VÁMOS DOMINIKA

"Ma egyaránt fontos a küszködés a formában (szellemiben), mint a praktikusban (materiálisban). A modern építészeknek be kell látniok, hogy mindkét dologról szó van (és nem csak az egyikrõl). Ha az akadémikus mûvészet egykor abba a hibába esett, hogy formális maradt szellemi nélkül, úgy ne kövessük el azt a hibát, hogy csak az elevent hozzuk szellemi nélkül, mert ez is nagyon megbosszulhatja magát egyszer" - figyelmeztetett J. P. Oud, a holland modern építészet egyik vezéregyénisége 1937-ben, amikor a Tér és Forma címû folyóirat hasábjain személyesen méltatta és elemezte Forbát Alfréd pécsi épületeit. 1 Írásában éppen azokra a vitás pontokra tapintott rá nagyon érzékenyen, amelyek Pécs építészeti közéletét - néhány azóta felmerülõ új tényezõ mellett - azóta is feszültté teszik. Arról a fatalista mentalitásról szólt tudniillik, amely az építészettel szemben támasztott követelmények egyre bonyolultabb és strukturálhatatlanabb halmazában kizárólagosan csak a számára kedvezõ szempontokat veszi figyelembe.
Az elmúlt néhány évtized, a két háború közötti idõszak eleven és nyílt közéletével szemben, nem volt építészeti vitáktól hangos. Az egyetlen közismert, az ún. Tulipán-vita azonban éppen a Pécsi Ifjúsági Iroda paksi panelházai kapcsán robbant ki 1975-ben. Ez az országos hírûvé lett éles hangú cikksorozat, amelyet az Élet és Irodalom , majd a Magyar Építõmûvészet közölt, fõként politikai felhangjai miatt legendává érlelte a fiatal pécsi építészek Csete György vezette mozgalmát. Aki ebben a vitában akkor állást foglalt, tudhatta, hogy bár a vita tárgya, nevezetesen hogy a lakótelepi panelek népi motívumokra emlékeztetõ ornamentikája építészeti értéknek tekinthetõ-e vagy sem, bár színtisztán építészetesztétikai kérdés, a kimondott szónak mégis politikai és morális súlya van. Innentõl kezdve a magát organikusnak nevezõ rebellis irányzat képviselõi hosszú idõre elnyerték az ellenzéki érzelmû értelmiség többségének szimpátiáját. A vita egyik kiprovokálója, a "tulipános" házak fõ ellenfele az a Major Máté mûegyetemi professzor volt, aki annak idején, 1927-ben, még mint egyetemi hallgató letette voksát a modernista felfogású tervezés mellett. Akkor még az az irányzat számított - fõként szociális érzékenysége és baloldalisága miatt - politikailag rebellisnek. A háború után azonban elkezdõdött a modern építészeti törekvéseknek az a dogmatikus és lélektelen elkorcsosulása, amelyet az ellenszenves hatalmi erõk erõszakossága végképp elfogadhatatlanná tett a civil emberek számára. Már J. P. Oud fent említett cikkében hosszasan taglalta, hogy forma és funkció állandóan jelenlévõ ellentmondásában a modern építésznek minduntalan kompromisszumokra kell törekednie a szellemi egység érdekében: "Ha idealisztikus értelmû fejlõdéshez akarunk jutni, akkor nemcsak anyagi haladásra van szükség, hanem szellemi haladásra is." Majd Forbát példáján arra biztatott, hogy a funkciónak elkötelezett új építészet radikális képviselõi bátran kísérletezzenek a hagyományos, organikus építõanyagok alkalmazásával és a környezethez illeszkedõ tömegformálással: "Az ilyen kísérletek kezdeti sikertelenségébõl fog idõvel az építészet egy olyan finomságig eljutni, amelyet régi épületeken megfigyelhetünk." Szellem, lélek és ráció azonban - talán éppen a politika jóvoltából - azóta is nehezen akar egymásra találni a magyar, de a sajátos mikroklímájú pécsi építészetben is. Pedig Bierbauer (Borbíró) Virgil a Tér és Forma említett számában "Tegnap és ma" címmel megjelent cikkében éppen ezt az erényt vélte felfedezni a környezetük értékeit szem elõtt tartó, ugyanakkor a korszerûség és higiénia követelményeit is kielégítõ legújabb pécsi építkezésekben (Mecsek Szálló, Pálos-rendi templom). A Lauber László-Nyíry István-Nendtvich Andor által tervezett szállodát internacionalizmussal és nemzetietlenséggel vádolókkal szemben így érvelt: "Eszükbe nem ötlik az, hogy néhány emberöltõ múlva épp ez a mai étterem lesz a kifejezõje korunk társadalmi világának, életének és épp ezért érdekes és kedves a késõ utódoknak, akik között bizonyára lesznek olyanok, akik a múló napi kellemetlenségektõl megszabadulva, ujjongva fogják felfedezni, hogy a három fiatal építész milyen tökéletesen illesztette be a hegyorom táji adottságaiba ezt az épületet. [...] Hány utcája van Pécsnek, amelyik éppen úgy állhatna például egy osztrák városkában. [...] Ennyire internacionális jellegû volt a XlX. század építészete, - és ez annál inkább érdekes, mivel éppen a XlX. század volt az, amely a nacionalizmust mint állameszmét kiépítette, általánossá tette. Ezzel szemben az új építészet, amely a nacionalizmus új virágkorában fejlõdött ki, határozottan nemzetek szerint differenciált és élesen megkülönböztethetõ. A pécsi Mecsek Szálló össze nem téveszthetõ más országok mai szellemû építészetével. Sokkal kevésbé összetéveszthetõ, mint például a középkor építészete."
A két világháború közötti magyar építészetrõl szóló mûvében Pamer Nóra Forbát Alfrédnek a Mecsek oldalába épített kis nyaralóját a tájba illesztés legszebb példájaként említi, "amely olyan szervesen kapcsolódik lejtõs környezetéhez, mint egy madárfészek". 2 A Mecsek-szálló (ma Hotel Kikelet), a Pálos-templom és jó néhány kisebb-nagyobb lakóház, amely ebben a korszakban épült Pécsett, azt bizonyítja, hogy létezett már olyan progresszív idõszak a város újkori történetében, amikor ember- és természetközeli, ugyanakkor városbarát és egyben nemzetközi léptékû építészet létrehozásával kísérleteztek.

1998 szeptemberében a Magyar Építõmûvészek Szövetsége, a Dél-dunántúli Építész Kamara a Pécsi Galéria kezdeményezésére hármas kiállítást állított össze az újkori pécsi építészet történetének és jelenének reprezentálása céljából. A Mûvészetek Házában bemutatott történeti anyag az utóbbi száz évben Péccsel valamilyen kapcsolatban álló, vagy más, Pécs építészeti hagyománya szempontjából fontosnak tartott építészek személyes munkásságán keresztül próbálta a város mai képét történetileg is megérthetõvé tenni. Különösen erõs hangsúlyt kapott a szecessziós, századfordulós periódus, amely bár valóban fontos nyomokat hagyott fõként a belváros egyes középületeiben és arculatában, többek között Pilch Andor, Schlauch Imre, Schoditsch Lajos tevékenysége nyomán, összességében regionális jelentõségû maradt. Miként Weiler Árpád kiállítási bevezetõ szövegében olvashattuk, a századforduló pécsi építészetének alakulását különbözõ, de elsõsorban gazdasági indíttatású események befolyásolták, így a város egyre erõsödõ ipari tevékenységei, a Zsolnay-gyár, a gõzmalom, a parkettagyár beindulása: "gazdasági hátteret teremtettek az építészeti feladatoknak, amelyek megvalósulva stílust, lelket és érzelmet vittek a tárgyiasult világba." (Ide kívánkoznak Otto Wagner szavai is az 1896-ban, Moderne Architektur címmel megjelent könyvébõl: 3 "Az építõmûvészettel kapcsolatos ma uralkodó nézeteket annak a felismerésnek kell helyettesítenie, hogy mûvészi alkotásaink egyedüli kiindulópontja a modern élet lehet...") A történelmi szituációból adódóan nálunk, így Pécsett is, a stílust, lelket és érzelmet a kiemelt szerepet játszó nemzeti törekvések képviselték, amelyek konkrét formákat kerestek az építészet nyelvén is megfogalmazandó identitás kifejezésére. "Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz!" - szólt Lechnerék manifesztuma, amely ma bizonyságul szolgál arra, hogy az általuk képviselt szemlélet elsõsorban a nemzeti vonásokat viselõ formák kifejlesztésére koncentrált.
