MARCEL PROUST

De Guermantes úr Balzacja *
 

Jegyzetek

Természetesen Balzacnak is olyan olvasóközönsége volt, mint a többi regényírónak, sõt, még olyanabb, olvasói nem irodalmi mûvet kerestek regényeiben, hanem egyszerûen az író képzelete és a megfigyelései érdekelték õket. Nem is a stílushibákon akadtak fenn, hanem inkább az író tehetségén és törekvésén. A második emeleti kis könyvtárban, ahová vasárnaponként M. de Guermantes az elsõ csengõszóra futva menekült felesége látogatói elõl s ahová uzsonnára bevitték cukros vizét és piskótáját, minden Balzac megvolt, aranyozott borjúbõr kötésben, zöld bõrcímkével, Béchet vagy Werdet kiadásában, õk voltak azok, akiket levélben értesített Balzac, hogy emberfeletti erõfeszítésekre szánta el magát, hogy öt lapot küldhessen három helyett a legnagyobb visszhangot keltõ mûbõl és azt követelte tõlük cserébe, hogy emeljék meg a tiszteletdíját. Ha de Guermantes-nét látogattam, s észrevette, hogy vendégei untatnak, gyakran ajánlgatta: "Nincs kedve felmenni Henrihoz? Meghagyta, hogy senkinek sincs itthon, de magától el lesz ragadtatva!" (ezzel egy csapásra zúzta szét de Guermantes úr ezernyi óvintézkedését, nehogy kiderüljön, hogy otthon van és udvariatlannak találják, mert nem mutatkozik.) "Csak vezettesse fel magát a második emeleti könyvtárba, ott találja, amint Balzacot olvas." "Ó, ha Balzacra tereli nála a szót!" - mondogatta gyakran ijedt és biztató arccal, mintha Balzac egyszerre lenne váratlan akadály, ami a grófot meggátolja abban, hogy idejében elinduljon, és õmiatta maradna le a sétáról, s ugyanakkor mintha M. de Guermantes különös kegye volna, amiben senkit nem részesít, s így roppant boldognak érezhetem magam, hogy engem jutalmaz meg vele.
    Mindazoknak, akik nem tudták, de Guermantes-né elmagyarázta: "Tudják, ha Balzacra terelõdik a szó, az uram úgy van vele, mint a sztereoszkóppal; minden egyes fényképrõl megmondja önöknek, honnan való, milyen vidéket ábrázol; nem tudom, hogyan képes mindezt észben tartani, hisz' ez egészen más, mint Balzac, nem is értem, hogy tud ennyire eltérõ dolgokat egyszerre csinálni." Des Tapes bárónõ, egy kellemetlen rokon, arckifejezése ilyenkor mindig fagyossá vált, szórakozottan, mintha nem hallaná, s egyúttal megrovó arccal úgy vélte, hogy Pauline nevetségessé tette magát, és tapintatlanul viselkedett, amikor Guer mantes úrról azt nyilatkozta, hogy "egyszerre csinál dolgokat", és csakugyan, a gróf számtalan kalandja talán fárasztóbb lehetett, és a felesége figyelmét is jobban magára kellett volna vonja, mint az, hogy Balzacot olvas, vagy a sztereoszkópot kezeli. Az igazat megvallva kivételezett helyzetben voltam, mert elég volt jelen lennem, és a gróf belement, hogy megmutatja a sztereoszkópot. A sztereoszkóp ausztrál fotográfiákat tartalmazott, nem tudom, ki hozta õket M. de Guermantes-nak, de a tájakat akár õ maga is levehette volna, lehetett volna elsõ felfedezõjük, megmûvelõjük és gyarmatosítójuk, olybá tûnt, hogy "a sztereoszkóp megmutatásának" eseményével a legértékesebben, legközvetlenebbül és a legbonyolultabban adja tovább de Guermantes úr a tudományát. Ha Victor Hugótól azt kívánta volna egy vendég vacsora után, hogy készülõ színmûvébõl olvasson fel, bizonyára nem veszíti el bátorságát a képtelen kérés miatt annyira, mint az a vakmerõ, aki Guermantes-éknál vacsora után megkérdezte, nem mutatná-e meg a gróf a sztereoszkópját. Mme de Guermantes égnek emelte karját, mintha azt mondaná: "Maga igen nagyot kér!" És bizonyos különleges napokon, amikor egy látogatót fölöttébb ki akartak tüntetni, vagy feledhetetlen szolgálatait akarták elismerni, a grófnõ, mintha nem mert volna bátorítani minket anélkül, hogy vérmes reményei felõl tökéletesen meg ne bizonyosodott volna, de érezhetõen még egy kétkedõ megjegyzéséhez is biztosnak kellett lennie dolgában, megilletõdött, bennfentes és bámuló arccal azt suttogta: "Azt hiszem, M. de Guermantes vacsora után megmutatja a sztereoszkópot". Ha pedig de Guermantes úr rám való tekintettel megmutatta, a grófnõ így szólt: "Ejnye, mit akarnak, tudják, ezért a kölyökért akármit megtenne az uram." A jelenlévõk pedig irigykedve néztek rám, s egy bizonyos szegény de Villeparisis unokanõvér, aki módfelett szívesen hízelgett a Guermantes-oknak, a Marivaux-darabok metszõ modorában jegyezte meg: "Hiszen nem a fiatalúr az egyetlen, kifejezetten emlékszem, hogy két éve az unokafivérem az én kedvemért is megmutatta a sztereoszkópot, nem emlékeznek? Ó, én bizony nem felejtem el az ilyesmit, roppant büszke vagyok rá!" Hanem az unokanõvérnek a második emeleti könyvtárba nem volt bejárása.
    A szoba hûvös volt, az ablaktáblákat örökké zárva tartották, ha nagyon meleg volt, az üvegablakot is. Ha esett, nyitva volt az ablak; hallatszott, ahogy az esõ patakzik a fákon, de a gróf az ablaktáblákat még akkor sem nyitotta ki, amikor elállt az esõ, mert attól félt, hogy lentrõl észreveszik és rájönnek, hogy otthon van. Ha az ablakhoz közeledtem, hanyatt-homlok sietett elrángatni onnét: "Vigyázzon, nehogy meglássák, még rájönnek, hogy itt vagyok", mivel nem tudta, hogy felesége ország-világ elõtt közölte: "Menjen csak a másodikra, látogassa meg az uramat..." Nem hiszem, hogy az ablakra hulló esõ kopogása azt a gyenge és fagyos illatot, azt a törékeny és drága lényeget pergette volna, amit Chopin híres darabjában, az Esõ ben végsõkig kitartott. Chopin, ez a gigászi, beteges, érzékeny, önzõ és dandy mûvész zenéjében egy szemvillanás alatt bontja ki lágyan a szüntelen változó bensõséges hangulat egymást követõ és ellentétes látványait, és még egy lágyan kibomló perc sem kell, hogy megütköztesse egy egészen más hangulattal, amit melléfuttat anélkül, hogy az elõzõt megállítaná, ám mindig bensõségesen beteges hangsúllyal, és a cselekvés õrjöngéseiben magába roskad, de mindig az érzékenysége miatt, sohasem szívbõl, gyakran dühödten nekilendül, sosem csillapul, sosem enyhül, sosem egyesül semmi önmagától idegennel, ahogy Schumann teszi. Szelíd zene volt, mint egy nõ tekintete, aki látja, hogy egész napra beborult, és épp csak annyit mozdul, mintha drága szõrméjét a nyirkos szobában kissé szorosabbra vonná vállán, és a tárgyak általános érzéketlenségében osztozván nincs lelkiereje ahhoz, hogy felkeljen és a másik szobába menjen, hogy néhány békülékeny, élénk, meleg s eleven szót ejtsen, hanem hagyja, hogy percrõl percre bágyadjon akarata, és egyre jobban megdermedjen a teste, mintha minden lenyelt könnycsepp, minden eltelt másodperc, minden lehulló esõcsepp elfolyó vérének cseppje lenne, ami egyre gyengébben, egyre dermedtebben, egyre érzékenyebben engedi át õt a nappal beteges édességének.
    Egyébként a fákra hulló esõ alig volt több, mint egy kissé elnyúlt locsolás zaja, amit bú nélkül hallgatunk, szinte elpusztíthatatlanul és virágzóan ígérték és bizonygatták a künnrekedt virágcsészék és levelek, hogy a napsütés s a hõség kisvártatva visszatér. A távolból katonazene vagy vásári zenebona hallatszott, de akár az esõre nyitott ablakon át hatolt be, akár a forró, napsütötte délutánokon, mint a porlepte hõség villódzó szegélye, M. de Guermantes kétségtelenül szívesen idõzött a könyvtárban érkezésétõl fogva, amikor is becsukta az ablaktáblákat, elhajszolta díványáról és a fölötte függõ régi királyi Anjou térképrõl a szerteömlõ napsugarakat, mintha a napnak szólt volna oda: "Húzódj már odébb, hogy letelepedhessek", egészen amíg a holmiját nem kérette és nem üzent kocsisának, hogy fogjon be.
    Ha ez egybeesett azzal az idõponttal, amikor apám indult el hazulról a dolgai után, a gróf utána futott, mert ismerte valamelyest apámat és gyakran szorult rá, hogy jószomszédi szolgálatokat kérjen tõle, elrendezgette felöltõje gallérját, és nem elégedett meg avval, hogy kezét megszorítsa, hanem kezét a kezében szorongatta, és ekképp mintegy pórázon vezette apámat a lépcsõházi kaputól a házmesterfülkéig. Minthogy egyes nagyurak abban tetszelgõ vágyukban, hogy bebizonyítsák, nem látnak önmaguk és mások közt semmi különbséget, az inas elõzékenységétõl kezdve a kurtizán szemérmetlenségéig mindenre képesek. A gróf örökké nyirkos keze kellemetlen volt, ezért apám úgy tett, mintha nem venné õt észre, nem hallaná, mit mond, még azt is megengedte magának, hogy nem válaszolt, ha a gróf beszélt hozzá. Amaz nem akadt fenn rajta, és csak annyit mondott: úgy látszik, "el van merülve", és visszatért lovaihoz.
     A lovak párszor belegázoltak a virágárus boltjába, eltörték a kirakatüveget és a virágcserepeket. A gróf semmit sem ismert el, csak amikor per fenyegetett, és ezt ocsmánynak találta a virágárus részérõl, "mikor tudnivaló, hogy mi mindent tett a grófné asszony a házért és a negyedért". A virágárusnak viszont épp ellenkezõleg, mintha fogalma sem lett volna arról, hogy a grófnõ "mit tett a házért és a negyedért", s ráadásul furcsállta, hogy a grófnõ a fogadónapjaira sosem nála vette a virágot, más nézõpontból ítélte meg a dolgot, és ebbõl adódott, hogy a gróf ocsmánynak találta. Tetejébe a virágárus mindig "urazta" õt, sosem mondta azt, hogy "gróf úr". Amaz nem tette szóvá, de egyszer, amikor de Praus vicomte, aki a közelmúltban költözött be a negyedikre, és egy szál virágot kért, mialatt a gróffal csevegett, a virágárus, aki még nem tudta jól a nevét, azt mondta: "Praus úr". A gróf, hogy kedvében járjon a vicomte-nak, nevetésben tört ki: "Praus úr, ezt jól eltalálta! Ó, amilyen idõk járnak, boldog lehet, hogy még nem lett Praus polgártárs."
    A gróf mindennap a klubban ebédelt, kivéve vasárnap, amikor a feleségével evett. Idényben a grófnõ mindennap kettõ és három közt fogadott. A gróf szivarozni a kertbe járt, és közben a kertészt faggatta: "Ez itt milyen virág? Terem-e almánk az idén?" és az öreg kertész meghatottan, mintha elõször látná a grófot, inkább hálás, mint tiszteletteljes kifejezéssel válaszolt neki, mintha a virágok nevében kellene megköszönnie irántuk való érdeklõdése jelét. A grófnõ látogatóit jelzõ elsõ csengõszóra a gróf hanyatt-homlok menekült fel dolgozószobájába, míg a cselédek készülõdtek, hogy a kertbe vigyék a vichy-vel higított feketeribiszke likõrt, és az ásványvizet.
    Esténként gyakran fedeztük fel a keskeny, aprócska kertben X. herceget, vagy Y. márkit, akik hetente több ízben is eljöttek, vállalták a kiöltözéssel járó fáradságot, hogy egész este a kert kicsiny zugában kényelmetlen székeken szorongjanak, holott kilátásuk csupán ribiszke likõrre volt, pedig annyi fényûzõ pénzmágnás háznál boldogan fogadták volna õket puha kereveten, pompás italokkal és szivarokkal, akkor is, ha zakót viselnek. Itt viszont a marhasültet és kávét nem körítették a söpredék eszméi, és nyilvánvalóan ebben leltek élvezetet. Mûvelt emberek voltak, és ha a gróf szerelmi ínségében idõnként újabb fiatalemberrel mutatkozott, "akit senki sem ismert", értettek hozzá, miként bûvöljék el a fiút, sok tudással, ízléssel, sõt, szeretetreméltóan szórakoztatták olyan témával, amiben otthon volt ("Ugyebár, uram, Ön építész?"), egy rendkívül fagyos agyõvel jelezték, hogy befejezték; mégis amint távozott a jövevény, a legnagyobb jóindulattal beszéltek róla, dicshimnuszokat zengtek arról, hogy milyen okos, milyen jómodorú, mintha igazolnák a gróf szeszélyét, hogy bevezette a társaságba, és több ízben hangoztatták nevét, szinte gyakorolták az imént tanult új, idegen, értékes szót. A fiatalember mindig kiváló alkalommal szolgált, hogy a családban tervezett házasságokról beszélgessenek, Isabelle-t illetõen elégedettek voltak, megvitatták, vajon fényes házasságot kötött-e a lánya a név szempontjából. Mindezek a nemes és gazdag emberek azokkal kapcsolatban is megcsillantották a nemesség és a vagyon értékét, akiknek bizonyára nem volt több, mint nekik, mintha roppantul boldogította volna õket, hogy egyívásúak. A gróf így beszélt: "Az, aki oly roppant vagyonra tett szert", vagy "Neki van a legõsibb neve, a lehetõ legjobb rokonsága, õ a legnagyobb", miközben õ maga is kétségtelenül jó házból származott és magas kapcsolatai voltak.
    Bármi rosszallásra méltót cselekedett is a grófnõ, mégsem szólták meg soha, sosem nyilvánítottak véleményt a gróf vagy a grófné tetteirõl, ez hozzátartozott a jó neveléshez. A társalgás egyébként roppant lassan és meglehetõsen halkan folyt. Egyedül a rokonság kérdése tüzelte fel pillanatok alatt a grófot. "Hisz' ez az unokahúgom!", kiáltotta, ha kiejtettek egy nevet, mintha váratlan szerencsérõl lenne szó, és hanghordozásával szinte vágyat ébresztett, hogy effélét válaszoljunk: "Miért, én mit mondtam?" Amúgy ezt inkább az idegeneknek mondogatta, mert X. herceg és Y. márki már nem tudhatott meg tõle újat e tárgyban. Néha mégis elébementek, és így szóltak: "Hisz' ez az ön unokahúga, Astolphe, a Montmorency ágon. - Hát persze", kiáltott fel Astolphe, mint aki attól tart, hogy X. herceg állítása nem föltétlen bizonyíték.
    A grófnõ szeretett tetszelegni kedves "tõrõlmetszett" kiejtésével. Ilyeneket mondogatott: "Ez itt a kuzi nny a az Astolphe-nak, setét, mint a fõd . Ez itten a R ua n hercegnõ az ügetõbe'"(Rouent mondott Rohan helyett). Hanem csinosan fejezte ki magát. A gróf evvel szemben a lehetõ legközönségesebben társalgott, beszédében tenyészett a nyelv minden élõsdije, ahogy a puhatestûek tenyésznek bizonyos partszakaszokon a zoológusok nagy örömére, mert ott bõséggel találhatók. "De Villeparisis néném egy »finom firma«, vagy "zöldeket beszél", "ravaszdi róka", vagy "egy istenverése", "biztosíthatom önöket, egy szó nélkül lógott meg tõle", "bottal üthetik a nyomát". Ha a névelõ egyszerû elhagyása, vagy az egyes szám helyett többes szám alkalmazása alpáribbá tett egy szót, biztosak lehettünk benne, hogy ezzel a formával él. Ha egy kocsisról azt mondják, hogy a Rotschildék kocsisa, az rendjénvaló. Õ viszont úgy szokta mondani: "Rotschild-kocsis", nem egy bizonyos ismerõs Rotschildot értve alatta, hanem nemesi születése és jezsuita neveltetése ellenére a polgár hangján ejtette ki a mégiscsak közönséges "rotschildot". Minthogy ami páros az emberen, azt egyes számban illik használni, a "bajusza ketté áll" helyett azt mondta, a bajszai ketté állnak. Ha felkérték, hogy nyújtsa karját a ház asszonyának és ott volt X. herceg is, a gróf kijelentette: "Nem akarom megelõzni X. herceget". Írásban ez még súlyosbodott, a szavakat sosem pontos jelentésük szerint használta, mindig oda nem illõ szavakkal kapcsolta össze õket. "Ha van kedve, keressen meg a Gazdakörben, minthogy tavaly óta tag vagyok abban"; "sajnálom, hogy nem ismerkedhettem meg Bourget úrral, boldog lettem volna, ha megszoríthatom eme kiváló szellem kezét", "az ön levele elbûvölõ, különösen a pont a végén", "sajnálom, hogy nem tapsolhattam az érdekes elõadáson, (igaz, hogy hozzátette, mintha piszkos kézre húzná a gyöngyszürke kesztyût: az ön pompás zenéihez)". Minthogy azt vélte kifinomultnak, hogy "zenéket" mond, "megkülönböztetett tisztelettel" helyett pedig ezt: "tiszteletteli megkülönböztetéssel".
     Ettõl eltekintve beszéde sokkal több névbõl állt, mint ahány szóból. Annyi mindenkit ismert, hogy az "éppen" összekapcsolás segítségével rögtön afelé irányította a beszélgetést, amit a nagyvilág "anekdotának" nevez, ami többnyire valahogy így hangzott: "De éppen ezernyolcszázhatvan..., mondjuk hatvanhétben Bade nagyhercegnénél voltam vacsorán, az akkori weimari fejedelemnek, azóta trónörökös hercegnek éppen a nõvérénél, a herceg vette el Villeparisis unokahúgomat; szinte elõttem van, ahogy a nagyhercegnõ igen nyájasan kegyeskedett maga mellé ültetni, el akarta mesélni nekem, már megbocsátanak a kissé nyers kifejezésért, néha attól sem félt, hogy hepciáskodjon, hogy egyetlen módja van a prém megóvásának, ha a szõrméket nem naftalinba teszik, hanem a retek lehámozott héjára. Elmondhatom önöknek, nem talált süket fülekre. Egyébként a receptet továbbadtuk Ketty de Dreux-Brezének és Loulou de la Chapelle-Mariniére-sur-Avre-nak, akik el voltak ragadtatva, ugye, Floriane?" A grófné pedig egyszerûen azt nyilatkozta: "Valóban pompás. Próbálja csak ki a szõrméin, Juliette, majd meglátja. Akarja, hogy küldessek valamennyit? Nálunk remekül készítik a cselédek, esetleg megtaníthatnák maguknál is. Csak egyszer látják, máris tudják."
*
    Néha a márki meglátogatta fivérét, ilyenkor szívesen "vetették bele" magukat Balzacba, mert az koruk olvasmánya volt, apjuk könyvtárában olvasták ezeket a könyveket, pontosan abban, amelyet most a gróf örökölt. Balzac iránti ízlésüket elsõ ártatlanságában õrizték meg, elõnyben részesítették akkori olvasmányaikat, mielõtt még Balzac nagy íróvá lett volna, és mint ilyen, nem volt még kitéve az irodalmi ízlés változásainak. Ha valaki kiejtette Balzac nevét, akkor a gróf, ha az illetõ persona gratának számított, felidézett neki néhány címet, méghozzá nem az általunk legjobban csodált Balzac-regényekét. Szavajárása volt: "Ó, Balzac, Balzac! Futná csak az idõmbõl! Itt van például a Kerti mulatság ! Olvasta a Kerti mulatság ot? Bûbájos!" Igaz, ugyanezt mondta A völgy liliomá ról is: "De Mortsaufné! Maguk persze mindezt nem olvasták, mi! Charles - (itt fivéréhez fordult), - ugye elbûvölõ Mortsaufné, A völgy lilioma!" Igy beszélt a Házassági szerzõdés rõl, melyet elsõ címén Borsóvirág ként emlegetett és A labdázó macska házá ról is. Egyes napokon egészen belevetette magát Balzacba, akkor olyan mûveket is idézett, amelyek õszintén szólva nem Balzac-éi voltak, hanem Roger de Beauvoiré és Céleste de Chabrillané. Mentségére azonban el kell mondanunk, hogy a kis könyvtár, ahová a cukrosvizet és piskótáját felvitték, s ahol esõs napokon, ha lentrõl nem láthatta senki, a gróf a nyitott ablakon át fogadta a szélkorbácsolta nyárfa hajlongását, amely percenként háromszor tette tiszteletét, ez a könyvtár egyaránt el volt látva Balzac, Alphonse Karr, Céleste de Chabrillan, Roger de Beauvoir és Alexander Duval mûveivel, mind egyforma kötésben. Ugyanaz a nagy betûkkel telehintett vékony papír mutatta be a hõsnõt, s ha kinyitottuk a könyveket, a megszólalásig olyan volt, mintha a hõsnõ maga jelent volna meg ilyen hordozható és kényelmes formában, az enyv, a por és az öregség könnyû szaga lengte körül, mintegy ekképp sugározta szerte varázsát, ezért roppant nehéz lett volna olyan irodalmi igényû rangsort felállítani a könyvek között, amely mesterségesen nyugodott volna egyszerre a regények tárgyának és a kötetek külalakjának egymástól távolálló eszméin! Blanche de Mortsauf és társai hozzánk fordulva pedig olyan meggyõzõ szabatossággal használták betûiket (csupán az áttetszõ és aranyszínûvé vált, a muszlin lágyságát mégis megõrzõ elöregedett lapokat kellett forgatnunk, más erõfeszítésre nem is volt szükség), hogy nem is képzelhettünk mást, minthogy az elbeszélõ azonos, és sokkal szorosabb a rokonság Eugénie Grandet és de Mers hercegnõ között, mint az Eugénie Grandet és az egyfrankos Balzac-regény között.
     Be kell valljam, hogy én, aki egész gyermekkoromban evvel a módszerrel olvastam, megértem de Guermantes urat, nekem a Colomba sokáig volt "az a kötet, amelyikben Az ille-i Vénusz t nem engedték elolvasnom" ( te nem engedted!). Azok a kötetek, ahol elõször olvassuk a mûvet, olyanok mint a ruha, melyben elõször pillantunk meg egy nõt, elárulják, mit jelentett akkor a könyv a számunkra, mit jelentettünk mi neki. Egyetlen értelemben vagyok bibliofil, hogy e köteteket kutatom fel újra. Csak az ilyen "elsõ" kiadásoknak, az ilyen "õskiadványoknak" vagyok a kedvelõje, amilyen kiadásban elõször olvastam a rám eredendõen ható könyvet. Még avval is beérem, hogy emlékszem ezekre a kötetekre. Öreg lapjaik az emlékektõl oly porózusak, hogy félnék, felszívják a mai élményt, és azt sem találnám meg bennük, ahogy hajdan hatottak rám. Valahányszor rájuk gondolok, szeretném, ha azon az oldalon nyílnának fel, ahol becsuktam õket a lámpa mellett, vagy a kerti fonott karosszékben, míg a papa azt hajtogatta: "Húzd ki magad."
    Néha meg azon töröm a fejem, hogy nem úgy olvasok-e inkább még ma is, mint de Guermantes úr, nem pedig a kortárs kritikusok módján. Számomra egy mû még ma is élõ egész, az elsõ sortól fogva ismeretséget kötök vele, tisztelettel hallgatom, igazat adok neki, amennyiben mellette állok, nem válogatok, nem vitázom. Amikor azt hallom, hogy Faguet úr Kritikai tanulmányai ban azt állítja, hogy a Fracasse kapitán y elsõ kötete csodás, a második viszont fád, hogy a Goriot apó ban minden, ami Goriot-ra vonatkozik, elsõrendû, de ami Rastignacra, az (a leg)alacsonyabbrendû, úgy meglepõdöm, mintha azt hallanám, hogy Combray környéke a Méséglise felõli oldalon csúnya, viszont a Guermantes-ék felõli oldalon szép. Amikor Faguet avval folytatja, hogy a mûkedvelõk a Fracasse kapitány t nem olvassák tovább az elsõ kötetnél, én, aki annyira szerettem a másodikat, csak szánni tudom a mûkedvelõket, de amikor hozzáteszi, hogy az elsõ kötet a mûkedvelõknek íródott, a második pedig az iskolásoknak, a mûbarátok iránti szánalmam átcsap önmegvetésbe, mert felfedezem, hogy mennyire iskolás maradtam. Végül amikor arról biztosít, hogy Gautier a második kötetet mélységes unalmában írta, egészen megdöbbenek, hogy ennyire unalmas lehetett valaha is megírni valamit, ami annyira mulattatott késõbb, amikor olvastam.
    Ugyanez játszódik le, amikor Balzacot elemzik és válogatják, Sainte-Beuve és Faguet úgy találják, hogy az író csodálatosan kezdte és a végén csapnivaló. 1 Gyermekkorom óta csak annyit voltam képes fejlõdni ebben a kérdésben, ha úgy tetszik, csak egy ponton térek el de Guermantes úrtól, hogy a regény világa megváltoztathatatlan, egy tömb, amirõl semmit sem lehet leválasztani, egy adott valóság, jómagam kissé kiterjesztettem határait, számomra nem csupán egy könyv, hanem írói mû. Képtelen vagyok egy szerzõ különbözõ mûvei közt óriási különbségeket látni. A kritikusok, akik Faguet-vel együtt úgy tartják, hogy Balzac mûremeket alkotott a Legényháztartás sal és a lehetõ legócskább mûve A völgy lilioma , annyira meglepnek, mint de Guermantes-né, aki szerint bizonyos estéken X. herceg eszes, máskor meg fajankó. Ami engem illet, néha az én véleményem is változik arról, hogy az emberek mennyire értelmesek, de lényegében tisztában vagyok vele, hogy nem az értelmük változik, hanem a véleményem. És nem hinném, hogy az értelem ereje változna, hogy Isten akaratából néha hatalmasnak mutatkozna, máskor pedig elenyészne. Hiszem, hogy az a szint, ameddig az értelem a szellemben felemelkedik, állandó, úgyhogy legyen akár a Legényháztartás , akár A völgy lilioma, a múlttal közlekedõ edények hajszálcsöveiben pontosan egyforma magasságig emelkednek a Mûvek...
*
    Habár de Guermantes úr "a változékony életet", René Longueville vagy Félix de Vandenesse történetét "elbûvölõnek", azaz igazában szórakoztatónak és valótlannak találta, mégis mintegy ellentétképpen gyakran értékelte, hogy Balzac pontos megfigyelõ: "A megszólalásig ilyen az ügyvédek élete, az ügyvédi iroda; volt dolgom hasonló emberekkel; a megszólalásig olyanok, mint a César Birotteau -ban és a Hivatalnokok ban!"
    A Balzac-olvasók másik fajtáját képviselte egy márkiné, ezért is idézem neked, Mme de Villeparisis nem osztotta a gróf nézetét. A márkiné tagadta, hogy Balzac jellemzései pontosak lennének: "Ez az ember beígéri: most pedig megszólaltatok maguknak egy ügyvédet. Soha ügyvéd így nem beszél." De kivált az író azon törekvésébe nem volt képes beletörõdni, hogy állítólag az elõkelõ társaságot festette volna le: "Elõször is nem járt a jó társaságba, nem is fogadták, mit tudhatott volna róla? Legvégül aztán megismerkedett de Castries-néval, de nála aztán nem láthatott semmit, mert az a nõ nem számított. Egyszer találkoztam nála Balzac-kal, amikor egész fiatal asszony voltam, igen közönséges ember volt, csupa jelentéktelen dolgot mondott és nem volt kedvem, hogy bemutattassam magamnak. Nem tudom, hogyan, a végén megtalálta a módját, hogy elvegyen egy jó házból való lengyel nõt, aki valamelyest rokonságban volt a mi Czartoryski kuzinjainkkal. Az egész családot letörte, és biztosíthatom önöket, igencsak csöndben vannak, ha errõl esik szó. Amúgy is rém rosszul végzõdött a dolog. A férfi szinte nyomban meghalt." És zsörtölõdõ arccal sütötte le szemét kötésére: "Sõt, ráadásul hallottam még hitványabb dolgokat is. Komolyan mondják, hogy az Akadémiá ban lett volna a helye? (mintha azt mondanók, a Jockey klub ban ). Elõször is ehhez nem volt irodalmi »érkezése«. Aztán meg az Akadémia a »kiválasztottak társasága«. Sainte-Beuve odavaló, õ aztán egy vonzó, finom, jól nevelt férfi; tökéletesen a helyén maradt, és csak akkor találkozott vele az ember, ha akart. Más fán termett, mint Balzac. Aztán meg bejáratos volt Champlƒtreux-be; ** õ legalább tudott volna mesélni a nagyvilági dolgokról. Az ilyesmitõl pedig, mint társasági ember, végképp ódzkodott. Ez a Balzac különben egy semmirekellõ alak. Cseppnyi jóérzés sincs abban, amit ír, nem találunk egy derék embert. Mindig nyomasztó olvasmány, mindent feketében lát. Mindig a romlást. Még ha egy szegény tiszteletest fest le, az is szerencsétlen kell legyen, az egész világnak össze kell fognia ellene." - Nénikém, jelentette ki a gróf a rajongó karzat elõtt, amely könyök-lökdösve jelezte a márkinénak, hogy "odavan a lelkesedéstõl", amiért ilyen érdekes párviadalon vehet részt, nem tagadhatja, hogy a tours-i plébános, akire céloz, jól lenne ábrázolva. A vidéki élet éppenséggel ilyen! - Hát épp ez az, szokta felhozni a márkiné kedvenc érvét és az egyetemes ítéletet, amit minden irodalmi termékre alkalmazott, miért érdekelne engem, hogy olyan dolgok utánzatát látom, amit éppoly jól ismerek? Azt mondják: tényleg ilyen a vidéki élet. Persze, hogy ilyen, de hát ismerem is, ott éltem, akkor hát mit érdekelne?" Okfejtéséhez pedig keményen ragaszkodott, oly büszke volt rá, hogy a jelenlevõkhöz fordulva gõgös mosoly csillant meg pillantásában, és hogy véget vessen a viharnak, hozzátette: "Lehet, roppant ostobának vélnek, de bevallom, megvan az a gyengém, hogy okulni szeretnék a könyvbõl, amit olvasok." Két hónapra elég mesélnivaló akadt még a grófnõ legtávolabbi unokahúgainak is, hogy azon a bizonyos napon csupa érdekes dolog történt Guermantes-éknál.
    Mert ha író olvassa a könyvet, a társadalom pontos megfigyelése, a derûs vagy borúlátó állásfoglalás számára eleve adott, ezt nem is vitatja, szinte észre sem veszi. Ám az "intelligens" olvasó számára a "hamis" vagy "komor" ábrázolás mintha az író személyes hibája lenne, úgyhogy az olvasókat megdöbbenti, és kellõképp elbûvöli, ha minden kötetben újra felfedezik, ráadásul a szerzõ el is túlozza, mintha hibájáról nem tudna leszokni, s végül ellenszenves jellemmé válik szemükben, aki képtelen ítélkezni, vagy sötét eszméket erõltet rájuk, és emiatt kívánatos ritkábban érintkezni vele, olyannyira, hogy valahányszor a könyvkereskedõ újabb Balzacot, vagy Eliotot mutat, elhárítják: "Ugyan, dehogy, folyvást hamis, vagy elkeserítõ, az utolsó minden eddigit felülmúl, ebbõl nem kérek többet."
    Ha a gróf felvetette: "Ó, Balzac, Balzac! Futná csak az idõmbõl, olvasta a De Mers hercegnõ t?", ami a grófnõt illeti, õ így felelt: "Nekem nem tetszik Balzac, szerintem túloz." Általában véve nem kedvelte a "túlzókat", akik ezáltal mintha elítélnék az olyanokat, akik mértéktartóak, mint a grófnõ, nem szerette az olyanokat, akik "túlzott" borravalót osztogatnak, ami az övét roppant szerénynek tünteti fel, nem szerette azokat, akik az övéik halála esetén a kelleténél jobban elbúsulnak, akik bajba jutott barátjukért többet tesznek, mint általában tenni szokás, vagy akik kifejezetten olyan képért mennek el kiállításra, ami sem nem a barátjuk arcképe, sem olyasmi, amit "látni illik". Ha tõle, aki mentes volt a túlzástól, megkérdezték, hogy látott-e egy bizonyos képet a kiállításon, minden kertelés nélkül kijelentette: "Ha illett látnom, akkor láttam."
    Balzac a legnagyobb hatást a családban a márkira tette... 2
*
    Az a Balzac-olvasó, akin a legjobban érzõdött az író hatása, a Forcheville-nak született fiatal de Cardaillec márkiné volt. Férjének birtokai közé tartozott a régi alen‡oni Forcheville-kastély, a térre nézõ széles homlokzattal, mint a Régiségtár ban, a Gracieuse folyóig lejtõ kerttel, mint a Vénlány ban. Forcheville gróf a kastélyt a park-kertészekre hagyta, mert szemernyi örömet sem talált abban, hogy Alen‡onban "temetkezzen el". Ám az ifjú márkiné ismét megnyittatta, és minden évben lejárt, hogy pár hetet a kastélyban töltsön, személyesen Balzac-inak nyilvánította a benne lelt óriás varázserõt. Néhány divatjamúltként számûzött régi bútort lehozatott a Forcheville-kastély padlásáról, amelyek de Forcheville gróf nagyanyjától származtak, olyan tárgyakat, amelyek összefüggtek a család történetével, vagy valamely érzelmes s egyúttal fõrendi családi emlékkel. Az elõkelõ párizsi társaságban a márkiné valóban az egyik olyan ifjú hölgy lett, aki valamiféle esztétikai ízléssel vonzódik kasztjához, és ugyanazt képviseli a régi fõnemesek közt, amit a breton vagy normann népesség körében az élelmes fogadósok a Saint-Michel hegyen vagy a "Hódító Vilmos"-ban, akik rájöttek, hogy varázsuk éppen abban rejlik, ha ómódi voltukat, múltba nézõ vonzásukat megõrzik, míg a fiatalasszonyok körében ugyanezt fõleg a tollforgatók kezdeményezték, akik a hölgyeket saját varázsukért szerették meg, és ez az irodalom s a jelenkori (bár fajtiszta) szépség kettõs visszfényét veti az önmagáért való szépségnek az elméletére.
    Az alen‡oni kastélyt Cormon kisasszony öreg tölgyfa konzoljain napjaink legszebb nagyasszonyainak fényképei díszítették. Képi és irodalmi remekeken át pedig a hölgyek oly pompásan illettek mûvészettel átitatott ódon pózaikban a hajdani kellemhez, hogy a díszletnek mûvészi vonzerõt adtak, míg egyébként az elõcsarnoktól kezdve a cselédek jelenléte, vagy a házigazdák társalgása a szalonban sajnos elkerülhetetlenül kötõdött napjainkhoz. Így jóllehet, az alen‡oni kastély kis szellemidézése fõleg azoknak volt Balzac-i, akiknek inkább ízlésük volt, mint képzeletük, s szemük ugyan volt hozzá, de szükségük is volt rá, hogy lássák, és bámulatba ejtve tértek vissza onnan. Ami engem illet, én kissé csalódtam benne. Amikor megtudtam, hogy de Cardaillec-né Alen‡onban Cormon kis asszony, vagy de Bargetonné kastélyában lakik, mélyen szíven ütött, hogy létezik az, amit olyan pontosan láttam gondolatban, és hogy a valóság össze nem illõ töredékei újra tudják teremteni.
    S hogy végül elhagyjuk Balzac-ot, azért meg kell mondanom, hogy a de Cardaillec-né megjelenítette Balzac-iságban sok a szellem. "Ha akarja, holnap eljön velem Forcheville-ba", mondta nekem, majd meglátja, hogyan hatunk a városban. Ezen a napon fogatta be Cormon kisasszony a kancáját, hogy Prédaubet-ba menjen. Amíg várjuk, asztalhoz ülünk. És ha lelkierejébõl futja, hogy hétfõ estig maradjon, amikor "fogadok", nem hagyja el szûkebb pátriámat, hogy ne látta volna saját szemével du Bousqier-t és de Bargetonnét, és ne látná mindõjük tiszteletére kigyulladni azt a csillárt, amely, emlékszik, akkora érzelmi vihart kavart Lucien de Rubempréban.
    A tájékozottak a Forcheville-vér hatásának tudták be a vidéki úri múlt kegyes feltámasztását. Én ellenben biztos voltam, hogy ebben Swann vére hat, akinek emlékét Forcheville asszony elvesztette, de természetes eszét, ízlését annyira megõrizte, hogy szellemileg szinte teljesen el is fordult a fõnemesektõl (valami célszerû ragaszkodással kötõdött hozzájuk), hogy rátaláljon, mint egy furcsa, haszontalan és halott dologra, az esztétika varázsára.
 
LÓRÁNT ZSUZSA fordítása
Jegyzetek

* A mostani esszé elõzményei a Jelenkorban: Az elátkozott faj (1994. július-augusztus); Sainte-Beuve és Balzac (1995.
december): mindhárom fordítás Lóránt Zsuzsa munkája. Mint ahogy az a Sainte-Beuve és Balzac címû írás elé írt fordítói
jegyzetében olvasható, a szövegben helyenként elõforduló "te", illetve "neked" megszólításokat a könyv megírása idején már
halott anyjához intézi az író.

1 Sainte-Beuve megjegyzése elég fura és kellõképp meggyõzõ: "Akad-e valaki, aki jobban jellemezte volna a Restauráció
korának hercegnõit?" M. Faguet harsányan kacag Balzac hercegnõin és M. Feuillet-hez fellebez. Végül M. Blum, aki szeret
megkülönböztetéseket tenni, csodálja õket, de nem mint restaurációs hercegnõket.
     Bevallom, itt Sainte-Beuve-ként kell mondanom: "Kitõl hallotta, honnan szedi?", valamint "ebben a kérdésben szívesebben
igazodom azok véleményéhez, akik ismerték õket, és... elsõként Sainte-Beuve-höz". (A szerzõ megjegyzése)

** Champlâtreux = de Molé kastély Luzarches mellett

2 Kétségtelenül de Quercy márki, akivel a következõ fejezetben fogunk találkozni. [A "következõ fejezet" Az elátkozott faj
címû részt jelenti, mely a már említett helyen jelent meg. - A szerk.]

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
 
 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/