BÁRDOS LÁSZLÓ

Mikor jutok eszébe? Mert hogy így vagy úgy eszébe jutok,

ahhoz nem fér kétség. Vagy bele van kódolva, vagy nincs. Ha igen,

akkor az automatikus. Egy ideig még bírja, tûri, elviseli, hogy ne

történjen meg, de aztán úgyis gyengül az izom, lazul a tartás, kioldódik

a fék, végigszalad az inger. Ha nincs, még mindig eszébe juttathatom

magam. Ez már nehezebb, többtényezõs. Többesélyes is - nem, erre gondolni

sem merek. Mert mekkora esélyekkel számolhatok, mi és fõleg: mennyi

szól mellettem? Mennyiségi kérdés. Elektromos hullám az idegeken.

Idegek sokán. Megint milyen soká tart ez a lövöldözés, ez a legutóbbi.

Vajon mekkora a dramaturgiai, a szerkezeti súlya? Mert most ettõl

függ az álmom. Az én magasztos álmom. No, mennyit szánnak az autós

üldözés és csinnadratta megoldására, és mennyit rám? Csekélységem.

Tehát ha nincs, akkor áttételes. Akkor függ például az emlékeitõl.

S emlékezõképességétõl. Memória, memoriter. Ha pedig emlékezni tud,

még mindig nem biztos, hogy az emlék aktiválható. Vagy hogy mennyire.

Irgalmas Úristen, nekem itt egyetlen életcélom van: jussak eszébe.

Minden más azután következik. Jaj, persze csak azután a cselekvés

is, az õ hipotetikus cselekvése. Ugyanis még sok mindennel számolni

kell. Tehát: vagy bele van kódolva - szebben: meg van írva a csillagokban,

vagy nincsen. A második változatnál tartottam. Meg az emlékeinél.

Akkor, ez esetben, visszaemlékezhet arra, hogy (amikor) szóltam neki.

Állok az ajtajában. Egyszerre némán és bõ beszéddel, higgadtan és

vacogva az izgalomtól. Én itt nem kicsiben játszom. Huh, de jó, hogy

legalább azon a föllépésen túl vagyok. Most valósággal megvigasztal

az a valamikori határozottságom. Én akkor teljesítettem, kiálltam,

helytálltam magamért, nem tûrtem a tûrhetetlent, odacsördítettem.

A csöngetés, igen. Ma is a fülembe hangzik. Az õ randa ajtócsöngõje.

Szutykos volt, barnásfekete szirup ragadt meg rajta. Ragadt a kéz,

az ujj. S hosszan kellett nyomni, még az se volt biztos, hogy meghallja.

Hiszen épp ez az. Elõbbi tárgyunkhoz visszatérve: milyen szívdobogtató

volt utólag, hogy végre valamit véghezvittem. Nem is valamit, hanem

teketóriázás, kerülõ és pótcselekvések nélkül éppen azt, azt az egyvalamit.

Nem mindennap köszönt rá az emberre ekkora élmény, amilyet, úgy tetszik,

csak õ szerezhet meg saját magának. Szándék, remény, idegvégzõdések,

szenzorok, testtartás, bátor elõrelépés, valamint erélyes, mégis kiegyenlített,

fegyelmezett hanghordozás egysége. És fölötte, fölötte mindennek,

a beszéd. Fölötte a most a tájon végigpásztázó sorozatlövésnek, üvöltözésnek,

csontszaggató sikolyoknak. A tájat persze nem látom; de szinte kénytelen

vagyok magam elé idézni. Erdõszél, országút, hajtûkanyar, völgy, szakadék,

Skoda Forman, Ford Skorpió. Nem, legalább Renault Clio. És ráborul,

rázuhan a nõ aÁ a motorházra. Most ennyi elég. Hadd legyen elég. Elismerem,

csupa közhely, panelÁ panelasszociációk a panelházban. Nem erõsségem

a vizuális elképzelés. Alig tudok látványt teremteni, csak befogadni.

Teremtõm, ez feminin vonás? Teremtõm, jól lett mondva a neved. Hozzád

szól, feléd tart a kérdés. Állok és beszélek az ajtóban. No és, ha

feminin? Föllépés, egyik nagy alakítása életemnek. Hányszor megterveztem,

kimódoltam, megmértem minden szavamat. Elõre lestem a hatást. Fájdalomsikoly,

örömsikoly, ami most tör át a mennyezeten? Nekik bezzeg egyszerûbb

minden, a nõ (bizonyosan platinaszõke) most zuhan, rá a csomagtartóra

vagy bele az ágyba. Közben ugyanis válthatott a kép, snitt. Csitt,

ó, csitt. Most megint nem bírom. Most elviselhetetlen. Aludni szeretnék.

Aludni szeretnék. AludniÁ és a kisöcsém folyton bõg, szaggatja a dobhártyámat,

és a konyhán iszonyat. De hiszen ezek emlékszavak, tárgytalanok, most,

kérlek, ez mind tárgytalan. A föllépésednél tartottál az imént gondolataidban,

de kit érdekelnek mostanában a gondolataid. A föllépés idõben arra

a napra korlátozódott, arra az órára, percre, amelyben, amikor. Már

egy hete. Pontosan egy hete.

Sok? Kevés? Mily szívesen hajlanék arra, hogy kevés.

Hogy szavam és alakításom hatott, de hatásának még érnie kell. Lappangási

idõ vagy ellenkezõleg, de egykutya: az orvosság hatásideje, hiszen

egyáltalán föl is kell szívódnia. Ez is fontos, ezzel is számolni

kell. Számolni és a részösszeget még hozzáadni az igényekhez. Nem

vaktában követelõzni. Most már lehet, hogy tízpercenként fölvillan

tompa agyában: "változtatni fogok! kímélni fogom! megkönyörülök rajta!"

Ó, én mafla, hülye és állat, ó, én dõre teremtmény. Még hogy megkönyörül!

De mit tesz isten, már azt se bánnám. Csak halkítsa le. Ez az! Csak

ennyire, erre várok, erre a sovány, egyszerû, csip-csup és dibdáb

és mindennapi és földhözragadt, automatikus és triviális megoldásra:

de hisz minden megoldás az! Mint miután a fogfájás végeérhetetlenül

marcangolta agyam (nem; egyszerûbben: azután, hogy tûrhetetlenül unalmasan,

késéles állhatatossággal foglalkozott velem és foglalkoztatott szájüregem

egy négyzetcentiméterén, -méterében), egyszerre csak kiáll. Mintha

kihúzták volna: nem a fogat, a fogfájdalmat. Az egy darab fog

kínját és szégyenét. Jól kirántva a palack nyakába már-már egészen

beletokosodott dugót. Pillanatnyi hûvösség a helyén, majd elárad,

szétterül aÁ semmi. Édes, édes ûr, az én nyugodt ürességem. Szinte

tanácstalan a helye, a szájüregnek egy bal felsõ pontja, most, foglalkoztatottság

híján; és boldog. BoldogságÁ mi másÁ a szenvedés hiánya. Nem én mondtam.

Igazán csak ennyi kéne. Gondolni sem merek rá, az maga a megváltás:

a csend - hirtelen, váratlan. És megáll a nap az égen. Itt nincs fokozatosság.

Megváltódni csak egy csapásra lehet, merényletszerûen. Elviselni.

Istenem, a fül, az agy önfeledt tanácstalansága, esztelen öröme a

föltárult térben. Mégis, mégis az egy héttel ezelõtti föllépés - kifogástalannak

minõsíthetõ? Az, hogy megreszketett-e hangom, úgyszólván mellékes:

hiszen majdnem egészen süket a nyomorult. Igaz, ebben csak tegnaptól

fogva vagyok biztos. Majd mégÁ A nyomorult, a nyomorultja, ó be jólesik,

most úgyis elhallgattak egy pillanatra. Várja a választ a nõ. A férfi.

Az autó. A motorház, a szalongarnitúra. Csak bele ne bolonduljak.

A megreszketés nem baj. Csak végig ne reszkessen, reszketett volna.

Légyen. Legyen és lõn. Errõl jut eszembe, mi az ördögnek beszéltem

ilyen körülményesen: maga mit szólna ahhoz, ha más nem hagyná aludni?

Stb. Mit számít, láttam, hogy rázza otromba fejét, ez neki nem érv,

õ sebezhetetlen ilyesmitõl, ez az én problémám, végig ezt kellett

volna képviselnem, hûséggel, kitartóan. A magamét mondanom, nem méltányos

közhelyeket. Ez olyanféle, -fajta. Ez másból nem ért. Utóbb jöttem

rá, átkozván magam, a lépcsõházban. Ezt nevezi a francia, ugyebár,

lépcsõházi szellemnek. Úgy látszik, ez is a bajom, az én bajom. Tegnap

a postán sorba állva is, amint tenyeremen számolgatom a befizetendõ

pénzt, majd fölpillantok, látom ám, hogy elém állt egy fiatalember.

S mivel most már lendületben vagyok, öt másodpercnyi habozás után

kérdõre vonom: miért elõzött meg? Mire visszavág azzal, hogy ott egy

hölgy még elõbbre állt, és hogy annak miért nem szólok. "Miért csak

nekem szól?" És még vagy háromszor kérdõre von õ is, igaza biztos

tudatában. Vagyis visszavágott. Én pedig, habár nem reszketõ hangon,

azzal az idétlenséggel válaszolok, hogy az aprópénzre figyeltem, nem

pedig a körülményekre. A körülményekre! Az energikus fickó csak bámult

rám, majd megvetõen elfordult. [[Otilde]]! Mit ért ez, az ilyen, ott, akkor,

az efféle elvontságból, nyakatekertségbõl? A körülményekbõl? Azt kellett

volna mondani: "nézze, uram, a hölgyet nem láttam, de azt látom, hogy

ön egészen biztosan elém állt a sorban". "Nézze", esetleg "kérem".

Két szótagnál hosszabb töltelékszó, bevezetés, ráhangolás nem engedhetõ

meg: annyi már eltereli a figyelmet, árt a célnak. Ez lett volna az

igazi mondat, mondatfellépés, már csak méltánytalansága okán is. Mert

a büntetést, a megtorlást kizárólag a tényállás észrevevéséhez, rögzítéséhez

köti. Akit nem vettek észre, az büntetlen marad. Égbekiáltó az igazságtalanság,

de egy hétfõ délutáni postahivatalban tökéletesen érvényesül, helyén

van a kijelentés. Önnek szava sem lehet, önt vették észre. Ebbõl értenek.

Ebbõl értettem én is, valamikor, hátsó padban, megszégyenülten. Lett

volna benne (bennem esetleg?) valami végzetszerû. Nemezis lehetett

volna az a mondat. Az utólag eszembe jutó szórenddel eszményi. Ehelyett

körülményekkel piszmogtam, az a másik pedig nem fölényemnek, csak

a szokásnak hódolt meg, amikor hátrább lépett. De hogy ily ártatlan

legyek. A légynek se ártok. Ennek se. Most mintha abbamaradna. Elül

a lárma. Telnek-múlnak a másodpercek, kettõ, három. Hogyan is hagyhattam,

hogy annyi minden megtörténjen velem. Már korszakok meneteltek el

elõttem, mögöttem. Évgyûrûk, az emlékek rétegesednek. Túl sok: SZÖVOSZ,

KISZ, téeszcsé. Mozaikszós, betûszós történelem. Belém gyûrõdtek,

lerakódtak, öregítenek. Öregít a SZÖVOSZ. Hol van az már? Én igazán

nem tettem semmit, mivel is érdemeltem kiÁ én csak megvoltam. Az évek

múlását. Most pedig már legalább tizenöt másodperce tart a csönd.

Nem akartam lemondani a szavakról. Még több másod meg harmad. Csak

nem? Hiszen szövõdik tovább az élet, fonal a szövõszéken, árapály

mozog. Mivel érdemeltem, uram? Nem tudom, de köszönöm a csendet. Mert

ez az, ráismerek, s már milyen régóta tart. Az enyém. No ne szerénytelenkedj!

De hiszen én még az ujjamat se mozdítottam érte, moccanás nélkül fekszem:

ébrényi pozícióban. Mondjuk így. Vagy talán éppen ezzel a dermedt

megszûnéssel szolgáltam rá a ricsaj megszûnésére? Azzal, hogy látható

- honnan is? -, mennyire vigyázok, én szegény mag-magam, szegény görcs-magam.

Életes holt. El ne riasszon. Akárhogyan is, ne legyen enyém az érdem,

csak hagyd meg nekem. Ki-be áramlik a csönd, helye van, tere van,

már-már iránya van. Felém vagy belõlem. Már nem az. Veszekedõ szavak

harsannak, új jelenet kezdõdik. A nõ föltápászkodhatott, vagy ez egy

másik, harmadik. Most megfordulok.

Nincs mire vigyáznom. Mi bízatott rám? Az a kis csend, tenyérnyi

csend? Még azt sem tudtam megmenteni. Most pedig itt kuksolhatok,

az apró térben, szobaszegletben. A márkinõ öt órakor eltávozott otthonról

- könnyû neki. Volt hova mennie. Vagy csak úgy, történet nélkül is,

elmennek egyesek, akár az éjszaka közepén is átrándulnak egymáshoz,

olykor a maguk birtokára, a másik házukba, kastélyuk másik szárnyábaÁ

Szárny. Nekem csak ez az istenverte szoba adatott, azaz félszoba,

társasház-bérgarnitúra-féllakószoba Most tovább, most már üvöltenek.

Rám zárultak a falak, mint a pontos életkor. Orvosi vizsgálaton pont

ennyi, nem annyi. Annyi, nem ennyi, az "ennyi" van közelebb, tudjuk.

Közelebbre mutatna. De nem. A másik, a másikom ellenben nyilván hat,

õ már annyi meg annyi. Hiába vágnék ki mégoly fennkölt, sõt logikus

védõbeszédet mellette, hogy nem tehet róla, hogy csak úgy jött, megkerülte,

elébe állt, kicselezte, fölgyülemlettÁ kit érdekel, megmenteni már

nem érdemes, sem túl sokat erõlködni érte. Csak állhatnék, mint ott

egy hete, följebb egy emelettel, annak-ennek az ajtajában. És ha maguktól

hagynák abba? Elhallgatnának, apokaliptikusan. Ha úgy fordulna a cselekmény.

Hõs és hõsnõ vagy csak a hõs egyedül, karthauzi kolostorban találja

magát. Az intõ jel lehetne. Mert különben a döntés a fickó

kezében van: az õ ujja játszik a távirányító gombján. [[Otilde]] osztÁ Benne

kellene megszülemlenie a szándéknak, abból már kovácsolódhatna is

valami, akarat, és aztán már nincs megállás. Jaj, csak eszébe jussak.

Most valahogy vele élek a folyamattal: már maga elõtt lát, már megért,

már szégyenkezik, no ne, azért ne, csak egy pillanatra elröstelli

magát, vagy hagyjuk ezt az egész lélektani katyvaszt, csupán jogérzékére

tér, rájön, hogy ami sok, az sok, arra is, hogy mi a sok; és helyt

ad. Csakugyan, miért ne helyezhetném sorsomat kezébe? Teríthetném

térdére jövõm? Talán csak azért folytatódik ez a fülsértõ, agytépõ

orgia (de elég!), mert átkozódom, bosszúért lihegek, s nem is akarom

megérteni különös magányát. Az õ szempontjait.

Ragaszkodna-e oly ádázul - nem -: oly makacsul, oly kitartóan

a hangokhoz, ha nem volna félnivalója? Ötéves lehetett, egy egész

napra bezárták az éléskamrába, nem égett benn a villany, fogaival

játszik a vacogás, hiába az a sok csalogató élelem a polcokon, õ fölfüggeszti

az életet, míg ki nem szabadulÁ Akkor meg mit akarok? Legyünk alkotóelemei

a vezeklésnek, illeszkedjünk a vigasztalásba. Képzelõdöm. Színezek,

hogy árnyékba boruljak, megfeledkezzek magamról. Még hangosabb, Úristen,

teremtõm, most még hangosabb. Lehet-e fokozni? Akkor meg mit akarok.

Az õ vesztét akarom. Felnégyelés. Maradjunk ennél, errõl úgysem tudom

pontosan, milyen. Hogyan láttak hozzá? Az elsõ negyed. Második negyed.

Rosszul vagyok. Dehogy vagyok rosszul, most kezdek csak jobban lenni,

én is vigasztalódom.

A dolgok változatlanok. Változtatnod nem lehet. Az üvöltés,

sikítozás, kárpálás, visongás, ugatás, kiáltozás megmarad. Kiáltozás?

Miért pont? Érdekes. Még ez-az eszembe jut. Magam is meglepem magam.

Nem félt? Már nem az érdekel, fél-e. Az, hogy félt-e. Mármint engem.

Ha most meglátná, mint nyomom fejemet az ágy szögletébe, dolgos napom

után, biztosan érzékenyenÁ reagálna. Ez az. Reagálna. Féltene az infarktustól,

mondjuk, vagy bármitõl, ami csak az enyém, ami csak rám szabatott.

Az elõbb, valamikor, húsz másodpercig tartott ki a csönd,

szünetelt a szövõszék. Bezzeg annak elõtte, két hónap is megadatott.

Mesevilág, meseidõ. No nem, én már azt nem is kívánom. Vissza úgysem

lehet. Csak egy csöppet halkítaná le, fogná vissza ádáz falkáját.

Ádáz, falka: megint két használható szó. De hát nem én tehetek róla,

hogy valóban, kétségbevonhatatlanul beköszöntött, telt-múlt, és le

is pergett két egész hónap, plusz-mínusz egy hét, ameddigÁ Ó, Uram.

Kimondjam, kigondoljam-e? Ameddig csend volt, estelente, alkonyatkor,

éjszakákon által. Megelégedtem volna az éjszakával, de fölülmúlták

vágyamat: már este nyolc után csend volt. Nem is értettem. Minek köszönhetem?

Mit nyújtottam érte? Hiszen én csak dohogok, zsörtölõdöm itt, a négy

fal között, csak magamra van gondom. Neki, lám, rám is futja a figyelmébõl.

Hogy is van ez? Most ezt hogyan igazoljuk? Nem akarhatta, hogy

végleg kétségbeessek. Hogy semmit sem remélve immár belátásától, jóindulatától,

méltányosságától, szedjem a sátorfámat és világgá menjek. (Ez az:

a kifejezések - sátorfa és világgá menés. Reménykedjünk. Reménykedjünk.)

Üvöltve, mint a farkas, mint az átváltozott farkas, vagy, ami még

félelmetesebb, révülten, hallgatagon, falak mentén tapogatózva, lidérces

vakbizonyossággal. Világgá. Mert nincs már más védekezésre mód. Mert

elhallgatott, bezárult az ég is fölöttem. De nem akarta, tételezzük

föl, nem akarta, hogy a számûzetés könnyáztatta kenyerét egyem, hogy

még ivadékaim is szétszórassanak. A szélrózsa. Nem, valaki megtartott,

okos kímélettel arra érdemesített engem, hogy túlélõ legyek. Lám,

ha meggyötör, megsarcol, megzsarol is némelykor, azért nem akar csak

úgy szélnek ereszteni, elengedni közelébõl. Rájött, hogy valami összefûz

kettõnket. Csak így tovább, csak bírjam még egy darabig, ilyen egyenletesen,

enyhe szót enyhe szóba öltve. Mert megint fölcsattan egy hang: vox

humana, autókulcsért üvölt. Még mindig szabad téren lehetnek, plein

air-jelenet, valahol az országút mentén, ahol persze harsogni kell,

hogy a másik meghallja, hogy a renyhe cselekmény meglóduljon. Én azért

az átmeneti kíméletnek is örültem. Igaz, nem tudtam, átmeneti-e, még

pontosabban: azt nem, mennyi idõt szánnak átmenetre. Amiben még fészkelõdhetek,

kiterjedhetek. Hogy beleilljek az öntõformába, hogy a megadott teret

teljesen kitöltsem. Kiterjedni, talán csak ennyi az egész: nem

begöngyölõdni így a hangszigetelõbb sarokba. Azért azt le nem tagadhatom,

hogy az elsõ perctõl kezdve tudtam: ez az állapot, helyzet, ez valami

szünet, átmenet lehet csupán. Én már csak így vagyok alkotva. Az elsõ

perctõlÁ de hiszen biztosan nem vettem észre azonnal, ami megadatott,

és hogy megadatott. Lehet, hogy három-négy értékes éjt is elvesztegettem

azzal, hogy még nem tudatosodott bennem az öröm, a súlytalanság: a

csend. Netán még hallani is véltem kóbor szinkronhangokat az ûrbõl,

meghosszabbítottam megpróbáltatásomat. Kishitûen hallucináltam. Mígnem

az ötödik estén végre, végre beállt a csend, valósággal rám kényszerítette

magát. Mert te is, ugye, csak a kényszernek hiszel. Én igen, bevallom.

S mi minden elfért abban a két hónapban, például elfért benne a jövõ,

legalábbis a jövõ utópiája. Be lehetett rendezkedni egy másféle jövõre,

élettörténetek, családfák ágas-bogas jövõ idejére. Mégis véget ért,

sõt inkább vadul vége szakadt, menthetetlenül, indokolatlanul. Egy

szürke hétköznap estén új, kegyetlen törvény született, azaz visszatért

a régi. Az én országom ura.

Arcnyúzás, jut eszembe. Skalpvadászat, megdöbbenek: nincs

is arca. Mikor jut az õ eszébe az enyém? Egyetlenegyszer látóterébe

fúródott, kikerülhetetlenül meredt reá. Nincs elegendõ súlya az emléknek,

rebegem félve, neki föl se tûnt az az összenézés. Hol volt, hol nem

volt. A két hónap is, a két hónap sem. Mint az elõbbi húsz másodperc,

annyi. Nagy idõ, kényelmes idõ. Azután valami gátat átszakítva bõdül

fel a sebesült, omlik a mélybe a szikla, pördül az Opel Astra a levegõben.

Üvölt a világ, az Isten békéje ingatag. Ideig-óráig tart. Pedig már

azt hihettem, elfolyt a vér, meggyöngült a sújtó kar, kifogyott a

töltény minden fegyverbõl. Hogy a viszály elvérzik a csatákonÁ egyszer.

A cáfolat nyilvánvalóbb, természetesebb, erõszakosabb, mint eddig

bármikor.

Pislákol az erõm. Magamról kell számot adnom. Ne bántsunk,

hanem bántassunk.

Meddig bírja még? Hiszen most még erõsebb, még követelõbb

a géphang! Géphangok kavalkádja, boszorkányszombat! Meddig bírja?

Csak nem képzelem, hogy õ is majd kevésbé bírja? Hogy percrõl percre?

Kezdem a helyembe képzelni. Mintha az õ méltóságos fülét zavarná,

nem az enyémet. (De hiszen az övéÁ süket, majdnem süket.) Az a gyanúm,

hogy kezdem belevonni az én játékomba, szerepet szánok neki az én

jelenetemben, az én drámámban, az én meghurcoltatásomban. De nem,

köszöni szépen. Elvan õ, most épp a tévé bömböltetésével. Hadd húzzam

én a rövidebbet, igenis, bizony, s hadd legyen ez így rendjén. Hát

még ha ügyet sem vet az egészre. Egy szenvedõvel több vagy kevesebb,

mit se számít, gondolja õ. Nem gondolja.

Áhanem bántassunk. Ugyan láttak-e már ilyen kitartó ostromot,

ilyen lankadatlan, szinte figyelmes packázást, állhatatos megnyomorítást

ok nélkül? Mire hivatkozhatok, mivel érdemeltem ki a csendet? Ugye,

ugye?! S persze hogy nem is csak a csendrõl van szó! A csönd képzet,

rögeszme, fantomjelenség csupán - fantom, nem vallottad-e meg, nem

magad vallottad-e be? A csönd behelyettesíthetõÁ

(de mikor én tényleg csak úszni ködben habban)

Ábármivel, féktelen vágyak megannyi tárgyával. Valld be!

Hol ezt, hol azt. S közben feleded, amit elkövettél. Feledem, igen,

a most éppen nem tudom, mitÁ A bûnömet. Nem, nem, még hogy egyes számban,

nem. A bûneimet feledem, tudom, emlékszem. Valami okának kell lennie,

okot kellett adnom, szolgáltatnom, felajánlanom, hogy ennyire gyûlöljön.

És én megtettem, készségesen. Már nem tudom, mit, miket, de ez nem

lehet kibúvó. Bûneim. Bizonyára méltatlanságba süllyedtem, megtagadtam

magamban Isten szavát, elhalványítottam a hasonlatos képmást. A csak

rám szabott hivatást, a kiválasztottságotÁ csak én nem követtem. Elcsábított

az arany, a haszon. Magam is sebeztem, akinek csak önnön sebeimre

szólt mandátumom. Bizonnyal én vagyok a legnagyobb, ha ennyire harsognom

kell bûneimet. De ez sem mentség. Nekem nem jut kibúvó, nekem ne is

legyen. S tulajdonképp nem lehetek-e hálás, hogy ily kíméletes a büntetés,

hogy rajtam, aki nemcsak önmagamat képviselem itt, csak ennyi teljesedik

be? Valahol eldönthették, kimérhették, megszabhatták. Így kellett

lennie, mert így lett.

De minek vegyek magamra ennyit? Majd szólnak neki mások.

Elvégre más se bírja, elõbb-utóbb. Majd közbenjár valaki, míg én meg

se moccanok. Nem is közbenjár, saját nevében cselekszik, nem is tud

rólam. Nem is tudja majd, hogy legbensõmért száll síkra; de így van

ez jól. Lesz. Az egyik megkínoz, a másik megvált. Csak hagyjam rá,

magamat pedig adjam át neki.

Mert ki vagyok én, hogy az ellen tiltakozzam, ami másokért

sújt le rám? Mások miatt: mivel ki tudja, vagy tán túlságosan is tudható,

milyen földbe süllyedt bûnök ágáltak itt emberek, õseim képében. Történet:

az ó meg a közép meg az új. S hátha, miért ne bennem, az én életidõmben

csordult volna ki a pohár? Az ég türelme sem végtelen. Ahogy pedig

végignézek magamon (bár sötét van), ahogy végigszalad testemen-lényemen

a jelentõségkeresõ szimat, megérzem, hogy rájuk, hogy mindenkire rá

kell ismernem magamban. S miért ne legyek jó hozzájuk, ha másokért

úgy sújt le rám valami, hogy õk megváltódnak általa? Mások javáért.

Vigyázz.

De most: nem, még ne hagyd magad. Ide azt a jelenetet, ide,

az orrod elé, verd bele az orrod. Otromba gondjaid elé rajzolj ki

két kis alakot. Ént meg õt. Két esett, kótyagos, valahogyan elhamarkodott

figura, egyik nevetségesebb, mint a másik. Olyan "kisapám"-szabásúak.

Most éppen civakodnak, de csak alaposan hátba kéne vágni mindkettõt,

úgy ni, egyiket is, másikat is, kissé még egymásnak is dõlnének, még

talán ki is fordulna hátukból a kóc. Mit akarsz-akartok egymástól,

kis pofáim, úgy na, most szépen visszabújtok, úgy, oda, bele a bér-,

azaz már tulajdon kockátokba, aztán örültök, hogy luk van aÁ Meg minden.

Egy hosszúlépést az ijedségre. Arany apám. És tényleg ez is egy mód.

Kijózanít.

Nem, most mégse. Hát már megint följebb csavarta. Most elviselhetetlen.

Itt õrjöng az egész törzs, kompánia, boszorkányegylet körülöttem.

- Na de most nem úszod meg, az anyád kurva mindenit, árnyalat nuku,

nincs tovább, ez így nem mehet tovább, bûn és botrány lenne, ha csak

két percig is folyhatna ez tovább, szinte fölpattanok, kirúg az ágy,

húzom cipõmet, rohanok föl a lépcsõn - bizony kettesével -, nem csöngetek,

nincs vesztegetni való idõ (kapitány), most mindent bele, rázom az

ajtaját, üvöltök, végére járok - végére kell járnom. Vége. Veszthetek

még valamit? Föllármázni a házat, a kerületet, nem következhet itt

már semmi jobb, mire várni még, miféle enyhítésre, nem, a vége úgyis

az lesz, akkor legalábbÁ Begyömöszölt. A vakhomályban még egy hatalmasat

rúgok, s e minden elképzelhetõ mozdulatomnál hevesebb, fékezhetetlenebb

izomrángás érteti meg velem, milyen kényelmes csak úgy ellenni - elvagyok.

Fekszem, egy kicsit meggörbülve, megközelítõ magzati testtartásban,

nem mozdulok. Hajszálpontosan érzem, az elõbbi szertelen kitörésben

mennyire benne voltam minden porcikámmal, s mennyire kívül rajta:

békén hagyott. Hagytam.

Kívül sorsomon. Most valami dagályosan megváltó közzene harsan,

ó, lehet-e még fokozni? Ugye nem? Hátha nem köz-, hanem a vége? Az

elõbb már-már záróeffektusra mertem gondolni: leomlik, maga alá temet

a fokozhatatlan. Még egyre, még tovább tart. Közzene ez, valami közbülsõ,

hogy a macska rúgja meg. Hogy szakadjon le rá aÁ Cselekmény továbbszõve,

nõi sors továbbgördül, autó még épp csak elindult, történelem beteljesíthetetlen.

Részt is vehetnék. Különös, eddig eszembe sem jutott. Simogatni

a bõrt, "megválaszolva a bájnak", átfogni ívet és domborulatot, vonalat

és kiterjedést, nemcsak száraz adat szólna, fogalmi jelzés, hanem

személyesen beleüthetném öklömet a habba. Tajték fölfreccsen, szétrebben.

Csak annyi kéne, hogy készülékemmel ugyanazt tegyem, mint õ. Az a

szerencsétlen, az a csirkefogó, az a sorsüldözött, az az istenátka.

Ugyanazt, célszerûen, áramkörök, ingerületek, végberendezésekben kulminálók,

bízni bennük. Nem ám csak így belehallgatni, beleszagolni, belenézni,

beleütni az orromat. A más örömébe. Hanem ha bekapcsolnám a tévémet,

végre elõttem is megképzõdne a test, sõt a testek, alakokkal népesülnék

be. Aktívabb figyelem, önálló élvezet. Vajon érdemes-e még bekapcsolódni?

Véges számú látkép, arckép, közelkép, feltöltõdés, kisülés. Vár reád.

Nem, mégse, ne. Ennyivel nem, azaz: még ennyivel sem érhetjük be.

Hadd õrjöngjön, vonagoljon ez az ál-élet ott neki, az õ szobájában.

Csak azért is lebecsülöm, hogy ne kelljen akarnom a magamévá tenni.

Ezentúl még arra is ügyelni fogok, hogy a hangokat egymásba ne öltsem,

nem vagyok hajlandó mondatokat megérteni, zajjá, ricsajjá vonom össze

magamban õket. Ez is az én bosszúm. Többfelé sújtok vele.

És mikor már-már merõ rikácsolássá torzult a világÁ már megint

eszembe jut. Nem én, neki, az övébe. Hanem nekem az jut eszembe, hátha

mégis lehalkítja. Most, mindjárt, csak úgy mellesleg. Fütyül mindenre,

fõleg rám, mégisÁ csak úgy. Egyszer minden megtörténhet. Sõt egyszer

mindennek meg kell történnie. Minél elõreláthatatlanabb, annál

jobb, még biztosabb is. Csak fütyüljön rám, idáig jutottam. Még szebb

is így. Csak tegye a dolgát. Utóvégre nekem lesz hasznom belõle. De

mert képtelenség, hiszem, hogy meg kell történnie. Például a múltkor

az ügyosztályon egy kopott, a végsõkig hallgatag kollégám egyszer

csak megnyílt nekem, beszélt, beszélt, se vége, se hossza vallomásának,

nem akartam hinni a fülemnek. Aznap még fronthatásra sem lehetett

panaszkodni. De ha valami túlságosan biztos, állandó, ha végleg meg

van kérgesedve, egyszer mégiscsak ugrik, pattan, leválik. Én így gondolom.

Meg hát még iskolás voltam, s egyszer éjfélkor megszólalt a telefon.

Egy osztálytársam. Nem is volt barátom, nem volt szilveszter, húsvét,

születésnap, semmi az égvilágon. Nem is ugratott. Csak éppen éjfélkor

(pontban) jutott eszébeÁ jutottam eszébeÁ meg akart kérdezni valamit.

Máig sem tudom, soha nem mertem megkérdezni, miért tette. S a gyermekre

leselkedõ veszedelmek. Egy gyerek sem maradhat sértetlen. Mindegyikkel

megtörténik egyszer, no persze véletlenül, a nagy baj. Leesik a fáról,

legurul a pincelépcsõn, egy ültõ helyében befal tizenöt deka vajat,

esetleg kenyérbélbe ültetett rajzszeget, beveri a fejétÁ hova? Beveri

a fejét. Egyikre sem számított senki, de mint eset, utólag már szépen

beilleszkedik az élet egészébe. Testi nyomai úgyszintén, ha egyáltalán

maradnak. S most kapok csak észbe. Ó, valósággal megszégyenülök. Hirtelen

napnál világosabb, hogy szenved, hogy szenved a nyomorultÁ hogy valamilyen

csavaros úton-módon áldozata õ a saját különcségének, csapdába esett,

önnön dugájába dõlt; nemde kínos lehet neki is ott ülni e szörnyû,

echózó dajdajban? [[Otilde]], õ akarja lehalkítani, most mindjárt (csak tarts,

tartsak ki még egy-két percig), övé a szándék, talán még hálás is

lesz nekem - ha eszébe jutok, miért ne? akár egy-két percen belül

megtörténhet ez is -, hogy annyira kívántam az õ érdekében, helyette

is, hogy ki akartam ragadni bûnhõdésébõl. Hiszen a bûn maga is büntetés.

Na jó. Tehát most ismét átvonszolódtunk három percen. Semmi sem történt.

Ki hinné el ezt nekem? Nevetséges vagyok. Hogy itt, egy bizonyos

ajtó mögött és falak között, nem lehet aludni. Megesküdtem talán -

talán neki -, hogy nem? Az agyi gátlás nem terjed szét elég széles

körben, talán? Mindehhez a magam csapta hûhóhoz képest kik vagyunk

mi? [[Otilde]] meg én. Úristen! Összefûzve.

Nincs szerencsém a történethez. Úgy látszik, nekem már minden

mindegy. Még csak meg se szólított mostanában senki - az a

kis párbeszéd ott a postán, az véletlen volt. Véletlen, nem történet.

Még egy szánni való leányka sem, az esti utcán, vagy valami fuldokló

- ugyan, hiszen este már ki sem mozdulok itthonról. ItthonÁ hallgathatom

a tévét. Történik. Úgy azért címeznek nekem egy-egy üzenetet, hébe-hóba.

Úgy rémlik olykor, hogy kellenék. Utcataposónak, kirakatnézõnek, dobogóról

beszélõnek, lottójátékosnak. A testi gerjedelmeimre is számítanak,

rengeteg az újságbeli szexuális ajánlat. Telefonszámok garmadája,

postafiók-jelzetek özöne. Néha kuncogok rajta: micsoda felhajtás,

mekkora hadiipar néhány másodpercért. Végeredményben. Vagy kétszer,

tucatszor annyiért. Eh, forduljunk meg újra. Egy öreg lény, egy öregség:

belebámul a képembe, a volt harcias harcos, a volt szamuráj, a volt

kikérdezõ. Most bezzeg meg van szeppenve, és egyetlen célja láthatólag,

hogy kikerüljön a csávából. Rettenetes, hogy csak én láthatom

meg, valamint hogy az én csávámból menekülne. Hol vagy, bosszúállás

istene? És úgy egyáltalán, minden hátrál. Miért álmodom, álmodtam

mostÁ a múltkor már másodszor - mi is a sorrend? -, hogy visszakényszerülök

a régi lakóházba, lépcsõre, folyosóra? Hiszen szerettem, ha valamit,

ha tudtam én szeretni, lehet, hogy csak valamit tudtam, a valakiket

is azért, hogy mentsék meg és népesítsék be számomra a helyeket

-, ha valamit, akkor a régi házat. S íme most szûkölve, iszkolva menekülnék

onnan, a vadregényes lépcsõházból is, mert mintha ledugnának a torkán.

A lépcsõfordulón egyszer vemhes kutya feküdt, hatalmas példány, én

pedig annyira féltem tõle, hogy szomszédaim, pártfogóim jókora rúgásokkal

- a hasába is - bírták távozásra. Az persze csak a rúgások után derült

ki, hogy vemhes. Tehát féltemben uszítottam. A filmen meg valaki jajong,

egy nõ, fölfedezõnõ, zokogva, megszállottan hajtogatja, levágták a

fejét, levágták a fejétÁ s elcsuklik. A gorillának. Ez most az én

filmem, erre én emlékezem.

És száguldok fölfelé. Egy csillagászati egység, kettõ, három.

A fénynél is gyorsabban, mert már közeledik a csillag. Én csillagom.

Vagy bolygó-e? Már itt vagyok, negyvenegyvalahány fényévnyire, ennyi

éppen elég lesz. De mi ez? Nem kék, nem fehér óriás. Ez barna törpe.

Biz egy lélek sincs rajta. Elegendõ hõje sincs neki, hidrogénje nem

fuzionál. Süt és szétmállaszt. Elszakadok. Visszazuhanás. Nem, a csillag

zuhant le rám, merõlegesen, a fejemre. Régen, nagyon régen. Épp befordultam

a házunk elé, a vágányok mentén. Most megint más. Elit egyetemi

görög-latin-szanszkrit szakos tudós mesterem cövekel le elõttem, és

ím, fiatal legény õ, kardigánját öv helyett, fickósan, derekára kötötte.

Ó be jó neki, s nekem látni õt. Miközben mindent tud, derekában a

mozgás. Mintha nem mondtam volna: most villan elém, hirtelen. Tegnap

igenis találkoztunk. Én, igen, azzal a nyomorulttal. Az enyémmel.

Istenem, már megint fönn. Föl kell néznem a sötét mennyezetre.

Tegnap találkoztunk a ház kapujában. Ordítottam vele, õ meg vissza.

Két pöfeteg koponya, meg hozzá tartozó miegymás. Egyszer csak azonban,

ahogy a legjobban belemelegszem, éppen valami kérlelhetetlen végkövetkeztetés

felé török elõre, summa és summárum, látom ám, hogy megvonaglik. S

rögtön félreáll. S valósággal tekereg, s hallom, hogy bebúg neki.

A valamije. Sejtettem, hogy süket, és most valósággal kacagtatóan

rá is bizonyult. Én magam hallottam a fülzúgását, annak a nyomorult

nagyothalló szerkezetnek a szirénázását, és torkomon akadt, hát persze,

a konklúzió. Aztán helyreállt neki, beállt, vissza, szembefordult.

Ahogy az öreg lényt kapod rajta. A keserves mindenségit neki,

meg ne nézzed az õ mezítelenségét, fordulj el a fenébe, rá se láss.

Sarokba szorult perspektíva. És még egy, még valaki, régen, a régi

lakásÁ elõszobájában lapultam, s füleltem. A folyosón vagy messze

odakinn, az a kislány, az állandó takarítónõ lánya, mossa fel épp

a követ. Mossa a szerencsétlen. Nem gondoltam szerencsétlennek. Megbújt

az agyam hátsó szögletében, hogy "debilis". Ezt úgy mondták. Magam

voltam a szerencsétlen. Miért nem hívtam be? Ugyan miért nem? Becsalogatni.

Ez mindent hagyott volna, tán bárgyún vigyorog akkor is, ha beletépnek.

Ha beleÁ az öröm. Ez tudott volna, ezt nem felejtettem volna el. Minél

elõbb kezdveÁ no nem, nyugodjanak meg, kérem, megrontás nem esett.

[[Otilde]] matat a partvissal, vödörrel, én saroktól sarokig téblábolok, bezárva

az elõszobába. Elvégre kiskamasz voltam magam is.

Mert a bogár, az beletép. A fiatal pontyba, a csíkbogár,

belekap, s csak úgy ereszti tovább, ha már kiharapott belõle. Ha megvolt

az adag. Vagy két csíkbogár. Ott matatnak a süvölvény pontyon, õ meg

helyben marad. Ezek nem emésztõnedvvel szívják ki a húsát, az a csíkbogárnak

a lárvája, amelyik úgy tesz, tetszenek tudni. Az annak a módszere,

kérem tisztelettel, metódusa. Találkozások. Uram, irgalmazz.

Most sem vagyok nevetségesebb, mint az elején. Így érzem,

és meg kell vallanom. Mert nevetségesebb lehetnék, ha most hirdethetnék

nektek valamit. De a csillag, az a süvölvény, kezdõ csillagÁ az a

barna törpe, milyen igazságot villanthatott volna föl elõttem, amúgy

örökre? Majd talán százmillió év múlva. Meglátható. Ha beérik. Pillanatnyilag

a szõnyegpadló ezermillió szöszét, szemcséjét, atkáját láthatnám,

ha fölvetve a fejem, lassan, lassan lefelé fordítanám.

Vagy talán tudtok valamit rólam? Ahogy félrenyaklik majd

a fejem, megáll a szemgolyóm? Vagy ami megelõzi? Megelõzte? Szót szóba

öltsek? De hiszen ha szavakon múlik a ti megértésetek, akkor az már

mindig, eleve eldöntetett kétfelé. Akkor tinéktek fogalmatok sincs,

legyintetek. Mert szavaim csonkák. Vagy tökéletesen, pontról pontra

tudjátok. Úgyis. Elõre is. Akkor meg azért legyintetek. Mert különös

szavaimra nincs is szükség. Néhány késéles (satöbbi) nyilallás és

vízió kihull a történelembõl.

ElteltÁ valamennyi eltelhetett. Már nem hallok semmit. Két-három

perc vagy év. Hónapok.

Ráismerek. Ez õ. Ez ugyanaz.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu