti ellentmondáshoz természetesen az is hozzátartozik, hogy Fodor Géza nem fogadja el a Petri-líra alanyának megkérdõjelezett vagy eltûnt személyiségét, hanem (elsõsorban Radnóti Sándor és Danyi Magdolna olvasatával vitába szállva) egy "egységes, plasztikus, összetéveszthetetlen személyiség" léte mellett érvel. Anélkül, hogy ebben a vitában hiú módon igazságot próbálnék tenni, a kérdés egy másik aspektusára szeretném irányítani a figyelmet. Keresztury Tibor - jó okkal - szoros és szerves összefüggést tételez a költészet és a költõi szerep kultikus felfogásának elutasítása, illetve a "csak egy személy" pozíciójának eltávolító gesztusa között. Figyelemreméltó meglátása szerint Petri György költõi nyelvének radikalitása a hagyományszemlélet és a hagyományos költõi szerep "kiterjesztése, határainak tágítása helyett annak korlátozásában rejlik. Egy defenzív programban tehát, amelyben a lírikus szerep teherbírását s a mûvészi magatartás karakterét nem az átörökített konvenciók mintatípusai, sem pedig az azokkal való szembefordulás látványos gesztusai hivatottak eldönteni, hanem az alkat és a szerep pontos önismeretre valló megfeleltetése" (20).
Az ihlet romantikus mítoszával szembeállított techné-központú, racionalizált költõi beszéd azonban több, mint az adott pillanatban uralkodó líranyelv visszavonása, defenzív ellentételezése. Petri ezzel a legteljesebb mértékben tudatos gesztusával hagyományt választott, egy, a romantika elé visszanyúló versbeszéd hagyományát (tanulságos volna ebbõl a szempontból megvizsgálni például filozófiai versfordításait). Kultusz- és mítoszellenessége alapvetõ racionalista-szkepticista beállítottsággal párosul, s az értelem fantázia fölötti kontrollja (ld. 69) nem csupán az elsõ kötet korszakának marad meghatározó eleme. Fölmerül a kérdés (melyet most nyitva hagyunk), hogy ez az alapállás egyáltalán megengedhet-e egy szélesebb értelemben vett, kitüntetett és felstilizált költõi személyiséget, más szóval: a "csak egy személy" pozíciója, a problémaként értelmezett költõi személyiség vajon nem a választott beszédmód, a gyökereiben a magyarázat szervezõelvére épülõ líranyelv logikus és szükségszerû folyománya-e?
A vizsgálódást mégsem ebbe az irányba kívánom folytatni, hanem inkább a Petri-költeményeknek "az állandó ráutalás mozzanatában" tettenérhetõ értékvilágára koncentrálnék: meggyõzõdésem ugyanis (és ez az a pont, ahol vitába szállok a monográfiával), hogy az életmû mindvégig olyan morális töltetet hordoz, amely még ebben a közvetett formában sincs híján a "pozicionális magabiztosságnak". Arra a kérdésre keresem a választ, hogy amennyiben a versekben megszólaló beszéd valóban nem mások helyett, egy létezõ vagy elképzelt közösségre érvényesíthetõ ítéletet alkotva szól, vajon milyen pozíció ez, és miféle magabiztosságot kölcsönözhet?
A kérdést Petri fentebb említett defenzív programja felõl szeretném megközelíteni - ez a program olyan régi-új területeket nyitott meg, amelyek a hagyományos, kultuszközpontú költõi szerepfelfogás számára illegitimnek bizonyulnak, s így kizáródnak a költészet e felfogás által tételezett illetékességi területérõl. Ennélfogva Petri nyitása egyszersmind számos lehetõség visszanyerését is jelenti. Ahogy Keresztury fogalmaz, "ez a versmodell önkorlátozó, önkritikus, reflexív jellegébõl adódóan akkor is belül marad a hagyományos lírai alapviszonyon, amikor több strukturális összetevõje - nyelvi, poétikai, tematikai radikalitása - a lírai beszéd közmegegyezéses területén túlmutat" (20-21). Amikor ezt a közmegegyezést mondja föl Petri, nem egészen szûz területeket hódít meg a költõi beszéd számára, hanem képessé válik lírán belüli nyelvi formát adni olyan, a magyar lírai hagyományban radikálisan új témáknak, amelyekkel eddig vagy nem volt még alkalma szembesülni az olvasónak, vagy akár olyanoknak, amelyektõl, hogy úgy mondjuk, elszokott a "hagyományos" líra közönsége.
Ez utóbbi típus "legszembetûnõbb" képviselõi, természetesen, politikai versei, illetve a szamizdat-korszaknak az "alkalmiság" elve köré szervezõdõ darabjai. A magyar költõi beszéd és költõszerep tradíciója szempontjából ezek a költemények azért tekinthetõk rendkívül fontosnak, mert itt Petri nem csupán politikailag tabuként kezelt témákkal dolgozott, hanem mert ezeket a témákat költõként volt képes feldolgozni, tehát a civil kurázsin felül jókora poétikai kurázsiról is tanúbizonyságot tett. Poétikai kurázsit pedig általában a hagyományból képesek meríteni a poéták (nem ritkán a hagyományellenesség hagyományából, noha Petri esetében nyilvánvaló képtelenség avantgárd hajlamokról beszélni). Meglátásom szerint Petri György legtöbbször a kultikus költészet- és költõi szerepfelfogást egyfajta "negatív szûrõként" használva választ a rendelkezésre álló lírai-poétikai tradíciók közül. Az életmû "politikai vonulata" például nemcsak egy, az adott pillanatban uralkodó hagyomány ellen hatott, hanem egyszersmind egy elveszettnek látszó beszédmód visszanyerését is jelentette: "Mert igaz ugyan, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a felhalmozódott indulat önveszélyes bátorságával mondja fel a költõ a kódolt politikai beszéd (ön)cenzurális szabályait, költészete szempontjából nagyobb jelentõségû az a tény, hogy evvel a végigvitel költõi stratégiájának egy újabb horizontját nyitotta meg. (...) ...egyszerre rúgja fel a Kádár-éra társadalmi közmegegyezését és a kimondhatatlan körülírásának, áttételes, emelkedett megközelítésének jegyében fogant lírai törekvések általános esztétikai szempontrendszerét. Az elõbbi revelatív hatású, példaértékû tettnek, az utóbbi igen termékeny költõi megoldásnak bizonyult, hisz általa a magyar politikai líra megszakadt hagyományát értelmezte át, újította meg" (37). Ugyanakkor a direkt, alkalomszerû témák vállalásának elõföltétele a költõi szerep felfogásának átértékelése, amely jelen esetben - véleményem szerint - nem csupán a Petõfi nevével fémjelezhetõ romantikus politikai lírában talál mintát, hanem azon túl egy, a kultikus költõi szerepmodellt megelõzõ (de legalábbis megkerülõ), egyfelõl a konkrét és racionális érveléssel megközelített, másfelõl az e szerepmodell nézõpontjából költõietlennek minõsülõ témákat és megoldásokat vállaló hagyományban is.
Amint Keresztury megjegyzi, az Örökhétfõ kapcsán "a jelentésképzés rövidre zárásának, az értékszerkezet egyoldalú megbillenéseinek nyomaival is szembesülnünk kell" (110). Amennyiben ezt a rövidre zárást sem puszta negatívumként fogjuk fel, hanem a költõi beszéd elveszett területeinek visszahódítására irányuló kísérlet velejárójaként, talán meggyõzõ választ adhatunk az egyes Petri-darabokat direktséggel illetõ vádakra is. És ne csupán a politikai versekre gondoljunk. A "költõiséget" a jelentésképzés szóródásával azonosító, illetve azon mérõ felfogások bizonyára a költõietlenség vádjával illetnék többek között az olyan mûveket is, mint például a Sár kötetben megjelent, az emlékvers tradícióját drasztikus kegyetlenséggel visszájára fordító N. L. emlékére . A versbeszéd itt a legmesszebbmenõkig személyes és konkrét. A megfogalmazott vélemény egyáltalán nem reprezentatív, nem gondolható el sem valamilyen elképzelt közösség felõl, sem egyfajta elemelt, a mûvészet felkent papjaként megszólaló beszélõ pozíciójából. Ugyanakkor távolról sem állítható, hogy ez a megszólalás nélkülözné " az ítélkezés erkölcsi többletét és pozicionális magabiztosságát" :
Örülök, hogy már nem élsz.
És a drága Margit sem.
J. F. még megvan,
szívós fajta, minden rendsz...

Naívitásod örökre hiányzik.
Hogy ennyire ál. Hogy ilyen naív.
Mintha az ablakon át tükörbe.

Noha, mint említettem, amellett szeretnék érvelni, hogy az "erkölcsi többlet" és a "pozicionális magabiztosság" nélkülözése nem terjeszthetõ ki a Petri-életmû egészére, sõt bizonyos morális-etikai tartalmak minden költõi korszakban keményen jelen vannak, most csupán a Sár ral kezdõdõ korszak verseit venném figyelembe - Keresztury szerint ebben a kötetben "szinte átmenet nélkül szûnik meg a tisztánlátás, a nézés vagy akár a nézelõdés morális kényszere, a végsõ evidenciák felõli beszéd létjogosultsága" (159), vagyis véleménye szerint a költõ itt eljut egy olyan pontra, ahonnan nem lehet többé az "el nem fordult tekintet" éthoszáról beszélni. Mindemellett a szerzõ a monográfia több pontján is vitába száll azokkal az értelmezésekkel, amelyek Petri költészetét "a költõi magatartás erkölcsi tartalma felõl" (85) interpretálják. Amennyiben ezen a tartalmon a politikai-közéleti közösségre irányuló, hatást kiváltani szándékozó megszólalást értjük, az efféle értelmezések szûkre szabottságának vádja teljességgel elfogadható. Petri György valóban nem mozgalmi költõ, és az életmû valóban ellenáll az efféle értelmezéseknek: mint Keresztury több helyen rámutat, Petri számára a politikum személyes probléma, s ily módon politikai verseiben is mindig egyes szám elsõ személyben beszél. Ugyanakkor a közéleti szerep problémája természetesen nem fedi le a morális tartalom kérdéskörét, s az is belátható, hogy a reprezentativitás elkerülése itt nem jó ellenérv. A "csak egy személy" nem vátesz és nem próféta, valóban nincs "semminemû képviseleti ambíciója (...), magán kívül senkit sem képvisel, de saját képviseletét sem engedi át másnak" (102; ez utóbbi félmondatot Schein Gábortól idézi a szerzõ - K. J.) - ám retorikája egyszerre szkeptikus és racionális, így ítéletei elvileg oszthatók, és akár általános érvényûként is elfogadhatók. Ha elfogadjuk, hogy Petri költõi beszédmódjának egyik fõ szervezõelve bizonyos retorikai racionalitás kontrollja, akkor ettõl a beszédmódtól nem tagadhatjuk meg a rajta átszûrõdõ etikai-morális következtetések levonásának lehetõségét. Talán még akkor sem, ha az olvasó nem követi a költõt a - fõként a kései versekben - megfogalmazott konzekvenciák levonásában, hanem "csupán" a versbeszéd sötét tónusú éthoszában osztozik: a morális tartalmak közvetítése ugyanis a beszédmód hitelességének személyes példáján átszûrve történik.
A Sár t Keresztury meglehetõsen szigorúan ítéli meg: "amíg ott (ti. az 1990-es Valami ismeretlen kötetben - K. J.) a versvilág (...) a klasszikus-modern lírahagyomány fõként a kései József Attilán átértett eszményét és annak radikális elmozdítását még egyszerre tartja fenn (...), a Sár az egységbe foglalás (...) mûködtethetõségének éles kritikájaként, sõt feladásaként értelmezhetõ. S mert ezáltal Petri Györgynek a visszavételek továbbíró , megújító folyamatosságával építkezõ költészete olyan határpontra jut, amelyen immár önnön kezdettõl megõrzött szemléleti-poétikai alapvetéseit teszi kérdésessé, indokoltnak tûnik, hogy ezt a váltást a pálya minden korábbi fordulatától eltérõnek látva (...) e költészet revelatív egyensúlyának megbillenésérõl beszéljünk" (157). Mint megjegyzi, a kései "Petri költészete radikálisan visszavonja a lírai teljesség azon emlékeztetõit, melyek e pálya legjobb teljesítményeiben egy megírhatatlan nagy vers árnyékát vetítették a létrejött költemény mögé. Lét- és versszemléleti értelemben mindez a valahol megvan bizonyosságának elvesztésérõl tanúskodik, s arról, hogy a beszéd e mélyebb tudásban - s a korábbi szakaszokat jellemzõ ideológiakritikai attitûdben - rejlõ etikai érvényre sem tart már igényt. (...) ...szinte átmenet nélkül szûnik meg a tisztánlátás, a nézés vagy akár a nézelõdés morális kényszere, a végsõ evidenciák felõli beszéd létjogosultsága. A költõi tartás oly igényesen õrzött konzisztenciája fellazul: látványosan megnõ a verset létrehozó személyiség szerepe a versben megjelenõ rovására" (159). A pálya ezt követõ darabjait, az önálló kötetben nem publikált Vagyok, mit érdekelne ciklust a szerzõ szintén a Sár ral kezdõdõ korszakhoz kapcsolja (jogosan), s ezt a költõ-szerep deszakralizációjának végpontjaként, egyfajta folyamatosan továbbírt függelékként értelmezi, csekély változást felmutatva: a Sár -versek túllét felõli beszéde itt dialógusba lép a költõi pálya korábbi szerepeivel is. Ugyanakkor meggyõzõ érveléssel száll vitába a kései korszak nyelvfilozófiai, a nyelvi megelõzöttség tapasztalatából kiinduló olvasataival.
A pálya kései szakaszának leírásában nincs mit vitatnom, csupán néhány következtetést érzek túlzottan erõsnek: véleményem szerint nincs szó éles, az egész eddigi életmûvet átértékelõ-fölülíró-visszavonó váltásról (például a korszak gyönyörû szerelmi darabjaira egyáltalán nem illenek a fönti leírások), inkább látványos poétikai és tematikai hangsúlyeltolódásoknak lehetünk tanúi. Az itt szereplõ mûvekbõl egyáltalán nem tûnt el az úgy a tágabb, mint a szûkebb értelemben vett közéleti-politikai vonal, hanem egészen új, negatív-kirekesztett szerepet kapott. Ezért nem érzem úgy, hogy a politikai témájú elmozdulások csupán kivételes alkalmak volnának; az életmû ismeretében e témákat épp ez az elutasító megközelítés teszi, ha nem is centrálissá, de kiemelt fontosságúvá. Ezt legjobban talán a Kívül címû költeménnyel lehetne illusztrálni:

Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek.
Pedig lehettem volna az elõzõnek is.
Ismerem az észjárásukat, a modorukat.
Nyelvhasználatuk nüancairól
órákat adhattam, "intenzív tanfolyamot"
tarthattam volna.

Mindemellett pozitív értékekre vonatkozó explicit állításokat is találhatunk ezekben a szövegekben. Legkézenfekvõbb példaként a Vagyok, mit érdekelne ciklus Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek címû darabja kínálkozik. A költemény hosszú, meg-megbiccenõ párrímes sorokkal szemérmesen ellensúlyozott, visszafogott pátosza zavarbaejtõen világosan nevezi meg a megkérdõjelezetlen értékeket:

Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek?
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy õ volt?
Bizony, élõbb lehet az elevennél a megholt.
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre,
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre.

Nehezen tagadható, hogy a kései Petri költészetében a politikai szféra már nem bizonyul költõileg belakható területnek, tágabb hordozójának, a szabadságnak az eszméje viszont megõrzi mindenkori tétjét, a folyton kockára tett és folyton kiküzdendõ emberi méltóságot. A Petri-költészet egyik fõ nehézkedési pontja, a reflexiók (magyarázatok) tétje mindvégig a - leginkább a hazugság által fenyegetett - emberi méltóság, ennek megtartása-visszanyerése az értékvilág hiánya mellett, hol a tragikus pátosz, hol a groteszk, hol a kínosan tárgyias tabusértések hangján.
Ugyanakkor nem lehet egyenlõségjelet tenni az ideológiakritikai attitûd elhagyása és a morális tartalmak negligálása közé sem. Az - Angyalosi Gergely kifejezésével - "negatív teológia mintájára kiépített erkölcsiség" (160) visszavétele a fent említett (és Keresztury Tibor által pontosan számbavett) hangsúlyeltolódásoknak csak látszólagos következménye. Az én olvasatomban az "el nem fordult tekintet" ezekben a költeményekben sem hunyt ki, csupán az optikája változott, ezért gondolom úgy, hogy csak fenntartásokkal fogadható el, miszerint "[a] Sár ban Petri a helyett poétikáját teremti meg. De azt, hogy mi helyett , már nincs kedve elmondani, csupán a szétszerelés érvényére figyel, nem kis mazochizmussal, akkurátusan. (...) ...a lírai személyiség megalkothatóságának feladott reményével, szándékával költészete arról mond le, ami eddig egyik legfõbb összetartó eleme volt" (158-159).
Nem feltétlenül a lírai személy megalkotásának reménye foszlik semmivé ezekben a költeményekben, hanem az általában vett remény . A kései Petri radikálisan jövõellenes, és ebben az értelemben valóban függelékíráshoz hasonlíthatók a versbeszédei: az el nem fordult tekintet átnéz, felülemelkedik bizonyos dolgokon, amelyek korábban undort és gyûlöletet váltottak ki a szemlélõbõl. A pálya bizonyos szakaszaiban igen nagy költõi energiákat hordozó undor visszaszorulása, és a - meglátásom szerint - ennek helyét átvevõ, a szövegszervezést fellazító poétikai-versnyelvi formaelemek (megakasztások, betoldások) Keresztury Tibor által is kiemelt központba helyezése talán a kései korszak egyik leglátványosabb fejleménye. Ezeknek a verseknek a legtöbbje drámai-tragikus konzekvenciák nélkül mond le az értékvilágról, ám ez a gesztus egy komoly tapasztalat morális nyereségét hordozza: az önámítás, önhazugság megszüntetésének nyereségét. A reményt feladva élni: ha ezt nem tesszük meg, mondja a kései Petri, akkor sem lesz kevésbé keserû a helyzet, csak hazug - tehát rosszabb. "Eszmények vagy eszmék helyett ez a költõ a nyelv elkötelezettje - írja Keresztury - , s mert nincs rá felhatalmazása (kiemelés tõlem - K. J.) , nem is akar ennél többnek látszani" (192). A szerzõ itt tipikusan morális-etikai érvvel támasztja alá Petri költõi szerepvállalásának defenzív programját, s tökéletesen igaza van abban is, hogy e racionális önkontrollban megnyilvánuló nyelvi elkötelezettség a kultikus költõi szerepfelfogás ellenében fogalmazódik meg. A Petri-költemények éthoszának, hitelességének legfõbb hordozója épp az õszinteségnek az az újfajta (és megítélésem szerint az egész ouvre-ön végighúzódó) értelme, amellyel kapcsolatban már idéztem a monográfia szerzõjét. A reflektált költõi beszéd kíméletlen õszintesége, a - ha úgy tetszik - "a szemben - és a kívül állás (de soha nem a felül állás)" szituációjáról a lejegyzés lehetõségére (160) vagy a ráhagyás gesztusára (167) áttolódó hangsúly mindvégig meggyõzõ, hiteles (és a kései korszakban minden reményen túli) tartást hordoz. Ezeknek a költeményeknek a legfõbb erõfeszítése a felstilizálás vagy az elhazudás ellen irányul, és elsõsorban ez az erõfeszítés teszi jogossá a Petri-életmû moralitás felõli értelmezését.

A fentieket áttekintve az az érzése támadhat az olvasónak, mintha valaki egy kertben sétálva sûrûn dicsérné annak szépségét és mesteri felépítettségét, miközben percenként nagyokat húzna sétapálcájával a rózsák harmatos fejére. A látszat csal. Méltánytalanul hosszasan fejtegetett ellenvetéseimmel tulajdonképpen egyetlen tétel, Petri teljes eddigi életmûvének a moralitás, a morális tartás felõli megközelíthetõsége mellett próbáltam érvelni, Keresztury Tibornak elsõsorban a Sár -korszak kapcsán levont következtetéseivel szemben.
Mindemellett van még egy pont, ahol vitába szállnék a szerzõvel, aki a monográfia utolsó mondatában Szegedy-Maszák Mihályt idézi: "Könyvem jövõjét így mély meggyõzõdéssel, roppant sötéten ítélem meg, hisz Minél maradandóbb értékû egy mûalkotás, annál inkább ki vagyunk téve a veszélynek, hogy a mi értelmezésünk is éppoly gyorsan elavul, mint elõdeinké " (193). Meggyõzõdésem, hogy Keresztury Tibor könyve nagyon hosszú ideig megkerülhetetlen mûve lesz nemcsak a Petri költészetével, hanem a korszak magyar lírájával foglalkozó szakirodalomnak is. A költõi pálya belsõ logikájának érzékeny és okos interpretációja, a Petri-irodalom átfogó és ökonomikus kezelése mellett több olyan szempontot is nyújt, amelyek mentén termékeny módon gondolhatók tovább a témakör egyes kérdései - azt hiszem, ez az, ami egy nemcsak filológiailag, de gondolatilag is igényes monográfia számára hosszú életet képes biztosítani.

Tegnap és Ma - Kortárs Magyar Írók
Kalligram Könyvkiadó
Pozsony, 1988
236 oldal, 990 Ft