Szakály Ferenc:
Mezõváros és reformáció
Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez
(Humanizmus és reformáció; szerkeszti: Jankovics József)

Kubinyi András
Polgárság a mezõvárosban a középkor és az újkor határán
Balassi Kiadó, Budapest, 1995
486 old., 750 Ft

 A könyv - ahogy címe is elárulja - tanulmánygyûjtemény. Részben Szakály három, már korábban megjelent - most kissé átdolgozott - munkáját, részben két, elõször itt kiadott dolgozatát tartalmazza. Az öt tanulmányt az köti össze, hogy olyan személyekkel foglalkoznak, akik mezõvárosi származásúak voltak, és fõként ott is mûködtek, a reformáció elterjesztésében pedig komoly szerepet játszottak. A dolgozatok részletesen foglalkoznak a szóban forgó mezõvárosok gazdasági életével, így Péccsel, Kálmáncsehivel, Ráckevével, Szegeddel, Nagymarossal vagy Nyírbátorral. A kötetet gazdag irodalomjegyzék, valamint kitûnõ név- és tárgymutató teszi használhatóvá.
  Ha csak ezeket az egymással tárgyuk alapján összefüggõ tanulmányokat adta volna ki Szakály, az is nagy nyeresége lenne a késõ középkor és a kora újkor története kutatóinak. A lényeg azonban a bevezetésben (Prológus: mezõváros és reformáció [megoldási javaslatok] 9-32. old.), illetve a befejezésben (Epilógus, 413-426. old.) rejlik, az öt tanulmány „esettanulmányként" ezen fejezetek bizonyító anyagát tartalmazza, itt ismerjük meg a szerzõ koncepcióját, ami túlmutat a reformációkutatáson, a XVI. századi polgárosodás kérdését taglalja, és hoz új eredményeket.
  Ezek ismertetését és taglalását messzirõl kell kezdenünk. A szerzõ azon kevés kutató közé tartozik, aki egyaránt otthonos a Mohács elõtti és a Mohács utáni magyar történelem forrásaiban és szakirodalmában, így módja van az elõzményeket is megfognia. E sorok írója - medievista lévén - elsõsorban a késõ középkori kérdéseket kívánja kidomborítani.
  Induljunk ki a konkrét tárgytól távolabbról. A történetírásban mindig kialakult egy-egy nézet, amelyet a tudósok közmegegyezése elfogad, és annyira evi-densnek tart, hogy már bizonyításra sem lát szükséget. Vannak olyan tételek, amelyek kialakulása ma már szinte rekonstruálhatatlan, vannak pedig mások, amelyeket egy nagy tudós - többnyire jól dokumentált - neve fémjelez. Egy idõ után azonban ki szokott derülni, hogy a történelem annál sokkal komplexebb folyamat, semhogy ezeket a látszat-evidenciákat kritika nélkül elfogadjuk: az egyre nagyobb számú azzal ellentmondó adatokat ezért elõ-ször olykor logikai bukfencekkel igyekeznek hozzáigazítani a régi tételekhez, míg végül bekövetkezhet az ezekkel való teljes szembefordulás, egy új koncepció kialakítása, amelynek azonban ugyanaz az egyoldalúság a hibája, mint az elõbbinek, csak ellenkezõ elõjellel. Az igazság feltehetõen a középúton található. Sokkal jobb, ha a régitõl eltérõ nézetek megrostálása után, az elfogadhatókat megtartva állítjuk fel az új forrásanyagra vagy forrásértelmezésre támaszkodó szakmai tételeket.
  Néhány példával világosabbá téve az elmondottakat, vegyünk elõ egy közismert evidenciát, a feudális földesúri elnyomás kérdését. Az elmúlt évtizedekben egyes francia kutatók rámutattak, hogy ezek a nézetek a francia forradalmat megelõzõ idõben kerültek az irodalomba, és hatnak azóta is. Szándékosan használtam az „irodalom" szót jelzõ nélkül, mert a középiskolai tankönyveken keresztül a szépirodalomba, sõt filmekbe, tévébe is bejutottak. Ezt vette át a múlt század liberális történetírása (és onnan a marxizmus), noha Régine Pernoud és Jacques Heers szerint a valóság ezzel nem vág mindig egybe. ¹ Természetesen a vita hevében az új, ellenzéki elmélet is túllõ a célon. Miután Heers professzor szépen bizonyítja a középkori paraszti szabadságjogok meglétét, erõsen városellenes hangokra vált át. Egy idézet: „Kevés történeti szlogen látszik annyira hamisnak, annyira nevetségesnek és értelmetlennek, mint amelyet nem tudni, milyen körülmények között és milyen propagandacélból vetettek be a köztudatba, amely azt állítja, hogy >>a városi levegõ szabaddá tesz<<." ² (Megjegyzem, hogy e sorok írója bármennyire tiszteli a várostörténészként is kiváló Jacques Heers-t, ebben nyilvánvalóan nem ért egyet vele.) Egyet azonban mégis tanulni lehet ebbõl: a paraszti szabadságjogokat nem szabad lebecsülnünk.
  Egy másik ilyen - és immár a hazai történet-írásra jellemzõ - látszat-evidencia még közelebb visz bennünket Szakály könyvéhez. Ez a magyar késõ középkori városfejlõdés lebecsülése, s ezzel kapcsolatban a hazai külkereskedelmi mérleg passzivitása. Az utóbbi tételrész visszavezethetõ Kováts Ferenc 1902-ben megjelent és az 1457-1458-as pozsonyi harmincadkönyvet feldolgozó kiváló könyvére, ³ míg a városfejlõdés lebecsülése Mályusz Elemér egy idestova hetven éve megjelent német nyelvû tanulmányára megy vissza, ⁴ aki tulajdonképpen Werbõczy értelmezését veszi át: csak a királyi szabad városok lakói polgárok, minden más egyéb település lakója jobbágy, azaz - ezt már én teszem hozzá - a mezõvárosi lakosoknak nincs helyük a magyarországi polgárság történetében. Ilyenformán marad kb. 30 „igazi város" az országban, egyenlõtlen területi elosztásban. A Kováts- és a Mályusz-elmélet összeötvözését elõször Paulinyi Oszkár végezte el, ⁵ majd jóval nagyobb forrásanyag alapján és a rá jellemzõ magas szakmai színvonallal Szûcs Jenõ 1955-ben. ⁶
  Itt tehát egy jogi és egy gazdasági kritérium keveredik. A Mályusz-féle tétel hibáját és ennek hatását Szûcsre Szakály is világosan felismerte (14. old. 29. j.). ⁷ Szerzõnk sajnos nem vette figyelembe egy 1991-ben megjelent tanulmányomat, amelyben egyrészt kimutattam, hogy a pozsonyi harmincadkönyv alkalmatlan a kereskedelmi mérleg passzivitásának bizonyítására, sõt az aktivitás-passzivitás kérdése a középkorban adatokkal nem dönthetõ el, másrészt idéztem saját nagydoktori értekezésem vitáját, ahol Szûcs mint opponens véleményében közeledett a saját álláspontomhoz, válaszomban meg magam is bizonyos korrekciót hajtottam végre korábbi nézeteimen. Idézem a témánk szempontjából fontos mondatot Szûcs opponensi véleményébõl: „úgy tûnt, mintha én általában a mezõvárosok konkurenciáját is besoroltam volna a városfejlõdést torzító tények sorában. [Így!] Valójában ezt a negatív összefüggést kizárólag a kereskedõvárosok vonzáskörében gondolom érvényesnek." ¹⁸ Ez a mondat azért fontos, mert a Zágráb, Sopron, Esztergom, Székesfehérvár, Buda, Pest, Kassa, Nagybánya vonaltól keletre és délre, azaz az ország nagyobbik felén Erdély határáig csupáncsak, a késõ középkorban a királyi városok sorába lépõ Szeged az egyetlen valódi város, amelynek nem lévén városfala, külsõleg a mezõvárosok közé is sorolható lenne. A „városmentes" tájra esik az ország legsûrûbben lakott területe, a Dél-Dunántúl és a Szerémség a maga szõlõivel. Talán nem véletlen, hogy Szakály az általa példaként felhozott mezõvárosokat - a határon fekvõ Nagymaros kivételével - a „városmentes" országrészrõl vette.
  Magam elképzelhetetlennek tartottam és tartom ma is, hogy sûrûn lakott és gazdaságilag fontos területen ne legyenek városok, ezért a jogi helyzet (azaz: polgárnak vagy jobbágynak számítanak-e egy település lakói a középkor végén) szerintem nem döntheti el, hogy a település városnak számítható-e. Megjegyzem, hogy a szomszéd osztrák tartományokban a magyar királyi szabad városoknak megfelelõ Landesfürstliche Städte mellett voltak földesúri városok (Patrimonialstädte), és a mi mezõvárosaink megfelelõi, a Marktok is léteztek. ⁹ Ezeknek különben nem kellett - nevük ellenére - piaccal rendelkezniük. A magyarhoz oly hasonló fejlõdésû késõ középkori Lengyelországban a kortársak a városokat négy csoportra osztották: a fõbb civitasok, a másodrendû civitasok és oppidumok, az évi és hetivásárt tartó oppidumok, a piaccal nem rendelkezõ oppidumok. ¹⁰ Az oppidum a magyar mezõváros latin megfelelõje. Lengyelországban tehát a vásárral nem rendelkezõ oppidumokat is a városokhoz sorolták. (Megjegyzem, hogy a lengyel korona területén 1500 körül a történészek szerint 363 ilyen „negyedrendû" város volt 141 100 lakossal, azaz átlag 389 fõvel. ¹¹ )
  Sajnos, arra nincs lehetõség, hogy a magyar mezõváros problematikájával ebben az ismertetésben foglalkozzunk, csak három dolgot szeretnék megemlíteni. A szakirodalom - és különösen a néprajztudomány ¹² - talán az elnevezés alapján a mezõgazdasági jelleget emeli ki. Pedig - ahogy arra Szakály is rámutat - a mezõváros szó szerint „falak nélküli, nyitott várost" jelent (13. old.). Ettõl természetesen uralkodhatott benne a mezõgazdaság, de elsõsorban a szõlõtermelés és az állattenyésztés. A faluval való egybevetés azonban indokolatlan. Másodszor Bácskai Vera az 1965-ben megjelent könyve tanúsága szerint ¹³ már sok mindent világosan látott, valószínûleg azonban nem fejthette ki a már évtizedek óta uralkodó nézetekkel szemben. Harmadszor mind az ún. „igazi városok", mind a legkülönbözõbb jogi szabadságokkal rendelkezõ mezõvárosok (és fallal övezett földesúri városok, például Pécs!), mind a heti és/vagy évi vásártartási joggal rendelkezõ falvak a központi helyek (Zentralorte) kategóriájába tartoznak, a kérdés csak ott van, hol húzzuk meg a határt a városias és a falusias központi helyek között. Engem ez a kérdés közel három évtizede izgat, több módszert is kidolgoztam rá, ezekre azonban nem utalok, ugyanis Szakály idézi és felhasználja õket. Csak annyit: bár a források megengednék, én a lengyel negyedik városkategóriát nem sorolnám a városias központi helyek közé.
  E túl bõre sikerült, de saját nézetem bemutatása miatt fontos bevezetés után térjünk vissza Szakály könyvére. A szerzõt is izgatja a mezõváros kérdése. Joggal veti fel a mezõvárosjegyzék összeállításának szükségességét (14. old.) - megjegyzem, hogy rövidesen elkészülök a Dunántúllal -, továbbá rámutat a török összeírások jelentõségére. Ezek ugyanis nem csupán a középkori állapotok rekonstrukciójára is alkalmasak, hanem világosan mutatják az egyes települések nagyságát, sõt gazdasági jelentõségét. Felhasznál Szakály egy szellemes új módszert is. Öt, forrásként forgatható könyv személynévanyagát dolgozta fel, olyan egyedekét, akik a késõ középkorban és a kora újkorban az egyházi életben vagy épp a reformációban játszottak szerepet. 82 településbõl 621 személyt talált. Mivel a nemesekkel nem foglalkozott, a statisztika világosan mutatja, hogy mind a régi római egyházban, mind a reformátorok között milyen nagy jelentõségük van a városi és mezõvárosi polgároknak, a 82 település pedig nyilvánvalóan a legjelentõsebbek, a legvárosiasabbak közé tartozott (22-27. old.).
  A módszert nagyon jónak, sõt követendõnek tartom, viszont szélesebb bázis alapján helyesebb lenne kibõvíteni. Jobban szétválasztandó a reformáció elõtti és utáni helyzet, a késõ középkorban a négy nyugat-magyarországi káptalan tagjain kívül más káptalanokét is fel kellene dolgozni. Ami talán nem egészen elfogadható: „A fentebbi jegyzék elsõ tanulsága, hogy az >>igazi<< városok sem a Mohács elõtti katolikus, sem az azután kialakult protestáns hierarchiában nem érvényesítették a falusi és mezõvárosi paraszttársadalommal szemben - egyébként nyomasztó - gazdasági fölényüket."(27. old.) Nem azt akarom most kiemelni, hogy - a fentiekben elmondottak alapján - nem tartom helyesnek mezõvárosi paraszttársadalomról beszélni és fõként nem a mezõvárosi élmezõ esetében. Azt is problematikusnak tartom, hogy Szakály Szegedet mezõvárosnak nevezte, noha a város a többi királyi szabad város módjára, és nem a mezõvárosok mintájára adózott, 1498 óta pedig el is ismerték királyi szabad városi jogait. Ha az igazi városokat a jogi helyzet alapján - noha ez sem helyes - különböztetjük meg, akkor Szeged város, Temesvár pedig mezõváros (pontosabban: királyi földesúri város).
  Szakály táblázata azonban nem mutatja, hogy az „igazi városok" (helyesebben királyi szabad városok ¹⁴ ) nem érvényesítették volna „nyomasztó fölényüket" az ún. mezõvárosokkal szemben. A 82 településbõl 11 (Szegedet is beleértve) királyi város, a listára került 621 személy közül ugyanis 111, azaz 17,9% közülük került ki. Ami sokkal döntõbb, a királyi városok közül elsõsorban a magyar vagy többségében magyar anyanyelvûek tartoznak ide. Kassa például csak a reformáció korából - amikorra elmagyarosodott -, Pozsony viszont a Mohács elõtti pozsonyi káptalan tagjai révén jutott be a jegyzékbe. Futólagos összehasonlításként figyelembe vettem két székeskáptalan 1458 és 1526 között a káptalanba bekerült kanonokjait. Az esztergomi káptalan 219 tagja közül 5% a királyi szabad városi polgár, mégpedig öt esztergomi, két pesti, valamint egy-egy budai, bártfai, nagybányai vagy pozsonyi, itt is kevés a német városi eredetû. ¹⁵ A kalocsai káptalan 65 tagja közül 7,7% városi, mégpedig három fehérvári és két szegedi. ¹⁶ Meg kell jegyezni, hogy számos kanonok csak keresztnévvel fordul elõ, Esztergomban pedig sok az olasz származású, az arány a valóságban tehát magasabb lehet.
  Attól tartok tehát, hogy az értelmiségieket adó településeket nem igazi város - mezõváros - kategóriák, hanem a polgárok anyanyelve alapján kellene megkülönböztetni. Lehet, hogy ha jobban ismernénk a városi plébániák és az ottani kolostorok papságának összetételét, más kép tárulna elénk. Ezt mutatja a pozsonyi káptalan. A Mohács elõtti 27 hazai polgári eredetû kanonok közül 15 származott hazai német (vagy német-szlovák) anyanyelvû városból, illetve mezõvárosból, közéjük kell még számítani a négy budai születésû kanonok közül három németet. ¹⁷ Így nem merném azt állítani, hogy „a XV. századi és XVI. század eleji Magyarországon a világi papi és szerzetesi „pálya" elsõsorban a „mezõvárosiak vadászterülete volt" - ahogy azt Szakály írja (28. old.). Ezt így módosítanám: elsõsorban a magyar anyanyelvû polgárság (városi és mezõvárosi) vadászterülete volt. (Azzal a megjegyzéssel, hogy csak felületesen ismerjük a német nyelvû városok papságát.)
  A reformáció mezõvárosi kapcsolatai kérdésében - ha jól értelmezem a szerzõt - Klaniczayval szemben inkább Horváth Jánossal ért egyet: a földesuraknak nagyobb szerepük volt, mint a „parasztpolgárok" hitváltásának (11. old.). Magam ezt a kérdést árnyaltabban tárgyalnám. Szakály maga is idézi a papválasztásról írt tanulmányomat, amelyben azt igyekeztem bemutatni, hogy a középkor végére a legtöbb város és mezõváros, sõt számos falu lakói rendelkeztek papválasztási joggal. Ebbõl természetesen nem következik, hogy a földesúrnak nem volt módja befolyásolni jobbágyait, hogy a neki megfelelõ papot válasszák meg. Erre maradt is adat. 1506-ban Anna királyné a szentfalvai (Pest külvárosa) plébániát egyik káplánjának akarta juttatni, és ez ügyben megegyezett az ottani földesurak többségével. Tárcai János székelyispán ottani jobbágyai azonban ebbe nem akartak belemenni, így a királyné írt Tárcainak, hogy intézze el az ügyet. ¹⁸ Egy protestáns lelkipásztor megválasztása tehát éppúgy megtörténhetett a földesúr, mint a mezõvárosi közösség iniciatívájából. A kérdés lényege azonban az, hogy a földes-úr reformáció iránti szimpátiája honnan eredt, ismert-e olyan papokat, akik a reform hívei voltak, vagy épp a mezõvárosi közösség által támogatott személy térítette meg az urat.
  És ekkor ott vagyunk, ami Szakály könyvébõl kristálytisztán kiderül, a „mezõvárosi" kereskedõ polgárok ismerték és támogatták a reformációt. Erre kitûnõ példákkal szolgálnak az új tanok terjedésérõl Mohács elõtt lefolytatott vizsgálatok és jelentések. Az 1524-es soproni vizsgálat alkalmával a plébános elmondja, hogy a laikusoknak is vannak már lutheránus könyveik, és amikor az emberek összegyûlnek a kocsmákban (!), aki tudja olvasni, felolvassa, és tízen, húszan hallgatják. ¹⁹ A szebeni káptalan 1526-os panaszából pedig arról értesülünk, hogy egy kiugrott domonkos a kereskedõk és polgárok lakomáin hirdeti az új tanokat. ²⁰ Nem véletlen, hogy Sopronban annak a Moritz Pál kalmárnak volt a legtöbb lutheránus könyve, akinek 1520-1529 közti üzleti könyvét - a legrégibb hazai ilyen munkát - nemrég adta ki a most meghalt Mollay Károly. ²¹ Ezért tehát valószínûsíthetõ, hogy a papválasztáskor is a „mezõvárosi" kereskedõ polgárok játszhatták a fõszerepet, akik a helyi - tudomásunk szerint színvonalas - latin iskolákban megfelelõ képzettséget szereztek, és akik a vásárokon könyveket vásároltak.
  Szakály könyve öt tanulmányában az általa tárgyalt mezõvárosok középkori jelentõségére is számos adattal szolgál. Itt jegyzem meg, hogy Nyírbátor 1332-es árumegállító jogának kérdése változatlanul nyílt. Szakály lehetségesnek tartja, hogy a vonatkozó oklevelek a XV. század második felébõl származó hamisítványok (395-398. old.). Nem zárom ki ennek a lehetõségét, de a korábban nekem is fejtörést okozó kérdés, hogyan rendelkezhetett egy mégiscsak jelentéktelen helység már akkor ezzel a joggal, amikor az országban csupán hat jelentõs városnak volt ilyenje, ma is fennáll. Nem gondoltam azonban arra, ami viszont erõsíthetné hitelességét, hogy az összes többi árumegállító jogi kiváltság a külkereskedelemmel függ össze, Nyírbátor viszont csupán egy szûk területre érvényest kapott.
  A kötet lényegét mégis az Epilógus fejezi ki. Itt olvashatjuk a nekem százszázalékosan meggyõzõ tételt: „a XVI. századot alighanem a magyar vállalkozás elsõ fénykorának minõsíthetjük."(417. old.) Én azonban ebbe beleérteném a Mohács elõtti évtizedeket is. Ha az ún. „igazi városok" polgárságán kívül a vállalkozókhoz soroljuk a jogilag mezõvárosok polgárait, valamint a parasztság differenciálódása következtében kialakult falusi gazdagparaszti réteget is, akkor teljesen érdektelenné válik a korábbi vita: hanyatlott-e a XV. században globálisan a magyar városi fejlõdés, vagy egyes - fõleg nyugati határszéli - városok hanyatlása egybeesett mások, fõként központi fekvésû városok emelkedésével. Az országban élt egy gazdag, vállalkozó, bizonyos mûveltséggel rendelkezõ kereskedõ-polgár réteg, függetlenül attól, hogy lakóhelyének mi volt a jogi jellege. Itt jegyzem meg, hogy a falusi autonómia is, amelyre Szakály csak röviden utal (423. old.), a jelek szerint jelentõsebb volt annál, ahogy korábban gondoltuk. Erre különben már utalt külföldi vonatkozásban a fent említett Heers, valamint a „kommunalizmus" elméletét hirdetõ Peter Blickle iskolája. ²²
  Végeredményben Szakály tanulmánygyûjteményébõl a késõ középkori és kora újkori magyar polgári fejlõdés új, a korábbinál hitelesebb képe bontakozik ki, amely még hosszú ideig hatni fog a történészgenerációkra. o
 
 

Jegyzetek

1 * Régine Pernoud: Pour en finir avec le Moyen Age. H. n. 1977. - Jacques Heers: Le Moyen Age, une imposture. Paris, é. n.

2 * Heers: i. m. 190. old.

3 * Kováts Ferenc: Nyugatmagyarország áruforgalma a XV. században a pozsonyi harminczadkönyv alapján. Bp., 1902.

4 * Mályusz Elemér: Geschichte des Bürgertums in Ungarn. In: Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftgeschichte 20 (1927-1928), 356-407. old.

5 * Paulinyi Oszkár: Ipar, kereskedelem. In: Magyar Mûvelõdéstörténet. Szerk. Domanovszky Sándor, h. és é. n. II. k., 161-199. old.

6 * Szûcs Jenõ: Városok és kézmûvesség a XV. századi Magyarországon. Bp., 1955.

7 * L. még a következõ jegyzetet.

8 * Kubinyi András: A késõközépkori magyarországi városi fejlõdés vitás kérdései. In: Régészeti és várostörténeti tudományos konferencia. Dunántúli dolgozatok (C) Történettudományi Sorozat 3. Pécs, 1991. 15-31. old. - A Szûcs-idézet: uo. 16. old.

9 * Vö. Herbert Knittler: Städte und Märkte. (Herrschafts-struktur und Ständebildung. Beiträge zur Typologie der österreichischen Länder aus ihren mittelalterlichen Grundlagen. 2. k. Wien, 1973.

10 * Maria Bogucka-Henryk Samsonowicz: Dzieje miast i mieszczan´tswa w Polsce przedrozbiorowej. Wrocl/aw - Warszawa - Kraków - Gdansk - L/ódz´, 1986. 106. old.

11 * Bogucka-Samsonowicz: i. m. 121. old.

12 * Vö. a „mezõváros" címszót a Magyar Néprajzi Lexikon, fõszerk. Ortutay Gyula, III. k. Bp., 1980. 611. old.

13 * Bácskai Vera: Magyar mezõvárosok a XV. században. (Értekezések a történeti tudományok körébõl 37.) Bp., 1965.

14 * Azért nem használom a szabad királyi város kifejezést, mert ez szorosabb értelemben a hét (a középkor végén Pesttel együtt nyolc) tárnoki városra vonatkozik csak. Figyelembe kell még venni az ún. személynöki, az alsó-magyarországi bánya- és az erdélyi szász városokat is.

15 * Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok 1100-1900. Esztergom, 1900. 102-136. old.

16 * Udvardy József: A kalocsai fõszékeskáptalan története a középkorban. Bp., 1992. 54-96. old.

17 * Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. (A budai, fehérvári, gyõri és pozsonyi káptalan adattárával). (Társadalom- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok 12.) Bp., 1994. 206-207. old.

18 * Bártfa (Bardejów) város lt. Okl. 3940 sz.

19 * Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából. Szerk. Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János. Bp., 1902. I. k. 161. old.

20 * Uo. 259. old.

21 * Mollay Károly: Das Geschäftsbuch des Krämers Paul Moritz. Moritz Pál kalmár üzleti könyve 1520-1529. (Sopron város történeti forrásai. B. sorozat, 1. köt.) Sopron, 1994.

22 * Peter Blickle (szerk.): Landgemeinde und Stadtgemeinde in Mitteleuropa. Ein struktureller Vergleich. (Historische Zeit-schrift Beiheft 13.) München, 1991.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu