A kéziratot a kiadó visszautasította
- micsoda szerencse! Micsoda szerencse, hogy ez a könyv nem jelent
meg eredeti formájában. Nem mintha nem lenne jó, sõt
több mint jó, mégis, ha közvetlenül azután,
hogy megírta, meg is jelenik ez a kissé belterjes, esztétizáló,
mindazonáltal félreismerhetetlenül eredeti stílusú
és besorolhatatlan mûfajú szövegfüzér,
akkor Proust valószínûleg nem fog neki, vagy nem úgy
fog annak a mûnek a megírásához, amelynek megírása
végett (ez most már világos) megszületett. Akkor
túl hamar elsistergett volna a feszültség, a teremtés
szükséges feszültsége a késõbbi sok-sok
kötetes, nagy ívû mûbõl - ha a hozzá
készült tolvajkulcsokat idõnek elõtte így
közszemlére tette volna. A
Contre Sainte-Beuve
ugyanis
egy felvillanó ötlet eredménye (ha évek hosszú
során át érlelte is magában), kivitelezése
is ötletszerû, egyes fejezetei ugyan komoly felkészültséget
követelnek az olvasótól (ezek olykor majdhogynem tudományos
karakterû szövegek, vagy feltételezik, hogy a szerzõ
és olvasója ugyanazokat a mûveket körülbelül
ugyanakkor olvasta el, és ugyanazokat a részleteket tartotta
belõlük kiemelésre fontosnak, ami képtelen feltételezés),
más fejezetei olvastán, ha nem Proust nevét olvasnók
e szövegek fölött, alig tudnánk elfojtani egy udvarias
ásítást, egyes bekezdések fölött
pedig az ember (ha nem kellene írnia a könyvrõl), gyorsan
és illedelmesen elfordulva suhanna át, megint más
témák nem tudni, honnan és miért bukkannak
elõ a semmibõl - persze
visszafelé
, a monumentális
regény felõl
minden
érthetõ, minden
a helyén van, minden stimmel, sõt csodálatosan érdekes,
minden tétova fordulat megér egy misét, minden részlet
külön csoda, vagy legalábbis egy csoda halovány
elõérzete, legalábbis egy lángelme fészkelõdése
az óvatosan - tárcahosszakban mért, adagolt és
kiszabott - terjedelemben. Aligha volt elvárható a korabeli
kiadói lektortól, hogy
beleolvassa
a késõbbi
mûalkotást ebbe a szövegbe, hiszen akkor az a lektor
egy zseni lett volna, aki maga is képes lett volna egy nagy mû
megírására. Mindazonáltal igazán kiadhatta
volna a könyvet, nincs benne semmi kivetnivaló (és semmi
rendkívüli). Hiszen annyi ehhez hasonló(nak tûnõ)
könyv van a nagy francia szalon-irodalomban, esszéizáló
novellák, bonmot-k és érzékeny megfigyelések
keverékébõl, félig kész regényfigurák
szándékosan bizonytalan kontúrjaival. Mégis
azt mondom, hogy a szerzõnek mázlija volt, mert ez az elutasítás
tette számára lehetõvé, hogy belépjen
a világirodalom panteonjába (ha van ilyen panteon). Röviden:
ha ez a könyv akkor megjelenik, amikor megíratott, másként
alakul a 20. századi irodalom története. Persze mindenképpen
másként alakul, mint ahogy éppen alakul, és
nincs hozzá semmilyen mérce, hogy milyen lenne
amúgy
,
mindenesetre Proust egészen biztosan nem írta volna meg
Az
eltûnt idõ nyomában
címû regényét,
ötlet maradt volna, mint annyi más remekmû, melyekrõl
nem tudunk, mert nem is léteznek.
A
Contre Sainte-Beuve
szerkezete
(legalábbis a Bernard de Fallois által válogatott,
szerkesztett, összeállított és lábjegyzetelt
formájában, mely Lóránt Zsuzsa fordításának
alapjául szolgált, ugyanis ez a könyv nemcsak annyiban
nem létezik, hogy
akkor
nem jelent meg, hanem annyiban sem,
hogy voltaképpen nincs végsõ formája, mert
Proust állandóan dolgozott rajta, és a szerkesztõ
máshonnan vett, de a témához illõ jegyzeteket
is beledolgozott), ha a tartalomjegyzéket megnézzük,
három (valójában négy) nagyobb részbõl
tevõdik össze. A szerzõi
invokáció
(melybõl a fordító igazán szellemesen alkotta
meg a magyar kiadás címét) három rövid
kis fejezetbõl áll és az
Álmok
,
Szobák
,
Nappalok
címet viseli, ebben a sorrendben, s ezekben a fejezetekben (az
Elõszót
is ideértve) a szerzõ kedvelt toposzait járja körül,
pendíti meg, melyek leginkább az önkéntelen emlékezés
témakörét, a helyszínek, fények, városnevek,
épületek, nevek mágikus viszonylatrendszereit érintik,
melyeknek hálózatából szövi késõbbi
regényének anyagát, majd a következõ részben
- váratlan fordulattal - szinte túlzottan autobiografikussá
válik a mû, a fejezetek érezhetõen meghosszabbodnak,
a szerzõ elõbb egy grófnõrõl ír,
aki ugyanabban a házban lakott, mint õk, aztán az
édesanyjáról, akivel való fantom-beszélgetései
(közvetlenül anyja halála után írta ezt
a könyvet, az egész egy fantom-fájdalom lenyomata) voltaképpen
dialogikus
elõrevetítései a késõbbi nagy gondolatfutamoknak,
sõt folyamoknak; valamint ír egy cikkérõl,
ami nagy örömére a
Figaro
-ban végre megjelent,
ír arról, hogy milyen érzéseket ébreszt
benne a cikknek (illetve saját kinyomtatott nevének) megpillantása;
a feltûnõen narcisztikus tónus az elkényeztetett
(agyonkényeztetett) gyermek tónusa, az anya és fia
közötti kölcsönös, kissé affektált
gyengédség, a kötelezõ csúfondárosság,
a tökéletes (szinte anyaméhbeli) bensõségesség
szemérmes ábrázolatai ezek a lassúdan hosszabbodó
fejezetek, s egyúttal az önmagára való könyörtelen
rálátás és rátalálás elsõ
bátortalan lépései, az önnön gyengeségeivel
való - s ez lényeges! - nem leszámolás, hanem
azok kolportálása a mû szövetébe. (Meghökkentõ
például az onanizálás kamaszkori rítusának
alig stilizált lenyomata a 14-16. oldalon.) Ezután következik
négy még testesebb fejezetben
(Sainte
-
Beuvemódszere,
ami 25 oldalt tesz ki,
Gerard de Nerval
, ami 12 oldal,
Sainte-Beuve
és Baudelaire
, ami 26 oldal, és végül a
Sainte-Beuve
és Balzac
, mely a könyv leghosszabb és legnehezebben
olvasható fejezete a maga 34 oldalával) a voltaképpeni
szembesülés Sainte-Beuve-vel és azzal a három
szerzõvel, akiknek kapcsán Proust elõször kifejtheti
ars poeticáját. Nerval az
emlékezés
és
álom
témakörében, Baudelaire
a
menny
és
mocsok
témakörében,
illetve mindketten a
betegségében
(a morbiditáséban),
valamint Balzac a beérkezés,
sznobizmus
és
társadalmikapcsolatok
viszonylatában annotálja Proust szemünk elõtt
születõ koncepcióját arról, hogy milyen
az igazi író, és mitõl az. Az is kiderül
a könyvbõl (mivel az egészet az anyjának [halott
anyjának] meséli), hogy az anyja halála az a döntõ
pont, amely sajátos és összetéveszthetetlen esztétikáját
megérleli - a
megidézés
, illetve a hírnévre
törekvés kényszere (mi is az a "nagy mûvész"?),
vagyis, hogy bebizonyítsa neki (a halottnak), hogy nem volt méltatlan
a szeretetére, még bûneivel egyetemben sem, érlelik
ki ezt az esztétikát, mármint a személyes síkon.
