Marcel Proust mondatindákból szõtt regényvilágát életre kelteni a mozivásznon – vakmerõ, ha ugyan nem reménytelen vállalkozás, amibe már többen belebuktak. Ráadásul a chilei származású rendezõ a nehezebbik végén fogta meg a dolgot, nem a viszonylag ismertebb és cselekményes Swann szerelmét, hanem a regényfolyam fordulatosnak jóakarattal sem nevezhetõ – és mi tagadás, nálunk kevéssé ismert – utolsó kötetét (A megtalált idõ) állítva a középpontba.
Végeredményben ez a választás egyszerre gyöngéje és erõssége a filmnek. Gyöngéje, mert a prousti látomás felidézése így csak a „boldog keveseknek” érthetõ, azoknak, akik olvasták ezt a kultuszregényt, és meghitt ismerõsként azonosítják szereplõit. Mert akik nem, értetlenül bámulják a párizsi Faubourg Saint-Germain jellegzetes figuráinak színes kavalkádját; és õelõttük a látszólag szétesõ jeleneteket nagyon is egy szálra felfûzõ rendezõi szándék ugyanúgy rejtve marad, mint a film megannyi kikacsintó célzása, ötlete, finom utalása.
Erõssége viszont a filmnek, hogy új utakon próbálja a prousti világot becserkészni. A megtalált idõ ugyanis – amelyet a Proust-regénnyel birkózó rendezõk eddig figyelmen kívül hagytak – egyszerre gyámköve, kulcsa, sûrített kivonata és megkoronázása a mûnek, egyetlen nagy vízió, amelyben, mint afféle fináléra, még egyszer utoljára felsorakoznak e pusztulásra ítélt világ jól ismert figurái. A film, amely híven követi a regényt, ezt a finálét, ezt karneváli forgatagot mutatja be, ezt tartva az egész mû leglelkének, kvintesszenciájának.
Persze, nem realista módon, hanem egy kicsit álomszerûen, látomásosan felidézve, mintha a felelevenített alakok nem is valóságos lények volnának, csak megannyi kivetítései az író-narrátor emlékezetének és fantáziájának. Minden technikai ötlet, minden lelemény ezt a lebegõ álomszerûséget szolgálja: a tér szûkítése és tágítása, a kameramozgás, sõt, a hang is. És azon már meg se lepõdünk, amikor a kávéházi jelenetben, a háborús filmhíradó vetítése közben, az író-narrátor egyszercsak székestül felemelkedik, és úgy fordul, sodródik a levegõben, mintha be akarná szippantani, el akarná nyelni a mozivászon.
Bármennyire passzív és korlátozott is a szerepe, a narrátor, vagyis az író egyszerre mesélõ, megfigyelõ és emlékezõ alteregója nélkülözhetetlen eleme ennek az univerzumnak. Marcello Mazzarella hamisítatlanul prousti bajuszával és a Proust-fényképekre utaló ironikus pózaival mesterien oldja meg a feladatot. Az a tény pedig, hogy ismeretlen színész, még hangsúlyozottabban különíti el a sztárok alakította többi figurától. Mi több, a filmben két Proust is van: egyik a felnõtt, másik a felnõttet megálmodó (vagy a felnõtt emlékeiben felidézett?) gyerek; és ez utóbbi, a filmen többször is látható diavetítõjével, mintha nemcsak a késõbbi írónak, de egy kicsit az írót még késõbb filmre álmodó rendezõnek is elõképe volna.

A forradalomban Nagy Imre közeli munkatársaként jelentõs szerepet játszott, 1958-ban kivégzett Gimes Miklós egyetlen fia két évvel ezelõtt filmbe kezdett az édesanyjáról, azzal a céllal, hogy közvetve a történelmet fogja vallatóra. Noha ifjabb Gimes Miklós alig ismerte a mozgókép médiumát elhatározása megszületésekor – elsõ dokumentumfilmjét 1997-ben készítette –, izgalmas mûvet forgatott, olyan filmet, amely nem elsõsorban témájának exkluzivitása, hanem személyessége és hangvételének õszintesége miatt érdemes a figyelemre.
Gimes 1950-ben született Budapesten. Édesanyjával apja szigorú felszólítására hagyta el az országot 1956 végén, és csak 33 évvel késõbb, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor lépett ismét hazai földre. A jelenleg is Zürichben élõ rendezõ Magyarországhoz és a magyar történelemhez fûzõdõ speciális és ellentmondásos viszonya – mély személyes érintettsége, illetve kívülállása – lehetõséget kínált számára a mások által már annyiszor leírt történelmi események részlegesen újszerû megközelítésére.
Ugyanakkor nem az volt Gimes fõ célja, hogy a forradalomról forgasson filmet, vagy édesapjáról készítsen portrét, hanem az, hogy édesanyja, e ritka erõs és ritka érzékeny, túl a nyolcvanon is rendkívüli szellemi frissességû asszony kezdetben napsugaras, késõbb tragédiákba futó életútjának tükrében a történelem önmozgásáról tudósítson. Gimes Lucy kronologikus rendben elõsorolt és általa folyamatosan kommentált élettényei szolgálnak a film vezérfonalául, de a rendezõ a család legközelebbi rokonait és barátait is meginterjúvolja. A film – néha naivitásig vitt – személyességének záloga, hogy társszereplõkként kizárólag õk szólalnak meg, egykori politikusok vagy a történelmi események más tanúi nem tûnnek fel. Végeredményben sajátos tónusú történelmi portrédoku született, legnagyobb erénye, hogy a rendezõ  megtalálta a személyes sorsba kódolt univerzális üzenetet: a történelem mindig ellentmondásos – addig jó, amíg az –, de épp e látszólag rideg tény elfogadása vihet minket közelebb a megértéséhez.

Az író-rendezõ Emanuele Crialese a kívánt hatás elérése érdekében teper ezerrel. Kéretik szeretni az õ torzonborz szicíliai szigetlakóit, az egymást gyepáló mezítlábas gyerkõcöket, a cserzett arcú halászlegényeket, de legfõképp: Graziát, a falu imádott-megtûrt szent együgyûjét és a szomorúszemû középsõ fiút, aki a bajban – mert Graziát családja a szárazföldre akarja küldeni orvosi kezelésre – védelmébe veszi és elbújtatja édesanyját. Lampedusa szigetén az élet nehéz, de a napfény vakító, a szegénység nagy, de a hagyománytisztelet erõs, a népek nem túl barátságosak, de ha kell, összefognak. Játékfilmes szempontból veszélyes ezeken a partokon kikötni, a lefegyverzõen fotogén tájak és a helyi folklór könnyen magukba bolondíthatják az erre vetõdõ elõvigyázatlan filmest.  Hogy elkerülje a felkínálkozó sémát, Crialese egy másik sémához nyúlt és a kézikamera töredezett mozgásával kívánta rögzíteni az érdes valóságot, megerõsíteni az „akkor és ott” érzést.  Mindez egy olyan történet megtámogatása céljából történik, amely maga is kínosan kimódolt, miközben éppen egyszerûségével akar õszintének hatni. Mintha Tornatore Malénája kötött volna érdekházasságot Trier Hullámtörésével.  A cannes-i zsûri nyilván valami egészen mást látott a rendezõ és fõszereplõje, a modell-szépségû Valeria Golino igyekezetében, hisz a filmnek ítélt díjjal igazolta, fontos mûnek tartja Crialese munkáját (Kritikusok Hete – Nagydíj). Ha másban nem is, abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy az áttetszõ tengervizet lassítva taposó lábak fényképezésében valóban nagyformátumú mû született.

Mindenki tudja, hogy a legjobb emberanyag az amerikai kommandós: gyors, ügyes, okos, egyszóval egyesíti magában egy komancs, egy ninja és egy Boss fehérnemû-modell erényeit. Gyerekként, kamaszként ilyen bátyat vagy apukát szerettünk volna, aki mindenkit lever a homokozóban.
Egy ilyen spéci brigádról, a Los Angeles-i rendõrség speciális kommandós csapatáról szól a S.W.A.T. (Special Weapons And Tactics) amerikai rendõrreklámja. A történet kaporszakállú akcióklisékbõl építkezik és a fantázia legkisebb veszélye sem fenyegeti, a párbeszédek pedig lanyha poénokkal fûszerezett átvezetõ lazítógyakorlatok, amíg helyreáll a hallásunk két tûzpárbaj között. Vétkes pazarlás a felvonultatott jónevû színészek tehetségével.
A sztori röviden: jóképû SWAT-harcost (Colin Farrell) az okostojás kisfõnök lefokozza. A céghez visszahívott régivágású osztagvezetõ (Samuel L. Jackson) azonban felismeri benne a rádiumfénnyel sugárzó tehetséget és beveszi a csapatába. Mit ad az élet, a városban megjelenik a gonosz, aki az új trend szerint egy jóízlésû, ám egészen romlott és galád francia ficsúr (hol vannak már az NDK-s meg kínai csibészek). A csapat feladata, hogy a foglyul ejtett rókaképû gallt A-ból B-be szállítsa, a frank ördög azonban 100 millió dollárt ajánl bárkinek, aki megszökteti. Képzelhetik mennyi drága autót törnek össze, 7.62-es skulót gyorstüzelnek el, és mennyit szolgálnak és vérzenek hõseink, mire a tengerentúli salátazabálónak arcára fagyaszthatják a cinikus mosolyt.
Egyébként jobb, ha inkább elképzelik, mert valahogy döcögõsre sikerül az a pörgés, ami egy ilyen „full speed, no brain” mozi esetében az elsõ és szinte egyetlen feltétel. Ha nem vagyunk együtt gyomorból a törzsi ösztönökkel és high-tech kütyükkel egyaránt felszerelt hõsökkel, szorítva, nehogy a kötelezõ esztétikus sérüléseken kívül (nem élhetek váll-lövések nélkül) nagyobb bajuk essen, akkor egy lyukas kevlár-mellényt nem ér az egész. És itt most valahogy hiába az akarás, nem húz a motor. Pedig a csapat minden tagja (a kötelezõ  kommandós amazont, Michelle Rodriguezt is beleértve) nagyon macsó: nyomják a szlenget, hagymával eszik a hamburgert és nem dohányoznak. Mégis úgy érezzük, hogy palira vesznek: a belügyminisztérium butuska reklámfilmjét látjuk, melybõl megtudhatjuk, hogyan tiszteljük a tekintélyt, mennyit ér a fegyverbarátság, illetve hogy függ össze hazafiasság és kockahas.

Sylvie Testud Karlovy Varyban a legjobb színésznõ díját kapta az életrajzi ihletésû könyvadaptációban nyújtott alakításáért. Kár, hogy számomra a film két problémás pontja épp a fõhõsnõ megformálása, illetve a történet hitelessége volt. 
A mágikus Kiotóban nevelkedett, francia lány felnõttkorában a gyermekkori varázs nyomába ered, visszatér Japánba, és tolmácsnak szerzõdik egy felhõkarcoló negyvennegyedik emeletén található, embertelen céghez. Mindjárt ezen a ponton érthetetlen, hogy miért gondolja szegény, hogy bármiféle párhuzamra is bukkanhat a paradicsomi gyermekkort idézõ, valóban csodás nyitókép, és a sivár, rideg irodai világ között. A nézõ erõsen hajlik afelé, hogy azonmód elmefogyatékosnak titulálja a fõhõsnõt, ahogy „tévesen, és nyilvánvalóan igazságtalanul” teszik japán fõnökei is a továbbiakban. 
A kortárs francia filmek mostanság imádják „imádnivalóan dilis” fiatal lányok köré építeni édeskés történeteiket. Ezért lehet tán, hogy a miénknek is elsõ dolga rögvest „kiugrani az ablakon” és ábrándozva körözni egyet a felhõkarcolók felett. Amelie-utánérzés, jut rögtön eszembe, mire a filmben elõször kimondják fõszereplõnk nevét: Miss Amelie. Utánérzés ide vagy oda, az adaptált mû íróját valóban Amelie-nek hívják, ettõl azonban a mi fõszereplõnk még erõltetetten bohókás, a színésznõ alakítása pedig jóllehet szórakoztató, helyenként mégis idegesítõen túlzó. 
Ami a történetet és a levonható tanulságokat illeti: a vécépucoláshoz túlkvalifikált mazochista leányzó egy évig tûri rabtartói igáját, szélsõséges megaláztatásait (tragikomikus keretek között), miközben a nézõnek alkalma nyílik összevetni az európai és a japán munkahelyi kultúra döbbenetes különbözõségeit (vajon ez volt a feladat?), és ha lassacskán is, de talán Amelie-nek is leesik végre, hogy ez a Japán bizony nem az a Japán. Eközben azért álmában még köröz egy picit. Mármint a felhõkarcolók felett. 

Az ígéretes kezdés után hamar szentimentális közhelyekbe fullad Brad Silberling filmje. Mintha a rendezõ maga is megrettenne saját merészségétõl, nevesen attól, hogy a gyász mechanizmusát egy tragikomédia keretei között beszélje el. A film hûen a konvenciókhoz érzelmes melodrámába csap át, és ezzel el is veszíti az eredetiségét.
A mozihoz az inspirációt a rendezõ saját élete szolgáltatta: színésznõ-szerelme egy õrült rajongója áldozatául esett, a tragédiát követõen Silberling érzelmileg nagyon közel került a lány szüleihez. A Holdfényév nézõjét a '70-es évekbe viszi vissza: a Donnie Darko fõszereplõje, Jake Gyllenhaal játssza a megzavarodott udvarlót, aki kénytelen szembesülni azzal, hogy menyasszonya halála után egy személyben pótolja a szülõk (Susan Sarandon, Dustin Hoffman) számára egykori kedvesét.
A történetbe a helyi postáskisasszony (Ellen Pompeo) is belekeveredik, aki a változatosság kedvéért szintén gyászol, kedvese a vietnámi háborúban veszett oda. Az ifjak egymásba gabalyodnak, amit az öregek nem néznek jó szemmel, hiszen újsütetû „gyermekükkel” mindenféle terveik voltak, be kellett volna hogy szálljon az após ingatlanvállalkozásába, és az özvegyi fátylat sem lett volna szabad eldobnia.
Közben a társaság szorgosan járkál a bíróságra, ahol az ügyvédnõ (Holly Hunter) próbál jogorvoslatot találni a család számára; Gyllenhaal pedig éjszakánként rémálmokkal küszködik: a halott menyasszonya kísérti hálóingben. Ez már önmagában is kicsit sok egy ilyenfajta filmben, nem beszélve arról, hogy a rendezõ a gyászt használja apropóként egy fejlõdéstörténet elmeséléséhez – másfél órában összezsúfolódik az, ami legjobb esetben is évekig tart egy ember életében. Szereplõink sitty-sutty feldolgozzák szeretteik halálát: a szülõk nagyvonalúan félreállnak az ifjúság útjából, mely végsõ diadalt ül a halál felett. 
Elvégre: az élet megy tovább.

Nincs az a sovány akcióhõs, akirõl kellõ odafigyeléssel ne lehetne egy harmadik bõrt is lehúzni több-kevesebb sikerrel. Hongkongban a szabadságharcos Wong Fei-Hung egyenesen törzsvendég a mozivásznon, csak Tsui Hark négyszer rendezte meg a kalandjait. A Volt egyszer egy Kína-filmek az epikus távlatokat ígérõ címen túl nem sok rokonságot mutatnak a Volt egyszer egy Vadnyugattal, vígjátéki elemekkel tarkított kosztümös kalandfilmek a rendezõ jellegzetes, apróra vágott akciójeleneteinek özönével. A Volt egyszer egy Mexikót ellenben egyértelmûen Leone mestermûve, illetve mestermûvei ihlették, még akkor is, ha az erõs drámaiságot látványos akciókkal kiváltó megvalósítás inkább Tsui sorozatát idézi.
A bosszúálló gitármûvész történetében kezdettõl fogva ott bujkál a mitikus karikatúrákat rajzoló spagettiwestern, és Leone dollár-trilógiáját véve alapul nem meglepõ, hogy az ünnepélyes harmadik felvonás nem csak összegezni akarja, de minden szempontból meg is kívánja haladni az eddigi eredményeket.
Túlvállalta magát, úgy látszik, az író-rendezõ-mindenes, mert a végeredmény a szépen fényképezett és száz százalékig filmhû digitális felvételeken kívül minden tekintetben elmarad a várakozásoktól. A veszedelmes drogkereskedõ katonai puccs-kísérlete körül bonyolódó sztori fõhõsévé a Johnny Depp alakította simlis CIA-ügynök lép elõ, mert az idõközben megözvegyült korábbi címszereplõ koncepciótlan emlékképekbõl és csak ritkán ötletes akciókból összeálló bosszúhistóriája legfeljebb mellékszálként mûködik. A szövevényesnek szánt, több vonalon futó történet karakterei a nyugalmazott FBI-nyomozó keserû figurája (Ruben Blades) kivételével nem kelnek életre. A párbajjelenetek összecsapottak, Salma Hayeket alig látni, és hiába a bizarr arccsere a sebészeten, hiába a B kategóriás spagettik vak revolverhõse, ha a vidám, zászlólengetõs befejezés egyszerûen csak bárgyú.

Baltasar Kormákur izlandi rendezõ második filmjével ismét a családi drámához tér vissza, de a könnyed komédia (101 Reykjavík) helyett ezúttal a nehézkes tragédiát választotta. A család-tematikát sötét titkokkal, vérfertõzéssel és fekete humorral vegyíti, és ezzel egyszerre idézi meg Shakespeare Lear királyának és a dán Dogma-filmnek, a Születésnapnak (Thomas Vinterberg) a szellemét. 
Egy halfeldolgozó üzem idõs vezetõje – eleinte – ismeretlen okból magához szólítja három gyermekét. A családi összejövetel nem mentes némi feszültségtõl: mindenkinek van valami titkolni- és félnivalója. És természetesen itt is – mint a dán elõdben – eljön a nagy bejelentések és leleplezések ideje. Zsarolás, házasságtörés, gyújtogatás, incesztus, erõszak, vandalizmus – a rendezõ mindezt (ahogy a tizenegy fõszereplõt is) belesûrítette a szûk két órába. A jeges Izlandon forr a vér és forronganak az indulatok, majd egy kaotikus és véres végjátékban kulminálódnak. De Kormákur nem elégszik meg a generációs ellentétekkel és a perverz kis családi titkokkal. Mûvét a társadalmi és gazdasági válság, a nagy cégek miatt halódó helyi ipar ábrázolásával is súlyosbítja. És habár sok mindent szeretne elmondani, nem marad más, mint egy kicsit zavaros történet arról, hogy a fiúk nemzedéke mennyire messze került az apákétól, és az unokáké a nagyapákétól. Mindent egybevetve tehát a rendezõ jobban tenné, ha nem ezen, hanem az elõzõ filmjével kijelölt nyomvonalon haladna tovább.
S habár az izlandiak legutóbb ezt a – hazájában több díjat is elnyert – filmet nevezték a legjobb külföldi film Oscarjáért zajló versenybe, A tenger végül nem kavart túl nagy hullámokat.

The french guys menni Amerika. Franciahon két keményfiúja, Gérard Depardieu és  Johnny Hollyday egyesült erõvel kelnek át néhány társukkal a tengeren túlra, hogy elvégezzenek egy könnyû melót, de helyette végül lenyomják a maffiát és az FBI-t.    
Az utóbbi idõben mintha a franciák nem tudnának szabadulni a vágytól, hogy a saját térfelükön verjék meg az amerikaiakat. Az Ötödik elem, a Vörös szirén, a Farkasok szövetsége mind a hollywoodi álomgyár kiforrott kliséibõl építkezett franciás könnyedséggel. Úgy tûnik, itt volt az ideje, hogy a gengszterfilmek mûfajában is felvegyék a harcot. Ehhez persze kellett némi amcsi segítség is. Partnerük ebben az esetben Harvey Keitel volt, aki jóízûen lubickol a helyi fõmaffiózó szerepében. Játéka kellemes, ironikus szintézise De Niro flegma gengsztereinek, Brando Don Corleonéjának, és nem utolsósorban a Taxisofõr tenyérbemászó stricijének. Keitel az olasz maffiózó. Depardieu nem igazán játszik, csak jelen van, azonban ezt oly rutinosan teszi, hogy nem is kell túlzottan megerõltetnie magát. Az egész film összképe nagyon friss, a színészek láthatóan élvezik a játékot. A film bájosan (ál)naiv statisztikai átlagot von az európai és az amerikai bûnözés – és bûnüldözés – szellemi színvonalából. Mindkét oldalon felvonul jó néhány balek, de persze a végén a csigaevõ fiúkból tör elõ a furfang.
Ez a film néhány ügyes poénon kívül nem hoz újat, de a meglévõ, kipróbált eszközökbõl elegánsan alkot könnyed, szórakoztató mozit. Nyugtázhatunk megannyi kikacsintást Quentin Tarantino, Guy Richie, Coppola filmjei felé. Brad Mirman rendezõ újraértelmezi, áthangszereli a tengerentúli dallamokat. 

Richard Curtis, az elmúlt évtized legsikeresebb brit forgatókönyvírója (Négy esküvõ és egy temetés, Bean, Sztárom a párom, Bridget Jones naplója) direktori bemutatkozásként totális szerelmesfilmet készített, melyben minden írói erõssége és gyengéje mellett egy sor hazai hírességet vonultat fel. Úgynevezett sztárparádéhoz van tehát szerencsénk, karácsonyi „feel good movie”-hoz, amely felér egy ünnepek elõtti érzelmi bevásárlással. Az Igazából szerelem felsõ-középosztálybeli tabló, kissé ügyetlenül mozgatott hõsei az élet „curtis-i” helyszínein (könyvkiadó, esküvõ, iskola) tevékenykednek, és eszük ágában sincsen szerelem és szeretet nélkül ünnepelni. A történet elsõ felében eszelõs mennyiségû potenciális szerelmespárt ismerünk meg, csupa szeretetre méltó embert, akik Karácsonyra remélhetõleg meg is kapják méltó jutalmukat, azaz egymást – hacsak az író-rendezõ el nem feledkezik egy-két cselekményszálról. A bimbózó szerelmek beteljesítésére és a teljes elvarrásra szánt második félidõ az erõs kezdés után ugyanis egyre kaotikusabbnak és sablonosabbnak tûnik: az agglegény (!!!) miniszterelnök – természetesen a vígjátéki védjeggyel felérõ Hugh Grant alakításában – gyorsan beleszeret káromkodó felszolgálónõjébe, a szomorú író (Colin Firth) franciaországi nyaralójában cserkészi be a portugál bejárónõt, a gyászoló apa (Liam Neeson) kisfia szerelmi életét egyengeti, a lázadó rock-sztár visszatér kövér menedzseréhez, und so weiter. Korábbi munkáihoz hasonlóan Curtis ismét a „nagyon kínos” és a „nagyon édes” határvonalán mozog, de a történet lendülete egy pillanatra sem lankad, hiszen az alkotókat és a szereplõket a szerelem legyõzhetetlen ereje hajtja, meg a persze az elmaradhatatlan üzenet, miszerint a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba csapódó utasok utolsó telefonhívásai is a szeretet hullámhosszán szóltak.