A magyar szecesszióban a korábban említett pécsi rebellis mítosznak ma a kiindulópontját, szellemi forrását látják mindazok, akik a várossal való azonosulásukat a lázadó formákban próbálják megtalálni. Dévényi Sándor monografikus vallomás-könyvében Pilch Andort Pécs Gaudíjának nevezi és egyben szakmai példaképének tekinti. 4 1987-ben, a Pécs Csoport építészeinek budapesti kiállítására kiadott füzetben Csete György a szecesszióban a kívülállás és szembefordulás magatartásformáját látja kifejezõdni: "Magyarországon õ (Lechner Ödön) az elsõ organikus építész, sõt az organikus építészet atyja, s igenis volt, és van folytatása. Kós Károly szerint a szecesszió forradalma ma is tart, nincs vége. Hát persze, a szecesszió mindennel szemben áll, ami halottá teszi a környezetet. A túltechnicizált, természetromboló társadalomból kivonulók akciója nem más, mint szecesszió, azaz kivonulás, s ma úgy tetszik, állandó forradalom." S míg Csete az õsi tarsolylemezek növényi ornamentikáira mint az ökológiai gondolkodás sûrítményeire tekint, a modern kor technicizmusától való kemény elhatárolódása ellenére úgy nyilatkozik, hogy nem szabad elvetni az ipari társadalom eredményeit sem, formai és esztétikai problémákkal bíbelõdni. "Én az organikus és technikai építészet párbeszédében, egymásra találásában látom azt a jövõt, ami feloldja az építészeti irányok közötti ellentéteket. Nem hiszek a kizárólagosságban."
A történeti kiállítás a század elsõ felének két meghatározó, de szellemiségét tekintve késõbb mindinkább ellentétes irányba feszülõ korszakát, a szecessziót és a modernizmust dokumentumok, fotók, reprodukciók alapján szemléltette.
Emberöltõnyi távolságból nézve ennek az idõszaknak az eredményei és értékei ma már elfogultságtól mentesen értékelhetõk. Talán éppen e felismerésnek tudható be a helyi önkormányzatnak és a magánbefektetõknek az az ambíciója, amivel egyre másra hoznak rendbe a háború elõtti korszakból megmaradt épületeket - beleértve a moderneket is - eredeti vagy ahhoz hasonló állapotukban.
A kiállítás bõséges ízelítõt adott a városban dolgozó Ybl-díjas tervezõk háború utáni munkásságából is, bár az anyag összeállítója nem vállalkozott szelekcióra, sem szemléletbeli, sem minõségi vonatkozásban. Ennek következtében a látogató elé tárt nagyszámú reprodukció, életrajz, tervlista és fotó lehetõvé tette a felismerés, a rácsodálkozás és szörnyülködés ártatlan élményét. Így az egyes életmûvek áttekintésével kirajzolódhatott a pécsi építészet történetének egy olyan periódusa, amelyben a háború elõtt elvetett gondolati magvak sajátos folytatását lehet felfedezni. Ez a hatvanas évek építészete, Tillai Ernõ, Legány Zoltán, Getto József, Köves Emil, Dénesi Ödön, Gádoros Lajos munkásságának kiemelkedõ korszaka. Ekkorra esik az Uránváros, több középület, iskola létrehozása és felépülése.
A hatvanas-hetvenes évek során, ha történt is néhány agresszív beavatkozás a városszerkezetbe, a pécsiek többsége legendás lokálpatriotizmusának tulajdonítja, hogy a kiszámíthatatlan léptékû és volumenû nagyberuházási hullámok sem mennyiségükben, sem jelentõségükben nem okoztak nagyobb pusztításokat. Az sem véletlen, hogy míg 1928-ban az országban elsõként Pécsett írtak ki tervpályázatot modern városszabályozásra, a hatvanas évek végén itt került mûemléki védelem alá mintegy 96 hektárnyi városi terület. A hetvenes évek közepén pedig Pécs volt az a város, ahol az értékvédõ szemléletû város-rehabilitáció az elsõk között megkezdõdött. A város értékeinek megmentéséért folytatott közös küzdelem átmenetileg egyetértést kovácsolt a helyi építészek között, sõt egyúttal a városlakók szimpátiáját és pártfogását is élvezte. A központi hatalom egyre gyengülõ erejével szembeni sokszor eredményes ellenállás sikerélményeket szerzett mindazoknak, akik aktív részt vállaltak az összefogásban. A kiállításon bemutatott tablókról mégis az volt leolvasható, amirõl a késõ szocializmus korának építészete árulkodik, hogy e küzdelmek inkább valami ellen, semmint valaminek a megvalósításáért folytak. A hatalmi oldal továbbra is a panelépítkezéseket, a szürke kockaházakat és a silány minõségû ipari tömeggyártást pártfogolta és erõltette, ennek elutasítása tehát automatikusan pozitív érzelmeket keltett a közvéleményben. Ugyanakkor, minden jószándék ellenére, a háború elõtti korszakból átöröklött építészeti és építõipari szakmai hagyományok ekkorra már csaknem elenyésztek, így a lassanként magukra ébredõ építészek egy szakmailag rendkívül bizonytalan szituációban találták magukat. Csetéék kiáltványai is inkább csak egyfajta szellemi ideál vagy mítosz megteremtését eredményezték, semmint konkrét kérdésekre adott konkrét válaszokat sugalltak volna.
Ennek a szakmai elbizonytalanodásnak a sokfélesége volt nyomon követhetõ a Pécsi Galériában rendezett kiállítás heterogenitásában is, amely a helyi építészet 1980-tól 1998-ig tartó korszakát ölelte fel, ezen belül is nagyobb teret adva a kortárs produkcióknak. Idõben visszafelé haladva a nagyobb rálátás folytán a szelekció erõteljesebben érvényesült a válogatásban.
Miként a szecesszió és a két háború közötti modern építészet, sõt a szocializmus korszakának építészete is szoros kapcsolatban állt korszakának gazdasági, társadalmi, kulturális viszonyaival, úgy ezeket a meghatározó tényezõket a mai épületekben, városformáló erõkben is fel lehet fedezni. E körülmények egy része változatlannak tekinthetõ, s mondhatni a kezdetektõl jelen vannak a helyi építészet alakulásában, ha különbözõ hangsúllyal is. Pécs földrajzi elhelyezkedése, mediterrán mikroklímája, magas hegyek közötti fekvése, a délszláv közelség, a török emlékek olyan karakterisztikus vonásokkal ruházták fel a várost, amelyek nemcsak az építészek zsigereiben, de a helyi lakosság tudatában is élnek. Ehhez kapcsolódtak azután minden kornak a sajátos kihívásai, amelyekre hirtelen választ kellett adnia a városnak. Míg a háború utáni szocialista iparosítás Pécset mint bányászati központot igazi munkásvárossá akarta változtatni, a rendszerváltás után, a bányák bezárásával a város elveszítette ezt a számára idegen, de gazdasági szempontból amúgy sem indokolt pozícióját. A délszláv háború közelsége sokáig elriasztotta a befektetõket a várostól, az ebbõl adódó elszigeteltség veszélyét pedig tovább fokozza az autópálya-rendszer kiépítetlensége, a régió nehézkes megközelíthetõsége. A város kohéziós ereje azonban - amely már annyiszor segített a bajban -, úgy tûnik, ma is eleven. Pécs mint egyetemi város talán éppen elsõsorban kulturális, szellemi értékeivel lesz képes helytállni abban az életben maradásért folyó küzdelemben, amely ma vidéki városainkat jellemzi, és amelynek egyik alapkövetelménye az identitás megtalálása.
A 20. századi építészet amerikai teoretikusának, Kenneth Framptonnak 1983-ban jelent meg Kritikai regionalizmus címû írása, amelyet szellemi értelemben többek között a finn Alvar Aalto, a japán Tadao Ando, a svájci Mario Botta, a portugál Alvaro Siza és az olasz Aldo Rossi építészeti és elméleti munkássága alapozott meg. Ebben a tanulmányban Frampton az amúgy egyre divatosabbá váló kifejezés, a regionalizmus fogalmát analizálja, rámutatva a benne rejlõ értékes forrásokra. A globalizáció és univerzalizáció, amelyet korunk civilizációja legfõbb érdemének tart, ellentétbe került a tájhoz, a helyhez, szakmai hagyományokhoz kapcsolódó, azokban mélyen gyökerezõ helyi kultúrákkal. Frampton szerint a globális civilizáció kihívásainak az építészet területén a helyi adottságok és a tektonika mély megértésére alapozva lehet eleget tenni. Az úgynevezett kritikai regionalizmus tehát a kultúra és a civilizáció, a technikai fejlõdés és a természet ellentétes érdekeinek feloldását, sajátos szintézisét keresi.
A pécsi építészek - legalábbis a kiállításon bemutatott fotók alapján - láthatóan különbözõképpen próbálnak reagálni az aktuális építési feladatokban összegzõdõ sok esetben ellentmondásos kihívásokra. A Forbát, Weichinger, Nyíry, Visy harmincas évekbeli munkásságára jellemzõ környezethez fûzõdõ alázatos magatartásmód köszön vissza például a Mecsek-oldal utánozhatatlan, sûrû atmoszférájába beleépült családi házban (Getto Tamás terve), amely szinte minden gesztusával a hely klimatikus és topográfiai adottságainak tökéletes megértésérõl tanúskodik, a jelenkornak megfelelõen mégis finoman individuális. "Ha Pécs történeti belvárosának nyugati kapujától, az Ágoston térrõl felnéz az ember a havihegyi kápolna irányába, lehetetlen nem észrevenni a környezetétõl terrakotta színével és bástyaszerûen kiemelkedõ tömegével elütõ házat: különös rejtélye, hogy e merész kívülállás ellenére is odatartozik, szinte hiányozna, ha nem lenne ott." 5
Ugyancsak a Tettye rejtélyes szövetébe rejtve épült néhány éve Bachman Zoltán átriumháza. Tömegével és telepítésével ez a ház is azt bizonyítja, hogy a budai Tabán sorsával fenyegetett városrész alkalmas korszerû lakóépületek befogadására.
Néhány utcával - és tablóval - arrébb találjuk Szász János napházát, amely még a nyolcvanas évek elején épült egy hosszabb távú napenergia hasznosítási program kísérleti épületeként. Az organikus formákat és a korra jellemzõ építõipari színvonal jegyeit is magán viselõ családi ház inkább technikai, mint építészeti jelenségnek tekinthetõ, de kétségtelenül egyfajta válasz a mikroklimatikus adottságok kihívására. Ugyanebben az utcában, pár háznyi távolságra egy feltûnõ épület ugrik ki a házak egyhangú sorából: Dévényi Sándor "Ház a Kisgyûdben" névre keresztelt villaképzõdménye. A Damjanich utca felé ugyan csak a garázs és a bejárati rész fordul rakoncátlan formáival és részleteivel, a kiállításon bemutatott távlati felvételen azonban jól látható volt, amint az épület szertelen tömegnyúlványaival a tömbbelsõ áttekinthetõ rendjét szétfeszíteni készül. Dévényi - aki talán a kortárs pécsi építészet legismertebb, már-már szimbolikus alakja - épületei mégis kirekesztették magukat a város koherens szövetébõl. Míg a nyolcvanas években megépült belvárosi házainak, a "lakodalmasnak", a "villámsújtottának" és a "bikafejesnek" dekonstruktivista, posztmodern és organikus formákat elegyítõ stílusjegyei tudatosan lázadó, harci gesztusként értelmezhetõk, addig a kilencven utáni, egyre féktelenebbül formált, öngerjesztõ épületei már kevésbé érthetõk. Annál is inkább, mert az az organikus irányzat, amely annak idején éppen szellemi tisztaságával és függetlenségével tört ki az akkori hatalom által kultivált iparosított, szabványosított rendszerek nyomása alól, és amelyhez Dévényi maga is csatlakozott, a megváltozott struktúrában az új hatalmi vagy gazdasági elit szolgálatába szegõdött, morális tartalmának gyengülése folytán furcsa ellentmondásba került önmagával. Ez az építészet ma fõként arról ismerhetõ fel, hogy nem beilleszkedõ, nem mértéktartó, nem geometrikus és nem funkcionalista.
Ahogyan Patartics Zorán építésznek a pécsi Echo címû folyóiratban megjelent írásából kiolvasható, a pécsiséget az "organikusok" mítoszával azonosító nézetek egyre feszültebb építészeti konfliktust érlelnek a pécsi építészeti közhangulatban. 6 A progresszív hagyományokat folytatni akaró fiatal építészek - a hely, a kor, a város és a kultúra aktuális kihívásaira keresve az adekvát választ - úgy érzik, hogy a megmerevedett és félreértett pécsiség -fogalom újraértelmezendõ.Biztató jel, hogy Pécs annyi értékkel rendelkezõ város, hogy jól bírja a fejlõdését kísérõ feszültségeket. A kizárólagosságra való törekvés azonban biztosan nem vezet majd megegyezésre. A pécsi építészet arculatát meghatározó két fõ vonulat, amelyek közül az egyik a formagazdag, expresszionista szecessziótól eredezteti magát, a másik pedig, amelyik a környezet és a funkció által meghatározott puritánabb szellemiségû, a 20. századi építészet története folyamán hol élesen szembefordult egymással, hol békésen megfért egymás közelségében.
A termékeny békességet azonban ma még akadályozza egy-két nem várt fejlemény, így például az a - nemcsak az építészetben jelentkezõ - durva konzumálódás, amelyre még nem született adekvát válasz a pécsi építészek körében sem. Ennek városbomlasztó hatása elsõsorban a különbözõ autószalonok, bevásárlóközpontok és részben a kisebb irodaház- és villaépítkezésekben szembetûnõ. Sokkal kedvezõbb ugyanakkor annak a befektetési kedvnek a hatása, amely századfordulós, sõt egyre több helyen késõbbi korból származó épületeket ment meg az enyészettõl, és tölt meg újra élettel.
A legtisztább építészeti vonal ma az oktatási intézmények építkezéseiben fedezhetõ fel. Ennek valószínû oka, hogy a tervezési munkára tervpályázatokat írnak ki, amelyeket jó esetben csak kézzelfogható szakmai érvekkel lehet megnyerni. E példák sorából is kiemelkedik a nemrég Pro Architectura díjat nyert Gandhi Alapítványi Gimnázium kialakítása (Patartics Zorán terve), a "Fogd a kezem" alapítvány foglalkoztató épülete (épült Boda Zoltán, Szabó Tamás terve alapján) és a Vizér Péter tervezte "Világ világossága" alapítvány háza. Karakterében idesorolható még a Városi Sportcsarnok bõvítése is, amely Lantay Attila terve nyomán készült el. E szerény pénzügyi keretbõl gazdálkodó programok eleve a figyelembe veendõ szempontok ésszerû hierarchizálására ösztökélik az építészeket, ebbõl következõen a funkció, az atmoszféra, a racionalizált szerkezet, az egyszerû karbantarthatóság követelményei nem szorulnak háttérbe a formai kérdésekkel szemben.
A pécsi építészeti kiállítások áttekinthetetlenül bõséges anyagából csak egy-egy jellemzõ csomópontot kiemelve nem lehet nem említést tenni a Schaár Erzsébet Múzeumról, amely Janáky István és Meditz László tervei szerint épült 1985-86-ban, a szobrászmûvész Svájcban kiállított installációja számára. Az épület archaikus parasztház-forma tömege és nyersen hagyott kõ-tégla-beton építõanyagai, szerkezetei, és az ezeket kiegészítõ finoman megformált technicista részletek mintha összegzései lennének mindazoknak az idõtlen értéknek, amelyek a pécsiség fogalmának legmélyebb rétegeiben ülepedtek le az évszázadok során.
A harmadik kiállítás, amely a Pécsi Kisgalériában volt megtekinthetõ, a kortárs pécsi építészet jövõképét, a készülõ vagy meg nem valósult terveket volt hivatott bemutatni. Az erõteljes grafikai eszközökkel dolgozó Dévényi-iskolát itt a Zsolnay-teázó 1981-bõl származó színtervei és Halas Iván rajzai - "Dante pokla Pécsett" címmel - képviselték. Mindkét munka a föld alatti Pécs mítoszát erõsíti, és meseszerûségével mintha egyre messzebbre távolítaná közönségét a valóság józan és kézzelfogható világától. Hasonló misztikus szándék volt felfedezhetõ Somlyódi és Masszi "Vadember" üzletházának tervében s a Bachman Zoltán-Kistelegdi István-Bachmann Bálint-Rétfalvi Sándor templommodelljének formavilágában.
Mindazonáltal Pécs építészetének fejlõdése a realitás szerint úgy tûnik, egy sajátos ízû racionalizáció felé tart, újra felfedezve a kontinuitásban és a város belsõ törvényszerûségeiben rejlõ értékeket. A békesség záloga csak a város összetartó ereje lehet, egy megegyezésen alapuló rend, amelyben többféle irányzat is megtalálhatja a karakteréhez illõ mozgásteret. Lényeges volna az a belátás minden egyes építtetõ és építõ részérõl, hogy önnön fontosságának hangsúlyozására ne akarja rombolni vagy maga alá gyûrni saját - természetes vagy épített - környezetét.

Jegyzetek

* A Magyar Építõmûvészek Szövetsége, a Dél-dunántúli Építész Kamara, a Pécsi Galéria és a Mûvészetek Háza rendezésében volt látható 1998 szeptemberében a Kortárs pécsi építészet 1980-1998, illetve a Pécsi építészet története 1880-1980 címû kiállítás. A szám képeit e kiállítások anyagából vettük. - A szerk.
1 Tér és Forma. 1937/4. szám
2 Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között. Mûszaki Könyvkiadó, 1986.
3 Idézi Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák-Magyar Monarchiában. Corvina, 1988.
4 Dévényi Sándor. Kijárat Kiadó, 1997.
5 Szántó Katalin: Giardino segreto. Magyar Építõmûvészet 1996/2. szám
6 Patartics Zorán: Pécsiségünk építészeti jelene... Echo, 1998/1 .szám