("Látod,
pedig meglehet, hogy bizonyos képek ereje mégiscsak a közönségességbõl
fakad. Közülünk valójában még azokban
is léteznek átalakulva az alantas indítékok,
akik kifejezetten emelkedettek vagyunk, hiszen nem tûrjük el,
elítéljük, megtisztítjuk õket. Mindesetre
ha a törtetõ netán eszményi szerelembe esik,
még ha át sem lényegíti becsvágyó
terveit, sajnos a szerelem többnyire csak ifjúságának
egy szép pillanata, egész életét akkor sem
tölti be. Énjének csak ezzel a részével
alkothat az író irodalmat."
139. o.) Végül
az utolsó öt (ismét valamivel rövidebb) fejezet
már a nagyregény fontosabb alakjainak felbukkanását
hozza (mint a Guermantes-család figurái, vagy Quercy márki,
a késõbbi regény Charlus bárója stb.).
Itt, hallatlan professzionalizmussal fikció és valóság
váratlanul összeolvadnak (mint éppen Balzac regényeiben
- erre nyílt utalást tesz Proust a megfelelõ fejezetben),
azaz mostantól a létezõ történelmi személyek
és kitalált személyek egymás mellett élnek
háborítatlanul az író univerzumában.
(Egyébként hogy mennyire tudatos a könyv szerkezete,
azt megmutatja az egyes fejezetek lágyan emelkedõ és
süllyedõ oldalszámainak puszta sorozata is: 7, 6, 5,
10, 7, 10, 12, 25, 12, 26, 34, 17, 17, 7, 15, 11.)
Amilyen könnyed könyv, alkalmatos
folyóparti vagy két villamosmegálló közötti
olvasmánynak is, olyannyira elnehezedik a közepén, és
ráadásul éppen ott, ahol a címben foglalt koncepció
kitárulna (a 73. és 170. oldal között). Ennek egyik
oka részben a rendkívül választékos idézés-technika,
melynek egyik legfontosabb stílusalkotó-eleme a sznobizmus,
a szaloncsevely logikája, részben a mai olvasónak
ismeretlen, és elég körülményes Sainte-Beuve
citátumok (amelyek, kontextusukból kiragadva akármelyik
fordítónak feladnák a leckét, mert hiányzik
belõlük a hajlékonyság és elegancia, alapvetõen
kioktató jellegûek és menthetetlenül múlt
századiak), másik oka a sok-sok felidézett részletismeret,
melyeknek a lényeghez tulajdonképpen nincs köze (inkább
csak írói muszklimutogatásul szolgálnak), és
végül az elképesztõen presziõz és
túlzó szóhalmozás is csak eltakarja és
elnehezíti a sok helyütt kétségkívül
zseniális gondolatokat. Néhány példa az elõbbiekre
(a Baudelaire-fejezetbõl) és az utóbbira (a Balzac-elemzésbõl).
Tehát tomboló szépelgés, mely nem láttat,
inkább eltömít, és közte a hipermûvelt
idézetzuhatag, mely inkább a szerzõ olvasottságát
dicséri (a Baudelaire-idézeteket mellõzöm, az
aláhúzások tõlem):
"Mintha az ige
páratlan,
hallatlan
erejével örökítené meg az érzést
(mondhat bárki bármit, Hugónál
százszor
nagyobb erõvel
)... Saját szellemi világából
hozott,
soha nem hallott kifejezést talál minden fájdalomra
és minden enyhületre
,
sehol máshol nem lelünk
ilyenre
...
semmire sem hasonlítanak, amit ismerünk
...
érezzük, hogy
mindent átélt, mindent megértett,
hogy
ez a
legiszonyúbb
gyengédség, a
legmélyebb
értelem...
Milyen
csodálatos
... Minden egyes kifejezés egy-egy
gyönyörû
, komor, visszhangos, gyarapító
fordulattal
ékesíti fel
a fogalmat...
Csodás
mûvészi
fordulatokat talál ki... a felsorolást forró és
színpompás
kifejezésekkel
gazdagítja
... Oly
különösek
a baudelaire-i költemények
hosszú soraikkal, a
lángelme
tengelyig rakodva sodorja
bele az elõzõ fél sorban elõkészített
fordulatba, hogy
óriás
pályájukon át
roskadásig
töltse õket és így sugározzák
a
gazdag, ékesszóló, korlátlan lángész
roppant
gondolatát." (122-123. valamint 131. o.). Kihagytam,
hogy külön kiemelhessem az írásom címéül
kiválasztott fordulatot, amellyel Proust meghökkenteni akar,
annyira nem a témához illõ (ehhez, mármint
a félmûvelt arisztokrata hallgatók meghökkentéséhez
persze mint gyakorlott szalon-csevegõ, ragyogóan ért,
és bár nem ismerem az eredetit, mert nincs kéznél
a francia szöveg, fejemet hajtom a fordító elõtt
is):
"Forró és lágy, likõrtõl és
parfümtõl átitatott nagyszerû
szavakkal"
(idáig
még rendben is van, ezt, ha akarom, büntetlenül lehet
Charles-ról állítani, sõt muszáj is)
"mintha
borospalackot vagy sódart rejtõ iszákjaiból
ékesítene fel minden emberfajtát"
(123. o.) -
hát ez már prousti játék a szavakkal, persze
ügyes, de csak játék, annyira más a kép,
mint amilyennek a szerzõt (és tárgyát) sejtjük
és ismerjük. Tudnivaló azonban, hogy Proust sokkal keményebb
és anyagszerûbb szerzõ annál, mint amilyennek
a teába olvadt madeleine szerzõjét véli a többség,
ha egy szalonnázó orchideát nehezen is tud elképzelni
az ember.
És most néhány az
ígért zseniális gondolatok közül (talán
nem véletlenül Balzac korántsem kritikátlan taglalása
közben ötlenek az eszébe):
"...a nagyravágyó
számára a lehetõ legeszményibb érzés
is csak prizma, amelyben önmaga elõtt átszellemíti
becsvágyát, miközben talán öntudatlanul,
de megkapóan, vagyis tárgyszerûen mutatja meg, hogy
legbelül, a saját szemével, a maga módján
a legridegebb kalandor is eszményi szerelmesnek látja magát,
mindehhez tehát talán kiváltság, sõt
inkább alapfeltétel, hogy a szerzõ teljes természetességgel
legyen képes olyan útszéli módon felfogni a
legnemesebb érzéseket, hogy miközben hite szerint életábrándjának
boldog beteljesedését festegeti, voltaképp a házasság
társasági elõnyeirõl fecseg."
(140. o.)
"Flaubert
stílusában például a valóság
valamennyi része egynemûvé válik, árnyalatlan,
csillogó, roppant felületekké. Az összes tisztátalanság
eltûnt. A felületek visszaverõkké váltak.
Minden odakerül a képre, de tükör által, anélkül,
hogy az író változtatna az egynemû lényegen.
Ami eltér, átalakítja, mindent semlegessé tesz.
Balzacnál épp ellenkezõleg: még átalakítás
nélkül, emésztetlenül él együtt egy
leendõ, nem létezõ stílus összes eleme.
Írásmódja nem érzékeltet, nem tükröz,
hanem magyaráz."
(149. o.)
"Még
A völgy liliomá
ban
is, amelyrõl õ maga mondja, hogy ¯épületének
egyik legkimunkáltabb köve és ismeretes, hogy a nyomdától
hét-nyolc kefelevonatát is elkérte, siet közölni
a tényt, hogy a mondat úgy rendezõdik el, ahogy tud.
Megadja azt a felvilágosítást, amelyrõl a mondatnak
értesítenie kell az olvasót, teljesítse aztán
küldetését az a mondat, ahogy tudja: ¯Bár
nagy meleg volt..., kimentem a rétre, hogy viszontlássam
az Indre-t és szigeteit, völgyeit és dombjait,
amelyeknek
látszólag szenvedélyes csodálója voltam.
...
A mondatot nem úgy fogta fel, mint ami sajátos anyagból
jön létre, ahol minden társalgási témának,
tudnivalónak s más egyébnek el kell enyésznie,
felismerhetetlenné kell válnia, ezért aztán
minden szóhoz hozzáfûzi, mit ért rajta, milyen
gondolatokat ébreszt benne."
(151. o.)
"Semmit sem titkol,
mindent kimond. Emiatt aztán meg is lepõdünk, hogy mégiscsak
találunk gyönyörû
csend
hatásokat
a mûben."
(153. o.)
"Balzacnál a regénybeli
élet olyan valóságosan folyik, hogy ettõl az
életben korábban esetlegesnek látszó ezer dolog
nyer bizonyos irodalmi értéket. Ám mûvében
éppen az esetlegességek törvényszerûségét
domborítja ki az író... Vegyünk például
egy Balzacban járatos könnyû nõcskét, akinek
õszinte szerelmét viszonozzák egy olyan távoli
vidéken, ahol híre még nem érte utol... azon
vívódik, hogy hamarosan elfordulnak tõle, ha múltjára
kérdeznek... meglehet, rövidesen kedvezõtlen hírek
érkeznek róla a nyaralóba, ahonnan távozni
készül, s az ösvényen magányosan sétáltatja
nyugtalan, de vonzó mélabúját, mert olvasta
a
Cadignan hercegnõ titkai
t, tudja, hogy helyzete bizonyos
értelemben irodalmi állapot, s ez nem nélkülöz
minden szépséget... A valóság valahogy a helyzettõl
függ és egyedi, ezért számtalan helyzetet láthatunk
el saját névvel... A látszólagos cselekmény
és színjáték mögött itt az érzékiség
és az érzelmek rejtelmes törvényei áramlanak."
(165-167.
o.).
De szerencséje van Proustnak azzal
is, hogy akadt egy olyan magyar fordítója, aki egy ideje
folyamatosan meglepi a magyar olvasókat azzal, hogy az életmû
peremérõl megszállottan beemel a magyar irodalomba
és irodalmi köztudatba olyan szövegeket és mûveket,
melyeket a francián kívül más népek nem
igen olvashatnak, mert ugyan kinek van ideje ezeket a lakomáról
visszamaradt morzsákat összegyûjteni és fáradtságos
munkával idegen nyelvre fordítani, ilyesmire csak egy megszállott
képes, akinek a fordítandó szöveg személyes
ügye, önkifejezési forma. (Mint Kleist-fordító
mondom ezt, akit ilyen irányú túlbuzgalmáért
meg is feddtek olykor - soha feddés ilyen jól még
nem esett.) De még az is nagy szerencséje Proustnak, hogy
ez a fordítója eredetileg képzõmûvész,
vagyis szobrász, enélkül aligha születtek volna
ilyen pompás (három dimenziós, vaskos, hajlékony
és törékeny, tapintható) magyar Proust-mondatok
és -leírások, mint:
"Akármilyen elõkelõek
voltak is a Guermantes-ok, sajnos gyakran nem voltak szimmetrikusak, és
hogy biztosítsanak valami állandó eszményi
középvonalat, megnyúlt válluk közt folytonosan
maguknak kellett megteremteniök az összhangot, a hegedûre
emlékeztetõ hosszú nyakukat idegesen húzták
be válluk közé, mintha fültövön csókolták
volna õket a másik oldalról... Mélykék
szemük távoli fényként ragyogott, és szilárdan,
ridegen néztek, mintha egy kicsorbíthatatlan zafírhegy
szegezõdne ránk... A de Guermantes-ok többnyire szõke
hajzata vörösbe játszott, de ez különleges fajta
volt, félig-meddig selyemnyaláb, félig macskaprémszerû
aranymoha..."
(207-208. o.) Lóránt Zsuzsa fordításának
éppen az adja a varázsát, hogy tökéletesen
hiányoznak belõle a mûfordítói rutin
lekerekített fordulatai, érezhetõen mondatról
mondatra, szóról szóra hatol elõre a szövegben,
kifaragja mintegy saját anyagából.
De ennek a szívós, magányos
(mondhatni erdõkerülõ) munkának megvannak a maga
hátulütõi, mivel a szövegben maradnak olyan, majdhogynem
értelmetlen fordulatok, melyek az eredetivel való túl
szoros kapcsolat miatt még nem váltak le az idegen nyelv
írói szintaxisáról. Lóránt Zsuzsának
komoly érdemei vannak abban, hogy Proustot ma új fényben
láthatjuk (a
Szodoma és Gomorra
új paralel
fordításai is elõsegíthetik ezt), hogy a prousti
mondatok szerkezete tényszerûbben, tárgyiasabban
ll elõttünk. Mégis könnyedén
találtam, éppen az eredetire tapadó szemlélet
miatt (jegyzetként kívánkozik ide, hogy hasonló
elmarasztalásban én is részesültem némely
Kleist-fordítások okán, amikor is azzal védekeztem,
hogy a Kleist-mondat az eredetiben sem nevezhetõ tipikus, könnyen
olvasható és értelmezhetõ német mondatnak,
és a fordítónak nem dolga az egyszerûsítés)
olyan hibákat, melyeket egy közepesen szigorú (és
alapos) lektor (jelen pénzügyi viszonyok között aligha
áldoz kiadó erre) könnyen kiszúrhatna magának.
Jelzem, az eredetivel való egybevetés nélkül
teszem ezt.
"Eszes barátom, vagyis hát, mint a többiek,
most, hogy naponta beszélünk, hova tûnt önbõl
a heves fiatalember...?"
(35. o.) Itt arra tippelek, hogy az eredetiben
egy franciás könnyedségû idiomatikus beszédhelyzetre
utaló hiányos mondat lehetett, amit a fordítónak
valamilyen irányban muszáj lenne kiegészítenie.
Vagy:
"Amikor megláttam, hogy az útkanyarban felém
tart szõke, pofaszakállas udvarmestere, aki - mintha csak
a barátai közé tartozna - beszélgetni szokott
vele, ebédelni látta, szívem háromszorosat
dobbant, mintha õbelé is szerelmes lennék."
(38.
o.) Megjegyezve, hogy ez nem kiemelés a szövegtestbõl,
hanem egy intakt bekezdés, és megállapítva,
hogy a közbevetett mellérendelés miatt is széthúzódik
a mondatszerkezet, valamint némi fejtörés után
kiokumlálva, hogy az udvarmester nem látni szokta az illetõt,
akirõl szó van, miközben ebédel, hanem ebéden
látta vendégül, mindenképpen szükség
lenne arra, már a mondat indításánál,
hogy az eredetiben nyilván ugyanígy szereplõ idõhatározó
más pozícióban legyen, mert az "amikor megláttam"
és a "mintha õbelé is szerelmes lennék" egészen
más idõdimenziót sejtet: a mondat elején egy
váratlan mozzanatosság szerepel (minden elõzmény
nélkül), a végén pedig egy általános
érzetbe ütközik. Valami ilyesmit tudnék elképzelni:
"Ha észrevettem", vagy "ha láttam". Ugyanis pár sorral
feljebb "a grófnõ", akirõl szó van (és
akinek címe a fejezet címéül is szolgál)
már szerepel egy ilyen kezdetû mondatban:
"Valahányszor
megláttam, elsápadtam..."
stb., és így,
a mondat elején, amíg fel nem bukkan az új alany (az
udvarmester), csak rá tudok gondolni, és zavar keletkezik
a percepcióban. És a
"beszélgetni szokott vele,
ebédelni látta, szívem..."
- hiába van
a gondolatjeles közbevetés - menthetetlenül széthull
az érzékelés számára és csak
némi logika rakhatja össze, utólag. (De az élmény
már törött marad.) Vagy (elismerve ugyan, hogy példám
vitatható):
"Hanem amikor minden délben gondolával
érkeztem ebédre, gyakran messzirõl észrevettem
a szél ellen nehezéknek használt könyvvel a Mama
sálját az alabástrom mellvédre téve."
(65. o.) Sokadszori elolvasás után végül megvilágosodott
bennem a látott kép szerkezete (a sál a mellvéden,
amire egy könyvet tettek, el ne fújja a szél), de egy
pillanatra úgy tûnt, olvasás közben, hogy a szerzõ
egy könyvvel vett észre valamit, vagyis egy könyvet használt
arra, hogy észre vegyen valamit, valamint sokáig nem tudtam,
hogy mi van hova "téve", mely "téve" a mondat végén
még mindig megtévesztõ, mintha a szerzõre is
vonatkozhatna, egy pillanatra a maga általánosságában,
mintha valahova "téve" vett volna észre valamit stb. Nyilvánvaló,
hogy a bonyolult, felborult szórendû közbevetés
szerzõnk egyik perverz specialitása, de az érzékelés
(az olvasóban felidézett kép) olvasás
közben
sem
lehet zavaros, többirányú, és a kész kép
felõl visszafelé kellene a mondatot megfogalmazni. Mellesleg
éppen az elõtte levõ mondatban mondja Proust, hogy
"a
dolgokat nem láthatjuk egyidejûleg a szellemünkkel és
az érzékeinkkel" -
ez igaz, azonban arra is ügyelni
kell, hogy az egyik ne beszéljen a másik ellen, ne cáfolata
legyen a másiknak. Most egy cifrább példát
mondok, elismerve, hogy az eredeti gondolat nagyon bonyolult lehetett (a
mondat, meglepõ módon, nem tudom miért, de zárójellel
kezdõdik):
"(Bármi keresett is,) amit a bizalmasoknak,
vagyis a társalgásnak juttatunk, (és ami keresett,
az nagyon ártalmas, mert ha a szellemi élet velejárója,
akkor tönkreteszi: nem Flaubert-nek az unokahúgával
és az órással folytatott beszélgetései
jelentik a veszélyt), és a meghitt körnek szánt,
vagyis a néhány személy ízlésének
összetákolt alkotások, amelyek alig különböznek
a leírt beszélgetésektõl, önmagunkat csak
külsõségeiben visszaadó mûvek, nem a mély
éné; és csak ha a többiektõl, sõt
a többiekrõl tudó az éntõl is elvonatkoztatunk,
akkor találjuk meg azt az ént, amelyik kivárta, amíg
másokkal voltunk, s kétségkívül ezt érezzük
az egyetlen igazi énnek, végül is a mûvészek
csakis õérte élnek, ahogy egyre jobban felismerik
istenüket, életüket csupán az õ tiszteletére,
neki szentelik."
(83. o.) Ugye, a mondat elején nem tudom, hogy
a "keresett", most melyik értelmében szerepel, egy pillanat
múlva már sejtem, hogy a "mesterkélt" értelmében,
de akkor a "bizalmasoknak vagyis a társalgásnak juttatott"
(juttatás? ez a legmegfelelõbb szó itt?) dologról
van szó, ez volna tehát "keresett", és "ami keresett,
az nagyon ártalmas" értesülünk a zárójelbe
vetett megjegyzésben, és megint nem vagyunk egészen
biztosak benne, hogy ki mit "keres", (ezek az igébõl képzett
melléknevek, melyek múlt idõben is lehetnének,
veszedelmesek egy ennyire elméleti szövegben) és ezek,
végül rájövünk, ezek a mesterkélt dolgok
olyan "alkotások", melyeket "összetákoltak", és
csupán egy meghitt kör számára, de: valaki "ízlésé
nek
összetákolt alkotás", "önmagun
kat
visszaadó
mûvek" (kinek adja vissza, kérdezném), nos, ez elég
keresettnek tûnik, valahogy mintha nem stimmelnének a ragok
és képzõk, az egész nem elég természetes,
recseg-ropog az egész; mit mondjak, a "mûvek", melyek nem
a mély "éné
i
" lenne talán a helyes
(többes szám), de hiába, a mondatrész végére
vetett "éné" tökéletesen dezorientál (mármint
grammatikai értelemben), és rég nem tudom, hogy hol
az alany és hol az állítmány, egymástól
elszakadtan bolyonganak ebben a mondat-monstrumban, megzavarnak a természetes
mondat-érzékelésben. Bocsánat a példáért,
de annyi tüneményesen lefordított, káprázatos
és csillogó mondat után ez azért kissé
mellbevágó. Igaz,
"a mondat úgy rendezõdik
el, ahogy tud"
.
Az ilyen gikszer azért is sajnálatos,
mert ez már a prousti esztétika tengermélye: az "én",
amelyik leválik a köznapiról, a biográfikusról,
a társasági lényrõl, az "egyetlen igazi én",
amelynek az igazi mûvészek az életüket szentelik.
Ez annyiban mond ellent Sainte-Beuve elméletének, amennyiben
Sainte-Beuve rájött valamire: nevezetesen, hogy a XIX. századi
tudomány más területeihez hasonlóan deduktívan
következtesse ki az életrajz tényeibõl a mûalkotásokat.
Ez egy látszólag sikeres módszer, a maga korában
mindenki errõl beszélt, valójában azonban a
túlfeszítése egyszerû önparódiává
válik. Ezzel szemben Proust azt az egyszerû igazságot
képviseli, hogy a mûalkotást semmibõl sem lehet
kikövetkeztetni, valamint beszámol belsõ tapasztalatáról,
hogy énjének "melyik részével" alkot, és
hogyan használja fel élettapasztalatait arra, hogy formát
hozzon létre. Ebben abszolút nem doktriner módon jár
el: hol az életrajz tényeire támaszkodik (saját
életrajzának vagy Balzac, Baudelaire, Stendhal, Nerval életrajzának
adataira), vagy pedig a mû valamely mozzanata felõl értelmezi
az életrajzot mint olyant: a kettõ számára
elsõsorban az utóbbi felõl értelmezhetõ,
a kész mû felõl, a
remekmû
felõl,
de ez nem jelenti azt, hogy az életrajz tényeinek ismeretét
fölöslegesnek tartaná egy adott mû interpretációjánál.
A mû primátusa nem jelenti a mû kizárólagosságát,
amikor a mûvet értelmezzük. Tehát nem pingpongozik
Sainte-Beuve-vel, hanem más talajra viszi át a vitát:
sors, név és forma együttállását
veszi szemügyre. Sainte-Beuve-vel könnyû vitáznia,
mert Sainte-Beuve túlzó buzgalmában már-már
látványos és nevetséges önparódiákat
írt hétfõi rovatában (példák
tucatszám a könyvben), viszont Proust a maga számára
nagyon magasra helyezi a lécet, amikor a könyvben élete
minden lényeges területét érintve egyszerre ír
rövid novellákat, filozófiát, önéletrajzot
és regényt.
Proustnak szerencséje van, hogy
ez a könyv nem jelent meg akkor, amikor megírta, mert akkor
csupán készülõ regénye teóriáját
írta volna meg a regény helyett. És nekünk szerencsénk
van, hogy most elolvashatjuk, mert nagyobbik könyvéhez (vagyis
az
életmûhöz)
kaptunk egy titkos hátsó
bejáratot: kövei (Marcel modorában) mintha egy szerzetesrend
sétálóudvarának agyonkoptatott kövei volnának:
fénylenek, kikoptatta õket az idõ, itt-ott hézagosak,
billegnek, hívásuk (mint egy ötcsillagos jel egy Michelin
útikönyvben, kissé kacér bár, de) félreérthetetlen:
állj meg, Utazó, ne menj tovább, itt, ha te is úgy
gondolod, és nem sajnálod rá az idõd egy parányi
részét, egy Marcel Proust nevû, egyszer élt
ember örökkévaló lényével szembesülhetsz.
Filum Kiadó
Budapest, 1997
246 oldal, 980 Ft