Jean-Philippe Toussaint: Monsieur;
A halogatás
Monsieur. Így, egyszerûen csak ennyi. Nem folytatódik
semmivel, semmilyen névvel, mégis határozat-lan névelõ nélkül
áll - õ a fõszereplõje, bizonyos értelemben a hõse a belga születésû
francia szerzõ új kötetében található elsõ kisregénynek. Monsieur,
mert nem számít, hogy kicsoda és mi a neve, jellegtelen és láthatatlan,
nem számít, hogy van egy ilyen (vagy akármilyen) ember valahol Párizsban
(vagy akárhol a világon). De nyilvánvalóan Monsieur azért is, mert
nincs egyedül, mert bárki lehet, mert Monsieur-k vagyunk mindannyian.
Mindegy, hogy ki õ, mert senki, mindegy, hogy ki õ, mert mindenki
- Monsieur lehetne Akárki, X, K., vagy akár Kovács, errõl több szó
ne is essék. Semmiképp sem egyedi eset, egyszeri jelenség tehát, hanem
típus, olyan jellegzetesen jellegtelen figura, akinek, ha neve lenne,
akkor az igen könnyen - Oblomovhoz és az oblomovizmushoz hasonlóan
- fogalommá, illetve metaforává válhatna, azaz nem lenne egyedi, nem
lenne név többé. Ezt a folyamatot megelõzve, illetve lerövidítve Toussaint
egyszerûen nem nevezte meg, pontosabban így nevezte meg hõsét. (Nagy
kár egyébként, hogy a monsieur-nek nincs igazán magyar meg-fe--le-lõje.
Belátom, a fordítónak valóban nem lehetett más választása, mint hogy
meghagyja az eredeti - mindenki által ismert, tudott - kifejezést,
amely viszont, és ez probléma, a magyar szövegben mégiscsak idegen,
ily módon automatikusan névként olvasódik, holott a fõszereplõ
lényegi jellemzõje a névtelenség.)
Itt van tehát Monsieur, egyedülálló, fiatal férfi, kereskedelmi igazgató,
ám ez mind nem túl érdekes, mert lehetne bármi más, a mondatból egyedül
a van lényegi információ, hiszen Monsieur csak van, céltalanul,
ráérõsen, egyik napról a másikra, mindig jelen idõben, nincs sem emlékezés,
nosztalgia, sem dédelgetett terv, ábránd (azaz nincsen múlt, se jövõ),
mindig csak az adott pillanat van, amely pillanatban Monsieur általában
nem csinál semmit, illetve semmi érdekeset, lényegeset, csak (úgymond)
említésre sem méltó dolgokat. Ül az irodájában például, ül egy értekezleten,
kávézik, cigarettázik, chipset eszik, néha fociedzésre jár, vigyáz
az unokahúgaira, ha társaságba hívják, megy, ha nem, otthon marad,
menyasszonya van, nincs menyasszonya, zajlik az élet. (A menyasszony
ugyan említésreméltó is lehetne, de nem az: "Az igazat megvallva Monsieur
aligha lett volna képes elmondani, miért szakított jegyesével." Errõl
ennyi.) A szöveg ennek ellenére feszültség-gel (az olvasó várakozással)
teli, hiszen mindig történnek olyan apró dolgok, amelyekbõl valami
nagyobb dolog történhetne, állandóan ott motoszkál az igazi
történés lehetõsége, fel van dobva, aztán gyorsan el is van
ejtve, és Monsieur életében megint nem történik semmi rendkívüli.
Az eseményeket megadással tûri, teszi a dolgát, lelkesedés nélkül,
néha magabiztosan, pökhendien és leereszkedõn, máskor sután, görcsösen,
téblábolva és félszegen, annyi bizonyos, sohasem úgy, ahogy jó lenne
neki, vagy jó lenne másnak. Idegenként mozog a világban, és hagyja,
hogy történjenek vele a dolgok, hagyja, hogy irányítsák, ahogy lesz,
úgy lesz, õ nem szól bele, alkalmazkodik. Ameddig bír. Amikor meg
nem bír, ahogy az rendes, cselekvés- és döntésképtelen Toussaint-hõshöz
illik, megszökik vagy bezárkózik, megoldás ideig-óráig, aztán kezdõdik
minden elölrõl.
Minthogy, láttuk, Monsieur életében cselekvések nem, csak történések
vannak, s ez utóbbiak sem igazán izgalmasak, az, ami mégis történik,
rendkívül alaposan, aprólékosan és részletesen van elõadva, a lehetõ
legérdekte-lenebb dolgok olyan magától értetõdõ természetességgel,
lelkesültséggel és szakszerûséggel, mintha azok különösen érdekesek
és fontosak lennének. ("Monsieur-t heti két alkalommal egy halom hetilap
és szakérdekû gazdasági illetve pénzügyi folyóirat várta a levelesláda
alján. Magával vitte õket az irodába, és megismerkedett a tartalmukkal;
valamennyit átlapozta, rotringjának finom hegyével megjelölt egyes
cikkeket, másokat pedig kivágott az újságból: ezeket nejlontasakokban
gyûjtötte egybe.") Sõt, minden önkéntelen mozdulat, minden akaratlan
gesztus olyan pontosan, ráadásul hangsúlyosan jelenik meg, mintha
nem ösztönös reakció, hanem direkt, tudatos akció volna, vagyis mintha
cselekvés volna, mintha ez volna a cselekvés Monsieur passzív
világában. ("Amíg várakozott, az íróasztal mellett ült, vagy még szívesebben
a nagy üvegablak mellett álldogált, és elgondolkozva igazgatta a nyak-kendõjét.
Á Miközben lassan kavargatta a kávét a kiskanállal, megkérte a vendégeket,
hogy foglaljanak helyet, és amíg beszéltek hozzá, az ujjait nézegette,
igyekezett mindig békülékenységet sugározni.") Toussaint az ilyen
típusú, tartalom és forma közt feszülõ kontrasztokkal idézi elõ, hogy
szituációi és alakjai egyszerre groteszkek és valóságosak, egyszerre
viccesek és szánalmasak, parodisztikusak és esendõk.
A szöveg összetettségét és iróniáját tovább erõsíti a mind szerkezetileg,
mind stilisztikailag rafináltan megoldott narráció. Egyes szám elsõ
személyû, mégis több nézõpontú elbeszélésrõl van szó, a meg nem nevezett
narrátor és Monsieur szólama ugyanis sokszor egybemosódik, eldönt-hetetlenné
téve, ki beszél, és kinek tudható be a temérdek gúnyos és hányaveti
közbeszólás-beszúrás-megjegyzés, amelyek mind azt hivatottak szolgálni,
hogy nemcsak a narrátor, de maga Monsieur is tökéletesen tisztában
van eme létmód komikumával. ("Amikor a vezérigazgató hangosan a nevén
szólította õt, Monsieur hirtelen elõrekapta a fejét, mint akit rajtakaptak,
és üdvözletképpen könnyedén fejet hajtva azonnal válaszolt is, száraz,
precíz, gyakorlatias, szakszerû hangvételben. Hopplá." vagy "Minthogy
a kedvese megütközve érdeklõdött, mit fog Cannes-ban csinálni, Monsieur
azt mondta, hogy nem tudja, és hogy majd meglátja. Egyéb kérdés? Nincs.
Remek. Az utazás simán zajlott le.")
Bár meglehetõsen hasonló, a Monsieur-nél mégis lényegesen egyszerûbb,
egynemûbb a kötetben található másik kisregény, A halogatás
- mondhatni, ez egyetlen, jól kigondolt ötletre, képletre épít, amelyet
nagyon alaposan és követke-zetesen visz végig Toussaint. Történik
ugyanis, hogy egy férfi - fiatal, egyedülálló, ámde kisgyermekes apa,
név nélkül, egyes szám elsõ személyben - egy tengerparti falucskába
utazik, hogy meg-látogassa egyik barátját, a látogatást azonban
egyre késõbbre és késõbbre halasztja, majd fokozatosan kialakul az
a feltevése, miszerint a barátja direkt bujkál elõle, kerüli, sõt,
figyeli, figyelteti, fényképezi és követi õt, titokban beköltözik
ugyanabba a szállóba, ravaszul taktikázik, így hát hõsünk is ellentámadásba
lendül, magánnyomozást folytat, éjszakánként rója a falut, a kikötõt,
többször belopózik barátja villájába, elszedi leveleit, meghallgatja
az üzenetrögzítõt, és így tovább. Ugyan csak a történet végén derül
ki, ami amúgy sejthetõ, három Toussaint-regény után pedig egészen
nyilvánvaló, hogy valójában nem történt semmi ilyesmi (mármint
a barát részérõl), mindezek csupán a férfi képzelõdései, kényszerképzetei.
Nem is az a leglényegesebb kérdés, persze, hogy kényszerképzet-e ez
vagy valóság, a lényeges tulajdonképpen a férfi számára, és - mivel
egyedül az õ nézõpontját ismerjük - az olvasó számára is csupán az,
hogy a férfi fejében így történt az, ami a valóságban esetleg
nem így, esetleg sehogy. Csupán az, hogy van itt egy férfi, aki, bár
nem kapunk olyan teljes képet róla, mint Monsieur-rõl, annyi mégis
kiderül, hogy õ is csak van, céltalanul, ráérõsen, egyik napról a
másikra, hogy tökéletesen egyedül, elszigetelten és passzívan él e
világban (egyetlen kapcsolata, amely valódinak nevezhetõ, a kisfiával
van, aki viszont, értelemszerûen, a legtöbb dologban mégsem lehet
társa). Egyedül van tehát, nem történik vele és körülötte semmi, ám
ebben a regényben, ahelyett, hogy ezt a semmit természetesnek venné,
szomorkodna, röhögne, észre se venné - lázad, a maga módján, teljesen
ösztönösen lázad, és történetet csinál, s minthogy nincs semmiféle
külsõ kontrollja, elhiszi, hogy ez a történet (amely csöppet sem kellemes,
viszont izgalmas, és õ áll a középpontjában) létezik és igaz. Ez a
történet élteti, ha nem lenne, beleõrülne az unalomba. Azaz, ha úgy
tetszik, így is történt - beleõrült az unalomba.
A halogatás hõsének helyzete tulajdonképpen felfogható ugyanolyan
tragikusan és komikusan, mint a Monsieur-é, ez a döntés
azonban teljesen önkényes, az olvasóra van bízva, a szöveg ezt nem
indukálja; míg az elsõ - és úgy hiszem, komolyabb, jobban sikerült
és feltétlenül humorosabb - regény esetében a többféle, illetve egymásnak
látszólag ellentmondó értelmezési lehetõségeket maga a szöveg követeli.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT
KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE:
jelenkor@c3.hu