Lehel Ferenc: Csontváry
Szerkesztette, válogatta
és a bevezetôt írta: Miltényi Tibor
Budapest, 1998. 171 old.,
600 Ft
(Szellemkép könyvek
2.)
Csontváry Kosztka Tivadar
élete és mûvészete körül különös
bôséggel tenyésznek a mítoszok, a legendák.
A legszélesebb köztudatba is oly mélyen beleivódtak
az „érdekes” történetek, hogy ma már teljesen
reménytelen minden olyan törekvés, amely megpróbálja
különválasztani a dokumentumokkal alátámasztható
tényeket a legenda elemeitôl: a zseniális mûvészre
vonatkozó általános toposzoktól („a kritika
és a közönség nem ismerte fel nagyságát”,
„kigúnyolták”, „kinevették“, „nyomorgott”, „éhen
halt” stb.) és a speciális „csontvárys” anekdotáktól
(„a plein air feltalálva”, „a királyt a napra kitenni...”
stb.). Ezek ugyanis tetszetôsen kitöltik az alig pótolható
hiányokat a Csontváryra vonatkozó ismereteinkben.Mûvészetének
utóéletét, mûveinek sorsát, újabb
és újabb felfedezésének körülményeit
is számos „különös”, „színes” történet
övezi, a fuvarosokra rálicitáló ifjú Gerlóczy
Gedeon történetétôl a padláson talált
mûveken vagy Picasso állítólagos nyilatkozatán
át Hruscsov feleségének székesfehérvári
látogatásáig.A legendárium most újabb
elemmel bôvült: megszületett a „lenézett”, a „szándékosan
félreértett”, a „mély szakmai gyûlölettel
körülvett”, mellôzött, alaptalanul bírált,
a szakmai klikk által kiszorított, méltatlanul elfeledett
zseniális kritikus, Lehel Ferenc apológiája is. Miltényi
Tibor kiadta Lehel Csontváryról szóló írásainak
néhány részletét, Bevezetô tanulmányában
pedig „megpróbált végre igazságot szolgáltatni”
Lehelnek, aki „felfedezte Csontváryban a zsenit”, s akit megfosztottak
„világraszóló felfedezésétôl”.A
kötet tehát kettôs célt tûzött maga
elé: közzé kívánt tenni fontosnak tartott
szövegeket Csontváryról, és egy mûvészeti
író tevékenységét akarta értékelni.
Ha eltekintünk attól, hogy a vizsgálódás
kívánt végeredményét kissé harciasan
elôrebocsátja a szerkesztô, mindkét célkitûzés
teljesen jogos és idôszerû, vitatni csupán a
megvalósítás módszereit és eszközeit
méltányos.Vannak ugyanis játékszabályok
– mind a szövegek közlésére és újraközlésére,
mind pedig az elemzésre, érvelésre, vitatkozásra
vonatkozóan –, amelyeket mindenképpen érdemes betartani.Kezdjük
a könyv formáján, külsô megjelenésén,
szerkezeti felépítésén. Külsô borítóján
ez olvasható: Lehel Ferenc: Csontváry. Ámbár
Lehel Ferencnek eddig ilyen címû könyve nem volt. A belsô
címlapról sem derül még ki, valójában
mit tartalmaz a kötet. Itt az olvasható: Csontváry.
Szerkesztette, válogatta és a bevezetôt írta:
Miltényi Tibor. Itt Lehel Ferenc neve semmilyen formában
sem szerepel, s az sem, mibôl válogatott a szerkesztô.
Hogy a kötetben a szerkesztô Bevezetôje után Lehel
két Csontváry-könyvének – az 1922-ben és
az 1931-ben megjelent hosszú címû köteteknek –
több fejezete található, továbbá a Függelékben
egy nem Leheltôl származó kézirat és
egy 1919-ben megjelent riport –, az csak a Bevezetô tanulmányból
és a tartalomjegyzékbôl derül ki. (A cikk elején
megadott könyvcím a külsô borító és
a belsô címlap jóindulatú kompilációjának
eredménye.)Hogy miért éppen ezek az írások
jelentek meg most együtt önálló kötetként,
azt talán az indokolhatja, hogy nincsenek benne a Csontváry-emlékkönyvben.
De hogy a Lehel-szövegek mellett a sok más publikálatlan,
illetve újraközöletlen dokumentum közül miért
éppen ez a két – sem Lehellel, sem könyveivel semmilyen
kapcsolatban nem lévô – írás került e könyv
függelékébe, az már nehezen magyarázható.De
vegyük sorra a szövegeket. A Lehel-könyvek részleteinek
újraközlése pontosnak mondható, nagyon kevés
hiba, elírás csúszott bele, szinte egyik sem értelemzavaró.
(Néhány tétel maradt ki a Csontváry-mûvek
listáiból a 79. és a 80. lapon, a 104. lapon egy Viharos
Hortobágy képcím maradt le, a 115. és 117.
lapon egy-egy mondat hiányzik.) Nincs azonban kellô magyarázat
arra, miért nem olvashatjuk a Lehel-könyvek teljes szövegét,
vagy mit miért választott ki belôlük a szerkesztô,
illetve mit miért hagyott ki. Illett volna a közölt részletek
eredeti helyét is megadni, oldalszámokkal, amibôl az
is kiderült volna, hogy a könyveknek mekkora hányadát
publikálták újra. Bár a fejezetek – igen helyesen
– csorbítatlan terjedelemben vannak közölve, a bekezdéseket
– önkényesen és érthetetlen módon – áttördelték:
igen sok bekezdést összevontak, néhol viszont újakat
is csináltak, minden jelzés és magyarázat nélkül.
A szöveg helyesírását korszerûsítették,
ami teljes mértékben elfogadható. Nincs értelme
viszont annak, hogy sok mûvésznevet betûhíven,
abban a formában reprodukáltak, ahogy Lehel – tájékozatlanságból
vagy a korabeli források bizonytalan írásmódjából
következôen – írta. (Mayol-Maillol, Bracque-Braque, Gross-Grosz,
Duffy-Dufy helyett. Cézanne-t viszont Lehel helyesen, ám
Miltényi írja helytelenül, Cezanne-nak!)Súlyosabb
problémák adódnak viszont a Függelékben
közölt, Békéssy Leónak tulajdonított
kézirattal kapcsolatban. Elôször is: illenék közölni
pontos lelôhelyét és a dokumentum azonosításához
szükséges levéltári/adattári jelzetet.
(A kézirat az MTA Mûvészettörténeti Kutató
Intézete Adattárában található, az MDK-C-I-7/3
számon.)Másodszor: a publikálatlan kéziratok
közlésére vonatkozó szabályok mások,
mint a nyomtatott szövegekre érvényesek: elsô
közléskor szerencsésebb betû szerinti hûségre
törekedni – kiegészíteni, „kijavítani”, átírni,
bekezdéseket összevonni, átszerkeszteni teljesen megengedhetetlen.
És nem utolsósorban: a kézírást el kell
tudni olvasni. Annyi hiba, annyi félreértés, félreolvasás
található a közölt szövegben, hogy gyakorlatilag
használhatatlan. (Pl. „érzés ihlettség” helyett
izzó ihletettség, „élettel” helyett érettebb,
„kicsikarni” helyett akarni, „egyfogalmú” helyett azonos.)Illenék
továbbá mondani valamit a dokumentum jellegérôl,
állapotáról, eredetérôl. Ez esetben például
azt, hogy nem összefüggô kéziratról van szó,
s nem azonos kézírásról. Az elsô kéztôl
származó szöveg, amely egy összehajtott levélpapír
méretû lap négy oldalán olvasható, tartalmazza
az írásmû címét – Beszélgetés
Csontváry Kosztka úrral –, írója azonban nincs
feltüntetve. (Békéssy neve úgy kerülhet
szóba, hogy a kéziratok mellett található egy
kísérôlevél. Ezt 1960-ban írta Zajti
Ferenc festômûvész, amikor a kéziratokat felajánlotta
a Mûvészettörténeti Dokumentációs
Központnak. „Csontváryval éveken át beszélgetést
folytattam, családunk állandó vendége volt,
ahol a család egy másik barátja szintén sokszor
találkozott Csontváryval. Ezeket a beszélgetéseket
közvetlen élmény alapján Békéssy
Leó rajztanár lejegyezte. Ez a jegyzet a múzeumnak
felajánlott emlékezés.” Ezzel a nyilatkozattal vélte
igazolni Zajti – mintegy ötven év távolából
– a szöveg eredetiségét, tartalmának hitelességét.)
Egy további, más méretû összehajtott levélpapíron
már egy másik kéztôl származó
szöveg olvasható, s emellett van még három kisméretû
papírlap – egy 1910-es naptár lapjainak hátoldala
(nyilván erre alapozódik a kézirat 1910-re datálása)
–, ezeken az elsô szöveggel szorosabban össze nem függô,
helyenként nagyon vázlatos, illetve hiányos mondatok
olvashatók.Mondani kellene valamit a feltételezett szerzôrôl
is. Békéssy Leó festô, rajztanár életérôl
és munkásságáról elég sok tudható,
évtizedekig kiállító mûvész volt,
sokat szerepelt a nyilvánosság elôtt, annak azonban
semmi nyoma, hogy hosszú élete során bármikor
nyilatkozott volna Csontváryval kapcsolatos emlékeirôl,
élményeirôl. Ez is némi óvatosságra
készteti az embert. Lehet persze, hogy ifjúkorában,
fôiskolásként – 1910-ben ugyanis még egészen
kezdô mûvésznövendék volt – írt egy
feljegyzést, lehet, hogy látta Csontváry kiállítását,
találkozott a mesterrel vagy részt vett a kiállítás
sajtótájékoztatóján, ez azonban csak
feltételezés. Egyébként annak sincs nyoma,
hogy valaha is megjelentetett bármilyen mûvészettel
kapcsolatos írást. A fennmaradt kézirat is arra utal,
hogy a „beszélgetés” leírója gyakorlatlan az
újságírásban, nem igazi párbeszédrôl
van ugyanis szó, sokszor nehéz eldönteni, mi az, amit
a kérdezô állít a mûvészrôl,
és mi az, amit Csontváry szavaiként idéz. Ennek
ellenére a szöveg elsô fele kétségtelenül
tartalmaz olyan gondolatokat, kifejezéseket, fordulatokat, amelyek
ismerôsek Csontváry más írásaiból.
Sokkal kevésbé áll ez a másik kéztôl
származó szövegre. Arra például nincs
más forrásból adat, hogy Csontváry valaha említette
volna Manet vagy Degas nevét. Itt a mondatok grammatikai szerkezete
is sokkal inkább arra utal, hogy valaki Csontváry mûveivel
kapcsolatos benyomásait, gondolatait rögzítette, s nem
Csontváry önmagáról vagy mûvészetérôl
alkotott véleményét közvetítette. (Ha
egyáltalán Csontváryról szólnak ezek
a feljegyzések, ugyanis nincs bennük semmi közvetlenül
Csontváryra vonatkozó megjegyzés.)A kéziratról
– melyet „egyértelmûen autentikus forrásnak” tart –
Miltényi azt írja bevezetôjében: „teljességgel
érthetetlen, hogy miért bánt velük oly mostohán
a Csontváry-kutatás”. Nos, én úgy gondolom,
hogy ezek a körülmények érthetôvé
teszik az eddigi tartózkodást. Sok-sok évtizeddel
az írás feltételezett keletkezése után
ugyanis nincs lehetôségünk arra, hogy a Békéssy
Leónak tulajdonított szöveg hitelességét
ellenôrizzük. Sem azt nem lehet bizonyítani, hogy Békéssy
Leó írta (és ha ô, akkor ki írta a kézirat
második felét?), sem azt, hogy valóban 1910-ben készült
(semmilyen adatunk nincs az említett „családi összejövetelekrôl”),
sem azt, hogy a lejegyzô a hallottakat pontosan, híven adta
vissza. Ha a kérdezett életében jelenik meg egy interjú,
legalább az feltételezhetô, hogy az érintett
látta a kinyomtatott szöveget, s ha valamivel nem értett
egyet, tiltakozott, helyreigazítást követelt. De ha
ötven év után kerül elô néhány
papírlap...? Elhamarkodottnak tûnik, ha Miltényi Tibor
a kézirat második felébôl egy bekezdésnyi
– bár kétségtelenül szép és költôi,
de bizonytalan eredetû – szöveget a borító hátoldalán
már Csontváry megnyilatkozásaként, 1910-bôl
való eredeti írásaként tesz közzé.A
harmadik közölt szöveg a Pesti Futárban 1919. május
2-án megjelent Csontváry, a világ legnagyobb érzés-plein-air
festôje címû írás. Fontos dokumentum,
ismeretlen volt, legalábbis a szakirodalom sokáig nem hivatkozott
rá. (Ismereteim szerint Mezei Ottó idézte elôször.)
Elsô újraközlése kétségtelenül
Miltényi Tibor érdeme (Élet és Irodalom, 1996).
Hogy a harmadszori közlésnek itt van-e a helye a Lehel-szövegek
függelékeként, az persze vitatható, de ha már
megjelent, érdemes lett volna kideríteni, ki írta
a cikket. Az aláírás – (kv.) – ugyanis feloldható:
Kaczér Vilmos készítette az interjút Nádas
Sándor újságja számára, s errôl
ô maga is megemlékezett késôbb, saját
lapjában.1 A cikk szövegét egyébként pontosan
közli Miltényi, egyetlen értelemzavaró sajtóhiba
van csak benne: „Az állam soha nem vásárolt tôlem,
s privátim sem adtam el és nem is adhattam el, mert drága
voltam, s nem volt keresetem.” Nos, az eredetiben – helyesen – nem volt
keretem olvasható, arról van ugyanis szó, hogy Csontvárynak
nem volt soha annyi pénze, hogy nagyméretû képeit
bekereteztesse. Errôl a korabeli kritikák is említést
tesznek.Ennyit a közölt szövegek hûségérôl,
hitelességérôl.ABevezetô is több – tartalmi
és módszertani – problémát vet fel. Kétségtelen,
hogy Lehel Ferenc életét és munkásságát
eddig senki nem dolgozta fel, a Csontváry-recepcióban betöltött
szerepét sem elemezték kellôképpen. Ezt pótolni
mindenképp idôszerû lenne. A pályakép
rekonstruálása, Lehel szemléletének, módszerének
értékelése azonban sokkal alaposabb kutatómunkát
és egészen más megközelítési módot
igényel, mint amirôl a Bevezetô tanúskodik.Nézzük
elôször, vannak-e olyan új kutatási eredmények
a Bevezetôben, amelyek alapján joggal felvethetô Lehel
szerepének, jelentôségének radikális
újraértékelése.Lehel Ferenc életérôl,
pályafutásáról nem tudunk meg újabbat
vagy részletesebbet annál, ami a lexikonokban olvasható.
(Amit életrajzként Miltényi közöl, az szinte
szó szerint benne van az Életrajzi Lexikon III. kötetében.)
Ez azonban nagyon kevés. Milyen családból származott,
milyen anyagi körülmények között nôtt
fel? Hol, milyen iskolát végzett a fôiskola elôtt?
A fôiskolán kik voltak a mesterei? Kik voltak barátai,
mûvésztársai? Milyen történeti vagy filozófiai
tanulmányokat folytatott, aminek alapján hol mûvészettörténésznek,
hol filozófusnak nevezik? (Hogy az egyik lexikon mintarajziskolát
említ, a másik képzômûvészeti fôiskolát,
az nem azt jelenti, hogy mindkettôt kijárta, ahogy ezt Miltényi
gondolja. Az elnevezés ugyanarra az intézményre vonatkozik,
a neve változott csak meg a fôiskolának, egyébként
már Lehel ottjárta után, 1908-ban.) Jó lenne
tudni, mikor hol lakott, mivel foglalkozott, mibôl élt. (Könyvek
írásából – figyelembe véve a rendkívül
alacsony példányszámokat – bizonyosan nem lehetett
megélni.)Tudjuk, festômûvésznek készült,
többször járt Nagybányán, egy ideig kiállításokon
is szerepelt. Mondani kellene azonban valamit arról is, milyen festô
volt, milyen stílusban alkotott, milyen szemléletet képviselt.
Mi volt a véleménye kortársairól, az
akkor legmodernebb irányzatokról? Hatott-e rá Csontváry
stílusa, szemlélete? Mûvészi tevékenységének
volt-e köze Csontváry festészetéhez? (Néhány
ismerhetô festménye alapján egyértelmû,
hogy nem. Sem tanítványa nem volt, sem követôje
Csontvárynak, noha helyenként ezt a látszatot kelti.)
És vajon miért hagyta abba a festést?Lehel végzettsége
szerint festômûvész volt, de felhagyott a festéssel,
és csak írással foglalkozott, ám ettôl
nem nevezhetô sem mûvészettörténésznek,
sem – a szó szûkebb értelmében vett – mûkritikusnak.
(Ez ellen maga is tiltakozott Ecce criticus címû könyvében.)
Nem írt rendszeresen kiállításokról
(például Csontváry kiállításairól
és füzeteirôl sem), nem volt egyetlen napilapnak vagy
folyóiratnak sem hosszabb ideig munkatársa (nem számítva
az önmaga írta-szerkesztette Nemzeti Mûvészet
címû, folyóiratszerû kiadvány rövid
epizódját a harmincas évek közepén). Talán
az a helyes, ha az Éber–Gombosi Mûvészeti Lexikon meghatározásánál
maradunk: „mûvészeti író” volt. Ebbe bôven
belefér, hogy írásainak – bár nem történeti
vagy elméleti szakmunkák – valóban vannak értékes,
jó stílusú, esztétikai érzékenységrôl,
kiváló képelemzô készségrôl
tanúskodó részleteik.Miltényitôl sem
tudunk meg sok újat Lehel írói munkásságáról.
Néhány munkát említ ugyan, de nem becsüli
ôket túl sokra. A Magyar mûvészet a török
világ idején címû könyvet például
„pályájának totális mélypontja”-ként
említi, Cézanne-könyvérôl pedig ezt írja:
„Elolvasott legalább tíz életrajzot a mesterrôl,
és írt belôlük egy tizenegyediket sok fölösleges
anekdotával és kevés meggyôzô koncepcióval.”
Kimagaslóan jónak, értékesnek tulajdonképpen
csak a két Csontváry-könyvet tartja. Az elsô változatról
ezt írja: „Kitûnô könyv, gördülékeny,
olvasmányos a stílusa, kiváló a szerkezete
és ami a lényeg, Csontváry mûvészetét
és különös személyiségét igen
érzékenyen és gondolatgazdagon interpretálja.”
Az 1931-es változat pedig „életmûvének abszolút
csúcspontja”. „Minden tekintetben egészen kiválóan
sikerült könyv ez, az utolsó néhány oldalt
leszámítva Lehel legjobb képességeit csillogtatja.”
Csupán két teoretikus mûvet említ meg Miltényi
„figyelemre méltó”-ként, tucatnyi más írását
nem méltatja.De nemcsak Lehel könyveit kellene alaposabban
elemezni, hanem a mûvei keltette visszhangot is árnyaltabban
kellene bemutatni. Ha reális képet akarunk adni Lehel szerepérôl,
hatásáról, akkor bizony még sok részletkutatást
el kell végezni, meg kell keresni a korabeli sajtóban a könyveire,
írásaira reflektáló bírálatokat,
vitacikkeket, hivatkozásokat. Enélkül teljesen megalapozatlanok
az olyan kijelentések, mint „A kevés számú
róla szóló cikkbôl egyértelmûen
kitûnik, hogy nem vették komolyan...” stb.Ezek a magabiztos
kijelentések sajnos arról tanúskodnak, hogy a Csontváry-
és Lehel-recepció történetébôl Miltényi
szemmel láthatóan más dokumentumot nem ismer – a Függelékben
közölt két íráson kívül –, mint
ami a Csontváry-emlékkönyvben megjelent. (Nyolc Csontváryról
szóló kiállításkritikát említ,
két recenziót Lehel könyvérôl, tizenhárom
kritikát az 1930-as kiállításról stb.)
Az emlékkönyv nem szisztematikus kutatómunka nyomán
jött létre. Gerlóczy Gedeon – aki nem kutatója,
csak gyûjtôje volt Csontvárynak – egész életében
gondosan félretette mindazokat a Csontváryra vonatkozó
írásokat, amelyek a keze ügyébe kerültek,
amelyeket eljuttattak hozzá, amelyekre felhívták a
figyelmét, s ezeket a hatvanas években kiadásra felajánlotta.
Ami megvolt neki, az benne van az Emlékkönyvben, amirôl
nem tudott, az nincs. Ez a gyûjtemény természetesen
megkerülhetetlen kiindulópontja minden további Csontváry-kutatásnak,
de ezzel nem lehet beérni Csontváry esetében sem,
Lehelnél még kevésbé. (Mélységesen
egyetértek Miltényi Tiborral abban, hogy „egy kicsit több
forrásismeret nagyot tudna lendíteni a Csontváry-kutatáson...”
– no meg a Lehel-kutatáson is.)Ha csak a Nyugat repertóriumát
vesszük kézbe, akkor is találunk legalább négy
recenziót Lehel négy különféle könyvérôl.
Bíró Béla mûvészettörténeti
bibliográfiája legalább tizenkét, Lehel írásaival
foglalkozó cikket sorol fel. S ha figyelmesen végigolvassuk
Lehel Ecce criticus címû könyvecskéjét,
amely éppen a róla szóló bírálatokat,
az ôt ért sajtótámadásokat elemzi, és
elmondja a különféle orgánumokhoz fûzôdô
viszonyát, egész sor újabb nevet és adalékot
kapunk mûveinek visszhangjával kapcsolatban. Igen fontos,
máshonnan soha meg nem tudható összefüggésekre
derül itt fény: például arra, hogy Az Újságban
névaláírás nélkül megjelent Lehel-ismertetést
Pünkösti Andor írta, s csak Elek Artúr szabadsága
idején tudta megjelentetni; hogy Balassa Imre és Dutka Ákos
támogató, elismerô kritikái – noha elkészültek
– végül is nem jelenhettek meg, hogy Szép Ernô
és Móricz Zsigmond is jó véleménnyel
volt a Gulácsy-könyvrôl. Lehel az ellenfelek, elutasítók
közt tartotta számon Elek Artúrt, Pogány Kálmánt,
Gerevich Tibort, Felvinczi Takács Zoltánt, Németh
Antalt, Fülep Lajost, Kárpáti Aurélt. Nagy erôfeszítéseket
tett, hogy megjelenhessen a Nyugatban, de Osvát kitartóan
ellenállt próbálkozásainak. Nem aratott sikert
írásával Lyka Károly Mûvészeténél
sem, s a Világhoz sem sikerült bekerülnie, noha Bálint
Lajos gyerekkori barátja, iskolatársa volt stb. (Az, hogy
a radikális avantgárd törekvésekkel – Kassákkal,
Kállaival – keresse a kapcsolatot, fel sem vetôdött számára.)
Miltényi azzal vádolja a szakmát, hogy nem ismeri,
nem olvassa Lehel mûveit. Ô vajon mit és hogyan olvasott
belôle, ha ezek az adatok elkerülték a figyelmét?Ha
sorra vesszük a Lehelrôl szóló írásokat,
nyilvánvalóvá válik, hogy – Miltényi
vélekedésével ellentétben – igen sokan írtak
róla, komolyan vették, és nem is akárkik nem
is akárhova írták e cikkeket, a szakma szinte valamennyi
jelentôs képviselôje, valamint igen sok ismert hírlap
és folyóirat szerepel a névsorban. Négy kritikát
is ismerek például a Magyar mûvészet a török
világ idején címû mûrôl. A Pesti
Napló névtelen írása fenntartás nélkül
jónak tartja Lehel könyvét: „külön mûvészi
nézôpontból alig foglalkoztak még nálunk
ezzel a korszakkal. Lehel széles körû tanulmányai
alapján felhívta rá a figyelmet, hogy kimerítô
további kutatás szükséges ezen a terrénumon.”
A figyelemfelhívó szerepet Elek Artúr is elismeri
Az Újságban: „Abban mindenesetre nagyon igaza van Lehel Ferencnek,
hogy régi mûvészetünknek ezekre az elfeledett
s bizony le is nézett alkotásaira felhívja a figyelmet.
Igen hasznos dolgot cselekedett...” Neki vannak kritikus megjegyzései
is: „fiatalos felelôtlenséggel kiáltja ki a lefényképezett
mûtárgyakat valóságos mûvészi értékû
alkotásoknak, [...] felületesség magasrendû mûvészetnek
minôsíteni bennök azt, ami legjobb esetben is csak a
mesterember véletlensége. [...] A lelkesedés és
a mûvészi »megérzés« nem elég
históriai kérdések eldöntéséhez.”
Gerevich Tibor a szakma akkori legtekintélyesebb tudományos
folyóiratában, az Archaeologiai Értesítôben
mondta el véleményét. Ô sem fogadja el, hogy
Lehel „egységes magyaros stílt és eddig nem sejtett
nagy mûvészi értéket vél fölfedezni”
a sokszor nagyon szerény kvalitású, provinciális
mûalkotásokban, ám még ô is megértô:
„Korántsem akarjuk ezzel mondani, hogy álláspontja
nem jogosult, mûve azonban csak tárgyánál fogva
tartozik a mûvészettörténet körébe,
különben szépirodalmi termék, mondjuk fejezet egy
festô szubjektív megfigyeléseket tartalmazó
naplójából.” Kifogásolja „zagyva zsargon”-ját,
amit Elek Artúr is szóvá tesz: „nem hiszem, hogy szövegének
hangjával nagy szolgálatot tenne ügyének. A bulvárlapok
meg a kávéházak zsargonján bajos mûvészetrôl
meggyôzôen beszélni.” De ez még nem tekinthetô
a „mély szakmai gyûlölet“ vitathatatlan megnyilvánulásának.
Bálint Aladár a Nyugatban Lehel könyvének inspiratív
szerepét hangsúlyozza: „oly monográfia megírását
sürgeti, amely a régi magyar mûvészetet egészen
a középkortól kezdve ismertetné...” Jó
alkalmat ad egyébként a könyv, hogy aktuális
múzeumpolitikai kérdésekrôl mondja el a véleményét
a Történelmi Képcsarnok és a Szépmûvészeti
Múzeum anyagának „esztétikai szempontú” szétválasztásáról
és a gipszmásolatoknak az eredeti mûvek rovására
történt elôtérbe helyezésérôl.De
hosszasan lehetne sorolni a többi Lehel-mûrôl szóló
bírálatok, ismertetések jeles szerzôit. Az Egy
mûvészettörténeti monstredráma címû
könyvrôl például Hevesy Iván és
Bálint Aladár írt, a Cézanne-könyvrôl
Bor Pál a Magyar Írásban, a Gulácsy-életrajzról
a Nyugat, a Népszava, a Pásztortûz, a Haladó
mûvészetrôl Farkas Zoltán, a második Csontváry-könyvrôl
többek között Genthon István és Eisler Mihály
József. Az elsô Csontváry-könyvrôl eddig
tizenegy recenziót sikerült összegyûjteni. Ezek
közt egyaránt van elismerés és elmarasztalás.
Bálint Aladár két helyütt is írt róla.
A Népszavában így üdvözölte: „Örömmel,
szeretettel fogadtuk ezt a könyvét. Fejtegetéseit, amelyek
Csontváry életének lefolyásáról
szólnak, és mûvészetének elemeit tisztázzák,
hasznosnak és szükségesnek találjuk. Ez a festô
valóban megérdemel egy könyvet, inkább, mint
a festôkiskereskedôk, élelmes spekulánsok némelyike.
[...] Lehel Ferenc módszerét szerencsésnek tartjuk,
amidôn stlíusfejlôdési szempontból állapítja
meg Csontváry jelentôségének fokozatait, viszont
a közbeszôtt »Intermezzo« címû fejezet
a könyv egységét kissé megbontja, ha nem is teljesen
fölösleges.” Hasonlóképpen méltatja, dicséri
a Nyugatban is: „Nagy utánjárással, fanatikus szorgalommal
gyûjtötte össze adatait. Nehéz munka volt [...]
mûvészettörténeti távlatba helyezi Csontváryt,
megállapítja a helyét a posztimpresszionizmus mûvészetében.”
Itt is csak az Intermezzót említi egyetlen szépséghibaként.
A Pesti Naplóban Csergô Hugó írt elismeréssel
a könyvrôl: „egy nem mindennapi ember szokatlan és érdekes
élettörténetét adja Lehel Ferenc, kellemes és
vonzó stílusban. [...] a kolléga szeretetével
emlékezik meg a szomorú sorsú emberrôl, de a
tiszta látású esztétikus kerekedik benne felül,
mikor véleményt kell mondania Csontváry piktúrájáról.
[...] Lehel kis tanulmánya legjobb mûvészmonográfiáink
közé sorolható.” A Magyar Hírlap is dicsérte
a könyvet, még az Intermezzót is: „pompás és
finoman körvonalazott képét adja a posztimpresszionista
törekvéseknek és egy sikerült dialógusban
mély perspektíváit tárja fel korunk mûvészeti
vajúdásainak. [...] egyike a legutóbb megjelent magyar
könyvek legérdekesebbjeinek...” Az Újság együtt
méltatta a Csontváry- és Gulácsy-életrajzot:
„Lehel Ferenc könyvei mindenekelôtt a posztimpresszionizmus
vajúdó problémáját keresik. Ezzel is
foglalkoznak legszívesebben, s ennek tisztázására
törekszenek. [...] két súlyos mondanivalójú,
elevenen megírt értékes kötet...” Az Új
Nemzedék is pozitívan értékelte a kötetet:
„Ez a könyv igen érdekes adaléka az úttörôk
örökös martirológiájának, egyúttal
értékes fejezete képzômûvészetünk
történetének is.” Farkas Zoltán a Szózatban
írt a „fiatal, tehetséges mûkritikus érdekes
kis füzeté”-rôl, aki a „posztimpresszionista festészet
magyar elôfutárjának állítja be” Csontváryt.
Ezt meggyôzônek tartja: „a képmellékletek [...]
valóban e mellett tanúskodnak.” A Múlt és Jövô
is megemlékezett röviden „Lehel Ferenc, a kiváló
esztétikus” könyvérôl. Rabinovszky Márius
a Magyar Írásban méltatta a könyvet: „Csontváry
Tivadart, a festôt fel kellett fedezni. [...] Lehel munkája
értékes, tán Lehel legértékesebb munkája;
mindenesetre a legegységesebb valamennyi között.”Igen
részletes, alapos bírálatot írt a Független
Szemle hasábjain Hevesy Iván. Ô volt a húszas
évek elsô felében az itthon élô – itthon
maradt – mûkritikusok között az avantgárd törekvések
legtekintélyesebb szószólója, kritikusa és
propagátora. Ebbôl a nézôpontból bírálta
Lehel könyveit, s egyáltalán nem a „mélyen feudális
reflexekkel bíró, kontraszelekcióra épülô”
tudomány „mély szakmai gyûlölete” vezérelte.
Lehel korábbi teoretikus mûveit nagyra értékelte,
„érdekes, nagy elvi jelentôségû” munkának
minôsítette ôket, hozzájuk viszonyította
a Csontváry- és Gulácsy-monográfiát:
„régebbi munkáiban erôs érzéket mutatott
a mûvészet korszerû problémái iránt,
és érdeklôdése mindig túlment a mûvészet
egyéni vagy véletlen esetlegességein. Meg tudta látni
a korra jellemzô momentumokat, meg tudta látni és láttatni
a mûvészi erôknek és a társadalmi erôknek
oszthatatlan egységét és kölcsönhatását,
[...] gondolkodása elvi szempontú volt, és a mûvészetet
kollektív nézôpontokból és igen gyakran
helyes és mély szociális perspektívákból
szemlélte. [...] nagy értéke ebben az ôszinte
etikusságban és habozás nélküli bátorságban”
volt. „Az új könyvekben ezek az erények eltûntek,
hogy az etikus mûvészetszemlélet szempontjából
kevésbé értékes erényeknek adjanak helyet.
A Csontváry- és Gulácsy-könyv stílusa
tisztább és szebb, a téma megformálásban
összefogottabb és egységesebb, mint az elôzô
elméleti munkáké. De a kollektív látás
eltûnt, [...] könyveinek [...] túlnyomó nagy részét
regényszerûen megírt életrajz alkotja [...]
Érdekesen, de sokszor érdekességhajhászóan,
mindenesetre plasztikus erôteljességgel megírva. A
hatáskeresés elsôsorban a személyi érdekességre
van alapítva és csak kisebb részben különös
és fantasztikus piktúrájukra, amelynek pedig inkább
szubjektív, alkotójuk életéhez viszonyuló
beállítását, mintsem tudományos elemzését
kapjuk. [...] a jelenségek értelmének keresésétôl
a jelenségek megjelenésének színes megmutatásához
fordul.”Lehel bírálói közül Miltényi
egyetlenegyet méltat bôvebb „cáfolatra”, Fülep
Lajost 1923-as Mûkedvelôk bôvedje címû recenziója
miatt. Úgy véli, ezzel az írással „indult útjára
a dilettánsozás”. Nos, az elmondottak után ez a megállapítás
nyilván nem tartható, Lehel mûkedvelô viszonyát
a tudományos kérdésekhez és módszerekhez
már Elek Artúr, Gerevich Tibor és Hevesy Iván
is megállapította, sôt a Gulácsy-könyv
kapcsán Bálint Aladár is visszatért a Csontváry-könyv
vitatható vonásaira: „a módszer mégsem helyes
(amint Csontváry Kosztka Tivadarnál is megtette), hogy a
mûvészt magát, a pályáját, a céljait
és eredményeit egybemarkolva maga alá gyûrje
szószéknek, ahonnan hivatottan vagy hívatlanul, de
harsogó hangon elprédikálja a múlt és
jelen bûneit, elkárhozott nemzedékünk magáraeszmélésének
kilátástalanságát.” Teljesen alaptalan az a
kijelentése, mely szerint Fülep azt mondaná cikkében,
hogy „komoly mûvészettörténész nem foglalkozik
gyanús izmusokkal meg elmebajos önjelölt mázolókkal”.
Ezt nem szó szerinti idézetként közli Miltényi.
Nem is tehetné, mert e szavak még külön-külön
sem fordulnak elô a Fülep-szövegben, hanem a cikk tartalmának
ismertetéseként. De így sem felel meg a tényeknek,
Fülep ugyanis nem a mûvészekrôl mond véleményt,
nem róluk írt, a „mûkedvelô” jelzô sem
rájuk vonatkozik, hanem az ismertetett mûvek íróira.
Csontváryt igen nagy valószínûséggel
nem is ismerte, a mûveket eredetiben nem látta (levelezôlap
méretû, fekete-fehér reprodukciók alapján
pedig nyilván nem is vállalkozott volna rá, hogy nyilatkozzon
a festményekrôl). Gulácsyt és mûvészetét
viszont ismerte, tisztelte, korábban többször írt
róla elismerôen, egészen bizonyos, hogy soha nem tekintette
„önjelölt mázoló”-nak. A recenzió egész
gondolatmenetébôl egyértelmû, hogy Fülep
elsôsorban a modern mûvészettel foglalkozó írások
módszerét, megközelítésmódját
vizsgálta, Lehel esetében is csupán ezt minôsítette.
Fôképpen az „elméleti fejtegetések”-et kifogásolta,
de Lehel érdemeit is elismerte: „Mert amúgy Lehel egész
kellemes elbeszélô, aki valóságos novellákat
kanyarít ki. [...] Elemében akkor van, mikor olyan festôknek,
mint Gulácsy és Csontváry, furcsaságait rajzolja,
kedvesen és frissen, bursikóz modorban, [...] jó,
hogy ezek a visszaemlékezések föl vannak jegyezve.”
Hogy ez a néhány szerény mondat mélyebben összefüggne
Fülep Magyar mûvészet címû éppen
akkor megjelent mûvével, azt nem sikerült Miltényinek
bebizonyítania. Még úgy sem, hogy Fülep könyvének
lényegét egyetlen mondatban összefoglalta, ami azért
nem akármilyen teljesítmény, így: „a nemzeti
mûvészet nem lehet más, mint a Cézanne-ba ojtott
antikvitás”. Ezt aztán megsemmisítô szigorral
nyomban „megrázó butaság”-nak minôsíti,
teljes joggal. (Ilyen megrázó butaságot ugyanis valóban
nem írtak még Fülep mûvének immár
háromnegyed évszázados recepciótörténetében.)Több
recenzióról Miltényi nem tud. Az 1931-es Csontváry-könyvrôl
is írtak azonban, ha nem is annyian, mint az elsôrôl.
Az igazi nagy hatást nyilván az elsô kiadás
keltette, a sikeres életmûkiállítás után
talán már az igények is nagyobbak voltak Lehellel
szemben. Legalábbis a bírálók megjegyzéseibôl
erre következtethetünk. Volt fenntartás nélküli
elismerés és egyértelmû elutasítás
is. A Pesti Naplóban Feiks Jenô ezt írta: „Lehel Ferenc
most egy újabb, bôvített Csontváry-könyvet
adott ki. Rajongó sorok kísérik a reprodukciókat.
A szöveg tele fanatizmussal, úgy látszik, úgy
kell hogy legyen, hogy a mûvészrôl elmélkedô
író beleszeressen modelljébe. Lehel maga is eksztatikussá
lesz, amikor egy Cézanne-ról, egy Gulácsyról
vagy Csontváryról ír [...] érdeme, hogy a próféta
lábához ül kisprófétának, kisfanatikusnak.”
A konzervatív, mûcsarnoki mûvészet orgánumában,
a Képzômûvészet címû folyóiratban
is reagáltak a könyvre. Csontváry mûvészetében
már nem találtak semmi szokatlant, semmi kivetnivalót,
Lehel írását – stílusát, szemléletét
– azonban mereven elutasították. „A posztimpresszionisták
elsô csoportjához, a primitívekhez tartozik, s Rousseau-val
áll azonos értéksíkon. [...] A könyv szomorú
korunkban szinte szokatlanul díszes kiállításban
jelent meg. Képei világosan elénk tárják
Csontváry mûvészetét, s legtöbbjükön
még a legbehatóbb szemlélet sem veheti észre
a mûvész ôrültségének jelét.
Milyen értékes Csontváry-monográfiát
tudott volna ilyen gazdag képanyaggal csak valamivel kiegyensúlyozottabb
lelkületû és egészségesebb felfogású
esztétikus írni! [...] Szerencsére a képei
beszélnek a szerzô zûrzavaros elméletei és
a csak csekély szépérzékû olvasót
is bántó, betegesen perverz párhuzamai helyett” –
írta Dénes Tibor.A fokozott várakozásokra utal
Genthon Istvánnak a Napkeletben megjelent írása is.
Miután megdicsérte a „kiválóan sikerült”
reprodukciókat – „különösen a részletfotográfiákat”
–, így folytatta: „A szöveg nagy részben azonos a szerzô
1922-ben megjelent Csontváry-könyvének szövegével.
Sajnos, ezúttal sem kerültek napvilágra a festô
rendkívül érdekes irodalmi mûvei [...] s fôképp
a soha nyomtatásban meg nem jelent önéletrajz, melyek
Lehel Ferenc szövegénél közelebb hoznák
a rejtélyes mûvészt. Sajnos, a szerzô nem annyira
hôsével foglalkozik – s ha teszi, nem emelkedik felül
a riportszerûségen –, mint Csontváryn keresztül
saját mûvészetfilozófiai elméletével,
mely ugyan itt-ott szellemes megállapításokra vezeti,
de Csontváry izgató közelségében joggal
érezhetô feleslegesnek.” Eisler Mihály József
a Magyar Mûvészetben méltatta Lehel könyvét:
„Tulajdonképpen két bírálatot lehetne írni
e könyvrôl, egy dicsérôt és egy elvetôt,
melyek közül egyik sem lenne igazságtalanabb a másiknál.”
Elismerésre méltónak elsôsorban Csontváry
„sikerült jellemrajzá”-t tekinti. „Kitûnô továbbá
Csontváry fejlôdésének jellemzése és
egyes munkáinak élesszemû leírása.” Ô
is elutasítja az elméleti fejtegetéseket: „Ezen a
ponton válik Lehel könyve majdnem élvezhetetlenné!
[...] Ez a Csontváry-monográfia úgy íródott,
hogy illusztrálja Lehel stílusmorfológiáját,
ezt a mindenképpen vitás és ötletessége
mellett hibrid munkát, melyrôl szerzôje úgy véli,
hogy Wölfflinen túltett. Nem hangzik ez úgy, mint Csontváry
emlékezetes távirata keletrôl: »Felfedeztem a
plein airt!« Milyen kitûnô könyvvé válhatott
volna ez a Csontváry-munka ilyen és hasonló ízléstelenség
nélkül!” Eisler hangsúlyozza, hogy a gyûjteményes
kiállítás létrejötte „kétségtelenül
Lehel érdeme volt”, s rávilágít az elsô
könyv közvéleményformáló szerepére
is: „Amit a sajtókritika és az újságok fürge
krónikásai Csontváry mûvészetérôl
és különcködô egyéniségérôl
írtak, ismétlése volt Lehel kilenc év elôtti
adatainak s megállapításainak. Szinte észrevétlenül
forrásmunkává vált Lehel régi tanulmánya...”Lehelnek
a Csontváry-recepcióban betöltött szerepét
Eisler elismerésként fogalmazta meg, ám ugyanezt a
tényt – a rendkívüli felelôsséget hangsúlyozva
– lehet elítélôleg is értékelni, mint
tette mintegy tizenöt évvel késôbb Bernáth
Aurél: „Csontváry jelenlegi megítélésében
ez a könyv indította és terjesztette el a legzavarosabb
fogalmakat. Ez a könyv példája annak, hogy mûvészeti
életünkben milyen eszközökkel lehet közhangulatot
teremteni. S hogy ekkora felelôtlenség, ekkora hányavetiség
s az olvasónak ily fokú lebecsülése csak a mûvészeti
irodalomban lehetséges.” Kétségtelen, hogy Bernáth
Csontváryt nem tartotta oly nagy festônek, mint sokan mások,
de Miltényinek talán mégsem kellene levonnia azt a
következtetést, hogy „Bernáth Aurél 1947-ben
az avantgárddal együtt Csontváryt is megsemmisítésre
ítélte.” Bárkinek – s egy jelentôs, szuverén
ízlésû alkotómûvésznek még
inkább – joga akármilyen stílust, akármelyik
irányzatot vagy mestert, akár Csontváryt is nem szeretni,
ízlése, esztétikai normái alapján elutasítani.
Az, hogy évekkel késôbb, a politikai fordulattal párhuzamosan
megváltoztak a mûvészeti közállapotok is
– államosították a mûkereskedelmet, feloszlatták
az egyesületeket, betiltották a mûvészeti folyóiratokat,
elôírták a követendô példákat,
az alkalmazandó stíluseszközöket, a megfestendô
témákat, s ennek a folyamatnak részeként sok
más jelentôs mûvész mellett Csontváry
népszerûsítését, kultuszát is
megakadályozták –, az talán mégsem Bernáth
írásának egyenes következménye. Ami pedig
Németh Lajos – Bernáthéval több ponton megegyezô
– Lehel-értékelését illeti (egyrészt
elismeri, hogy „történelmi érdeme vitathatatlan”, másrészt
határozottan leszögezi, hogy „dilettantizmusával mérhetetlen
károkat” okozott, „a közvélemény figyelmét
Csontváry mûvészetének objektív elemzése
helyett a Japán kávéházba járogató
öreg különcre, a tébolyult prófétára”
irányította), azt – Lehel újraolvasása és
Miltényi érvei után is – teljes egészében
érvényesnek érzem. (Németh Lajosnak egyébként
nem kellett semmit kompenzálnia, mert bizonyára nem volt
„Lehel Ferenccel szemben iszonytató lelkiismeret-furdalása”.
Ugyan miért lett volna? Nem tulajdonította el, nem hamisította
meg Lehel egyetlen megállapítását sem. Nem
vett el tôle semmit, legfeljebb a tudományos nagymonográfia
írójának címét – de ezt teljes joggal.Veszélyes
bármilyen szakmai vitát, nézetkülönbséget
eleve úgy beállítani, mint a „vaskalapos” szaktudomány,
a hatalmát, befolyását féltô szakmai
klikk és a fantáziadús, zseniális újító,
az elutasított „kívülálló” ellentétét.
„A két [Csontváry-] könyvet egyébként
– Lehel más publikációival egyetemben – mély
szakmai gyûlölet vette körül, s vélhetôen
munkái ismerete nélkül szívesen tekintik ôt
dilettánsnak a kezdetektôl mind a mai napig. [...] távolról
kerülte a száraz, tudományoskodó semmitmondást,
s valószínûleg egyebek mellett éppen könnyed
stílusával vonta magára a mûtörténész
kollégák haragját.A kevés számú
róla szóló cikkbôl egyértelmûen
kitûnik, hogy nem vették komolyan, [...] nem is csak szemlélete
vagy kifejtési módszere irritált, inkább öntudatos
és dacos kívülállása: a kötelezô
szakmai konszenzus tudatos negligálása. Vagyis nem volt hajlandó
egyeztetni a »nagyokkal«, s mint tudjuk, ez egy mélyen
feudális reflexekkel bíró, kontraszelekcióra
épülô szisztémában halálos bûn.”
E kellékek elengedhetetlenek a „lenézett”, a „szándékosan
félreértett”, a „világraszóló felfedezésétôl”
megfosztott, zseniális kritikus mítoszának felépítéséhez.
Kérdés csak az, hogy igazak-e ezek a megállapítások.Nos,
a kritikák, a reflexiók feltárása nyomán
pontról pontra megcáfolhatók. Nemcsak hogy nem volt,
de nem is lehetett volna Lehellel szemben egységes, összehangolt
vélemény. Elek Artúr és Gerevich Tibor, Fülep
Lajos és Hevesy Iván a maga módszere, világszemlélete
felôl bírálta Lehelt, s legfeljebb a tudományosság
legelemibb, elengedhetetlen kritériumaiban volt köztük
konszenzus. Miltényi a „szakmai konszenzus tudatos negligálását”
érdemként említi, s kétségtelen, hogy
a jegyzetek mellôzésében, a források megnevezésének
elmulasztásában követi is Lehelt. Csupán elvétve
van egy-egy jegyzet, de ott sem mindig azt találjuk, amit várnánk
– a hivatkozott szöveg eredeti lelôhelyét –, hanem csupán
újabb magyarázatokat, kitérôket. Márpedig
az, hogy megadjuk a pontos lelôhelyét annak, amit idézünk
vagy vitatunk, a szakmai konszenzusnak elengedhetetlen része. A
„könnyed stílus” kétségtelen elônyei a
„száraz, tudományoskodó semmitmondással” szemben
még nem jogosítanak fel arra, hogy a színességet,
az érdekességet szembeállítsuk a tudományosan
megalapozott megállapításokkal. (Miltényi azt
írja: „Lehet, hogy Lehel sokszor elhamarkodottan és színvonaltalanul
nyilatkozott, de mindig érdekes volt.”) S végül: nem
lehet egyszerre pozitívumként említeni „a kötelezô
szakmai konszenzus tudatos negligálását” és
ugyanakkor Lehelt DvorŠák, Riegl és Wölfflin szellemi
társaként elhelyezni „a XIX. század második
felében divatban volt mûvészeti diskurzus”-ban.A Bevezetô
tanulmánynak nyilvánvalóan az is feladata, hogy megindokolja
az újrakiadást, bizonyítsa, hogy a Lehel-szövegeknek
van máig érvényes mondanivalójuk. Miltényi
már az elején deklarálja: „szinte minden máig
fontos kérdést ô fogalmazott meg Csontváryval
kapcsolatban, s nagyon sokra érvényes válasza is volt.”
A késôbbiekben végül csak három problémakört
nevez meg: „Melyek Lehel számomra legértékesebb gondolatai...?”
Az egyik a képek „befejezetlenségé”-nek felismerése.
Lehel „jól vette észre – és meggyôzô példákkal
illusztrálta –, hogy Csontváry többnyire egyszer csak
abbahagyta képeit”. Lehet, hogy Csontváry elsô kiállításai
idején ez még komoly probléma volt, de ma már
a legszélesebb közönség sem érzi Csontváry
képeit befejezetlennek, s Csontváry monográfusai sem
gondolják, hogy „Késznek, a két cédrustól
eltekintve, érettebb mûvei sem tekinthetôk”.A másik
a természet után való festés és a fotográfia
használata. „Kézenfekvô kérdés, hogy
ekkora képeket hogyan festhetett Csontváry természet
után – írja Lehel. – [...] Gyanú merült fel,
hogy a furfangos gyógyszerész nem valamilyen színes
nyomatról másolta-e titokban le »kulisszaszerû«
tájképeit? Aminthogy Ferenc Józsefet is nemde képeslapról
másolta. Mindenesetre érdekes, hogy egy 80-as években
megjelent magyar útleíró könyvben Baalbek látképe
azonmód kivágva szerepel, mint Csontváry festményén.”
Ezt a feltételezést azonban Lehel visszautasítja:
„Csontváry nem vett segítségül sem fotográfiát,
sem semminô egyéb mintát ábrázolásaihoz”,
érvként pedig azt mondja: „képeiben bizonyos asszociációs
hibák árulják ezt el, melyek fotográfiák
igénybevétele mellett nem nyilvánulhattak volna meg.”
Én úgy gondolom, ha a természeti látvány
elemeit át lehet csoportosítani, különféle
látószögbôl nézett részleteket össze
lehet montírozni, ahogy ezt Csontváry valóban megtette,
akkor ezt fotográfiai elôkép esetében sem lehet
kizárni. Bizonyítékok hiányában a mai
napig nem tudjuk eldönteni, használt-e Csontváry fotót,
képeslapot vagy könyvillusztrációt. Lehel nem
nevezte meg a Baalbek-képet közlô könyvet. Túl
nagy jelentôséget persze ma már nem tulajdonítunk
ennek az ügynek. Volt idô, amikor a mûvészi hitelesség
elengedhetetlen feltételének tartották a természet
utáni ábrázolást, az élmények,
benyomások közvetlen rögzítését.
Akkor még nagyon sokan titkolták, hogy igénybe veszik
a fotográfiát. A századvégen és századfordulón
szinte minden jelentôs mûvész használt fényképet
portréhoz, tájképhez, figurális kompozícióhoz
egyaránt (bonyolult történelmi jeleneteket is beállítottak
jelmezes modellekkel élôképszerûen, s azt fényképezték
le). A mûvek esztétikai minôségét azonban
– mai felfogásunk szerint – nem ez dönti el. Csontváry
esetében sem, akár kiderül valaha is egyértelmûen,
hogy használt-e fényképet, akár nem.Aharmadik
„legértékesebb gondolatként” Csontváry betegségének
kérdését jelöli meg. „Az a permanens zavartság,
amirôl Lehel beszélt [...] maga a kérdések kérdése
a mindenkori Csontváry-kommentárokban. Vagyis, hogy ôrült
volt vagy normális, ha ôrült, akkor mikor ôrült
meg és ez hogyan hatott mûvészetére.” A Lehel
utáni Csontváry-irodalom nagy részében valóban
ez lett a „kérdések kérdése”, de ezt én
nem Lehel érdemének, hanem legnagyobb vétkének
tartom. Érthetetlen, miért tekinti ezt Miltényi Lehel
érdemének, hiszen az ô véleménye – ha
jól értem – éppen az, hogy Csontváry nem volt
ôrült: „Levelezése, két kiadott röpirata,
az általa összeállított, de nem publikált
»Nagy önéletrajz«, valamint a két vele készült
interjú teljesen koherens szövegek: semmiféle pszichózis
jeleit nem mutatják” – írja. Majd javaslatot is tesz – analógia
formájában, a Papp Gergely-jelenség leírásával
– a Csontváryt is jellemzô, „megnevezhetetlen pszichikai képlet”
megközelítésére, megértésére.
Én is úgy gondolom, hogy nem kizárólag az „ôrültség”
lehet a Csontváry körüli megoldandó kérdések
magyarázata; feltalálók, felfedezôk, elhivatottságukban
fanatikusan hívô mûvészek, vallási mozgalmak
„prófétái” sorában sokakat jellemezhetünk
a Csontváryéhoz hasonló lelki tulajdonságokkal
és viselkedési formákkal. A köznapi szóhasználat
többségüket félkegyelmûnek, hóbortosnak,
együgyûnek vagy megszállottnak nevezi, de nem tébolyultnak
vagy ôrültnek.S ez egyáltalán nem lényegtelen
különbség.A Bevezetô tanulmány alapvetô
problémája persze az, hogy Miltényi tudományos
rangú mûveknek tekinti Lehel Csontváryról szóló
írásait: 1922-es könyvét „kismonográfiának”,
1931-es könyvét „nagymonográfiának”. Bár
ezek a kifejezések sehol sincsenek egzaktan definiálva, kérdés,
hogy egyáltalán monográfiának nevezhetôk-e.
A monográfiát a „könnyed stílusú” életrajztól
ugyanis az különbözteti meg, hogy állításait
alátámasztja, feldolgozza a korábbi szakirodalmat,
irodalom- és mûjegyzéket ad (adatokkal: évszám,
méret, technika, lelôhely). A „nagymonográfiában”
a tudományos igényû életrajzot és mûelemzéseket
teljes mûjegyzék (oeuvre-katalógus) is kiegészíti.
Lehel könyvei ezeknek a kritériumoknak egyáltalán
nem felelnek meg. Az 1922-es elsô változatban egyetlen állítását
sem támasztja alá. Egyetlen érve: „Higgyük el,
hogy ekképp lett, mert ez így csontvárys.” Mûjegyzékként
újraközli Csontváry 1908-as kiállítási
katalógusának lajstromát.Az 1931-es második
változat terjedelmesebb, bôvebb, „nagyobb”. Felsorolja az
1930-ban kiállított, akkor elôkerült újabb
Csontváry-mûveket is. Némi jegyzetanyag is található
a kötetben, hivatkozik néhány szóbeli közlésre,
publikál néhány dokumentumot is. A Csontváryval
foglalkozó kritikai, illetve szakirodalom figyelembevételérôl
azonban még ekkor sem beszélhetünk, noha ekkorra már
a több tucat újságcikk mellett Kállai Ernô
könyve is megjelent. (Az a furcsa, hogy ugyanakkor olyan véleményeket
– pontosabban valószínûleg álvéleményeket
– sorol és cáfol Lehel, természetesen megint csak
a források megnevezése nélkül, amelyeknek nyoma
sincs az eddig feltárt Csontváry-irodalomban. „Egyéb
hatásokat is olvastak ki képeibôl. A Panaszfal csoportképén
Munkácsy Ecce Homójának befolyását vélték
föltalálni. Másokat Brueghel képeire emlékeztet
a zsidó csoportok zsúfoltsága [...] Az apoteózison
pompázó kócsagokat a Raffaello Csodálatos halászatán
látható darvakkal hasonlították össze.
Csontváry kócsagjai azonban egyáltalán nem
hasonlítanak a Raffaello darvaira. [...] Segantini modorával
hasonlítják össze a Tátra stílusát.”
Olyan Csontváryról szóló írás
azonban, ahol ezek a nevek szerepelnének, máig nem került
elô.) Oeuvre-katalógus vagy valami hozzá hasonló
sincs a kötetben. Lehet természetesen azt mondani, hogy nemhogy
Csontváryról, az akkor inkább különcként,
mintsem jelentôs festôként számon tartott mûvészrôl,
de a legnagyobbnak ítélt kortársakról sem írtak
tudományos igényû monográfiákat, se a
hivatalosakról, se a modernekrôl. Ez igaz, de akkor utólag
sem kell Lehel könyveinek rangját, súlyát felstilizálni.Helyesebb,
ha abból indulunk ki, mi volt, mi lehetett a szerepe, a funkciója
Lehel két könyvének. Nem tudjuk, ki rendelte meg elkészítésüket,
ki támogatta megjelenésüket. Nyilvánvaló,
hogy nem tudományos igénybôl születtek, olyan
tudományos program nem létezett, amely megoldandó
feladatként jelölte volna meg a Csontváry-életrajz
megírását. Személyes „tudományos” ambíciók
persze elképzelhetôk; feltehetô, hogy Lehel vonzódott
a témához, mert alkalmasnak tartotta Csontváry festészetét
arra, hogy vele kapcsolatban fejtse ki mûvészetelméleti
nézeteit, de akkor is feltételeznünk kell egyéb
biztatást, segítséget, anyagi támogatást.
Mûvészéletrajza elsôsorban a gyûjtôk,
a mûkereskedôk érdeklôdésére tarthatott
számot. Manapság talán már nem hat annyira
sértésnek, mint néhány évtizeddel korábban,
ha azt állítjuk, hogy e könyvek elsôsorban mûkereskedelmi
igényeket szolgáltak. Az volt a céljuk, hogy egy mûvészt
„felfedezzenek”, ismertté tegyenek, bevezessenek a piacra. Ez nem
von le semmit Lehel – vagy amennyiben szerepe volt a könyvek létrejöttében
Gerlóczynak (valószínûleg volt), akkor az ô
– érdemeibôl. Az adott körülmények között
csak így lehetett biztosítani, hogy Csontváry mûvei
ne pusztuljanak el, a lappangók elôkerüljenek, s végül
is megôrizzék ôket a megértôbb utókor
számára.Ezt a célt, ezt a szándékot
Lehel nem is titkolta. Mindkét könyvét azzal indította,
hogy „A hét minden napján, hol az egyik újság,
hol a másik, szenzációs hírt közöl
egy-egy mûvésztehetség fölfedezésérôl
[...]. E fölfedezésekhez kívánnak alábbi
sorok hozzájárulni.” Az életmû további
sorsának lehetséges változatait is felvillantotta:
„Alkotásai egy pillanatra közel voltak a sorshoz, hogy fölszabdalva
festôvászonnak adják el. Most egy raktárban
várják a Csontváry-probléma megoldását,
hogy kapnak-e egy múzeumot, esetleg egy-egy milliárdos halljába
jutnak-e vagy patkány futkosson köztük továbbra
is.” Az 1922-es könyv vége felé pedig ez olvasható:
„1922, talán tavasz, talán ôsz, és sötétedik
a Mûcsarnokban. Az elsô nagyteremben rendezés után
rendetlenség, különben minden kész a másnapi
sajtószemlére [...]. Végre meg fog nyílni Csontváry
hagyatéki kiállítása.” A tárlat akkor
nem jött létre, a könyv azonban hatott, ismertté,
elfogadottá tette Csontváry mûvészetét
– ezt jól bizonyítja, hogy már Hevesy Iván
(1922), majd Kállai Ernô (1925) történeti összefoglalójába
is belekerült Csontváry –, s végül 1930-ban sikerült
az elsô gyûjteményes kiállítást
is létrehozni. Lehel tehát végül is elérte
célját.A cél bizonyos mértékig megmagyarázza
Lehel módszerét is: minél színesebbé,
olvasmányosabbá kellett tennie könyvét, minél
érdekesebbé, emlékezetesebbé a mûvész
alakját. Épp ezért már a bevezetô sorokból
megtudhatjuk, hogy „éhenhalt”, hogy „eszelôs zseni” volt,
„akinek egy fölülrôl jött sugallat adta az ecsetet
a kezébe”, „aki Tisza Istvánnal, Ferenc Józseffel
és Vilmossal levelezett” stb., stb.Életrajzként az
1908-as katalógus elôszavát közli Lehel, majd
hozzáteszi: „Nem sokkal részletezettebb az Önéletrajza
sem, amelyet a háború alatt mintegy két nyomtatott
ívnyi terjedelemben írt.” Ennek ellenére ezt az ún.
„nagy önéletrajzot” a továbbiakban sokat használja,
hol ismerteti, hol hosszan idéz belôle, az érdekesebb
részeknél megjegyzéseket is fûz hozzá.
De hogy ez a kézirat honnan került elô, hol van, honnan
tudja Lehel, mikor íródott, mennyire tartja hitelesnek, mit
használ fel belôle, mit nem, arról semmit nem mond.Tulajdonképpen
az egész könyv erre az önéletrajzra épül.
Lehel azonban kísérletet sem tesz arra, hogy Csontváry
állításait valami más forrásból
származó információval, az önéletrajztól
független dokumentummal is alátámassza (akkor még
éltek családtagok, ismerôsök, fôiskolai
növendéktársak stb.), sôt eleve elhárít
minden kételyt, ellenvetést, amely kérdésessé
tenne egy-egy rendkívüli eseményt. Így például
minden további érv vagy bizonyíték nélkül
elutasítja, hogy bárki kételkedjék a „kinyilatkoztatás
legendájának” hitelességében, hogy azt esetleg
„az öregkor pókhálós emlékezete” termékének
tartsa. Az, hogy „maga Csontváry nem beszélt a sugallatról
soha”, Lehel szerint nem amellett szól, hogy „utólag költötte”,
hanem rendkívüli tulajdonságát bizonyítja:
„bámulatos az emberfölötti energiája, amelyet a
titkolózásban kifejtett”. (Hogy ez nem felel meg teljesen
a tényeknek, azt éppen a Miltényi Tibor publikálta
interjú bizonyítja, ebben ugyanis Csontváry beszél
a „kinyilatkoztatásról”, pontos dátumot is említ.)Lehel
kihasznál minden olyan életrajzi elemet, amelynek mélyebb
értelmet lehet tulajdonítani, amellyel Csontváry rendkívüliségét
lehet bizonyítani. „Hogy milyen szentnek tekintette Csontváry
küldetését, azt semmi sem mutatja élénkebben,
mint az a tény, hogy a kinyilatkoztatás után 14 évig
nem fogott festéshez – hanem anyagi függetlenítésén
munkálkodott. Mint Jákób kétszer hét
évig dolgozott Ráchelért, úgy kuporgatott ô
ugyanennyi ideig...”A müncheni kiutazásig valóban 14
év telt el, ez igaz, de hogy Csontváry addig nem festett
volna semmit, az nem, s ezt nemcsak a késôbb elôkerült,
Keleti Gusztávnak írt levelek bizonyítják,
hanem az a mûlista is, amit Lehel is közölt, amelyben több
„iskolaelôtti tanulmány” is szerepel.Lehel írói
fantáziája jócskán kiegészíti
a történteket: szó szerint idézi például
Csontváryt, amikor leírja elsô nagy müncheni sikerét,
a Werthmüller Mihály modellrôl készített
tanulmányrajz históriáját, majd hozzáteszi:
„Hóna alá vette képét [...] a Pinakotékába
sietett. Ott letette festményét Böcklin lábához,
és úgy mérte össze erejét az alpesi gigászéval.”
A történet valóban nagyon érdekes, színes,
hatásos, csakhogy Csontváry életrajzában errôl
egy szó sincs, se Pinakotékáról, se Böcklinrôl,
se vetélkedésrôl. Nyoma sincs sehol annak, hogy Böcklint
gigásznak tartotta volna, vagy valaha is különösebben
érdeklôdött volna iránta. Hasonlóképpen
kiszínesíti a híres távirat-történetet.
Csontváry azt írja: „E felfedezésemrôl úgy
a kultuszminisztériumot, mint Hollósy festôt Münchenben
táviratilag tudósítottam.” Lehel azonban ismerni véli
a távirat szövegét is, s még meg is toldja a
történetet: „»pleinair erfunden tschontwaari«:
így szólt a Hollósy sürgönye, amelyet éjjel
kézbesítettek, amiért a mester nem tudott aztán
újra elaludni.” Vajon hol és mikor látta Lehel a táviratot,
hol, mikor, kinek nyilatkozott Hollósy, hogy tudott-e aludni vagy
nem? (Tanulságos, hogy Rabinovszky, aki feltehetôen jobban
tudott németül, mint Lehel, recenziójában kijavítja
az anekdotát: „Plein-air entdeckt.”) Ugyancsak kiegészíti
Lehel a taorminai tájkép keletkezéstörténetét:
„Nagy sátort vert a hegyoldalon, ahonnan a legfönségesebb
kilátás nyílik a színház mögött
a tengeröbölre, [...] Ebben a sátorban állította
föl a vásznat, itt festett, mert készülô
képét nem volt szabad senkinek látnia.” Mindebbôl
egy szó sincs Csontváry életrajzában. Tulajdonképpen
semmit sem tudunk arról, hol és hogyan festette a mester
hatalmas méretû vásznait. Egyedül a Tátra-képnél
említi Csontváry, hogy megalapozás után „a
felkai parkban télire elraktározva” hagyta, majd a következô
évben visszatért, „fel a Tátrába az elraktározott
kép folytatására”.Teljesen jogosak ezek a „kiegészítések”
egy regényes életrajzban, megengedhetetlenek viszont egy
tudományos monográfiában, sôt „forrásmunkában”.Lehel
a párizsi világraszóló sikerig követi
Csontváry önéletrajzát, majd a hátralévô
éveket már többnyire saját információi
alapján írja meg. Ekkor tér ki Csontváry és
a kritika viszonyára. „...a Newyork Herald kritikusának ítéletét
megerôsítették a pesti lapok kritikusai is, akiknek
éppen úgy volt szívük, hogy össze ne törjék
az öreg gyermek rajongó hitét.A nagy világoskékszemû
ártatlan pedig nem vette észre a hódolatban a gúnyt,
amelyet
esetlen rajzú primitív panorámái fölött
ûztek.” Nem teljesen egyértelmû Lehel véleménye
ebben a kérdésben. A könyv bevezetôjében
még az olvasható, hogy a „kritikusok meghódoltak zsenijének”.
Itt, a könyv közepén úgy tûnik, hogy a kritikusok
csupán színleg, csak szánalomból dicsérték
Csontváryt, a könyv vége felé pedig az olvasható,
hogy „Csontváryt nem értették meg. Kiállításának
alig támadt visszhangja...” Nehéz eldönteni, mikor mire
gondol Lehel, mert csupán egyetlen kritikát említ:
„Az Újság mûbírálója, Yartin is
ráhagyta a Newyork Herald kritikusának ítéletét,
mondván, hogy »így még nem festett senki!«”
De hogy végül is a kigúnyolt, meg nem értett
zseni toposzához akar eljutni, az nyilvánvaló, könyvének
második kiadásában már a bevezetô sorokban
is átírta korábbi megfogalmazását: a
„Kritikusok szemérmetlen gúnnyal bókoltak zsenijének.”A
közönség és a mûvésztársadalom
reagálására is utal Lehel, úgy véli,
néhányan nyíltan kinevették ugyan, „legtöbben
azonban engedték az öreg bolondot dicsekedni, sôt segítettek
tódítani. Ô pedig élvezte az ünneplést...”
Említi még Csontváry két írásmûvét,
kéziratos eszmefuttatásait a magyarok és zsidók
történetérôl, végül pedig halálának
körülményeit, a hátramaradt mûtermet, ahol
„ott ült teveháton Csontváry Kosztka Mihály Tivadar,
a Kelet festôje, dicsôséges ôrületének
teljében...” s „a mûteremben csak hihetetlen garmadában
halmozódó kukoricacsutkát és szilvamagot találtak”.Ezzel
a felépítéssel, ezzel a dramaturgiával kétségtelenül
érdekessé lehetett tenni Csontváry életrajzát,
fel lehetett kelteni az érdeklôdést mûvészete
iránt is. Egy helyütt kifejezetten azt írja Lehel, hogy
„Csontváry mûvészete megközelítôleg
sem faszcináló annyira, mint élete”. A mûvek
felsorolása és rövid jellemzése után tovább
fokozza az ügy szenzációsságát: „Ôrült
volt Csontváry, nincs benne kétség, hogy ôrült
volt. Saját ünneplését így csak tébolyodott
képzeli el. Ôrült volt akkor is, midôn a »Mária
kútjá«-n a boltíves fülkének téglakötéseit
ábrázolni próbálta. De fôleg ôrült
volt abban a pillanatban, midôn a »Zsidó disputá«-ban
a háttal ülô csecsemô lábát elôrecsavarta.”Lehel
jól átgondolt fokozással élt. A könyv
bevezetô soraiban még csak „eszelôs” és „hóbortos”
Csontváry, késôbb már „öreg bolond”, akirôl
egyre különösebb történetek derülnek ki:
senkit nem enged be mûtermébe, mûveit nem mutatja meg,
furcsa beadványokat küldözget hivataloknak, a királynak
napkúrát ajánl, aszkétaként savanyúkáposztán
és aszalt szilván él, s a végén megfesti
saját apoteózisát, ami az ôrültség,
a téboly egyértelmû bizonyítéka.Az elméleti
fejtegetés, az Intermezzo után Lehel önálló
alfejezetet is szentel a „kérdések kérdésé”-nek:
„Ôrült volt Csontváry, vagy nem volt ôrült?”
Gondolatmenete elég kusza, ellentmondásos. Itt azt állítja:
„mûvészetébôl nehezen lehet erre következtetni”.
Majd néhány sorral alább: „Mindazonáltal cáfolhatatlan
Csontváry ôrültsége. Bár ami munkáin
jellegzetes, az nem ôrültségébôl folyt,
mert közös az expresszionizmus vonásával. Csontváry
munkái nem rendszertelenek [...]. Csontváry megfelelt számos
foglalkozásának és patikájában sem csinált
galibát. [...] Ha Csontváry alkotásai ôrültre
mutatnának, akkor ô csak késôbb ôrülhetett
meg. Ámde ennek számos jel ellentmond. [...] Tarthatatlan
az a föltevés, hogy ô pályája közben
ôrült meg [...]. Csontváry ôrült volta dacára
is rendesen látott, látása nem volt torz. Arra sincs
szükség, hogy világos pillanatokat tételezzünk
föl nála sötét órák közt. A
deformációnak nincs köze az ôrültséghez.”
Majd miután ily módon minden világossá vált,
röviden összegzi véleményét: „Dilettáns,
tudatlan, szószátyár bolond, ôrült volt,
akármit mondjanak, de monumentalitásban valóban túlszárnyalt
mindenkit a posztimpresszionisták között.” Így
hangzik tehát Lehel Ferenc „világraszóló felfedezésé”-nek
summája.1922-ben szinte valamennyi írás reagált
valamilyen formában az „ôrült volt-e” kérdésre.
Ki-ki vérmérséklete szerint – esetleg személyes
tapasztalatait, emlékeit is felhasználva – fogalmazta át
Lehel ítéletét. Ez a reakció nyilván
hatott Lehelre, mert a második változatban azokat a fejtegetéseket,
amelyek az egész korszak mûvészetének s benne
Csontvárynak az ôrült voltával foglalkoztak, tetemesen
kibôvítette.Lehel számára az ôrült
állapot pozitívum volt, a tehetség, a zsenialitás
bizonyítéka. Sôt kifejezetten visszautasította,
hogy valaki enyhébb kifejezést használjon: „Bolondnak
nézték, nem a mûvészt látták benne,
de nem is az ôrült váteszt, hanem éppen csak a
hóbortos bolondot...” Hogy kire, mire gondolt, megint nem tudható.
Egyetlen olyan írás sem került eddig elô, amelyben
Csontváryt – Lehel könyvének megjelenése elôtt
– bárki ôrültnek vagy akár csak bolondnak nevezte
volna.Lehet, hogy Lehel csupán kávéházi emlékeire,
az ottani szóbeli megnyilvánulásokra támaszkodott.
Nem árt azonban emlékeztetni arra, hogy Csontváryt
– szerencsétlen sorsú pályatársaival, Gulácsyval,
Nemes Lampérthtel ellentétben – soha nem kezelték
elmegyógyintézetben, életében elmeorvos nem
vizsgálta, véleményt nem mondott róla, vele
kapcsolatban semmiféle szakmailag hiteles vizsgálat, megfigyelés,
feljegyzés nem készült. Az, hogy Lehel személyesen
ismerte – bármilyen tapasztalatokat szerzett is – nem jogosítja
föl ôt arra, hogy a „tünetek” alapján Csontváryt
ôrültnek, tébolyultnak nyilvánítsa.Az azonban
bizonyos, hogy a könyv sokak számára megoldotta a „rejtélyt”,
Csontváry festményeinek szokatlan szín- és
formavilágára, valamint különc viselkedésére,
furcsa megnyilvánulásaira egyaránt megszületett
a magyarázat: ôrült volt, „ôrült vátesz”,
„ôrült expresszionista tehetség”. Lehel könyve után
kétfelé ágazott a Csontváry-irodalom. Voltak,
akik, mint Kállai Ernô, Vaszary János vagy Jászai
Géza, esztétikai, történeti magyarázatot
próbáltak adni arra, milyen és mért olyan Csontváry
mûvészete. Másrészt a sajtó nagy részét
elöntötte a színes történeteket, anekdotákat
variáló írások és „visszaemlékezések”
sora, s elkezdôdhetett a véget nem érô vita Csontváry
ôrültségérôl.ALehel teremtette Csontváry-kultusznak
ezt az ellentmondásosságát Vaszary János már
az 1930-as kiállítás nyomán észrevette:
„Hagyatéki kiállítása [...] részben
a humor és szatíra keserû levében olvadt fel
– és inkább mint egy különc ember szenzációja,
mint a látnok mûvész teljesítménye ment
át a köztudatba. [...] nem tudott megszabadulni kortársaitól,
akiknek ma azt köszönheti, hogy Csontváry alatt még
sokáig nem Baalbek, Mária kútja és Magányos
cédrusfa értendô, hanem egy dilettáns sürgönye:
»Királyt kitenni a napra.«” Ha tehát akár
Bernáth Aurél, akár Németh Lajos Lehel felelôsségét
is hangsúlyozza a Csontváry-értelmezés-befogadás
vakvágányra terelôdésében, akkor ebben
ma sem a megbocsáthatatlan „megbélyegzést” kell látnunk,
hanem a valós ok-okozati összefüggések felismerését.Végül,
ami a könyv újrakiadását illeti. Lehel Csontváry-önéletrajza
nem tekinthetô „forrásértékû dokumentumnak”.
Az életrajzot azóta már többször kiadták,
ha nem teljes terjedelmében is, de bôvebben, mint Lehel.2
Valódi elôrelépés lenne a tudományos
forráskiadás, ehhez azonban az kell, hogy az eredeti, autográf
kézirat elôkerüljön. (Végleg elveszett-e
vagy csak lappang, nem tudjuk.) Lehel – a töredékeken kívül
– két nyomdai ívnyi tisztázatot említ, arról
azonban nem szól, hogy a kézirat hol, milyen állapotban
található. Az semmiképp sem megoldás, hogy
különféle gépírásos változatokat
hiteles másolatnak nyilvánítunk, s ezeket összemontírozzuk.
Van ok az óvatosságra, a kételkedésre. Egész
sor kisebb-nagyobb stiláris eltérés mutatható
ki például a Lehel idézte életrajz és
a Corvina-közlés közt, komolyabb eltérések
vannak a Romváry közölte töredékek és
az emlékkönyvbeliek közt, de hogy mennyire nem „hiteles”
szinte semmilyen közlés, az látványosan bizonyítható,
ha valaki összeveti a fakszimilében közölt „hortobágyi”
levelet a mellette lévô olvasattal a Mûterem címû
folyóiratban, vagy az 1908-as katalógus reprodukált
nyomtatott (!) szövegét az újraközléssel
a Corvina-kötetben.Lehel „elméleti” fejtegetéseit sem
érdemes újraközölni, a kritikusok többsége
már annak idején is problematikusnak, vitathatónak,
zavarosnak vagy érdektelennek, Csontváryhoz nem tartozónak
tekintette. Könnyû – elriasztásképpen – akár
teljesen értelmetlen részeket is találni fejtegetéseiben:
„Melyik az uralkodó tendenciája az oly kevert román
stílusnak, a primitív, a klasszikus vagy a barokk? A gót
stílusban például, jóllehet alapjában
barokk, a klasszikus tendencia kerekedik fölül a többieken,
tekintve, hogy itt mindenekfölött a szerkezet hangsúlyozódik
ki. Viszont az olasz renaissance görög oszloprendjének
ellenére, minden nézetében, ritmusában, struktúrájában
stb. barokk.” Lehet persze azt mondani, hogy itt minden szakkifejezés
mást jelent, mint amit hagyományosan, de valószínûleg
akkor sincs több értelme a szövegnek. (Ezt az elméleti
teljesítményt egyébként ismereteim szerint
a nemzetközi tudományos közvélemény sem
tartja számon, noha Lehel legfontosabb elméleti mûvei
franciául, németül és angolul jelentek meg.)Lehel
néhány szép képleírásának,
elemzésének vitathatatlanul helye lenne egy Csontváry-emlékkönyv
jellegû antológiában, szöveggyûjteményben.
Ha viszont nem válogatunk, nem szemezgetünk az aktualitás
vagy a maradandóság szempontjai szerint, akkor csak a csorbítatlan,
teljes terjedelmû kiadás jöhet szóba. (Lehet,
hogy valóban volna rá igény, hogy újra hozzáférhetôek
legyenek a szélesebb érdeklôdô közönség
számára is Lehel szövegei – a kutatás számára
eddig is elérhetôek voltak, a nagyobb köz- és
szakkönyvtárakban megvannak –, hogy ki-ki maga dönthesse
el, mit tart benne értékesnek, maradandónak. Hogy
ez valóban reális igény-e, azt persze nagyon nehéz
elôre – spekulatív alapon – eldönteni.)A Bevezetô
tanulmány azt állítja, hogy „új Csontváry-reneszánsz
kellôs közepén vagyunk”, s ennek fontos állomása
a Lehel-kiadás és -újraértékelés.
Úgy gondolom, hogy az elmondottak alapján az állításnak
sem az elsô, sem a második felét nem alapozza meg kellôképpen
az ismertetett kiadvány. De talán nincs is szükség
újabb reneszánszra, a Csontváry-kutatást ugyanis
évtizedek óta – „a kötelezô szakmai konszenzus
tudatos negligálása” nélkül is – sikeresen folytatják
a szakma mûvelôi.
1 Kaczér Vilmos: Csontváry.
1853–1919. A Toll, 1929. augusztus 18. I. évf. 18. szám,
38–40. old.
2 Csontváry-emlékkönyv,
1976, 1977, 1984; önálló kiadványként
is: Önéletrajz, Szigethy Gábor gondozásában,
Gondolkodó Magyarok, 1982. Pertorini Rezsô: Csontváry
patográfiája is sok fontos részletet közöl,
1966, reprint: 1997.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta